EGY ROHANÓS NAP ELŐNYEI ÉS HÁTRÁNYAI

Már megint egy oltári ngy rohanós katyvasz. Előbb csak a reggeli tejeskávé fröccsent – persze csak -, merő véletlenségből az arcába, később pedig a baracklekvárral megtöltött tésztás táska, hiszen imádnivaló kislányának az volt a kedvence, és ugybár egy jó rggelt jó reggelivel is szokás elindítani.
– Kicsim! Merre jószmékelsz már?! Ugye te sem szeretnél elkésni?! – érezhetőbben kicsit idegesebben, frusztrálva tette fel ezt a lényeges kérdést, bár szégyellte magának bevallani, ha nem volna annyira lényeges a külső megjelenése munkahelyén talán kevesebb idővel is egész nyugodtan beérné a nagyméretű fürdőszobában.
– Anyu! Nem találom a hátizsákomat! – panaszkodott a kislány, és lehetett hallani, hogy most valószínűleg az következik, hogy totál káosz fogadja majd minek után a gyerekszoba kész csatatér.
– Várjnéhány percet drágám! Anyu mindjárt megy és segít! – ,,Akkor sem fog megőrülni! – döntötte el magában. Nem fogja megengedni, hogy egy ennyire bagtell, valósággal jelentéktelen kisapróság egyszerűen csak tönkretegye sem az ő sem pedig lánya pillananyi jókedvét, melyre a nap későbbi folyamán bizony jócskán szükségük lehet.
– Anyu? Megfésülnéd hullámosra a hajamat?! – újabb kérdés kislányától, mire bizony nem árt, ha válaszol az ember, különben a tartós bizonytalanság állapotát kockáztatja a gyereknél.
– Édesem! Várnál egy másodpercet légy szíves?! – most érzi, hogy elérkezik a sorsdöntő pillanat, - már ami -, saját idegeinek pattanásig feszülő köteleken való tartós táncolását jelenti, de akkor ismuszáj uralkodnia magán, hiszen kislánya smmiről nem tehet. Egyálalán nem is ő hibáa, hogy még nem alakult ki nála a tartósnak nevezhető időérzék.
Még egy utolsó igazítás saját sminkjén. Egy lehelletnyi szájfény, amitől egyszerre sikkes, divatos, és remélhetőleg csábítóan szexissé varázsolta enyhén telt ajkait, és bár vállközépig leérő, mézszőke haja úgy fest, mint aki a farkasokkal táncolt, talán ha kontyba feltűzi, vagy később egy befőttesgumival becsavarja az igenis sokat segít a későbbiekben.
– Anyu! Nem találom a holmimat! – újabb követelőzés a gyerekszoba irányából. Hát nincs mese. Valakinek muszj irányítania isa dolgokat, nem csupán csak fecserészni róla, ahogy a férje szokta.
– Azonnal Drágám anyu máris uton van! – elkezd harisnyás lábaival előbb sietősen ügetni, majd ávált könnyed szaladásba, mintha legalább is azonnal a félmaratonra készülne, hiszen kevesebbel úgy se volna hajlandó beérni, végül aztán amikor rálép egy szúrós, eldobott játékra, melyet a kislánya – vélhetően -, feledékenységből hagyott az előszoba közepén, pedig vagy milliószor meg lett neki magyarázva, hogy bizonyos dolgok balesetvszélyesek váratlanul nem bírja apró flszisszenő fájdalmában visszafogni magát és mérgesen megdorgálja – persze csupán csak a levegőbe belebeszélve lányát:
– Napsugár! Hányszor megbeszéltük drágám, hogy a vacak játékaidat ne hagyd szerteszéjjl, mert balesetveszélysek?! Anyu nagyon mérges lesz ám rád, ha ez még egyszer előfordul! – veti fel kecsegtető, kínálkozó lehetőség gyanánt. A gyerekszoba felől – legalább is -, egyelőre nem hall semmit. ,,Ki tudja? Talán máris akkora szentségtörést követett el, hogy önkéntelenül is megbántotta azt a valakit, akit a világ minden kincsénél jobban szert?” – fut át gyorsan az agyán, míg futva elérkezik a gyerekszobáig. Amikor belép kislánya éppen az ágy alatta keresihátizsákját, majd néhány pillanat múltán egészséges megnyugvással kostatálja, hogy meglett ategnap este kiadósan felpakolt hátizsák az összes szükséges iskolai holmijaival egyetemben.
– Minden rendben van drágám?! – kérdez rá csak a biztonság kedvéért,miközben bensőséges, és kicsit talán meg is ható ösztönből, és rutinból született anyai érzések törnek rá.
– Anyu? Megfésülöd a hajamat? – kérdezi most kíváncsian, kicsit talán még gyanakodva is, hogy anyukája vége valahára a folyamatos szolongatások ígéreteiből kegyeskedett végre megjelenni, és egy kicsit vele is foglalkozni.
– Édes kis angyalkám! Sajnos arra már nincs idő, de kapasz helyette majd egy szép frizurát. Nemsokára neked is le kell majd vágatni a hajadat!
A kislány sokáig eltöpreng ezen a már-már túlzottan is leegyszerűsített válaszon, majd kissé dacos fejszegéssel határozottan kijlenti, hogy egyik kis barátnőjének az osztályukban nagyo szép hajat készített a barátnője anyukája és neki is megígérte,hogy csinál neki gy hasonlót, ha szeretné, mert ért hozzá.
– Igen drágám! Ez nagyszerű lesz, biztosvagyok benne, de most már muszáj elindulnunk, ha nem akarunk elkésni még jobban! – válaszolja, talán csak azért, hogy önmagát egyszerre biztassa, és támogassa.
– Anyu? Nem reggelizunk csokis pelyhet? – kérdezi.
– Édesem! Most nem! A suli felé menet majd kapasz valami nagyon finomat! Most pedig légy szíves hozd a kabátodat és keresd elő a cipődet. Sapka, sál, mert azért mégmindig hideg idő van odakint, és épp csak kijöttél a náthádból! – figyelmezteti kellő tapintattal.
A kislány azonnal megkresi téliestíett kabátját, sapkáját és sálját.
– Anyu, milyen lesz az új hajam, ha a sapkámat is felveszem? – újabb kissé értelmetlen kérdés, de ez van, nincs mit tenni.
– Napsugár! Te már így is nagyon szép kislány vagy! Még akkor is ha most mindjárt felteszed a sapkádat! – A biztonság kedvéért kislánya szőkés fejbe nyomja a bolyhos, jó meleg sapkát. Szükség is van ám rá, majd amikor ő is sietősen elkészült, és mindent ellnőrzött, hogy le van-e kapcsolva, hogy ne legyen semmi áram alatt, sietősen kilépnek közösen a lakásukból, majd gondosan bezárja az ajtót, később a biztonsági ajtót is elindulnak.
A vadoi új furgonszerű minibuszban a kislány azonnal, amint beszáll a hátsó ülésre és maga mellé teszihátizsákját máris igyekszk magára tenni a biztonsági övét, és gondosan becsatolni magát, ahogy tanították neki szülei. Amikor az anyuka is beszállt az autóba és magára erőltette az övét rögtön elhangzik az első, megkerülhetetlen kérdés:
– Anyu? Nézhetek rajzfilmet?
– Ha azt szeretnél, én viszont nagyon szeretnék veled beszélgetni, mert úgy érzem, hogy egyre kvesebb időt töltük együtt közösen. – valósággal kibukik szájából a keserédes, és kissé marcangoló igazság, hiszen az elmúlt pár évben annyira kményen hajtotta magát az előléptetés fejében a munkahelyén, hogy sajnos nem vette észre, hogy sokszor önkéntelen is megfeledkezett és elhanyagolta egyetlen szeme fényét, ami miatt most valósággal gyötri és marcangolja a tartós bűntudat.
A kislány – úgy tűnik -, inkább rajzfilmet nézne, így az anyuka azonnal megnyom egy gombot a műszerfalon, mire a hátsó ülésekbe beszerelt miniképernyős tévé azonnal automatikusan bekapcsol, és máris kezdődhet a mesemaraton.
Miközben a suli felé tartanak, remélhtőleg betartva minden KRESZ-szel kapcsolatos faramucikodó szabályt a kislány a rajzfilm közepe felé egyszer csak váratlanul megszólal:
– Anyu? Haragszol valami miatt?!
Kérdése jócskán meglepi az anyukát. Akkor ezek szerint – több, mint valószínű -, hogy arról is pontosan tud, hogy ő és az apukája párszor kiadósat veszekedtek egymással, míg őt szándékosan beköldték a gyerekszobába házi feladatot írni.
– Nem drágám! Ugyan dehogy! Tudod a felnőttek dolgai… meglehetősen bonyolultak… ha kicsit nagyobb leszel, majd megérted… – Mintha csak tipikusan az ő anyját hallaná, hiszen amikor a kilencvenes évek derekán ő volt gyerek az ő anyukája ishaszonló, kissé kiábrándító szöveggel rukkolt elő, hiszen más egyéb nem igazán juthatott az eszébe.
– Apu és én rajongásig imádunk, és gy milliárd Túró Rudira szeretünk téged édesem… csak tudod… apunak is nagyon sok munkája akadt a mostani időben, hogy neked mindent megtudjunk vásárolni… de nyáron megígérem, hogy elutazunk valahova, és nagyonjól fogjuk magunkat együtt érezni… – mégis miért van olyan érzése, hogy mindent, amit a kislányának mondd az szemenszedett hazugság?!
– Anyu… ne haragudj rám, hogy bajt okoztam… - kissé pityergőssé vált át a kislány hangja és ekkor rögtön cselekedni kell, és muszáj lereagálni a helyzetet, mielőtt túl késő lenne. Óvatosan leáll az egyik következő mellékutcában, nem foglalkozva, hogy vajon kell-e a parkolásért fizetnie, majd amint megálltak azonnal kiszáll a vezetőülésből, kinyitja a hátsó ajtót, kicsatolja a kislány övét, és jó szorosan magához öleli, hogy érezze remegő, kis teste minden rezdülését.
– Hékás! Nyugodj meg! Nem történt semmi kicsi szívem! Én is nagyon szeretlek, csak tudod… az életben számos olyan, ha tetszik fontos dolog van… amiről nagyon nehéz beszélni és gondolkodni, mert nagyon fontos, és az ember sajnos csak később döbben rá arra, hogy mekkorát hibázott, vagy épp veszített… Meg tudod ezt érteni kicsim?! – papírzsebkendővel megpróbálta óvatosan letörölni a kislány könnycseppjeit.
– De ugye nem lesz semmi baj anyu…? – kérdezte halk egérkehangon kicsit még mindig szipogva.
– Hékás! Bizhatsz bennem! Tudod mit? Ha végeztél majda suliban, és hazajöttél elmehetnénk valahova csak mi kettesben, mit szólsz?! Csapunk egy igazi vérbeli csajos bulit!
– …De a házi feladatot és a leckét is megkell írni, ahogy mindig mondtad… – érvelt a kislány.
– Igen, nagyon helyes, de azért néhányszor nem árt, ha az ember egy kicsit megpróbál kikapcsolódni, különben könnyen lehet,hogy elveszti a fejét, vagy épp bedilizik! – minek traktálja saját lánya fejét ekkora sültlenségekkel? – kérdezte saját magát. Amikor a legfontosabb az ilyen korú gyerekeknél a pozitív megerősítés, és a biztatás, meg a mindenkori bátorítás, és akkor most jön egy ekkora faramuci ostobasággal. Ki hallott még ilyet?!
– Megnyugodtál egy kicsit szívem?! – kérdezte a hangjában kicsit maga is aggódva.
– Talán… - Igyekszett a zsebkendőt szorongatva mégjópárszor megtörölni két gomb szemét, amitől kisebb pír jelent meg a szemein, mint aki valóságosan is sírt.
– Megígérem, hogy vigyázok rád, és sosem hagyom, hogy bármi bajod essék! – Sajnos jobb ötlettel most igazán nem rukkolhatott elő, pedig a filmeken most szokott következni egy-egy ütősebb mondat, vagy monólog. – Akkor mehetünk, hercegnőm?!
A kislány bólintott avisszapllantó tükör fogságából, aztán inkább kibámult az autó alakon, mintha tüzetesen akarná szmügyre venni szűkebben vett környezetét.
Az iskolához közeli fizetős parkolóhelyeken – szokás szerint -, egy árva gombostűt sem lehetett volna elejteni akkora volt a forgalom. Azonban még így is akadtak szülők bőven, akik megspórolván a tetemes benzinköltségeket inkább a jól bevált gyalogos módszerrel vitték iskolába csemetéiket.
Napsugár szinte azonnal észrevette az autóablakból néhány osztálytársát, akik most szorgalmas, nyüzsgő kiscsibék módjára igyekeztek fecsrészni, beszélgetni egymással, és mikor egyikük meglátta Napsugárt az autóban szinte azonnal feléje fordultak íváncsian érdeklődve, míg néhány integettek is.
– Ó, nézd csak szívem! Néhány barátnőd már itt van! Van egy olyan igazán jó megértésem, hogy ez a mostani nap szenzációs és frenetikusan fog majd alakulni, majd meglátod! – Leállította az autót egy nyugodt helyen, majd kinyitotta hátsó ülést, segített kicsatolni a kislány biztonsági övét, majd cuppanós puszit adott pirospozsgás arcára és elhajtott a környékről. Már jó régen kitapasztalhatta, hogy a legtöbb szülő mindig akar valamit a másiktól, és csupán csak egyeseknek jut eszébe, hogy a kivételesség kedvéért embernek tekintsék a másikat is.
,,Valami szép ajándékkal kellene meglepnie Napsugárt!” – mélyedt tevékeny gondolataiba míg igyekezett a dugószintű forgalomba biztonságban ellavírozni kocsiját munkahelyéig.