VAK SZERELEM

Nagyon szeretett volna normális, egészséges életet élni. Már ha erre úgy gondolunk, hogy itt van egy független, makacs, talpraesett, magabiztos, húszas éveiben járó lány, akinek különleges képességei vannak. Az összes érzékszerve fokozott, felturbózott intenzitással működik, bármit is csinál éppen, és már messziről képes arra, hogy megérezze egy emberről, hogy gonosz vagy éppen jó.
Bernadett – vagy ahogy mindenki becézte Bernie –, hat éves korában vakult meg. Állítólag valamilyen biológiai rendellenesség folytán leváltak a szeméről a retinahártyák, és emiatt egyik pillanatról a másikra a teljes koromsötétség foglya lett másodpercek leforgása alatt. Imádott, rajongásig szeretett szüleit már csupán tapogathatta. Az egykori ismerősei, barátnői arca is mintha teljesen kiesett volna élénk, és éles memóriájából.
Főként apja volt az, aki azonnal totálisan kétségbeesett, és mivel mindig is nehéz, morózus ember volt, aki legfeljebb csupán csak ritkán mutatja ki az érzéseit még családtagjai felé is, gyakran elvonult a vécére és sírva fakadt. Vagy kijelentette, hogy lemegy levegőzni ez kicsit a társasházhoz közeli játszótérre, ám valójában a dohányboltba ment cigit venni, és közben megátkozott, megfenyegetett jószerivel minden élőt, és holtat, hogy imádott, gyönyörű lánya soha többé nem kaphatja vissza a látás felszabadító képességét. Bernie anyukája ellenben rendíthetetlen sziklaszilárd makacssággal továbbra is úgy viselkedett, mintha ezt a megtörtént, nagyon brutális, és könyörtelen dolog valami olyasmi lenne, amit túl lehet élni, és együtt lehet vele élni. Gyakorta bevitt magával egy hordozható matracféleséget lánya gyerekszobájába és mellette aludt, ha lányának rémálmai vannak, vagy csak rosszul érzi magát – ami sokszor előfordult –, akkor mindenképp legyen mellette valaki, aki minden esetben lelki támaszt nyújt, és megvigasztalja.
Bernie sokáig nem értette, hogy egészen pontosan miért is változott meg egyik pillanatról a másikra ismerősei, barátai, családtagjai viselkedése és a hozzá való viszonyuk, de megpróbálta elfogadni az új helyeztet. Az írást, olvasást és mindent amivel a kultúra összefüggött újra kellett tanulnia, és bár a kezdeti nehézségek után elég szépen feltudott zárkózni a többi osztálytársához.
Amikor egyetemista lett sem hanyagolta el régi barátságait. Sőt. Nagyon úgy nézett ki a dolog, mintha mindenki az ő társaságát kereste volna fiúk-lányok vegyesen. A gimiben már volt szerelmes, de a szalagavató utáni különlegesre sikerült éjszakán a kiszemelt romantikus udvarlóról kiderült, hogy csupán csak azért jött össze vele, hogy hencegjen a haverjai előtt, hogy sikeresen be tudott cserkészni, és lefektetni egy kiszolgáltatott, vak lányt. Hamar kiábrándult, és csalódott az emberekben, és megesküdött magának, hogy ezentúl sokkal óvatosabb lesz, és ha esetleg még rá is találna újból az igazi szerelem nem fogja megengedni, hogy valami idióta, felvágós seggfej azonnal az ágyba csábítsa.
Egyik egyetemen töltött napján, miközben népes barátnői társaságában csacsogtak, és beszélgettek mindennapi csajos témákról, amikor egyszer csak kiváló hallását felhasználva meghallotta, hogy egy kellemes hangú férfi verset mondd nem messze tőlük. Volt az egyetem alagsorában közvetlenül a jegyzetbolt mellett egy amolyan jellegzetes illatú büfé, ahol remek szendvicseket, hamburgereket lehetett vásárolni, és mivel az alagsorban kapott helyet a takarítószerek raktára is, aminek az ajtaját csak ritkán zárták – ki tudja miért –, Bernie előbb-utóbb figyelmesen az ismeretlen, de kellemes férfihangra kezdett figyelni, barátnői csacsogása helyett.
- Hé, Bernie! Mi a hézag?! Föld hívja Berniet! Bernie jelentkezz! – kérdezte egyik barátnője kíváncsian, hogy vajon milyen dolog billenthette ki őt a megszokott kerékvágásból.
- Ti is halljátok ezt a kellemes férfihangot?! – kérdezte most mindenkitől váratlan.
- Hát lássuk csak! Én most Erzsike nénit hallom, amint tankönyveket szortíroz tőlünk pár méternyire, meg a büféből kiszűrődő kisebb-nagyobb zsivalyt! Hát ti?! – szólt rá többi barátnőire, akik egyetértőn széttárták kezeiket, és tanácstalanul bámultak Bernie-re, hogy valójában mit is akarhat?
- Egy kicsit utána nézek ennek csajok! Már ha nem bánjátok?! – óvatosan felállt ülő helyéről, és mintha látó ember lenne máris zokszó nélkül megindult a kellemes férfihang irányába. Érzékei és ösztönei összekapcsolódtak, és annyira élesen, kristálytisztán működtek, mintha – legalábbis –, szuperhős lett volna. Csajos barátnőit is jócskán felizgatta és alaposan kíváncsivá tette az eset, így mivel a többség aznap szándékosan kihagyta az alkalmazott pszichológia kissé tananyagszagú, száraz óráját úgy döntöttek követik barátnőjüket, hogy maguk is meggyőződhessenek a szenzációt keltő dologról.
Amint megkerülték az alagsori büfét, ahonnét ismerős, trécselős zsivalyok szűrődtek ki, és elhaladtak egy nyirkos levegőjű, és meglehetősen sötét folyosó mellett, Bernie megállt az egyik takarítószeres raktárnál, aminek ajtajában egy kulcs fityegett.
- Halljátok már?! – kérdezte élénk, kíváncsi érdeklődéssel szeleburdi csajos barátnőit, akik mindannyian híven követték őt.
- Valaki van odabent csajok! – vonta le a következtetést sok barátnője közül az egyik.
Bernie óvatosan lenyomta az ajtó kilincsét mire a kellemes férfihang azonnal abbahagyta a verset, amit éppen mondogatott magának, mint egy tehetséges versmondó, és tétován, kissé rémülten mered az előtte álló, gyönyörű, bombázó felnőtt, vak nőre.
- Nagyon kifejező, és kellemes hangod van… - Bernie észre se vette és amint kimondta a szavakat szinte rögtön elpirult, és jóleső, romantikus érzések kerítették hatalmukba.
- Ö… izé… hát… nagyon köszönöm… - szabadkozott az újdonsült, húszas évei végén járó, különös férfi, akit bizony jócskán meglepett, hogy akár csak bárkinek is tetszhet egyáltalán az ő verses performansza.
- Volna kedved egy kicsit beszélgetni…? – kérdezte kedvesen Bernie, majd zokszó nélkül kinyújtotta kezét, hogy a férfi kissé bizalmatlanul megfoghassa, és együtt térjenek vissza a földszinten lévő tágasabb, és komfortosabb egyetemi aulába. A legtöbb csajos barátnő is egyre kíváncsibb lett, így gyakorlatilag az ismerkedés úgy festett, hogy legalább tizenöt-húsz fős népes hölgykoszorújú fogott közre egy jócskán megilletődött férfit, aki nem győzött figyelni, és válaszolni azokra a kérdésekre, melyet feltettek számára a hölgyek, de elsősorban persze Bernie.
- Rengeteg verset tudsz! Fotógrafikus memóriád van, vagy ez egy tanult készséged? – kérdezte.
- Hát… izé… erre a kérdésre nem igazán tudom, hogy mi a jó válasz… - érződött a hangján, hogy keresi, kutatja a megfelelő szavakat, mert nem akart semmi esetre sem megbántani, vagy megsérteni senkit sem.
- Milyen szakos vagy?
- Magyar és töri, bár mostanság már elátkozom a napját is, hogy volt annyi kevés sütnivalóm, hogy éppen a magyart válasszam más helyett.
- Ja, vágom! Azt hallottam, hogy brutálisan rámennek a nyelvtani rendszerekre, ami már kibírhatatlan. De azért emiatt nem volna szabad feladni!
- Ebben igazad van! De itt egyértelműen már nem a szakmai, és elméleti tudáson van ám a hangsúly, hanem sokkal inkább azon, hogy ki mennyire szimpatikus egyik-másik adjuntusnak, vagy professzornak! – jelentette ki szomorkás hanggal a férfi. Bernie kicsit közelebb húzódott székével hozzá, és tenyerébe vette szőrös kezét.
- Nagyon barázdás, göcsörtös kezed van! Olyan… szexis és férfias is egyszerre… - vizsgálgatta meg részletesen. A legtöbb csajos barátnőjéből erre a kijelentésre azonnal hahotás röhögés tört ki, és hirtelen jött kuncogásukat alig tudták visszafogni.
- Ö… nagyon köszönöm ismét… Te milyen szakos vagy? – kérdezte.
- Hát pszichológiát, szociológiát, és a lehető legváltozatosabb tantárgyakat hallgatok egyszerre.
- Mi szeretnél lennie, ha sikeresen teljesíted a követelményeket?!
- Látod ez egy nagyon jó kérdés! Egyelőre azt mondom magamnak, hogy szeretnék kicsit a jelenben létezni, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan és miként alakul. Egyébként Bernie vagyok! – mutatkozott be, és újfent kinyújtotta a kezét, hogy a másik megfoghassa.
- Én is örülök Dávid! – rázott vele óvatosan kezet, mintha a gyönyörű kacsók törékeny porcelánbaba végtagjai lennének.
- Mit szolnál hozzá kedves Dávid, ha kiugranánk a Rákóczi útra? Van ott egy finom kínai büfé, ahol állítólag mennyei, és ízletes finomságokat kaphat az ember. Megígérem, hogy nem foglak megharapni, és felesleges kérdésekkel traktálni.
- Ö… miért is ne?! – Dávid is felállt, és segített Bernienek belekapaszkodni utcai dzsekijébe, melyet viselt.
Miközben együtt sétálgattak a Rákóczi úton, és betértek a kínai büfébe orrukat egyből megcsapta az ellenállhatatlan csípős, szecsuáni szósz menyei illata. De volt még itt rizibizi, és zöldséges rizottó is a valódi ínyencek legnagyobb örömére.
- Mit szeretsz enni? Tészta, rizs, krumpli? – Bernienek hirtelen annyi kérdése lett volna, hogy kisebb bűntudat kerítette hatalmába, hogy máris így letámadja ezt a valószínűlg nagyon is jóképű férfit.
- Hát… gyakorlatilag mindenevő vagyok, de még nem próbáltam ki a kínai konyhát. – Érződött a hangján, hogy kissé bizonytalan az új, ismeretlen dolgok eredetét illetően.
- Imádom, ha valaki magabiztosnak, és erősnek mutatja magát, miközben a lelke mélyén még mindig fél! Persze nehogy megsértődj, csak én így működik.
- Szó sincs róla! Szeretem a szókimondó, magabiztos, őszinte nőket!
- Végre valamiben azért egyetértünk!
Egy kínai szakács rájuk nézett és tört akcentussal máris kérdezte, hogy mit parancsolnak.
- Jó napot! – köszönt illedelmesen Bernie. – Kérnék szépen egy kisebb rizibizit sok rizzsel, és abból a csípős, bundás csirkemellből is, amin szezázmag van.
A kínai szakács másodpercek alatt eléjük tette a kész ételt, melyet egy műanyag tálcán adott ki a felszolgálópultból. A férfi azonnal átvette tőle a tálcát. Mivel az étkezőhelység a félemeleten volt, ahova legalább kilenc lépcsőfok vezetett fel Bernie azt javasolta, hogy Dávid egészen nyugodtan vigye fel az emeletre az ennivalót, majd jöjjön vissza érte. A férfi amilyen gyorsan csak bírt lepakolta az ennivalót az egyik emeleti boxba, majd visszafutott a lányhoz, aki már kissé türelmetlenkedni kezdett:
- Na végre! Mi tartott ilyen sokáig?! – kérdezte enyhén bosszúsan, mégis kedvesen.
- Bocsáss meg, siettem ahogy csak bírtam! – fújtatott a férfi, majd beletelt néhány percbe, hogy kifújhassa magát.
- Hé, nyugi már! Csak viccelek veled te buta! – kedvesen megsimogatta a férfi karját, amint belekarolt, és lépcsőfokoként mentek fel az emeletre. Dávid kihúzta Bernie előtt a széket, és segített neki leülni, amit a lány nagyra értékelt, és persze újból el is pirult.
- Jaj, annyira figyelmes, udvarias vagy! – köszönte meg. – Ez mindenképp sok sok piros pontot ér. – foglalt helyet az asztalnál.
Jóízűen falatozni kezdtek.
- Ez isteni! – Bernie máris belekanalazott a saját papírtányérján lévő zöldséges, borsós rizsbe, és nem győzött az ízek orgijáival töltekezni. – Egyszerűn imádom. Kóstold meg bátran a csípős, bundás csirkemellet is. – Azzal már nyúlt is a másik kis tálkába, és az első csirkemellet, ami a keze ügyébe akadt már lapátolta is be a szájába. – Ezt megtudnám szokni!
Dávid is óvatosan kiemelt egy csirkemellet és kissé bátortalanul rágcsálni kezdte, majd amikor tökéletesen megbizonyosodott róla, hogy finom, és ízletes ételről van szó ő is falatozni kezdett. Bernie mintha minden mozdulatot, minden aprócska, elejtett, vagy épp jelentéktelen apróságot pontosan látott és rögzített volna lelki szemei előtt. Amikor végeztek az étellel, és szalvétával igyekeztek megtörölni magukat és kezüket Bernie feltette a nagy kérdést:
- Megérinthetem az arcodat? Tudod én most úgy ,,látok” hogy a kezemmel kitapogatom a dolgokat, tárgyakat, embereket.
- Hát… persze… - azzal Dávid hagyta, hogy Bernie vékony, aprócskának látszó ujjai óvatosan, gyöngéden simogatva végig menjenek markáns, kifejező arcának minden négyzetcentijén.
- Pisze orrod van, de erős állad, és magas homlokod! – jelentette ki. – Ez azért mégiscsak jó jel! – Te is megtapogathatsz, már ha szeretnél!
Dávid félt megérinteni egy ennyire sugárzó, és gyönyörű nőt. Eddig sajnos egyáltalán nem volt szerencséje női ügyekben. Bernie azonnal megfogta kezét, és saját arcára tette.
- Látod? Ez vagyok én! Pontosabban húsz évvel idősebb kiadásban.
- Mikor veszítetted el a látásodat? – reszkírozott meg egy kérdést.
- Hat éves lehettem. A doki azt mondta, hogy a retinám valamiért levált, és párnap alatt ellepett a teljesen zárt vaksötétség. Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy anyám és apám kiadósan veszekedtek egymással, és apám sírva fakad. Ami nagyon szokatlan volt, mert sosem mutatta ki az érzéseit, vagy ami zavarta.
- Őszintén sajnálom…
- Köszönöm, de már egészen hozzá lehet szokni! Az ember megtanulja elkülöníteni ki a jó, és ki a gonosz! Mintha lenne egy titkos szenzor, vagy – ha tetszik –, csatorna, aminek a segítségével sok mindent megláthat mielőtt még bekövetkezne. Szerintem ez azért nem semmi. – gyönyörűen mosolygott, mert a férfinak szánta a legszebb mosolyát, és most szerette volna, ha Dávid hozzáhajol, és jelentősen megcsókolja, de azt sem akarta, ha a dolgok túlzottan gyorsan, vagy hirtelen történnek.
- Jól laktunk? – kérdezte.
- Abszolút! Nagyon finom volt!
- Ez remek! Akkor most irány vissza az egyetemre!
Felálltak, és újfent lépcsőfokokként mentek le a földszintre, miközben Dávid egyik kezével Berniet kísérte el, míg a másikban a műanyag tálcát, és a papírtányérokat egyensúlyozta.
Visszasétáltak az egyik mellékutcán, ahonnét kijöttek.
- Nem tudom megmagyarázni, de érzek valami különöset, furcsát a te lelkeddel kapcsolatosan… - fogalmazott titokzatosan Bernie miközben egyik lábukat a másik elé tették.
- Akkor ez most jó vagy rossz állapot?! – kérdezett vissza a férfi.
- hát… Inkább úgy fogalmaznék, hogy vegyes, de nem rossz…
-Értem… Szóval? Mi a következő órád?
- Látod ez jó kérdés! Azt hiszem művelődésszervezés talán… Hát neked?
- Szófajtan sajnos!
- Akkor kijelenthetjük, hogy mindketten izgalmas kora délutánnak nézhetünk elébe. Lehet egy kérésem. Persze csak ha nem okoz gondot?!
- Persze, mondd csak!
­– Ha nem gond, akkor megvárnál órák után? Itt leszek lent a csajokkal az aulában. Légy szi.
– Persze! Semmi probléma!
– Nagyon köszönöm! Azt gondolom, hogy a kétirányú bizalom felé az első, jelentős lépést mindketten megtettük! Akkor órák után talizunk szépfiú! – azzal cuppanós puszit adott Dávid megilletődött arcára.
– Ez nagyon jól esett! – sóhajtott egy mélyet, míg szíve egyre inkább jólesőn dobogni kezdett.
Az idő hamar estébe fordult, és este öt óra is rég elmúlt már, amikor végre Dávid is elszabadulhatott a kötelezően előírt nyelvészeti szemináriumokról. Azonnal lerohant a központi aulába, ahol most már csak jóformán lézengett pár ember. A többség már ideje korán hazament. Bernie csajos barátnői gyűrűjében üldögélt és látszólag nagyon jókat nevetett és kacagott a csajos dumákon, amiket barátnői mondogattak.
- Szia mindenkinek! Az utolsó, halálosan unalmas nyelvészeti órámnak is ünnepélyesen végre! Slussz poén, hogy még a héten egy újabb kellemetlen zárthelyi dogára kell készülnöm. – fogalmazott egyértelműen.
– Ezt őszintén sajnálom, de majd csak kitalálunk addig valamit, nem igaz?! Most pedig abban a kivételes szerencsében van részed kedves Dávid, hogy hazakísérhetsz! Remélem nem akarod elszalasztani az alkalmat?! – kérdezett rá nyíltan, hiszen jobb az ilyesmit előre tudni.
- Igen, de én a Déli pályaudvar felé megyek metróval. – szabadkozott egy kissé.
- Látod ez nagyon érdekes, mert én is, így nyugodtan akár együtt is utazhatunk, miközben folyamatosan szóval tartjuk egymást! – Dávidnak nagyon tetszett a gyönyörű vaklány szókimondó, talpraesett természete, és miután gyerekkorától kezdve valósággal viszolygott a sötéttől, még kapóra is jött neki, hogy legalább egy utazótársra tesz szert. Felöltöztek, hiszen odakint már jócskán hűvösödött a levegő, majd együtt sétáltak ki az egyetem kapuján, miközben sorrendben búcsút mondtak a csajos barátnők többségének.
Amikor az Astoria metróállomáshoz értek lépcsőfokokként mentek le az aluljáróba, ahol néhány hajléktalan már alapos gondossággal alakította ki magának fekhelyét, ahol meghúzódhattak éjszakára. Majd vártak egy szerelvényt, és szándékosan a hátsó kocsiba szálltak be, mert mindketten tudták, hogy a Szél Kálmán-térhez közel jócskán ki fog örülni a kocsi. Egész úton jóformán be nem állt a szájuk, és minél többet megtudtak egymásról, annál inkább úgy érezték, mintha mindig is ismerték volna egymást.
A déli pályaudvarnál Dávid leszállt és segített Bernienek is leszállni a metróról, majd felmentek mozgólépcsővel a föld alagútjából. Éppen bent volt az egyik csuklós busz – amivel rendszerint Dávid haza szokott menni –, így hát mindketten felkéreckedtek rá. A legtöbb utas még helyet is adott nekik, és segített, ha kellett. A busz közepén egy kettes ülésre foglaltak helyet. Mint utóbb kiderült Bernie is pontosan annak a lakótelepnek a közelében lakott szüleivel, ahol Dávid élt, így jószerivel minden nap összefuthatnak, és találkozhatnak is a közeljövőben.
– Annyira szuper, hogy mindketten ennyire közel lakunk a másikhoz! – állapította meg boldogan Bernie.
– Igen! Látod épp ezt szerettem volna mondani! – kontrázott Dávid.
- Nagyon szeretném, ha megismerkednél majd a szüleimmel is! Nagyon jó fejek tudnak lenni!
- Azt elhiszem!
- De tényleg! Isten bizony! Most pedig kaphatok végre tőled egy igazi csókot. – kérte.
Dávid óvatosan lehajolt az egy fejjel kisebb növésű nőhöz, és gyöngéden a szájára tapasztotta száját, és megcsókolta.
- Hú! Ez nagyon jó volt! Neked aztán van érzéked hozzá! – gratulált Bernie. – Akkor legyen szép estéd, és holnap talizhatunk, akár még az itteni buszmegállóban is!
- Az jó lenne! Akkor jó éjszakát! – Dávid ahogy kimondta a búcsúzó szavait máris előbukkant egy kedves szomszéd néni, aki segített Berniet hazakísérni.