AMEGSZÖKÖTT MENYASSZONY ÉS A FELMOSÓVÖDRÖS MESSIÁS

A forgalmas repülőtéren, ahol javarészt egy rahedli ember-sokadalom megfordul jóformán másodpercek tört része alatt, ami – ha hozzávesszük -, hogy egy nap legalább huszonnégy óra, akkor nem lehet azon csodálkozni, hogy a többségüket a legkevésbé sem érdekli egy gyönyörű mennyasszonyi ruhába öltözött, fiatal, dekoratív nő, aki egy falkás üveget tart egyik kezében és egy padon üldögél.
Fantasztikusan káprázatos sminkje és szempillafestékje fastag fekete foltokban olvadni kezdett kislányosan bájos arcáról, és kisírt, jócskán elvesztett szemeiből egyetlen kérdés hangzik fel:
,,Miért pont velem történik ilyesmi?!”
Egy pufók, kissé csetlő-botló szerencsétlenkedő férfi, aki felmosófával, tetszetős műanyag vödörrel közlekedik a reptér egész területén, hiszen létfontosságú, hogy a kedves utasok szinte minden esetben tiszta váróhelységekben érkezhessenek meg, szinte kapásból kiszúrja a nagyon elveszettnek, szomorúnak, és összetörtnek látszó nőt, és kicsit óvatosabban a kelleténél megpróbálja feltűnés nélkül megközelíteni.
– Bocsásson meg kedves hölgyem… tudom semmi közöm hozzá, de nekem nyugodtan elmondhatja mi bántja! Megnyugtatom, hogy megbízhat bennem, nem teregetem ki a titkait, és sokkal olcsóbb vagyok, mint egy belvárosi pszichológus szakember. – kellemes, amolyan versmondó hangja mintha simogatná, vigasztalná a gyönyörű, kissé spicces nő összetört lelkét, mert most kisírt szemeivel az ismeretlen férfi felé fordul, felnéz rá azokkal az utánozhatatlanul babonázó, dióbarna szemeivel, és belekezd egy keserédes históriába, csakhogy valacsikét könnyíthessen már egyébként is totálisan megtépázott önbecsülésén, nőies tartásán:
– Ákos akkora egy seggfej volt… Egy kigyúrt, idióta vadbarom, aki egymás után fektette le a barátnőimet mielőtt feleségül kért, én pedig olyan idióta picsa voltam, hogy mindent képes voltam elhinni, és megbocsátani neki… – megpróbál tiszta papírzsebkendőt előhalászni mennyasszonyi ruhája rejtett darabjaiból, s miután nem sikerül hálás tekintettel fogadja el a férfi tiszta zsebkendőjét. Most kellemes, megnyugtató érzés tör rá, amint ujjbegyeik összeérnek az adott zsebkendő két végénél.
– …És akkor ráadásul az anyám, és a nagyim is rágták a fülemet, hogy vagyonos emberhez menni mégiscsak jóval könnyebb és jövedelmezőbb, mint egy ágról szakadt csóróhoz, és én meg engedelmes kislányként hallgattam is rájuk és akkor az oltár előtt hagy faképnél az a fatökű… – annyira elkeseredett, cinikusan kiábrándult a hangja, hogy aki ennyire mélyen van az élet epeszagú mocsarában annak már csupán csak felfelé vezethet az útja. Nagyot kortyol a flaskásüvegből, és nyelvével megérzi, hogy a szesz valósággal égő pokolbugyrokat teremt előbb nyelve hegyén, később már egész testében.
– …Volt képe azt mondani nekem, hogy két gyereket akar, meg családi házat, meg egy álomnyaralást a Maldiv-szigeteken! A szemétláda rohadék! – Fogalmazott vaskosan, és gyilkosan őszintén, és csupán csak most fordul oda a türelmes kíváncsisággal minden szavára figyelő szimpatikus férfira:
– Ne haragudjon rám, amiért csak fecsegek össze-vissza… Gondolom nem lehetek éppenséggel a legvonzóbb társaság… – elfogultan szabadkozik, mint akinek valóban valami megjavíthatatlan nagy vétke van. – Tudja öt koszorúslányom is volt, mint a csajos barátnőim, és most lássanak csodát! Ők is mind egy szálig faképnél hagytak. Érti ezt?! Vérlázító, hogy azt hiszed a legjobb barátaid kiállnak melletted egy egész életen át, és akkor váratlanul megváltoznak a játékszabályok, és hirtelen kiderül, hogy már egyáltalán nem a barátságról van szó, sokkal inkább önző, kicsinyes, manipulatív kompromisszumokról, vagy épp átláthatatlan érdekekről. – Igyekezett nagy levegőt venni, mint aki mára már éppen eleget beszélt. – Ez annyira igazságtalan, és nem fair játszma… – most mintha bűntudat gyötörné, hogy egy vadidegennek mesélte el kisiklott élete részletét azonnal a férfit kezdi faggatni:
– Önnek milyen napja van?! Magára bízták a fejesek a piszkos munkát? Eltaláltam?! – nézi meg alaposan a méretes műanyagvödröt és a hozzávaló már jócskán feketeszínű felmosórongyot. – Ezt ideje lenne kicserélni, nem gondolja?! – mutat segítőkészen a mocskos felmosórongyra, ám a férfi azonnal válaszol is kérdésére:
– Nekem is számtalanszor átfutott már az agyamon, de az a sanyarú igazság, hogy a vezetőségnek sajnos korlátozott az ún. költségvetési kerete, márha érti, hogy mire is gondolok?! – néz rá barátságos kérdő tekintettel.
– Ez akkor is szemét pofátlanság! Miért minden esetben az egyszerű alkalmazottaknak kell mások helyett szívniuk, amikor ők szerintem sokkalta többet dolgoznak, mint mondjuk az ún. vezetőségi, és főnökségi tagok?! – Mintha egyáltalán nem érződne a hangján, hogy már jócskán spicces kedvében van, egyre csak dől belőle a beszéd, és a takarító férfi akár még órákig is nagyon szívesen bátorítólag elhallgatná, aztán észbe kap, és azonnal kapcsol, hogy munkaidőben nem illik fecserézni, és hogy neki mára még milliónál is több dolga van.
– Bocsásson meg, ha feltartom… látom, hogy már menne és valószínűleg kisebb dolga is nagyobb annál, minthogy egy volt ara sírámait hallgassa… mindenesetre nagyon hálás vagyok, hogy végighallgatott… – közli vele az exmennyasszony.
– Részemről a szerencse! Egyébként Géza vagyok! – mutatkozik be. Nemsokára itt az ebédszünet, és ha még itt találom nagyon szívesen folytathatnánk ezt az izgalmas, minden bizonnyal érdekes beszélgetést. – közli, majd fogja a felmosófát és a műanyag vödröt és elindul ,,ellenőrző körútjára.”
– Igazán örülök Géza… – feleli a sebtében továbbálló férfinak, akiről csupán csak annyit tud, hogy kedves, rendes, közvetlennek tűnik, és van benne valami megnyerő szimpátia, mely arra készteti, hogy megoszthassa vele legintimebb, bizalmas titkait. Mintha egyenesen jobban megbízna benne, mint saját kicsinyeskedő, csupán csak a pénzt, és anyagiakat hajszoló családtagjaiban.
Az ebédszünetre pontban fél tizenkettő körül kerül sor minden egyes reptéri munkanapon. Ezalól ez a kissé különös furcsán alakuló nap sem kivétel. A felmosó férfi lepakolja munkaeszközeit egy afféle erre a célra kialakított, kellőképpen szeparált, egérlyukszerű raktárhelyiségben, majd szinte azonnal a most már jócskán józanabb exmennyasszonyhoz siet vissza. Mintha egész álló nap egyedül csak rá gondolt volna, és ez most új, váratlan érzelmekkel töltené fel, amitől nemesebbnek, jobbnak érzi magát – legalább is – emberileg.
– Ó, annyira örülök Géza, hogy betartotta a szavát, és nem feledkezett meg rólam… – rebegi tétován, mert most nagyon jólesik neki, hogy nem hagyták végleg magára saját önző önsajnálatával, és lelki komplexusainak széles skálájával. Hálásan, és bizalmasan tekint a férfira, és egyre inkább érezni kezdi maga is, hogy – meglehet –, ez most valami egészen újnak a kezdete, amit haladéktalanul ki kell használnia, különben előfordulhat, hogy egy életre megbánja azt, ha lemaradt sorsdöntő dolgokról, melyek gyökerestől megváltoztatták volna életét, és hozzáállását az emberekhez, és világhoz.
– Ez csak természetes! Hogy érzi magát? Nem éhes? Hoztam egy kis tejeskávét, remélem szereti – teszi fel egymás után szorgalmas kérdéseit, melyektől máris olvad a nő szíve, majd óvatosan odaadja egyenesen a kezébe a kávéscsészét.
– Ó, még be sem mutatkoztam! – Most rajta a sor, hogy határozottságot erőltetve, modern, és céltudatos nő benyomását keltse. – Dr. Kozma Napsugár vagyok! Nagyon örülök, hogy megismerhetem… – feleli, és megint olyan kellemesen bizsergető, jóleső érzés fogja el, amikor finom, hosszú ujjaival a férfi ormótlan, vaskos tenyerét szorítja meg, igaz csupán alig egy-két jelentős pillanat erejéig.
– Különlegesen szép keresztneve van! – jegyzi meg a férfi.
– Jaj ne is mondja! Egész gyerekkoromban állandóan csúfoltak, és bántottak miatta… – emlékezik vissza hangjában. – Érdekes, hogy kamaszkorban mennyire képesek az érzelmi manipulációra még a tinédzserek is… – mélázik hangosan.
– Igen, minden bizonnyal, kétségtelen.
– Tudja Géza fogadni mernék, hogy az Ön gyerekkorában is találhatunk viszontagságos, sötét foltokat… – olyan vesébe látóak most barna szemei, mintha ténylegesen vájkálnának a lélek külvilág előtt is szándékosan elzárt ajtói mögött, mégis a férfit minta ez egyáltalán nem zavarná. Sőt! Egyre inkább úgy fest, mint aki már várta ezt a lényegretörő kérdést, mert így legalább sokkal egyszerűbb megnyílnia a másik ember számára.
– Hát… úgy valahogy… de gondolom nem az én gyerekkoromra kíváncsi igazán?
– De nagyon is! Úgyhogy kérem csak őszintén! Felnőtt, kultúrált, érzékeny emberek volnánk. – adja meg saját válaszára a megfelelő mondatot, amit helyesnek gondol.
– Nos ez egy nagyon hosszú, összetett, és sajnos valóban nem kellemes történet… – látszik a férfi arcán, hogy viaskodik, küszködik. ,,Vajon, ha most minden kitereget féltve őrzött magánéletével kapcsolatban ez a különleges és gyönyörű nő mennyire fogja majd őt egyáltalán komolyan venni?! Az is lehet, hogy már a következő pillanatban fogja magát és egyszerűen sarkon fordul! Ki tudja?!” – Úgy tesz, mint aki tökéletesen belelóvalja magát a kérdés okozta kisebbfajta sokkhatásba, és megpróbál kicsit színészkedni is.
– Tudja még senkinek se meséltem a tulajdonképpeni gyerekkoromról, mert rendkívül értézékeny témának tartom… – valja be amolyan jellegzetesen kisfiús szomorúsággal, amitől szinte azonnal megenyhül a nő szíve.
– Ne haragudjon, ha megsértettem volna érzéseit… Tökéletesen igaza van, hogy ez a magánélet része… – kér kislányos hangon bájosan bocsánatot, és ebben a percben igazi bombázó, izig-vérig nő, aki nagyon tud empatikus, és érzékeny lenni, csupán – a jelek szerint –, erre nem mindig volt és lehetett igény.
– Semmi probléma! – igyekszik elhessegetni magától a szomorú, vagy kellemetlen, frusztráló tényeket. – Az igazság az, hogy nemrég múltan kerek negyven, és még mindig nyomozok eltűnt gyerekkorom után.
– Tudja szerintem a mai kor embere egész egyszerűen rejtőzködik mások elől, mert halálosan fél attól, hogy újabb lelki sebeket szed össze, és ezzel kvázi kockáztatja, hogy azonnal lelepleződjék. Ön mit gondol?! – néz rá kérdőn, de ígézőn is, mint aki szabályosan fogságba szeretné hajtani, vagy leigázni védtelenné vát áldozatát.
- Nézze kedves Napsugár! Szólíthatom így ugye?!
- Természetesen! Akár még tegeződhetnénk is, de gondolom az túlságosan is gyors tempó lenne… - hangja egyszerre átvált huncut csajos flörtölésbe, amit a másik sehova sem tud tenni.
- Szerintem legalább háromszázhatvanöt fokot fordult az egész zavaros, nonszensz, abszurd világ, és az egyszerű emberek javarészt saját fejüket a falba verik, mert elszeretnék hinni, hogy az élet lehetőségekkelvan teli, holott ez egy nagy hazugság, és illúzió, mert az egyszerű emberekből soha az életben nem lesz mondjuk rádiós műsorvezető, vagy újságíró, vagy F1-es pilóta és folytathatnám a sort. – hangja egyre szomorkásabban cseng, mint aki már jócskán megélte az élet sava-borsát.
- Azért csak nem ennyire irracionális, vagy szélsőséges a helyzet?! – döbben meg a szimpatikus férfi kijelentésén a nő.
- Nos nem szeretném lerombolni az Ön illúzióit kedves Napsugár, de ha ténylegesen egy kicsit összefüggéseiben körbenéz a világban, ha ha saját életének karrierjét nézzük biztos vagyok benne, hogy magácska sem úgy kapta az adott állását, hogy szakértelmet kértek… - érezte, hogy – meglehet -, elvetette a súlykot, mert a gyönyörű nő most úgy néz rá, mint akit legszívesebben megfojtana, aztán azonnal meg is enyhül valamicskét tekintete.
- Én sose szégyelltem a munkavégzést! Engem a nagymamám arra tanított, hogy az ember akár még két kézzel is gyűrközzön neki, és fogja meg ha kell szegről-végről a munkát! – kisebb büszkeség járja át, hogy megemlítette imádott nagymamája nevét, elvégre ő nevelte fel.
- Ez nagyon dicséretes és derék tényleg! De sajnos nagyon nehéz elképzelni, hogy az Ön fizikális és intelligens kompetenciáival mondjuk elboldogulna adott esetben egy tejgazdaságban, vagy az aratógépek mellett negyven fokos kánikulai melegben.
- Igaza lehet… - gondolkodik el egy pillanatra. – El kell ismernem kissé kacifántos úton, de mégiscsak meggyőzött. – agyot kortyol most az életmentőnek bizonyuló tejeskávéból.
- …És hogyan tervezi az életét ezek után?! – teszi fel a logikus kérdést, mely valójában saját magának szól.
- Hát még be kell fejeznem jónéhány helyiség és legalább egy tucat illemhely lapos, és precíz kitakarítását, fel kell töltenem papírtörlőkkel, és vécépapírokkal a kifogyóban lévő készleteket, és attól tartok ma én vagyok a soros a reptéri szendvicsek elkészítésében is, mert tudja emberhiánnyal küszödünk állandóan.
- Tartalmas elfoglaltságnak ígérkezik… jegyzi meg. – Nagyon köszönöm, hogy végighallgatott, és további sok szerencsét kíváncsok…
- Önnek is kedves Napsugár! Fel a fejjel! Minden megoldódik majd a maga módján! Higgye el! – igyekszik bíztatni, bátorítani, majd fogja eszközeit, és felmosófáját és munkához lát, mint az eddigi összes többi szokványos hétköznapon.
Miközben a nap délutánba, aztán kora estébe hajlik, és a reptéren még mindig sürögnek-forognak az emberek kinek milyen elfoglaltsága, vagy elintéznivalója van a mennyasszonyi ruhát viselő nő élete további alakulásán töpreng, hogy vajon mit is kellene kezdenie. Amikor később aztán beesteledik, és mintha teljesen kiürülne a reptér és csupán csak pár ember marad odabent a váró helyiségben újra megpillantja a csetlő-botló, furcsa férfit, aki műanyag vödrével, és felmosóronggyal sertepertél, majd mintha a sors akarná egymásra néznek, mindketten őszintén elmosolyodnak, és a helyiség tágas, kellős közepén találkoznak útjaik.
- Annyira örülök, hogy még itt találom… - válaszolja Napsugár, akinek nagy kő esik le a szívéről.
- Valami baj történt Napsugár?! – néz rá kissé megdöbbenve a férfi.
- Semmi! Csak arra gondoltam még szívesen beszélgetnék, és ismerkednék Önnel, ha ez megoldható, és lehetséges?! – a semmivel sem összetéveszthető, babonázó, gyönyörű mosolya rengeteg mindent felfed és elárul. Ez a reményvesztett, és átmenetileg kisiklott karrierista nő összetört szívét szerencsésen begyógyította egy értékes, különleges ember, akiről eddig úgy hitte, hogy legfeljebb csupán csak a tündérmesékben létezik.