TÁVOL AZ ELKÉPZELT VALÓTÓL

Jó volna látástól megbokrosodottan
elvakulni s hinni, hogy üledékes holnapok aljas,
kacagó napsugarába botlik az, ki arra érdemes.
Köhögtetős, dércsípte ködökön
átkelve csalhatatlanság fénye vezérelné utunkat.

Éhes, fekete varjak károgak tollászkodva
Hóhér-karmú fák ágain.
Tán zsákmányra, vagy újabb balek-prédára
leshetnek kíváncsian.
Szomjas ösztönök helyett tétova
bűneink ácsolnak nyakunk
köré szorgos nyakravalót.

Se megtalálható, segítő akarat,
se emberi szándék – végigbóklászott,
semmi-napok üledék-káprázatába
még egyre többen megkapaszkodnának,
ha tehetnék.
– Vakon egyszerre tetölt
s befogad mindenkit a Sors, e balga ostoba.

Bugyborékoló, ragacsos fények között,
mintha undorító gennygombócok,
fekélyekkel lenne tele a szót mondó száj;
abecsapható, megtévesztett mozdulat.
Mintha a létezés is hazugság volna,
vagy egyetlen, központi húsevő virág,
mely kedve szerint cselekedve felzabálja
s meg is emésztgeti még gyanútlan áldozatait.

Mert a mélység réteges fokozatai
sűrűsödő sötéttel mérhetők.
Fuldokló, s egyszerre életmentő
kettősége a puszta Idő is,
mely végesre szabatott.
Egyetlen megtartó kötélbe kapaszkodni
tartalmas életen keresztül, aligha lehetséges.
– Mindenütt kiszivárog
az örökösen marakodó patt-helyzet.

Mert mindenkinek szüksége van a bizonyosságra,
mégha látszatnak is tűnik,
s elképzelten mindannyian
örök vendégségben vagyunk itt a földön
– éppen úgy, akár a szűkebben vett családban.

Nyughatatlan álmainkra rémálmok valósága települ.
Halkan szűkölő körökkel közelít felénk
a felismerhető jelenvaló!