KALÓDÁK FÓNÁKJA

Akár a dühöngő bosszú-hullámok,
tengerek ítélkező habjai
- már mi is mindent elvesztettünk.
Sorstragédiák, megtört-reménységű
tehetséges karrier-bukások.
Mi történhetett vajon az emberekkel?!
Ha senki sem mer őszintén szólni, igazat vallani?!

Beborult, fellegesedett barna fényekkel
miért pislákol egy-egy őzike szempár?
Mozdulatok, gesztusok,
rejtett párbeszédek konkrét kohéziója
már mind egy totálisan megváltozott Lét-skálát mutat.

Az átmentek folyosókká tömörítik önmagukat
míg már lehetőség-Holnapok sem lesznek
s visszakövethető nyomokat sem
éget lelkükbe a gyorsuló Idő.
– Két Halál s kezdet közé szorulva
csak türelmes Sors lehet a gyökértelen,
nagyváros-arcú hitvány ember-csőcselék.

Tulajdonok totális tagadása,
akár a tartósnak becézett uzsorakamat
még visszaváltható Lélek-alatti álmokat
nem lehet megálmodni;
valóságpárti, bekeretezett vágyakat
nem lehet felszabadítani,
akár az öntevékeny félelem szilárd képtárai.
A lelakatolt arcok vonásról-vonásra
megmerevednek, megszilárdulnak.

A gondokból szinte mindig
kipakolják a reményt.
– A nappalok derű-virágait sem
foglalhatóak már vissza;
a képzelet realizmusát senki sem értheti.
Az összegyűjtögetett messzeségek
egyszerre őrlik, s megelégelik
a Lélek hagyma-rétegeit.

Hiszen már tétova, tetszhalott megoldások
már rég nincsnek.
Véletlen találkozások mögött is orvul,
szüntelen meglapul valami
tudatosan késleltetett,
elbitangolt, mocskos szándék,
vad ösztön-fenyegető törtetés.
– Hová hagytuk a túlzásokba vitt,
ostoba reménykedést?!
Agyalágyultak majom-agyában
hiába is próbálnánk kutatni
biztos megfejtések után.
Torzított agymosást végzet
egy egész alávaló Korszak!