BÖLCSESSÉG-LÉPÉSEK AZ IDŐBEN

Kissé hűvös, szeles, tavaszias napnak tűnt, amikor a régivágású, kalapot viselő, vajszínű szélkabátos, nyugdíjas ember – ki tudja mióta először –, valamilyen titokzatos okból meglátogatta nyolc éves fiú unokáját.
Szándékosan hármat kopogtatott a bejárati ajtón. Ez is –, mint színe minden -,hozzátartozott valamiféle hallgatólagos szertartáshoz, vagy titkos egyezséghez, melyet a legtöbbször két barát, vagy cinkos szokott egymással kötni. A kisfiú már alig várta, hogy imádott nagyapja tiszteltét tegye az ő otthonukban. Azt azonban senki sem tudta megmondani, hogy miért nem jött el egyetlen egy szülinapra, vagy karácsonyra, vagy egyáltalán bármilyen kivételességszámba menő ünnepi alkalomra? Úgy tűnt a nyugdíjas, mindig frissen borotvált, jellegzetesen kopasz ember szándékosan maradt távol a kisebb-nagyobb összejövetelektől, mintha legalábbis riasztotta volna az emberi közelség, avagy bizonyos érintkezési szokások, és formák.
Már a második kopogtatásnál kinyílt méltóságteljes recsegéssel a nagy, vaskos, kissé recsegő bejárati ajtó, és egy alig százötven két centis, kissé pufók gyerek leskelődött ki rajta, hogy vajon ki érkezhetett? Nagyapja szerette megtréfálni – legalábbis kíváncsiskodni, bolondozni kész kisunokáját –, mert a legtöbb esetben mindig túrórudit, vagy Tutti-fruttit hozott belső kabátzsebében.
- Hát szervusz Albert… - köszöntötte máris kinyújtva göcsörtös, barázdált, tömzsi jobb kezét, és megvárta, míg a kisfiú is pufók kezet ad neki, mint egyfajta jellegzetes kézfogás.
- Szia papa! Jól utaztál? – kérdezte az élénk eszű kisgyerek.
- Remekül! Na, mit hoztam én neked?! – kérdezte, mintha máris találós kérdést akart volna feltenni.
- Valami finomat… - a kisfiú lelki szemei előtt hatalmas táblaszerű tejcsokoládé, cukorkák, és gumicukrok egész hadserege jelet meg, és persze minden nyalánkság arra várakozott, hogy elsősorban Albert kóstolja végig őket.
- Csokit, cukrot… - jelentette ki, mint aki már régóta megismerte nagyapját.
- Hát nézzük csak… - az öregember jellegzetesen, lassan levette nagy méretű kalapját, és a kalap belsejéből máris néhány túrórudit, és cukorkát sikerült előhalásznia, amitől a kisfiúnak máris csillogni kezdett a tekintete. – Tessék parancsolni! – fogta meg a nyalánkságokat és kedvesen a gyerek elé rakta, hogy megkaparíthassa.
- Papa? Miért nem jöttél el máskor is?! – tette fel első, és talán legfontosabb kérdését Albert.
- Tudod Albert… sajnos történt egy-két dolog, ami miatt a utazást hanyagolnom kellett… - mindig meglepően tapintatosan, kimérten, és visszafogottan fogalmazott, mégis a kisfiú minduntalan úgy érezhette magát, mintha a felnőtek szándékosan hazudnának neki.
- Gyere csak be! Anyu főzött finom teát! – invitálta be az öreget, aki óvatosan bevette bőrcipőjét, és zokniban lépett a kissé hideg levegőjű előszobába.
- Milyen szép kis lakásotok van! – dicsérte meg kisebb ámulattal az öreg a lakást, ahova most először látogatott el. Mivel az ajtó mellett volt a gyerekszoba először oda kukucskált kíváncsian be, és érdeklődve vette észre, hogy unokájának mennyi játéka van, és emellett minden precíz, makulátlan rendben áll, és egyetlen porszem – annyi se sok –, sincsen a tükörfényes fabútorokon.
Tovább ment és előbb a nappaliba, majd később a lakás összes helységébe kíváncsian benézett, és megállapította, hogy felnőtt, rátermett, és okos lánya ezzel a lakással is jó vásárt csinált, hiszen normális, kiegyensúlyozott otthont volt képes megteremteni a férje segítségével.
- Mama küldött neked fasírtot, és csokoládétortát… - vette elő azonnal a közepesméretű fonottkosárból a sok ennivalót, mintha a nagymama kivétel nélkül attól tartott volna, hogy közeli családtagjai egyik percről a másikra azonnal éhen halnak. Az öregember óvatosan letette a kosarat az étkezőben lévő asztalra, és gondosan kipakolt, miközben a kisfiú behozta neki a konyhából a kellemesen gőzölgő teát sok citrommal.
- Köszönöm! Ez most jót fog tenni! – máris felhörpintette a gőzölgő folyadékot. Az utóbbi pár évben állandóan betegeskedett, és szinte nem múlhatott el egyetlen év sem, hogy szervezete ne küldött volna kisebb-nagyobb vészjelzést állapotára vonatkozóan. Legutóbb is kórházba kellett mennie, mert kiújult a fekélye, ami viszont már koránt sem tréfa dolog, és a szűkebben családban bizony jócskán megijedtek, hogy megint temetésre fog sor kerülni. De szerencsére most még az egészség volt a legfontosabb szempont.
- Jól tanulsz Albert?! – kérdezte kíváncsian.
- Hát… igen… - felelte bizonytalanul a gyerek, majd szinte azonnal bevallotta a lényeget: - Sokat bántanak a többiek…
- Hogy érted azt, hogy bántanak?! Vernek?! – kérdezett vissza kissé megdöbbent arckifejezéssel, hiszen erről neki eddig sejtelme se volt. A nagymama egyedül csakis a jó híreket osztotta meg vele, hogy megkímelhesse a stressztől, és a fölösleges idegeskedéstől.
- Hát ez bizony baj kedves fiatal úr! De azért ugye vannak barátaid?! – jött egy újabb lényegre tapintó kérdést. Az idős férfin érződött, hogy nem szeret csak úgy a levegőbe beszélni, és felesleges dolgokról csacsogni.
- Hát… nem igazán… van pár fiú, akikkel megpróbáltam barátkozni, de inkább csak egyedül vagyok az iskolai szünetekben.
Az öregember barázdás arcán szomorúság, tartós gondterheltség vonult át, és úgy tűnt, hogy sok időre van szüksége, hogy a hallott információt rendesen megemészthesse. Aztán egyszer csak felnézett, és azt mondta:
- Vegyél fel valami meleg utcai holmit! Sétálni megyünk! – azzal türelmesen kiment a bejárati ajtó előtti előtérbe, míg unokája felöltözött. Amikor nyolc-kilenc perc múltán Albert is kilépett farmernadrágjában, pulóverében, baseball sapkájában és dzsekijében, az öreg elismerőn bólintott párat. A kisfiú azonnal felhúzta legkényelmesebb cipőjét, bár ismervén nagyapját – aki valósággal az erdő, és a természet nagy vándora volt –, egészen bizonyos hogy valami erdős részre fogja vinni, ezért megpróbált olyan cipőt választani, amit nyugodtan összekoszolhatott, és amiben anyukája is kevésbé lehet talán mérges.
- No, készen állsz?! – kérdezett vissza.
- Igen, mehetünk! – felelte halkan, majd fogta a kulcsát, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és már indultak is a lifttel a földszintre, majd kiléptek az enyhén hideg levegőre. Az öregember máris jó mélyeket szippantott a friss levegőből, mintha a lakásban kicsit fogságban érezte volna magát, és most haladéktalanul ki kell onnét szabadulnia.
Előbb az egyik irányba indultak el, aztán később a másikba. Keresztül kasul bejárták az ismerős, nyolcvanas évek vége felé épített lakótelep összes zegét-zúgát, és még olyan kevésbé ismert, és lakatlan erdős részeket is, ahol igazi vadregényes környezet terült szemük elé. Az öreg annyira gyorsan lépett, mintha legalábbis sietett volna valahova, így a kisfiúnak – ha csak nem akart tartósan lemaradni –, jobban tette, ha iparkodik, és megsürgeti kicsiny, totyogó lépteit.
- Hát igen… az ember talán sohasem változik… - töprengett hangosan az öregember, ahogy időnként magába mélyedve igyekezett megrágni szájában a kimondott gondolatokat. Keveset beszélt, mint a legtöbb bölcs ember, mégis olyan érdekes, filozofikus gondolatokat mondott ki, hogy jó lett volna egy hangrögzítő, amire fel lehetett volna venni szóbeli elmélkedéseit.
Jóformán a lakótelep aljáig lesétáltak, ahol egy nagy élelmiszer diszkont volt, majd megfordultak, és visszasétáltak egészen a buszvégállomásig, hátha az öregember összefuthat majd vejével, Albert apjával. De pechükre az adott buszjárat, amin a kisfiú apja dolgozott most éppen valahol a városba rótta örökkévaló köreit, így kisebb csalódással innét is visszafordultak, és bevették magukat a lakatlanabb, erdősebb területekre, ahol a madár sem igen járt.
- Tudod egyszer majd eljön az idő, amikor te is felnősz, és másként fogod látni a saját környezetedet, és világodat is, melyről most még úgy tudod, hogy egyszerű, és egyetlen tömb. – hangja kissé rekedtesnek tetszett, de annál bölcsebb, és komolyabb volt. Mintha csak egyszerű, emberi példákon át kívánná megértetni unokájával az élet alaptörvényeit.
- Tudod, lehet, hogy kevés időm van, de azt szeretném kérni tőled Albert, hogy ne hibáztasd magad, és élj teljes életet! Mindig maradj rendes, becsületes ember, akinek helyén van az esze, és a szíve, és legyél figyelmes, kedves a nőkhöz is! – látszódott a tekintetén, mintha már felkészítette volna magát az elkerülhetetlen elmúlás gondolatára, és ugyanakkor őszintén sajnálja azokat, akiket itt kell majd hagynia.
- Ha egyszer majd felnősz Albert látogass ki a temetőbe. Ne azért tedd ezt, mert én kértelek rá, sokkal inkább önmagadért! A csend sokszor észre se veszed, de segítségére van az embernek, márha engedi, hogy körül fogja. – bölcs, mély szavai érdekesnek tűntek a kisfiú számára, és megpróbált nagyon figyelni, hogy – remélhetőleg –, később is könnyedén felidézhesse majd őket. Aztán tovább sétáltak. Az idő valahogy megint csak hamarább szaladt el, és mindketten azon kapták magukat, hogy ideje hazamenni, mert fél tizenkettőt mutat az öregember Doxa karórája, melyet unokájának szeretett volna adni, persze, ha felnő.
Pont fél tizenkettőre értek vissza a lakásba, és legnagyobb meglepetésükre a családfő nyitott ajtót, akinek aznap másik műszakja volt, és éppen csak hazaugrott a két műszak között, hogy egyen valamit, és újfent lezuhanyozhasson. Most kitörő örömmel rázott kezet apósával, és kócolta össze kisfia sapka alatt lelapult haját.
- Szervusztok! Micsoda váratlan meglepetés! – nyitotta ki előttük az ajtót.
- Éppen azt meséltem Albertnek, hogy jó volna sétálni egyet, így hát az egész környéket bejártuk, és kicsit meg is éheztünk! Igaz-e?! – nézett kacsintó szemmel unokájával az öreg.
A kisfiú egyetértőn bólogatott, majd levetette utcai cipőjét, később pedig átöltözött otthoni viseletbe.
- Én már úgy is mindjárt megyek, mert épp csak annyi időm van, hogy gyorsan bekapjak egy pár falatot, de ti egyetek csak nyugodtan. Van ennivaló elég! – azzal megette az utolsó falatját, megmosta a kezét, és már rohant is vissza a munkahelyére, hátha hamarabb szabadul majd estefelé.
- Mit szeretnél enni papa? – kérdezte a gyerek.
- Ó, én nem vagyok ám nagyétkű! Nekem bármi megteszi! – legyintett párat, de azért látszott rajta, hogy mégiscsak kerülgeti az éhség, és a gyógyszerét is muszáj volt a gyomrára bevennie.
A kisfiú máris kipakolta óvatosan a nagy jénai tálakat, melyekben az élelmet már csak meg kellett melegíteni a mikrohullámú sütőben. Szerencsésre anyukája mindenre gondolt, mert tegnap készített paprikás krumplit szaftos nokedlivel, és maradt még frissen ropogós félbarna kenyér is, így pompás lakomát lehetett csapni. A kisfiú gondosan megmelegítette az ételt, majd kitette két porcelántányérra, és feltálalta az étkezőben a konyha mellett. Kenyeret is hozott, és pufók kezeivel megpróbált egyenletes szeleteket vágni, de valahogy nem igazán sikeredett a dolog, azért az öregember sietett máris segítségére, aki valósággal mesteri színvonalon értett mindennemű éles szerszámhoz. Érzéke is volt hozzá, hiszen egy-egy disznóölés alkalmával mindig ő ölte meg a malacot.
- Itt van! Tessék! – adta a kenyérszeltet unokájának, aki megvárta míg az öreg is helyet foglal, és együtt kezdtek el falatozni. Később aztán délután két óra magasságában az öreg érzékeny búcsút vett unokájától, és megígérte, hogy amint lehetséges újfent meglátogatja majd Albertet. A kisfiú lekísérte nagyapját a lifttel a földszintig, és kiengedte a bejárati ajtón.
Később amikor anyukája is hazajött késő délután amunkahelyéről boldogan újságolta, hogy nagyapja meglátogatta, és hatalmas kalandos felfedező sétát tettek az egész lakótelep környékén.
- Hát ennek igazán örülök kincsem, de azért ugye a leckédet megírtad?! – kérdezte ki.
- Igen, megcsináltam mindent! – válaszolta, ami igaz is volt.
Alig két év múlva, amikor Albert éppen betöltötte volna a tizenegyedik szülinapját rajongásig szeretett nagyapját vijjogó mentőautó szállította kórházba, és még azon a tragikus sorsú éjjelen elhunyt. Később a nagymama azt mondta Albertnek, hogy nagyapja utolsó ajándéka egy régi ötszáz forintos bankjegy volt, amin Ady Endre arcképe volt látható.
Ahogy Albert egyre idősebb lett olyan intenzitással, és mélységileg hatottak rá imádott, bölcs, különös nagyapja szavai, és tanácsai. Igyekezett mindent pontosan úgy csinálni, ahogyan azt az idős férfi kérte tőle, és amikor rossz napjai voltak, vagy csupán csak nagyon összesereglettek feje felett a búskomor sötét fellegek elment nagyapja sírjához, és elmesélt neki jóformán szinte mindent, hogy mi történt vele az elmúlt hosszú évek során.