NAPPALOK ÁRNYAI

Az adrenalin valósággal mind a két ember vérkerngését szabályosan felrobbantotta. A szándékosan elfojtottnak gondolt indulatok pedig, akár a robbanással fenyegetőző puskaporos hordók pusztító, mindent romba döntő robbanással fenyegettek…
Mindketten újabb nehéz napokon voltak túl. Ki tudja immáron hányadikon.
A gyönyörű, egzotikus vonásokkal is büszkélgető fiatalasszony a szoba egyik sarkában álldogált gyönyörű ruhában, mely egész biztos mérgdrága lehetett elvégre aki az Andrássy út, vagy épp a váci utca sarkán vásárolgat azt csupán a minnél nagyobb hatásvadászat, és felhajtás érdekli. Bokapántos szandálját is ízléses, elegáns csillogó mütyür díszítette, amihez persze a pasija mit sem ért, elvégre a stílust csupn csak egészen kivételes, és különleges emberek birtokolhatják, és tarthajták meg, elsősorban saját maguknak.
Mézszőke, hullámos hajának királynői külsőt kölcsözött a szigorú konty, - amibe a legtöbb esetben fogta -, ám most kingedte lazán lebarnult vállaira omló fürtjeit. Az egyik csuklóján szintén elegáns, vagyonokat érő ezüstös karkötő csillogott.
A férfi már a gyönyörű, igéző nő testtartásából pontosan tudhatta, hogy mire számítson. Már napok óta érezte, hogy feszültté, és gondterheltté vált kettejük számára a mindennapi élet.
– Már megbocsáss, de nem vagyok hajlandó ezt tovább tűrni, és csinálni… Kész, végeztem! Ennyi volt!
A férfi pattanásig feszülő, kötélidegeit mintha ebben a percben valósággal satuba szorították volna, hogy még jobban összeroppantsák. Hideg verejték csorgott végig szőrös hátán, mely aztán szinte azonnal hozzátapadt sportzakója alatt viselt polóingéhez.
– Kérlek édesem… - próbált egyezkedni hasztalan -, kérlek próbáljuk meg rendbehozni a közös dolgainkat.
– Ne haragudj, de ez sajnos nemfog menni! Azt akarok, hogy most rögtön tűnj el innét! – A nő tekintete hirtelen az ablakra tévedt, mintha csak a nyári vakító napsugárt akarta volna arcával magába fogadni.
– Figyelj! Tényleg nem haragszom rád! De muszáj megértened, hogy ami közöttünk történt annak egyszerűen vége! Már nem érzek semmit irántad! – mondta az asszony, és egyszerű, kimondott szavai valósággal éles késpengeként szabdalták fel a férfi – mindig is-, sebezhető szívét.
A férfi ernyedten leejtette a legalább száz szálból összeállított, tetszetős, és drága rózsacsokrot, ami barátnője egyik kedvenc virága volt. Az ernyedt virágszirmok, mintha csak maguk is hirtelen fonnyadásnak indultak volna, amikor a szobaszőnyegére hulltak dermedt némasággal.
A fiatalasszony úgy tűnhetett egyre dühösebb lesz már attól a puszta gondolattól is, hogy immáron expasija megpróbál egy végső, utolsó kísérletet tenni arra, hogy szerencsétlenkedve visszahódítsa, ám nem fog szerencsével járni. Nem engedheti.
– Belefáradtam Robi! Kérlek most azonnal tűnj el!
– Rendben van! Elmegyek, de szeretném látni látni a kislányt…
– Te is tudod, hogy a szabály nálunk a lefekvésre is kiterjed.
– Akor is szeretnék tőle elbúcsúzni! Hogy lehetsz ennyire szívtelen?!
– Ugye tudod, hogy ezzel csupán csak önmagad alatt vágod a fát?!
A férfi már nem akarta barátnője ellenségeskedését végighallgatni. Valósággal beszaladt az eelőszoba végén lévő gyerekszobába, melyet unikornislovak díszítettek, kislánya kedvenc állatai. Óvatosan lábujjhegyen egynsúlyozva közeledett kislánya ágyához, aki édesdeden szuszogott, és – látszólag -, semmit sem vett észre az egészből.
– Apuci?
A kislány szőke hrcegnős haja valósággal szétterült az ágyán, haja a homlokára tapadt, és élénk, kíváncsian figyelő gombszemével mintha az ember lelkébe látott volna, legféltetebb titkai közé…
A férfi megpróbált nyugodt arco vágni, de érezte, hogy ez most bizony nehéz dió lesz.
– Csupán jó éjszakát jöttem kívánni kincsem. – válaszolta halkan, suttogva.
A kislány ásított egyet, mint a kisállatok zoktak, majd halványan, álmosan apjára mosolyott.
– Apuci, elmegyünk megnézni az állatokat?
– Hmm… meglátjuk édesem… – felelte.
– Szertintem az állatoknak is van lelkük…
A férfi megpróbált valahogy uralkodni tartósnak nevezhető elkeseredettségén, és férfiasan összeszorította fogát, hogy még véletlenül se buggyanhassanak ki szomorúságának könnyei.
Gondolatok cikáztak keresztül-kasul összezavarodott agyában.
,,Muszáj lennie valami szilárd és tartósnak nevezhető megoldásnak, különben örökre elveszíthetem a lányomat!” – rágta meg gondolatait.
A barátnő az ajtóban állt határozott szigorúsággal.
– Édesem, mi lenne most a dolgod?! – metsző, éles hangja, akár a sarkvidéki hideg levegő kétséget sem hagyott afelől, hogy lejárt a búcsúzkodás ideje. – Légy szíves próbálj meg aludni, holnap nehéz napod lesz, és apu is nagyon elfoglalt. Még sok dolga van.
– Bogi…
– Mindannyiunk számára így lesz a legkönnyebb.
– Micsoda ostoba szöveg! A legkönnyebb? Talán neked. Pontosan kinek használsz vele, ha szétrombolod azt, amit felépítettünk?!
– Nem akarod többet hallani erről a témáról! Megértetted?! – kérdezte egy rideg bérgyilkos komolyságával.
– Miért nem vagy képes meghallgatni legalább egyszer úgy istenigazán?! – fakadt ki a férfi.
– Ezt majd a nappaliban megbeszéljük! – vetette ellen az asszony.
– Sajnos kicsim apunak most el kell mennie, de ha jó leszel, akkor elmehetünk az állatkertbe majd esetleg a jövő héten! Most szépen próbálj meg aludni, hogy holnap energikus és kipihent legyél! – gyöngéden jóéjtpuszit adott a kislány homlokára, mire befordult, és segített betakargatni aprócska testét.
Miközben a két szülő a nappaliba ment, hogy valamivel nyugodtabb körülmények közt beszélgethessenek észre se vették, hogy a kislányuk titokban követte őket lábujjhegyen és jóformán kihallgatta beszélgetésüket.
– Hallgatlak! Most mit akarsz csinálni?! – tért a tárgyra a férfi.
– Ne gyerekeskedj! Ez a te bajod! Te még mindig azt gondolod, hogy a világ egyszerűen működik, de valójában az a nagy büdös helyzet, hogy semmi semolyan egyszerű, mint azt gondolod.
– Látom, hogy neked tökéleteen elegendő a saját jól bevál hangod, ami eloszlatja a kétségeidet, de itt egy kisgyerek további életéről van szó. Felfogtad ezt?!
– Most azonnal fog be a szádat! – kiáltott dühösen rá. – Fejezd be, de rögtön! Elegem van!
– Anyuci…?
Mindketten azonnal a kis egérkeszerű hang irányába fordították fejeiket.
A kislány éppen elbújt a cipősszekrény belsejébe – egyik kedvenc búvóhelyére -, és onnét jött elő egyik plüssállatát kezében szorongatva. Szeme valósággal kikerekdett a tartós rémülettől.
– Minden rendben van szívem… apuval csak beszélgettünk, igaz kicsivel hangosabban…
Róbert szíve valósággal dörömbölt, és attól félt, hogy most mindent megvall kislányának. Eszébe se jutott, hogy beijessze lányát, ezért fogta magát és amilyen gyorsan csak tudott kilépett becsukva maga után a bejárati ajtót.
A fiatalasszony pedig alaposan bezárta a férfi után az ajtót.
Róbert nem tudta, hogy kihez is fordulhatna ebben a nagyon kritikus, rizikós helyzetben. Apja infakrtusban meghalt, édesanyját hamar megtámadta a rákos megbetegedés. Úgy érezte egyszerre magára van utalva, és ki is van szolgáltatva az élet kényének-kedvének.
Egy barátjánál húzta meg magát -legalább is egyelőre.
A következő hét még pokolibbnak tűnt, mint az első, hiszen exbarátnője beszélt egy nagyhatalmú ügyvéddel, aki azonnal keresetet nyújtott be gyerektartásra és asszonytartásra vegyesen, és mivel Róbert bármennyire is nem volt jártasbizonyos bonyolult, cirkalmas jogilépésekben felhívott egy megbízható ügyvédet, akihez volt heverja kísérte el. Az ügyvéd részletesen, emberi egyszerű nyelven elmondta, hogy a gyerekartás nemes egyszerűséggel muszáj kifizetnie, ha nem akar máris egy sorozatosan megismétlődő bírósági tárgyalás szenvedő alanyává válni, így Róbert belement ebbe az egyezségbe, annak ellenére, hogy még mindig rajongó, naiv-gyerekes szerelemmel imádta az időközben újabb pasit szerző volt exbarátnőjét.
A kislánynak megígérte, hogy elmennek az állatkertbe, így szavához híven egyik héten, amikor a volt barátnő nem tartozkodott otthon Róbert besont a lakásba – elvégre volt hozzá kulcsa -, és magával vitte a kislányt.
– Szia kincsem! Van kedved állatkertbe menni, és sok furcsa állatot nézni?! Azt csinálunk, amit csak szeretnél! – kaptam gyorsan karjaibaaz újjongó, és ragyogó mosolyú kislányt.
– Júj de jó apuci! Anyuci mitszól majd hozzá? – a kislány korához képest lényegre tapintó kérdést tett fel, így az apukának muszáj volt rá egyenesen, és őszintén válaszolnia.
– Tudod mit, kicsim?! Anyunak ne szóljunk erről! Maradjon ez a mi közös titkunk! Apunak nagyon fontos lenne! Megígéred, édesem?! – nézett rá kedvesen, de komolyan, hogy a gyerek érezze az apuka most nehéz helyzetben van.
– Megígérem apuci, csak ne légy szomorú… – válaszolta, majd aprócska, szinte pöttöm ketecskéivel belekarolt apja tenyeres-talpas kezeibe, és együtt mentek előbb a férfi autójához, később pedig – ahogy az apuka megígérte -, az állat és növénykertbe.
Fantasztikus és csodálatos napot tölöttek együtt, és az apuka kicsit édes-bús nosztalgikus vággyal gondolt vissza rá, hogy néhány hónapja még mind a hárman mennyireboldogok voltak, és mennyire könnyedén voltak képesek örülni az élet legapróbb örömeinek is.
Kora délutánra járt már, amikor visszaérkeztek a családi házhoz, ahol a kislány és anyukája laktak. A méregtől alig látó, gyönyörű fiatalasszony az ajóba állt karbatett kezekkel, és gyanakodva, bosszúsan vizsgálgatta miként tudna ismételten belekötni volt párjába, aki átvitt értelemben néhány órácskára ,,elrabolta” a kislányukat.
– Anyuci, képzeld csak! Apuci elvitt az állatkertbe és kaptam egy nagy plüssmackót is! Olyan hatalmas mint egy felnőtt! – ujjongott lekesedve a kislány, ám úgy tűnt minden odalett, amikor megpillantotta az anya mérges, haragos arckifejezését.
– Ennek ngyon örülök szívem! Légy szíves most menj be, moss kezet, és öltözz át! Nemsokára vacsoraidő van! – parancsolt rá határozottan. A kislány még visszafordult kétségbeesett, sóvárgó szeretettel apjához, és várt vola tőle valami halvány reményt, vagy biztatásféleséget:
– Apuci? Elmegyünk még? – kérdezte szomorú tekintettel, mint aki titokban már jó előre sejti a választ.
– Meglátjuk hercegnőm! – hajolt le hozzá apja, hogy megölje és utoljára megpuszilja. – Kérlek, most menj be és csináld azt, amit anyu kért, oké?
– Apucikám nagyon szeretlek… – A kislány enyhén rázkodó testével szorosan apjához bújt, mint egy védtelen, árvaságra jutott kis állat, aki bármi áron lelki biztonságot, és menedéket szeretne találni egy másik felnőtt által.
– Énis nagyon szeretlek édesem! Menj szépen! Nem lesz semmi baj! – megsimogatta párszor a kislány rázkodó kis testét, amíg elállt a hüppögés, aztán megvárt amíg az embermagasságú plüssmackóval a kislány bemegy a házba.
A fiatalasszony gyors léptekkel máris közelített felé, és visszakézből szájonvágta:
– Hogy merészelted elvinni a lányomat az állatkertbe mi?! Azt hiszed megúszhatod ennyivel?! Életed végéig be foglak perelni! Vésd az eszedbe! – valósággal mennydörgött a haragja.
– Judit… Ez szemét hozzállás volt, és ezt te is tudod… Szerettem volna veled felnőttek módjára megbeszélni a közös dolgainkat, de miután jócskán megtapasztaltam, hogy hasztalan minden logikai próbálkozás így én is lépéseket fogok tenni! – Éppen készült már rá, hogy otthagyja a teljesen magánkívül lévő, mérgében füstölgő asszonyt, amikor váratlanul az új pasi jelent meg, és látványos, csöpögős teátrális gesztusok kíséretében máris vigasztalni, babusgatni kezdte a nőt:
– …De hát édes kis tündérem, mi történt veled?! – kérdezgette a nőt letérdelve, részvéttel a hangjában, mint aki tényleg semmiről sem tud semmit.
– Semmi. Minden rendben, jól vagyok! Az Úr éppen menni készült! – jelentette ki.
– Hé, hapasikám! Neked aztán van ám bőr a pofádon! Idaállítasz, és aztán azonnal fájdalmat okozol mindenkinek! – lendült azonnal támadásba volt barátnője új párja.
– Ezt nem veled fogom megbeszélni! Egyébként hogy is hívnak téged? Mintha még nem hallottam volna a neved!
– Ahhoz neked semmi közöd kis csóka! Csak azt ajánlom húzd el innét a tetves beledet, míg szépen beszélek! – kezdett kistsílű, szánalmas fenyegetőzésekbe.
– Épp ezt akartam tenni, mielőtt megjelentél! Nos, a volt feleségem iránti tiszteletből nem fogok verekedni egy magadfajta emberrel, de azért résen leszek, és figyelek! – Jócskán lelki erőfeszítésbe került megőriznie higgadságát, és hidegvérű gondolkodását, mert legszívesbben azonnal felképelte volna ezt a sutyó, beképzelt Don Juant. A férfi beszállt az autójába és hirtelen gázt adva csikorgó kerekekkel elhajtott.