VAGYONOK, ARANYOZOTT HAZUGSÁGOK

Történt egyszer, hogy egy városban esküvőre került sor.
Igen ám – gondolhatnánk, de ez nem egy szokványos esküvő volt, hanem egy piemonti-Savoyai herceg és egy meglehetősen fiatalos, szinte még gyerekarcú, és csupán csak a húszas évei elején járó hölgyike kötötte össze az életét.
Ezzel nem is lett volna – sokak szerint baj –, ha az adott herceg nem lett volna hatvan, a menyasszony pedig huszonegy. Mindamellett az a kisebbfajta meglehetősen kellemetlen szóbeszéd kezdett terjedni, hogy az újdonsült arának ez már nem a legelső házassága – de egyenesen a negyedik, és mint ilyet bizonyos körökben úgy vélekedtek, hogy egyedül csupán a vőlegény tetemes hozománya, és a bebiztosított anyagi egzisztencia az egyedüli vonzalom tárgya.
Nem is lehet tehát azon csodálkozni, hogy amikor végre valahára kimondták a meghitt ünnepélyes igeneket az idősödő herceg halaszthatatlan ügyei intézésére hivatkozva rögvest visszatért Olaszországba, míg az újdonsült, férjezett fiatalasszony, aki -mit ad isten –, ezentúl elvárta, és egyenesen meg is követelte, hogy az egyszerű polgári halandók hercegnének szólítsák szintén elutazott, persze minden luxussal, és komfortos kényelemmel ellátott egyszemélyes francia Riverán töltött nászútjára, ami egy luxus hófehér jachtot volt, és akik szemfüles paparazzik voltak pár jól elkapott képpel máris ötszámjegyű összegeket kereshettek, hiszen az újsütetű hercegnét legalább négy csupa izom, és sportos, napbarnított férfi társaságában kaphatták lencsevégre.
Nem meglepő, hogy pontosan tájékoztatták erről a herceget is, aki a legapróbb részletet is behatóan ismerte, ugyanakkor neki valóságos hárem ált rendelkezésére odahaza főként egzotikus, és csinos hölgyekből, akikből kedvére válogathatott, s miután mindig akadt utánpótlás ebben nem is volt hiány.
Történt aztán, hogy a hercegné meglehetősen sokat kezdett költekezni, és valósággal csak úgy szórta a pénzt. Nem is lehet ezen nagyon csodálkozni, elvégre ha valaki a szegényebb társadalmi osztály tagjaként anno nagyon sok mindent nem engedhetett meg magának, akkor szinte teljesen természetesnek hat, ha később, amikor – értelemszerűen –, már megteheti, hogy kiélvezze földi javait kiadósan kezd hódolni bizonyos élvezeteknek. Így történhetett, hogy a divat és a V.I.P. partikra járás elődleges elfoglaltságot jelentett a hercegné életében, és amikor egy-egy jócskán Átmulatott, és persze számos álbarátokat szerző bohém éjszaka után jócskán spicces állapotban hazaszállíttatta magát benga gorillatestű testőrei segítségével egy luxus limuzinnal, hiszen adni kell a látszatra is, másnap kiadós, kába másnaposságra ébredvén idős herceg férje szinte azonnal kérdőre vonta újdonsült párját a reggeli étkezőasztalnál, ahol szolgák egész hada sürgött-forgott a legkisebb kéréseknek, kívánságoknak eleget téve.
- Remélem jól aludtál kis kagylócskám? – kérdezte szemlátomást ártalmatlanul az idős herceg, miközben kedvenc friss pörkölésű, méregdrága kávékülönlegességét kortyolgatta. Elvégre az ember indítsa nehéz és körülményes napját legalább egy jó, bikaerős kávéval.
- Jaj ne is mondd mókuci! – sóhajtozott nagyokat, mint akinek szabályosan zsongott a feje, és most egy láncfűrésszel nyüstölnék agyának bonyolult szöveteit. – Annyira jó volt a bulizás. Rengeteg sok fontos és értékes emberrel ismerkedtem össze… - válaszolta halvány, erőtlen egérkehangon.
- Hát ennek őszintén örülök… mindig nagyszerű hír, ha az ember új kapcsolatokat építhet, mely később meghálálják a beléjük fektetett gondoskodást, ugyanakkor az sem árt, ha egy kicsit magad is gyakorlod a nemzetközi angol nyelvet! – úgy tűnt, hogy a hosszú hivatalos minőségben eltöltött évtizedek diplomácia szakzsargonszövegeit a herceg még saját otthonában is előszeretettel szereti alkalmazni. – De szeretném, ha kicsit te is megértenéd, hogy a pénz nem csak úgy terem a földből, mintha termény, vagy virág volna, hanem minden egyes euróért keményen meg kell dolgozni. – belekóstolt bikaerős kávéjába, és kicsit talán el is mosolyodott, hogy egy ilyen jóminőségű, és méregdrága nedűt megengedhet magának, miközben vannak emberek, akik kénytelenek vizetett, higított fekete löttyökkel beérni.
- Jaj, kis cicukám! – kezdett máris nyűgösködni kicsit az újdonsült feleség. – Miért nem érezzük csak jól magunkat, hiszen olyan jó bulikat és dizsiket szerveztek a minap is az egyik felkapott helyen? – kérdése logikusnak tetszett, ám valójában egy vékony megállapítás volt, miszerint: a fiatal nő is nagyon jól tudja, hogy mi a jó neki.
- Nemrégiben végrendelkeztem drágám… - jelentette ki megfontolt komolysággal a herceg. – Nos… egyedül csak rajtad áll, hogy akarod-e a felelősséget, és a megfontoltságot! Bár szerintem egy kis ész még így se ártana a fejednek! – nem volt mérges. Valahogy mindig sikeresen sikerült palástolnia a nem szimpatikus emberek felé lappangó, cinikus ellenszenvét. Igen ám, de most gyönyörű, fiatal feleségéről volt szó, és ez azért mégiscsak más, nemde bár.
A hercegnek már felnőtt gyerekei voltak, akik különböző országokban éltek, és azt lehet mondani, hogy a saját lábukra álltak. Mi más dolguk lehetett volna, ha az apai szigor, és felelősség ezt is követeli meg? Most a herceg néhányukat azonnal magához rendelte a palotájába, és nem tűrt kifogásokat, sem mentegetőzéseket, mert mint vallotta azért akármilyen életet is élt, és bár sokszor úgy tűnhetett, hogy elhanyagolja gyermekeit mégiscsak az apjuk volt.
- Üdvözöllek papa! – lépett a palota nagytermébe egy gyönyörű, húszas éveben járó, fotómodellszerű hölgyemény, aki – nem meglepő –, modellként, és vállalkozó üzletasszonyként dolgozott Milánóban, és Monte Carlóban. Annyira szikrázó, és sugárzó volt egész nőies megjelenésében, hogy az ember el se hite, hogy léteznek még a földön igazi, hamisíthatatlan angyalok. Kecses gazellaszökkenő léptekkel odalibent apja kényelmes bársonyszékéhez és puszit adott előbb arcára, majd homlokára, aztán kicsit távol lépett, hogy felmérje a kialakult helyzetet.
- Nagyon örülök Theresa, hogy eltudták szakadni fontos munkáidtól, és legalább meglátogattad öreg apádat! – jelentette ki nem kis büszkeséggel a herceg.
- Viccel drága papa? Ez csak természetes! – sugárzó, kifejező hófehér mosolyt villantott egyenesen feléje.
- Ó… bocsáss meg kislányom, talán már ismered a feleségemet…? – igyekezett udvariasan előtérbe helyezni a fiatalasszonyt, aki féltékenységgel, és irigységgel a szívében mérte tetőtől-talpig végig legújabb mostohalányát, és most úgy viselkedett, mint akinek legalábbis kötelező kicsit meg is hunyászkodnia.
- Ó… még sajnos nem találkoztunk! – válaszolta, majd kezet nyújtott és bemutatkozott a gyanakvó hercegnének: - Szia Theresa vagyok! Örülök a találkozásnak!
- Én is! Aliz vagyok! – jelentette ki. Nem merte megkockáztatni, hogy a ,,hercegné” megszólítást is előtérbe helyezze, hiszen hogy vette volna az ki magát.
- Értem! – fordult vissza apjához a gyönyörű nő. – Csak nem történt valami komoly baj papa?! – kérdezte őszinte aggodalommal hangjában.
- Nyugodj meg édesem! Nincs miért aggódnod. Már mindenről intézkedtem! – igyekezett megnyugtatni a kedélyeket a herceg, miközben arra is volt ideje, hogy fél szemével szemmel tartsa fiatal feleségét, akit szemlátomást valósággal majd megevett a penész, hogy öreg férje máris felosztotta maga között a vagyont, így meglehet, hogy neki alig marad valami.
- ...És hát imádnivaló unokáimmal mi a helyzet? – igyekezett könnyed, laza témával folytatni a herceg.
- Két kis imádnivaló rosszcsont! Marco remekül focizik, és szeretne focista lenni, nem meglepő, míg Felippe inkább az irodalmat részesíti előnyben! Állandóan búja a könyveket. Le sem rakja őket. Még a vacsoraasztalnál is egyre csak olvas.
- Ez nagyon derék! Egyszer talán igazán elhozhatnád őket, hogy kicsit megismerhessék a nagyapjukat. – érződött az öreg herceg hangjában a jó szándékú dorgálás mellett egy csipetnyi, mégis annál jelentősebb dorgálásféleség.
- Az tényleg nagyon jó volna… - töprengett el a fiatal nő egy jelentős pillanatra.
- ...És a kedves férjuraddal mi a helyzet, ha szabad kérdeznem? – tért át egy másik kérdésre az öreg.
- Ő is remekül megvan, bár az utóbbi hat hónap során sajnos egyre kevesebbet tudtunk együtt lenni, mert nagyon lefoglalja a munkája. – A fiatal nő – bár nem volt szokása –, mégis ebben a percben úgy érezte, hogy jobban teszi, ha nem vallja be az igazat apjának, miszerint: már hónapok óta külön élnek a férjével, mert elhidegültek egymástól.
- Megértem! Az üzleti szféra igenis nagyon komoly dolog! De Don Govanni talán jobban tenné, ha rád is szánna egy kis időt, hiszen az sosem jó, ha valaki szándékosan elhanyagolja szeretteit! – komolyan farkasszemet nézett lányával, aki úgy tűnt egy pillanatra, hogy megint hátrált pár lépést, mintha megijedt volna.
- ...És egyébként ti mikor és hol ismerkedtetek össze? – most a fiatal nőn volt a sor, hogy kérdezősködjön egy kicsit.
- Hát tudod ez egy nagyon érdekes történet… - apja hátradőlt a kényelmes bársonyszékén, mintha mesét készülne olvasni, aztán belefogott a cirkalmas és kellőképp romantikus beszámolóba, hogy hol és mikor pillantotta meg először választott párját.
- … Tudod, ha az ember először ránézett Alizra, akkor látott valami mélyről jövő kislányos árva kiszolgáltatottságot, ami rögtön megfogta. Később pedig szerintem minden ment a maga módján, igaz drágám? – most először fordult a feleség felé, aki szemmel láthatóan tűkön ült, és köpni-nyelni nem tudott.
- Hát… tulajdonképpen… - szabadkozott, mint akit váratlan, nagy megtiszteltetés ért.
- Csak egészen nyugodtan drágám, bőségesen van időnk! – csitította az öreg.
Később mindhárman asztalhoz ültek, és ebédidőben elbeszélgettek. Bár az avatatlan szemek számára ez úgy tűnt, hogy az öreg herceg egyedül csak a lányával van elfoglalva, és hidegen hagyja fiatal felesége, aki úgy érezte totálisan el van hanyagolva.
Amikor az ebéddel végeztek átvonultak egy másik márványterembe, ahol kellemesen hűvös volt a levegő. Ez főként a nyári időszakban lehetett igazi áldás a palotában tartózkodóknak. A fiatal hercegné úgy döntött, hogy nem zavarja tovább jelenlétével férjét és annak lányát, így inkább shoppingolni ment alkalmi barátnői társaságával. Kicsit még elégtételt is érzett amiatt, hogy kipróbálhatja vadonatúj hitelkártyáit, amin még volt fedezet, persze a férje kontórára.
Időközben az öreg herceg, és felnőtt lánya részletesen megbeszélték a végrendelkezés és egyéb fontos teendők részleteit. A hercegnek öt felnőtt fia is volt, de mindig is a lányát érezte igazán közel magához, hiszen benne lehetett megbízni; komoly, felelősségteljes, és megfontolt volt, és minden koron lehetett rá számítani. Így a herceg őt is természetesen, mint leszármazottat belevette a végrendeletébe. Majd napnyugtakor érzékeny búcsút vettek egymástól, és lánya arra kérte mostohaanyját, hogy vigyázzon apjára.
Néhány nappal később azonban a felnőtt nőlesújtó, tragikus hírekkel szembesült, amikor a palotába akart telefonálni, és nagy meglepetésére maga a fiatal hercegné vette fel a kagylót a házi személyzet helyett:
- A férjem néhány órája meghalt! Ha gondolod megnézheted!
A fiatal nőnek aznap modell teendői voltak, és néhány befolyásos divattervezőt is felkért legújabb munkáihoz, de az egészet lemondta személyes asszisztense segítségével, hogy magánrepülőn apjához tudjon repülni. Sajnos mire megérkezett az öreg herceg már nem élt. A nagyteremben ravatalozták fel, mint egy uralkodót. Felnőtt lánya letérdelt ágya mellé, és csókolgatta, simogatta májfoltos kezeit. Aztán csókot lehelt homlokára könnyes szemmel, és kiment a teremből. A fiatal hercegné önelégült arckifejezését sehogy sem állhatta, és magában megfogadta, hogyha még az egész elátkozott világnak is össze kell dőlnie, ez a jöttment, senkiházi nő akkor sem fog örökölni apja örökségéből egylen eurót sem. Később aztán számos ügyvéd valóságos jogi hadjáratot folytatott egymás ellen, hogy akkor vajon a törvény szerinti örökösök, és az újdonsült, még mindig viruló fiatal özvegy hercegné között miként oszthassák fel a vagyont? S mivel a jogi procedúra már így is jóformán minden maradék idejüket felemésztette a hat felnőtt testvér és azok ügyvédjei ütőképes védelmet építettek ki az özvegy hercegnével szemben, aki így, miután öreg férje meghalt szinte alig rendelkezhetett bármivel is. Azért férje még így is juttatott neki egy csekélyke évjáradékot.
Az özvegy hercegné azonban nem lett volna az, aki, ha szeretői közül párral nem szeretett volna a gyász óráiban is vigasztalódni kicsit. Viszont a szeretői annyira telhetetlenek, és mohók voltak, hogy jó pár millió eurót azonnal saját maguknak követeltek, és így a hercegné évjáradéka jóformán kimerült, és várni kellett, hogy egyáltalán valahonnét, vagy épp valaki által újabb összegekhez juthasson hozzá. Kapóra jött neki elhunyt férje egyik ismerőse, aki Monte Carlóban élt, és szintén tetemes vagyonnal rendelkezett, mint befolyásos, és sikeres üzletember-oligarcha. A fiatal, körmönfont, és szemfüles hercegné – nem is lehet csodálni –, azonnal ,,bejelentkezett” a dörzsölt üzletembernél egy afféle személyes jellegű találkozóra, és nem is lehet csodálkozni azon, hogy egy-két napon belül az üzletember lett ki tudja éppen hányadik férje a hercegnének. Viszont mivel az üzletember oligarcha tökéletesen tisztában volt vagyona, és helyzete presztízsével, ezért újdonsült hercegné felségének csupán csak néhány ezer eurót adagolt minden esetben bankszámlájára arra az esetre, ha a hercegnét ismételten vérszemet kapna, és meggondolatlanul a kelleténél sokkal többet vásárolgatna. A hercegné magától értetődő természetességgel ment bele ebbe az alkupozícióba is, hiszen ha valaki egyszer már hozzászoktatta magát a mérhetetlen pompához, és luxushoz, akkor arról aztán nehéz attól egyik pillanatról a másikra megválnia.
Később úgy mesélték, hogy az üzletember is meghalt, a fiatal hercegné pedig Amerikába utazott, hogy ott szerezzen magának egy kikapós, öregedő, gazdag férjet.