TARTÓS BŰNTUDATOK ÁRNYÉKÁBAN

A férfi – akin nem mellesleg -, meglátszottak az évek, hiszen még csak alig múlt el harmincöt éves és már jórészt sokszor meggörnyedt vállakkal, kicsit bicegőn, és sántikálva járt-kelt munkahelye és otthona között nagyon tudott haragudni magára, amikor képtelennek mutatkozott parancsolni fel-feltörő robbanással fenyegetőző indulatainak. Mintha amikor nagyon mérges és bosszankodó volt valami miatt, ami éppen aznap nem sikerült úgy, ahogy elsősorban azt saját magával szemben cinikus szigor-kemény következetességgel megkövetelte egyszersmind óhatatlanul is muszáj volt találnia egy alkalmas bűnbakot, akin jelképesen levezetheti kisebb-nagyobb dühkitöréseit, és szarkasztikus, kiábrándult, társadalmi bölcseleteit. Ugyanis Károlynak mindenről megvolt a saját maga jól bevállt, és megmásíthatatlan véleménye. Ha teszem azt valaki akárcsak megpróbálta volna arról meggyőzni, hogy a föld kering a nap körül, vagy hogy az ég kék, a fű pedig smaragdzöld a férfi előszeretettel világosította fel, hogy az adott illetőnek egyáltalán nincs, és nem is lehet igaza. Sőt egyeseknek szabályosan még meg is jegyezte nyíiltan, hogy jócskán hibázik a józan eszük, és gondolodásuk. Mégis valamilyen titokzatos okból kifolyólag Károlynak – mondhatni -, kiterjedt baráti, és ismeretségi társasága volt mindig is. Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy az illető munkatársai, és akik ténylegesen körbevették azok valóban a barátai lettek volna, sokkal inkább egy olyan tesztelős játszmára kell itt gondolnia az átlagemberek többségének, melyben elsősorban a játékmester furmányosabb, és valósággal ördögiek agyafúrt találós kérdéseket fogalmaz meg az ismerősei felé, és elegendő csupán csak egyetlen hiba arra nézve, hogy Károly soha többet, még csak köszönés, vagy valamiféle üdvözlés címen szót vesztegessen az adott illetőre. Tehát hangsúlyoznunk szükséges, ha bárki Károllyal kulturális, értelmiségi, vagy társadalmi és egyéb eszmecserét szándékozott folytatni rendkívül vigyáznia kellett, hogy a férfi fölényhelyzetét ne vonja kétségbe, hiszen ellenkező esetben volt-nincs kapcsolattal kellett számolnia a közeljövőben.
Alig várta, hogy amikor rendszerint háromnegyed kettő magasságában holtfáradtan hazatért az éjszakai műszak keserves nyügétől zaklatott, meghajszolt idegekkel kivehessen egy jól megérdemelt dobozos sört a hütőszekrény fogságából, elszívjon legalább egy doboz cigit (nem mintha a délelőttön ezt már nem tette volna meg rendszeresen), és hogy ledőljön kialudni magát délután három, fél négyig. Mégis bosszankodva, és kisebb ellenszenvvel gondolt arra, hogy egyszem pufók, kövér fia olyan kis anyámasszony katonája, meg muszmula, hogy ti. hagyja, hogy minden egyes nap péppé verjék osztálytársai közül páran.
,,Bezzeg az ő gyerekkorában! Az volt ám az igazi próbatétel, és lecke! Ha valaki hibázott, az nem úszta meg egy-két nyaklevesszerű pofonnal, mert az egyenlő volt a gyengeséggel. Egy férfinek nem árt erősakaratú, és határozottnak lennie! Bencének sem ártana, ha legalább egy héten három-négy alkalommal felkeresné a konditermet, és izmokat növesztene, akkor aztán hót ziher, hogy a kutya se merné bántani, vagy kekeckedni vele!” – gondolta magában, míg néhány perccel később egyszem kamasz fia is megérkezett az iskolából. A pufók épek hogy csak kamaszodásnak indult, de még nem mutáló srác orrából vér szivárgott, és egy kiadós monokli is éktelenkedett, mint valami csúf stigmabélyeg az egyik szeme alatt.
– Hát te meg hogy nézel ki édes fiacskám?! – kérdezte a szokásos felhanggal, mintha egy kis gúnyolódó piszkálódással a világ összes baját orvosolni lehetne.
– Nem történt semmi… - felelte halkan a kamasz srác, pedig jóformán piszokul fájdalmasan sajgott minden épp porcikája, és még idejében jött haza, mert időközben kifogyott az összes zsebkendője.
– Na, lökjed mi történt már megint?! – Érezte, hogy többet kellene foglalkoznia, törődnie a fiával, ez azonban rendre megbicsaklott, amint csak meglátta puhány, és introvertált voltát.
– Nincs gáz, csak… csak elestem, és véletlenül az orrom is eleredt… - A kamasz srác még mindig félve szorongatta az összevérzett papírzsebkendőinek tetszetős kis papírgombócait, majd egy fordulattal azonnal igyekezett kiszaladni észrevétlen a konyhába, hogy megszabaduljon tőlük.
– Tudom, hogy utálod ha kioktatlak kishaver, de jobb ha megtanulod megvédeni magad a saját érdekedben, különben még jó pár évig el kell tűrnöd a szemétkedéseiket! – váltott kioktató hangnemre, ami igazándiból jó tanács lett volna a jövőre nézve, mégis a kamasz srác önkéntelenül is arra gondolt minden esetben, hogy ő egy totál vesztes lúzer, akinek befellegzett, és aki úgy egy selejtes csatornatöltelék, ahogy van.
– Bemehetek a szobámba megírni a leckémet… – kérdezte félszegen, miközben igyekezett átöltözni ottoni ruhájába a fürdőszobában.
– Felőlem! – hagyta rá az apja, majd egyik sportközvetítésről a másikra kapcsolt át, mintha csak azon a szerencsétlen távírányítón akarna bosszút állni azért, mert fiát állandóan bántják, és megszégyenítik.
,,Itt valóban nagy baj lehet! – töprengett magában a férfi. Igyekezett minden esetben jócskán megszűrni velős gondolatait. Talán beszélnie kellene asszonyával, hogy a srácot jó volna átíratni egy másik, elfogadhatóbb suliba, még akkor is, ha néhány ezerrel többe kerülne, és akkor talán barátai is lennének, és nem volna annyira elvesztett bárány mint mondjuk most!” – Minél többször gondolt rá, annál inkább imponált neki saját logikusan tökéletesen kivitelezhető, és felépített ötlete. Igen! – határozta el. Beszélni fog feleségével, és mint józan komoly, felnőtt emberek megoldást fognak találni a problémák valódibb gyökereire – remélhetőleg – egyszer és mindenkorra.
A délután – észre sem vette –, hamar elröppent. Három órakor ébredt fel, mert az éjszakás műszak egyik hátulütője, hogy az elvesztegetett hajnali órákat a szervezet óhatatlanul megsínyli, és ha az ember nem akar lelki fáradtságban tengődni egész álló nap azért nem árt valamicskét pótolni, amíg csak lehet.
Arra gondolt, hogy pusztán csak kíváncsiságból bekukkant a gyerekszobába, és megnézi min ügyködik fia, aki nemsokára már kész felnőtt lesz, és ha szerencséje volna kikapna egy tökös, belevaló barátnőt, aki férfit faragna belőle, és neki is lenne legalább egy gyereke, hogy teljesértékű életet modhasson magának.
Hármat kopogtatott óvatosan a biztonság kedvéért. Mikor nem szólt ki senki óvatosan lenyomta az ajtókilincset és benézett.
– Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk kisöreg?! – már most érezte saját mézes-mázos hangján, hogy ez az egész példás szülői szerep, mintha totálisan vadidegen lenne tőle. A felesége ehhez sokkalta jobban ért. És különben is Bence, amióta csak megszületett sokkalta jobban kötődött anyjához, akinek még kicsinyes, kisstílű, szánalmas titkait is megosztotta, nem úgy, mint vele.
– Semmi baj… – válaszolta halkan, csendesen, miközben igyekezett éppen aktuális, gyűlölt matektankönyve fölé görnyedni. Most éppen a síkidomok, és a geometria volt terítéken, és be kellett látnia, hogyha megfeszül akkor se boldogul.
Az apja óvatosan közelebb lépett, és a nagyméretű kockás spirálfüzet lapját kezdte figyelmesen tanulmányozni. Most legszívesebben – persze csak –, atyai becézgetés okán szívesen tarkón legyintette volna furcsa, különösen fiselkedő kamaszfiát, de amint a példákat nézte úgy tűnt, mintha szinte azonnal jojózni kezdett volna a szeme, holott a nap sugarai még jócskán betűztek a kivilágosodott szobában.
– Hogy haladsz a matekkal…? – tett fel egy ártatlannak tetsző kérdést, aminek igzándiból az volt az egyedüli célja, hogy megfigyelje fia ösztönös reakcióit, és cselekvési idejét. Hiába! Mindig is szerette maga körül teszelni, vagy épp próbatételekké állítani az embereket, egész egyszereűn azért, mert képtelen volt akárcsak bárkiben is megbízni. De most a fiáról volt szó. Ez azért olyan szülői köteléknek számított volna, ami sosem szabad el, és mégiscsak jelenthet valamit.
– A derékszögű háromszöget tanuljuk, és kilencven fokot kell bezárnia a három csúcsának. – igyekezett szögmérűjét úgy tartani, hogy apja is figyelmesen megnézhesse az adott példát.
– Igen… ez érdekes… – nem tudta eldönteni, hogy akkor most maradjon itt vele matekoznia egy keveset, vagy inkább felesége hazaérkezésig hagyja magára. Inkább úgy döntött, hogy megkérdezi:
– Szeretnéd, ha segítenék…?!
Bence csak hevenyészetten bólintott párat, majd ránditott egyet vállán.
Az apának – úgy tűnt – legalább is ebben a helyzetben nincs választása, mert azonnal odavitt fia íróasztala közelébe egy kimustrált, viharvert széket az ebédlő fogságából, és leült vele, hogy közösen próbálják meg megoldani az adott matekpéldát.
Alig telt el jó kemény, izzadságtermelő öt-hat perc is alig, amikor be kellett látnia, hogy ő sem boldogul a matekpéldával, holott – állítólag – nyolcadikos korában megnyerte az általános iskolában a matekversenyt. ,,Hát van az úgy, hogy változnak az idők!” – döntötte el magában.
– Szerintem írj be egy tetőleges eredményt, aztán majd a tanár amikor ellenőrzitek a példát előbb-utóbb csak megmondja mi volt a helyes válasz! – jelentette ki, mint aki jól végezte dolgát, és amint megszűntnek nyilvánította a lelkében tomboló, kiegyenlített stresszt, és feszültséget visszament a nappaliba, hogy inkább megnézzen egy filmet, vagy sorozatot, ami kikapcsolja – legalább is – átmenetileg enyhén zaklatott gondolatait.
Végül aztán kora este háromnegyed öt magasságában a nagyon fáradt, kissé elcsigázott anyuka is hazaért a munkából, és két jócskán megkapolt, hófehér nejlonszatyorral felszerelkezve még ennivalót is hozott.
– Szia drágám! Milyen napod volt? A gyerek hogy van? – kérdezte kíváncsian érdeklődve, miközben hagyta, hogy férje elvegye mind a két kezéből a dugig élelmiszerrel töbött szatyarokat, és kistáskáját is.
– Hát… vegyes felhozatal… Bencének eleredt az orra vére, azt mondta, hogy elesett, persze szerintem inkább az történt, hogy megint megverték. Szerintem át kellene íratnunk egy másik suliba… – A férfi most kisebbfajta fölényérzettel egybekötött büszkeségféleséget érzett, hogy jólhangzó ötletét megoszthatja feleségével, aki igencsak fáradtnak, és kicsit megviseltnek látszott.
– Szegény kicsim… átöltözöm és beszélek vele! Ti vacsoráztatok már?
– Eddig csak rád vártunk drágám!
A csinos asszony fáradt arcán látszott, hogy a bosszúsággal vegyes elégedetlenség suhan át, mert ha férje annyira éhes lett volna egész nyugodtan megelíthetett volna magának ennivalót a mikrohullámú sütőben.
Az asszony gyorsan levette utcai ruháit, majd kezet mosott a fürdőszobában, és át is öltözött valami kényelmesebbe. Aztán rögtön a gyerekszoba felé vette az irányt:
– Szia kincsem! Na, mesélj csak? Mi történt? Miért eredt el már megint az orrod vére?! Csak nem turkáltad?! – tette fel egymás után kissé szigorú, fegyelmezett kérdéseit.
Bencének nem ártott az óvatosság, ha anyukájával beszélt, hiszen minden attól függött, hogy az asszony kellőképp jó passzban van-e?! Csupán csak kellő toleráns hozzállás kérdése az egész.
– Hát… az úgy volt, hogy… - pityeregni kezdett szégyenében.
Az asszony azonnal odasietett hozzá, és gyengéden igyekezett átölelni, és megvigasztalni:
– Kincsem… drágám… nincsen semmi baj… nekem nyugodtan elmondhatod… – igyekezett megvigasztalni kamasz fia könnyektől rázkodó pufók testét.
– Megint megvertek… azért vérzett az orrom… – nézett vissza rá fájdalmasan szomorkás ábrázattal. Az asszony azonnal észrevette a most srágás, zöldes, barnás színekben pompázó monoklit a fia egyik szeme alatt.
– Ezt a monoklit ki csinálta?
– Az egyik szemétláda srác, mert vissza mertem szólni neki…
– Azonnal beszélni fogok az osztályfőnökkel, és az igazgatónővel is, ha kell! Türhetetlen állapot, hogy ilyesmi megengedhető! – Bosszankodott hangját felemelve, mintha egyedül minden csupán csak az ő hibája lenne.
– Anyu… kérlek ne csinálj semmit, mert akkor megint megvernek… – válaszolta nagyon halkan, mintha még a beszéd is fájdalomba kerülne.
– Vacsoráztál már? Éhes vagy kicsim?
– Igen… nagyon…
– Akkor gyere! Melegítek valami finomat! – Azzal mindhárman aztalhoz ültek, és némán ettek. Még a közlekeny és állandóan szövegelő apuka sem mert megszólalni, csak amikor Bencét visszaküldték a gyerekszobába, és a szülők le nem telepedtek a nappaliban.
– Szerinted most mit csináljunk?! – kérdezte az apja a feleségét.
– Beszélni fogok az igazgatónővel, mert az osztályfőnökben nem bízom meg! Talán már holnap… kiveszek egy pár nap szabadságot, és elintézem… – töprengett hangosan.
– Akarod, hogy veled menjek?! Elvégre két ember mégiscsak több, mint egy. Nem igaz?!
– Ez nagyon kedves tőled, de megtudom oldani egyedül is… – intette le azonnal ellentmondást nem tűrve. Az éjszaka mind a két szülő nyugtalansággal forgolódni tudott csupán az ágyban, míg hajnal felé a családfőnek munkába kellett mennie, és fel nem kellt. Később reggel hat óra felé az anyuka benézett a gyerekszobába, hogy felkeltse fiát, akinek még mindig nem volt időérzéke, hogy idejében felkeljen, és készített neki tízórait, és reggelit is.
– A mai napon együtt fogunk suliba menni, és közösen beszélünk az igazgatónővel! – jelentette ki kicsit vártnál ünnepélyesebb hangon.
– Nem szabad, hogy meglássanak, mert akkor azért is kapok majd a fejemre… – Bencében már olyannyira el lett tartósan ületve a totális megfélemlítés szikrája, akár egy Pavlovi reklex, vagy válaszreakció a világ üzeneteire. Halálosan félt és retegett mindentől, és mindenkitől.
– Tudod mit szívem? Te mész elsőnek az iskolába, addig én feltűnés nélkül követlek, és nem fogunk találkozni, ha nem akarod, de akkor is muszáj beszélnem az igazgatónővel! – tett egy ajánlatot az anyuka.
– Igen… az jó lesz… – morfondírozott hangosan miközben kicsit sietősen, és mohón megette reggeli szendvicsét, majd kezet mosva máris felvette szokásos pulóverét és farmernadrágját, bepakolta tankönyveit, füzeteit, tolltartóját a táskájába és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy elinduljon az iskolába.
Előbb ment el, mint az anyuka, aki bő tíz perc múltán követte. S míg Bence lopakodó üzemmódban igyekezett megközelíteni a rettegett oktatási intézmény épületét, addig az anyuka komótos, kiegyensúlyozottan igyekezett lépést tartani. Szándékosan elkerülték egymást Bence kérésének engedve. Az asszony azonnal felépkedett a harmadik emeleten lévő igazgatói irodák felé, és azonnal bejelentette magát a kissé meglepett nagymamakorú titkárnőnek, aki azonnal be is jelentette őt az igazgatónőnek. Több mint két és fél órás beszélgetés, vitatkozás és érvelés követően végül sikeresen megállapodtak abban, hogy Bence ezentúl magánuton folytathatja tanulmányait, és egy héten csupán kétszeri alkalommal kell bejönnie a titkársági irodákba, hogy megkapja házi feladatát és leckéit.
– Bence egy rendkívül intelligens és nagyon okos fiatalember, aki előtt még nagyon ígéretes jövő és lehetőségek állnak! – búcsúzott tőle a bizakodó igazgatónő.
Az anyuka képtelen volt csak úgy egyszerűen elengedni a füle mellett a jólhangzó megjegyzést. Mintha azonnal kihallott volna a mondatokból valami kényelmetlen, és irritáló mellékzöngét:
– Csupán csak még egy gondolat kedves asszonyom… mindenben igazat adok Önnek, de ha én tanár lennék sosem engedném meg, hogy az osztályban megfélemlítsenek, megszégyenítsenek, és terrorizáljanak lelkilek, vagy fizikálisan gyerekeket! További szép napot! – Azzal sarkon fordult, és kilépett az enyhén meghökkent igazgatónő irodájából. ,,Végre jól megmondtam neki” – gondolta. Így legalább Bence az általános utolsó három évében elmondhatta magáról, hogy átmenetileg fellélegezhetett!