SZIGET HÓDÍTÓK

Nem olyan egyszerű egy igazi, még aktívan működő tűzhányó megközelítése. Pláne, ha az ember sohasem tudhatja, hogy mikor van éppen kedve mérgező hamufelhőket okádni magából, hogy aztán ismét felébredhessen szunnyadó álmából.

Egy távoli, emberi léptékkel mérve szinte felfoghatatlan egzotikus kis szigeten lévő vulkán mindig is nagy fejtörést okozott az ott lakó barátságos őslakosoknak. Kellemes, komfort – jobbára szalmakunyhóikat, és gondosan megművelt terményeiket egy-egy nagyobbacska vulkánkitörés szinte percek alatt eltűntette a föld színéről.

Barátnőm gondolt egyet, és elhatározta, hogy már pedig, ha a fene fenét eszik is, egy vulkán szomszédságába szeretne álomnyaralásra menni, méghozzá azzal a férfival, aki szinte mindentől fél, mert azt vallotta, hogy a félelemmel mindig jobb szembenézni, így már az ember megkíméli önmagát egy sor kellemetlen meglepetéstől.

– …De édesem! Nem gondolod, hogy ezt azért jó volna alaposan meggondolni? – próbáltam észérvekkel apellálni, hátha sikeresen kicsikarom temperamentumos lelkéből a kompromisszumra való hajlandóságot.

– Jaj, ugyan már dunduskám! Nem lehetsz édeském ennyire beszari Jancsi! – ölembe huppant könnyed angyali termetével, és máris csókolni, és nyalni kezdett, akár egy pajkos, játékos kölyökkutya.

– Nem tudom hogy vagy vele, de én láttam a Dante poklát, és a Tűzhányó című filmeket is! Egy sor katasztrófafilmet sikeresen végignéztem a kilencvenes években, mert tévén nőttem fel! – úgy mondtam ki ezeket a mondatokat, mintha egy beszédet intéznék egy kisebb emberi közösséghez, vagy éppen civilizációhoz.
– Igen, drágám! Nagyon jól tudom! Már vagy milliószor volt szerencsém végighallgatni a te kis egyénre szabott mondókádat! Figyelj! Imádni fogod! Este pedig majd kedvükre romantikázhatunk, és szerelmeskedhetünk! – csábító szempilla rebegtetéssel, és bíborszínű ajkainak kéjes beharapásával máris elérte, hogy megdobbanjon a szívem, és a vérnyomásom is fel-le száguldozzék.

Végül csak beadtam a derekamat. Hevesen, és sürgetően pakolni kezdtünk, és két vaskos, fekete színű utazóbőrönddel készen álltunk rá, hogy életünk talán legnagyobb vakációját fogjuk közösen átélni, és ez az élmény több mint valószínű, hogy mindkettőnk számára sorsdöntő lesz!

A Liszt Ferenc repülőtérről indultunk, ahol – főként barátnőm szép számú összegyűlt rokonsága, és családtagjai gyűltek össze búcsúztatásunkra. Valósággal türtőztetnem és visszafognom kellett magamat, hogy ne ugorjak neki barátnőm kissé arrogáns, beképzelt apjának, aki persze mást szánt a kislányának. Egy jóval tökösebb, és karakánabb macsó férfit, nem olyan hájas, potrohos üregi nyulat, mint én.
– Ne izguljatok! Minden rendben lesz! – kiáltotta oda szeretteinek barátnőm, majd a szokásos ellenőrzés után repülőgépünk a magasba emelkedett, hogy aztán több mint tizennyolc óráig meg se álljunk.

Az egész repülőút során úgy szorongattam barátnőm gyöngéd, hattyúkezét, mintha a valóságos apokaliptikus világvége felé rohannánk, és már csak másodperceink volnának a föld nevű bolygón. Nem aludtam egyetlen szemhunyásnyit sem, mert a turbulencia, és a kisebb légköri viharok következtében a gép fedélzetén nem volt jóformán egyetlen olyan nyugodt perc sem, amikor az ember kényelmesen nyugalomba helyezhette volna magát, hogy egy kiadósat szunyókálhasson.
Nem úgy barátnőm, aki valósággal hajszolta az extrém, vagy veszélyes helyzeteket, és úgy aludt el fejét vállaimra hajtva, mint a bunda. Kellemes szuszogását hallgattam, és megpróbáltam abban a gyerekes, naiv illúzióba ringatni magam, hogy nem lesz semmi baj!

Amikor másnap a délutáni órákban sikeresen landoltunk a sziget aprócska, szinte talpalatnyi repterén barátnőm kipihent frissességgel máris fürdeni szeretett volna egy nagyot – remélhetően meztelenül, hogy érezze az anyatermészet áldásos kiváltságait.
Alig negyvenöt percbe telt mire sikeresen elfoglaltuk kissé lepusztult, és meglepően homokos szállásunkat, ami csupán egyetlen, aprócska harminc négyzetméteres szalmatetős kalyiba volt, amint talán valamikor maga Robinson Crusoe fabrikálhatott, és valami szerencse folytán épségben maradt. Ha az ember zuhanyozni szeretett volna kénytelen volt kimenni és megkeresni azt a kókuszpálmát, amire egy összetákolt öntözőberendezést eszkábáltak valahogy a helybeliek, és egy vastag hajózsineggel jó erősen meghúzta a kart, ami működtette a szerkezetet, és egy kilyukasztott, kissé ócska vödrön át máris csurogni kezdett a mindig hűsítő esővíz. Vajon mi a nyavalyát kereshet az ember a civilizációtól ennyire távol, ahol több mint valószínű, hogy még wifi-kapcsolat sincs! Se internetes kommunikáció, sem bármilyen más egyéb kapcsolattartás a tulajdonképpeni európai földrésszel. Magunkra maradtunk. Mintha totálisan itt hagytak volna bennünket.
– Édesem! Most azonnal fürdeni akarok! – nyilvánította ki barátnőm egyértelműen, és megfellebbezhetetlen akaratát. Ha ennyire elszánt, és temperamentumos volt, nem sok esélyem lehetett, hogy bármiben is ellentmondhattam volna neki.
Ledobtuk csomagjainkat, és jobbára bolyhos törölközőinkkel felszerelkezve máris elindultunk az egzotikus, trópusi paradicsom legbelsejébe, mert a helyiket úgy mesélték – persze tört, alig érthető angolossággal -, hogy van nem messze egy igazi szivárványt teremtő, gazdag vízesés, ahol meztelenül is lehet fürdeni anélkül, hogy bárki is megbírságolna bennünket nudizmus miatt.

Kissé változatosan nehézkes hegyi terepen vezetett az út a vízesésig. Én már az első tíz perc után valósággal légszomjas, kóválygó állapotban fáradtan, és halott sápadtan szuszogva tudtam csupán közlekedni nagy pocakos potrohommal, viszont barátnőm egyre jobban, és sportosan belejött a menetelésbe. Egy idő után fantasztikus dalra fakadt.

– Le legyél már olyan, mint aki karót nyelt drágám! Ez is hozzátartozik az élményhez! Meglásd! Isteni lesz! Valósággal eggyé válunk a kegyes anyatermészettel.

– Igen… szívecském… nem állhatnánk… meg egy percre… csak szusszanni… - le kellett ülnöm a jobbára barna anyagos földre, melyet évmilliók teremthettek ilyenné.

Barátnőm megállt, és csípőre tett kezecskéivel maga volt a bosszúszomjas amazon, aki azért van itt, mert a magamfajta európai tudós felfedező merő véletlenségből betolakodott a dzsungelébe.

– O.K. Szívem! Akkor nyertél! Pihenjünk! – leült mellém.

Beletelt jócskán vagy fél órába mire hajlandó voltam lelkierőt gyűjteni, és önmagam fölé nőni.

– Kész vagyok! Mehetünk! – tápászkodtam fel. Úgy festhettem pálmafa mintás, vízhatlan fürdőnadrágomban, akár egy komplett idióta aki éppen valamelyik elmegyógyintézetből szökött meg.

– Remélem kibírod még ezt a kis kilométert, amíg odaérünk! – szúrós, ellenállhatatlan mogyorószemeivel valósággal máris az ember gondolataiba látott.

Végül kicsivel délelőtt tizenegy óra körül érkeztünk el a leggyönyörűbb mennyország-pillanathoz, melyre talán egész eddigi életünkben várakoznunk kellett. Milyen jó lett volna, ha a vízesés mellett építünk magunknak faházat, és úgy élünk akár a félig nomád, vagy bennszülött törzsek. Persze mégis európaiként.

– Jaj, édesem! Minden gyávaságodat megbocsátom! Gyere ide! Szerelmeskedni akarok! – ledobta a törülközőket, és a gyékényt, melyet csupán azért hoztunk magunkkal, hogy ne kelljen a szabad anyaföld közelében ücsörögnünk, mert a végén még felfázunk. Bár ez a legalább ötvenfokos klímán szinte teljesen ki volt zárva. Viszont nagyon magas lehetett a páratartalom, mert fönn az égen sötét, komor viharfelhők gyülekeztek.

– Figyelj csak szívem? Nem szeretném megzavarni a fantasztikus pillanatot, de úgy néz ki, hogy pár perc és zuhogni fog az eső!

– Akkor legfeljebb egy kicsit megázunk! Mit izgatod magad! – szinte minden gátlását, aggályait levetkőzve teljesen mezítelenül beugrott a vízesés táplálta kristálytiszta tóba, nem törődve azzal, hogy bármilyen élőlények azonnal támadhatnak. – Gyere be mellém! Isteni a víz!

Megmaradtam a magam gyáva, gátlásos voltánál. Fürdőnadrágomat magamon hagyva akár egy túlzottan gátlásos ámbrás cent hatalmasat toccsantam alsó testemmel a nagyalakú tóba.

– Hahaha! Imádlak ugye tudod? – nevetett és ebben benne volt az a fajta titkos, feltétlen ragaszkodó szerelem, melyet nem vehet el senki.

Nem sokkal később az eső is eleredt, de nem foglalkoztunk vele. Így olyanok voltunk egymás mellett a zuhogó esőben egy méretes tavacskában, mint két szerelmes pár, akik egy romantikus film kedvéért bőrig áztak.

Másnap aztán a kalandos expedíció kedvéért meg kellett másznunk egy majdnem igazi hegyet, mely valójában egy magas domb volt, bár emberi szemmértékkel úgy tűnhetett, hogy valóságos hegy. Ahogy utunk közben körbe néztünk mindenütt megszilárdult vulkanikus kőzetmaradványokra bukkantunk, melyeket a levegő szilárdított meg.

Most úgy szerettem volna ebből a vulkanikus kőzetből kifaragni egy kisebbfajta bálványt, vagy totemszobrot ajándékba barátnőmnek, hogy végre felnézhessen rám, és büszke legyen arra, hogy a pasija lehetek. Aztán csak később jöttem rá, hogy egy egyszerű, hétköznapi konyhakéssel bizony valóságos nyaktörő feladatra vállalkozik az, aki megakar munkálni egy vulkáni kőzetet. A ragasztószalagról, és a kisebb vágási sérülésekről már nem is beszélve.

– Jaj, szegénykém! Mutasd csak a kis kezed! Enyje, te rosszcsont fiúcska! Legközelebb, inkább menj be a szuvenírboltba az is legalább olyan hatásos, és meglásd meg is lepődök! – mosolyodott el, és vagy milliószor megpuszilta szőrös, pufók kezemet, ahol összevágtam magam a késsel, majd gondoskodó anyatigrisek módján alaposan bekötözte, és az éles szerszámokat úgy eltette, hogy később is kézzel kellett elfogyasztanunk szerény vacsoránkat.

A vulkán kürtője leginkább egy holdkráterhez hasonlított. Mindenütt barna föld és törmelékdarabok hevertek szanaszéjjel. Mégis, ahogy a kürtőben álltunk mintha talpunk alatt megéreztünk volna, hogyan dobog ütemesen a föld szívverése…

– Istenem! Fantasztikusan vérpezsdítő egy hely! Nem igaz?! – nézett széjjel barátnőm, akár egy Lara Croft. Ebben a percben értettem meg, hogy folyamatosan adrenalinfüggő természete örökké kutatni, és hajszolni fogja az újabbnál újabb, és extrémebb kihívásokat, melyekhez – meglehet -, én már kevésnek bizonyulok.

–Igen! Lenyűgöző! – topogtam tétován, mint aki még mindig nem találja a helyét. Elővettem hátizsákomból a digitális fényképezőgépet, melybe még mindig nem tudtam milyen elem is való, hogy tartósan működjön, és megpróbáltam annyi fényképét készíteni hihetetlenül bátor és akaratosan egzotikus barátnőmről, amennyit csak tudtam. Közös képünk is készült, és bár ő álom gyönyörűen mosolygott egész szívével nekem a mosolygós képeim általában szándékosan eltorzult grimaszoknak tűnhettek.

Megcsókoltuk egymást, és mintha örökösen kereső lelkünk összekapcsolódott volna. Barátnőm megértette és elfogadta sebezhető gyávaságomat, míg én pontosan értettem, hogy akaratos és kemény külseje valójában egy olyan hagymahéj, melyet gondoskodva és gyöngéden illik meghámozni, mert egész életében kevés ember volt csak, akit igazán közel mert volna engedni önmagához.
Amikor aztán visszaértünk szállásunkra a helyiek fantasztikus sült malac lakomával vendégeltek meg bennünket, melyet pálmaleveleken grilleztek egy erre a célra használatos kiásott veremben, melyet pálmalevelekkel fedtek be. Micsoda ízorgia és lédús, gusztusos zamat. Életemben először ettem kókuszos sült rizst köretként, és bár burgonyafüggő vagyok, a különleges fűszerek csak tovább fokozták étvágyamat. A desszert volt a legfinomabb. Különös gondossággal hámozták meg egy bozótvágó késsel a kókuszdiót, majd kivájták a belét, és a hófehér tisztaságú kókuszhúsra forró csokoládét csepegtettek, majd hagyták, hogy kihűljön, és megszilárduljon.

Amikor végeztünk egzotikus hölgyek jöttek, akik táncoltak, és virágkoszorúkat aggattak nyakunkba. Barátnőm hajába külön orcideaszerű virágot tűztek, melytől csak még egzotikusabb, és gyönyörűségesebb lett. Úgy csillogott két mogyorószeme akár a csillagok.

Mintha mindketten megtanultunk volna valami emberileg nagyszerűt, fontosat, és mégis az európai, vagy amerikai emberek számára apró, és lényegtelennek tűnő dolgot. A boldogsághoz sok esetben nem kellenek fölösleges szavak. Olyan, mint egy vulkánkitörés, mely az idők folyamán csak egyre tartósabb, és biztosabb lesz, ahogy két összeillő ember a nehéz mindennapokban védelmezi, és szereti egymást! 

A TÖLGYEK ALATT…

Alina egzotikus, különleges lány volt. Majdnem szinte tökéletesen szimmetrikus, ovális arcát rendkívüli mértékben kiemelte, és meghatározóvá tette gömbölyded álla, és enyhén telt alsó ajka – amit viszont különösképp egyáltalán nem kedvelt, mert mindig az volt az érzése, hogy beszéd közben előre álló két első metszőfoga miatt a legtöbb ember folyton megbámulja. Hosszú, egyenesszálú feketés hajával, és hamvas, szinte albínó, porcelán bőrével egyszerre ravaszkás, bájos, és hercegnős nézést kölcsönzött neki a genetika. Legfőbb különlegessége még mindig az a két nagyra nőtt egyszerre csodálkozást, és hitetlen ámulatot is kifejezni kész lenyűgöző őzikeszem volt, mellyel akár még egy egyiptomi istennőt is nyugodt szívvel lekörözhetett volna.

A legfőbb probléma e mostani világban, hogy az emberek még mindig a szemükkel látnak, így hajlamosak csupán azt elfogadni, amit megpillantottak, így máris – magától értetődően -, kialakulhatott bennünk az ellenszenv, vagy éppen a rokonszenv szimpátiától függően az iránt a személy iránt, akit éppen észrevettek. Szinte már-már valósággal gyűlölte ezt a mérhetetlen konzervatív, és sok esetben meglehetősen maradi felfogást.

„Ki hallott még olyat, hogy egy férfi vagy nő puszta szimpátia, vagy éppen kinézet alapján választ magának párt?” – gondolta. És amennyiben ehhez hozzávesszük, hogy a világ egyre anyagiasabb, és pénzsóvárabb gondolkodású lett, szinte már meg sem lepődött azon, hogy abban a pillanatban, hogy test akár egy álomszerű hernyó, melyből gyönyörűséges pillangó születik kezdte megmutatni a női lélek sajátosságait tüstént százával jelentkeztek – főként az arrogáns, beképzelt alfahímek, mint afféle elsőosztályú teremtés koronái, hogy azonnal feleségül vegyék, vagy szeretőjükké tehessék. Mikor aztán sorrendben küldte el őket lakása előtt a kitartóbban ostromlók egyenesen még meg is fenyegették, hogy náluknál úgy sem talál majd jobbat, így jobban teszi, ha beadja végre a derekát, és legalább lefekszik egy férfival mielőtt betölti a huszadik évét. Alinát azonban kemény és határozott fából faragták, mert minden esetben ami a szívén az a száján típusú hölgy volt, és mindig a szívét követte, így – bár pontosan tisztában volt vele hogy kisebb családja mit vár el tőle -, ő mégis fellázadt a családi konvenciók ellen, melyeket nagyon ósdiknak, és pókhálósoknak tartott.

– Édes kis unokám! Tudod ám, hogy ez nem szép dolog! Én a te korodban már felneveltem nyolc gyereket is! Úgy bizony! Egymás után és nem panaszkodtam, hogy gyenge a felhozatal! – szlovák nagymamája mindig tudta, hogy mi jár unokája fejében, így nem lehetett megtéveszteni, vagy becsapni. – Ha te úgy érzed, hogy majd eljön a megfelelő alkalom biztos lehetsz benne, hogy én nem fogok az utadba állni! – puszilta meg arcát kedvenc nagymamája. Alina hálából elvitte nagymamáját nyaralni egy tengerparti helyre, mert az idős asszony egyetlen kívánsága volt, hogy láthassa a tengert mielőtt meghal. Alina nagyon boldog volt, hogy sokszor szófukar, és makacs nagymamájának kisebb örömöt volt képes szeretni méghozzá saját, önálló fizetéssel.

A Jászai Mari Tér környékén lakott és mivel csupán egy ugrásra volt a Szent István-park és a Margit-sziget is így kedvére mehetett edzeni, vagy kutyát sétáltatni bárhova. Mivel jóformán egész héten dolgozott, mert mindig túlvállalta önmagát és egyszerre három állása is volt. Takarított két helyen, és emellett egy gyors éttermi üzletláncban is szorgalmasan igyekezett megállni a helyét, legtöbb kollegája féltékeny szemekkel figyelte, hogy hogy van ennyi fölösleges energiája, amikor ők már déli tizenkettő fele majd összeesnek a kimerítő fáradtságtól.

– A titok a megfelelő koffeinmennyiség! Nyáron minél kevesebbszer, mert megköti a vizet! – adott ilyenkor mosolyogva, kissé bájolgón jó tanácsot, amitől egyesekben megint csak kiverte a biztosítékot.

Bár rengeteget dolgozott szabadnapjain igenis megengedte magának, hogy kilenc-tíz óráig ágyban maradjon. Mindig is úgy tervezte, hogy párja majd – alkalmanként -, behozza neki a reggelit műanyag tálcán, és együtt eszegetnek, persze vigyázva az ágyneműre is, hogy kevesebbet keljen ruhát mosni.

„Miért nem tudok magamnak egy rendes pasit kifogni? Amint komolyabbra fordulna a dolog azonnal kilépnek az életemből, mondván elegük van a játékszabályaimból!” – töprengett, miközben a tört fehér plafont nézte, melyet szintúgy saját kézzel festett be, és szerelte be a hallucinogén lámpákat, melyek különlegesen sejtelmes és romantikus hangulatot teremtettek hálószobájában.

Kiskutyája csaholni kezdett és veszettül csóválta a farkát, így nem volt választása: ideje volt sétálni menni vele. De hova is menjen? Ha a Szent István-park felé veszi az irányt, előbb-utóbb összefuthat néhány kollegájával, akik szinte mohon követelőzni, kérdezősködni fognak párkapcsolata felül, hogy sikerült-e már kerítenie egy elfogadható valakit. Így maradt a választás és a Margit-sziget mellett döntött. Az idő napsütésesen tavaszias volt. Még a gyenge szellő sem fújdogált. Lófarokba kötötte egy befőttes gumival a haját, kényelmes melegítőruhát vett hátha megjöhet a kedve a kocogáshoz is, és elindult.

Útközben a legtöbb autós máris kellemetlenkedni kezdett, és egymást szidta, és anyázta, amikor át akartak sorolni a másik sávba, de valami miatt vagy a buszok, vagy a villamosok nem engedhették át őket a többi dugóban ragadt autóval. Bár hétvége volt, és ilyenkor vétek autóba ülni, nagyon sok esetben voltak olyan lelkes emberek, akik még autóval mentek volna a vécére is, ha megtehették volna.

– Micsoda borzalom! – sóhajtott egy nagyot Alina, és pórázra kötve elindult komótos lépésekkel kedvenc helye irányába. A parkos, virágos, erdős, természetközeli helyek mindig is talán jobban vonzották, mint a nagyvárosias környezet. Sokszor végig gondolta, hogy tulajdonképpen azért költözött el hazulról, mert mindenáron karriert, és megfelelő anyagi egzisztenciát szeretett volna kiépíteni magának, hogy önálló életre tehessen szert, és ne függhessen senkitől.

„Önmagamnak akarok megfelelni, és nem akarom, hogy mások mondják meg mit csinálhatok, és mit nem!” – egyenes, határozott, és talpraesett kezdett leni az utóbbi időben, amikor már a fővárosban élt egy ideje.
Kutyusa kezdetben engedelmesen, és szófogadóan követte a pórázon, de abban a pillanatban, hogy kiértek a természet lágy, felszabadító ölébe a kutyus csaholni, és ugatni kezdett örömében, mert élvezni szerette volna ezt a szép hétvégi napot. Alina keresett maguknak egy kellemes, árnyékos helyet, és a kedvenc frízbbijét kezdte dobálgatni a kutyának, aki szófogadóan mindig visszahozta a röpülő játékszert.

A fűbe leheveredve végig gondolta életét…

Kezdve azzal, hogy miért szakított a villanyszerelővel, aki valósággal bele volt habarodva, és aki talán meg is kérte volna a kezét. Képzeli. Milyen boldog és kiegyensúlyozott lett volna az apja, hogy lám csak, végre valahára kislánya igazán révbe ért! Ehelyett kissé hebehurgya, állandóan kekeczkedő öccse volt az, aki családot alapított, és persze máris útban volt a harmadik baba. Nem hibáztatott senkit, bár érző szíve olykor megsajdult. Pár éve még azt mondogatta a legtöbb barátainak, hogy meglássák megért az anyaságra, és szül majd egy fantasztikus gyereket, akit mindenre megfog tanítani. Talán még olyan dolgokra is, melyeket ő sem tudhatott… Később ezek a vágyálmok fokozatosan alábbhagytak, míg végül rádöbbent, hogy késő esti munkavégzése után nem várják finom vacsorával. Nincs akinek elpanaszolja az aznap történteket. Nincs akihez odabújhatna, vagy csak átölelné. Nem érzi egy férfi erős, és biztonságot nyújtó érintését hattyú testén, amitől olyan jó lehet nőnek lenni!

Egyszer csak kutató szeme megakadt egy hajótörött figurán, aki – amolyan igazi író, vagy költőfélére hasonlított. Egy jócskán megkopott aktatáskát szorongatott állandóan a jobb hóna alatt. Az ember azt hihette volna, hogy bárki illetéktelen elveheti tőle, ezért valósággal úgy szorította görcsösen mintha az élete múlott volna rajta. A különös, magas, kicsit termetes ember nyárias inget, és bermudanadrágot viselt, és fején szalmakalapot hordott. Mintha egy halász, vagy csősz lett volna messziről…
Alina gondolt egyet, és odalopakodott mögé, mert gyerekkora óta valósággal űzte és rabságban is tartotta a játékos kíváncsiság. Ilyenkor szinte mindig pajkos kislánnyá változott, akit a világon szinte minden érdekel, hiszen mindenáron megakarja fejteni a dolgok tulajdonképpeni értelmét.

– Bocsásson meg… látom elfoglalt! Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik éppen? – hangja izgatott volt, mégis jól sikerült a színjáték, mert sokkal inkább egy romantikus nő dallamosságára hasonlított. Ehhez nagyon jól jött, hogy kamaszkorában mutált.

– Üdvözlöm… kedves… hölgyem! – lepődött jócskán meg a másik. Letette maga mellé a padra a határidőnaplót, és a fekete tollat. Valami miatt az utóbbi időben csak fekete színnel szeretett dolgozni. Nem is értette, hogy miért. – Csak firkálgatok itten össze-vissza… apróságokat!

Alinát mintha valami rejtélyes, benső erő arra késztette volna, hogy azonnal helyet foglaljon mellette. Kutyusa virgonc boldogsággal továbbra is a mezőn szaladgált, és kedvére eszegette a lehullott virágok szirmait.

– Tudom bolondságnak tartja, de úgy érzem… mintha már ezer éve ismernék egymást… - furcsa volt, hogy harapófogóval jöttek ki alkonyi ajka között a szavak. Egy határozott, és mindig őszinte nőnél az ilyesmi feltűnően ritkaságszámba megy.

A férfit hirtelen megszállhatta az ihlet, mert elég volt egyetlen, rövidke, ám annál jelentősebb pillantás, és máris újra visszavette határidőnaplóját, és hevesen körmölgetni kezdett.

Alina legszívesebben most azonnal kitépte volna a férfi keze közül azt az átkozott naplót, hogy csakis egyedül vele foglalkozzon, ám az utolsó percben mégis meggondolta magát, és helyette változtatott attitűdjén:

„A tölgyek alatt oly otthonos itt lenn” – Arany János szelíd bariton szava szinte mindig megnyugtatta, mert valósággal rajongott a költészetért.

A férfi halkan, de jól hangsúlyozva máris folytatta a jól ismert szállóige-sorokat. Hangjában benne volt egész eddigi viszontagságosra sikeredett sorsa. Talán csak a sebezhető emberek az igazán megbocsátóak, és irgalmas szívűek, hiszen az erősebbek minden esetben rendre lenyomják, és elgáncsolják a gyengébbeket!

– Tudja én rajongok a versekért! – áradozott, és bár nem volt szokása most mégis bedobta a szempilla rebegtetős trükköt, amitől a legtöbb férfiak máris felforrt a vére. – Szereti a költőket?

– Igen! Főként az ismeretlen, vagy még fel nem fedezetteket kedvelem! – hangja olyan esengő, barátságos volt, hogy ahányszor csak az ember hallgatta muszáj volt valami bátorságot, vagy részvétet éreznie iránta.

– Melyik egyetemre járt? – kérdezte spontán.

– ELTE BTK! Kicsit sajnáltam, hogy nem a saját verseinket elemezzük verstanból, vagy klasszika-filológia szemináriumon, de hát… ez van! – már megint ez a gyerekes, szívet megható hang. „Vajon hogy csinálhatja? – gondolkodott Alina a megfejtésen. „Milyen érzés lehet igazán megcsókolni valakit, akinek ennyire részévé válhatott a költészet?”

A kutyus visszahozta a frízbbit, és mikor Alina újra eldobta a férfi hirtelen fogta magát és sietve távozott. Amikor Alina visszafordult azonnal a nyomába eredet, és pár lépést muszáj volt kocognia, hogy még idejében beérhesse az ismeretlen, rejtélyes férfit.

– Bocsásson meg kérem… valami baj történt? – kérdezte őszinte részvéttel.
A férfi megállt, felemelte lehajtott, nagy fejét; mintha hallotta volna sírni a szelet, és a fák lombjait nevetni! Ránézett Alinára, és elegendő volt egyetlen, mindent meghatározó pillantás, hogy a másiknak megdobbanjon a szíve, és nem csupán a szimpátia miatt.

– Sajnos… félek… az állatoktól… - felelte halkan, szinte suttogva.

Alina olyan gyönyörűen, gyöngyözően kezdett erre nevetni, és kacarászni, hogy a férfi azt hihette, hogy megakarja sérteni, vagy bántani, és már arra készült, hogy tovább meg, amikor a fiatal hölgy gyöngéden, kedvesen belé karolt, és sétálni kezdett vele a lombos fák alatt.

– Ha nem bánja kedves uram… szeretnék Önnel megismerkedni! – könnyed puszit adott a megilletődött férfi pirospozsgás arcára.

MEGSZAKADÓ ÖSSZEKÖTTETÉS



Valahol szétkapcsolhatták a nyelv titkos hieroglif-párbeszédét. Valahol már minden barbár-tahó kicsinyes masszába fulladt. Mint gyermek-kismamák gyártják szorgalmas gépekként naponta inkubátorok fogságában nevelkedő babyket. Mintha valahol megszakadhatott volna már minden jelentős érzelmi összeköttetés…

Egy másik nap talán a buszmegállóban szívmasszázsban részesíthetik azt, akiről eredetileg úgy gondolkodtak részeg, vagy drogos. Töpörödött nagymamáktól se csupa szív szánalomból vegyenek életeket mentő virágcsokrokat – ellensúly nélkül nem létezhet teremtő harmonikusság. Már egyre több helyütt inkább növekszik a kozmoszi Hiány, ahelyett, hogy tartósnak mondott együttműködéssel reformok születnének s nem csupán stróman-oligarchák gyarapodnának kőgazdagokká!

Elharapott ígéretek sarkából kibuggyanó vér szivárog; nincs aki megvigasztalhatná anyai ösztönökkel a bennünk árválkodó gyermeket. Luxuséletmód és amerikai álom-igenlés helyett munkahelyekre volna már égető szükség ahol nem éhbérekért kaptat napi tizennégy órában a marakodó harc. – A valóság egyszerre lett leveses híg, s hazug masszaállapot. Az erős mindig megszerzi amit magának akar elnyomva a tanácstalan gyöngét.

Minden éhező száj telhetetlen irigykedéssel ugyanazt mormogja: tartós fizetést! Reális béreket! Állandó tartósság sanda, kiforgatott ígérete mellett még most is fojtogatni kényszerül – de immáron a boldogtalan keveset. Mindenütt rétegek és ellenpólusok uralkodnak. Ki maradhat az örökös és ki a kisemmizett?! Az ismétlődő jópofizás – ha nem vigyáznak -, mindenkit lépre csal, becsalogat. Egymás lelkiismeretében betonkemény, vastag sáncokat épít a törtetés, mohó karriervágy!

NYÁRI KOKTÉL

A legtöbb fiatal, bohém lelkű gimnazista kamasz – akik valamiért mindig bizonyítani szeretnének -, elsősorban saját korcsoportjaiknak teljesen megvannak arról győződve, hogyha leisszák magukat a sárga földig, vagy meghökkentően pimasz, provokatív, mondhatni nyílt színi figyelemfelkeltő viselkedést provokálnak, azzal minden esetben abszolút győztesei lesznek az adott szituációnak, melybe anno belekeveredtek.

Nem tudom, hogy Budapest egyik felkapott belvárosi negyedében vajon megvan-e még a Kaktusz-bár néven ismert szórakozóhely, és lokál, mely igen-igen nagy népszerűségnek örvendett a kétezres évek elején, amikor még jómagam is, mint végzős gimnazista szárnyaimat próbálgattam, és talán minden vágyam az volt, hogy barátságokat köthessek, és végre együtt romantikázhassak egy lánnyal.

Már a bár elhelyezkedése is hagyott némi kívánnivalót maga után. Néhány meglehetősen marcona, gorillatestű biztonsági őr állta utamat, és míg osztálytársnőim vihogva és nevetve szabadon bemehettek, addig a fiúktól fejenként ezer forintos belépődíjat szedtek el.

–Hé, hé! Hova, hova, kis csíra?! – állított meg egy benga, nagydarab vadember, akinek még a nézése is olyan volt, hogy valósággal vesébe látott. – Előbb szépen kipengeted a lóvét hapsikám aztán esetleg bemehetsz! – már alpári, lekezelő, és arrogáns fellépése is valósággal felingerelt, és megalázott, nemhogy hozzáállása ehhez az egész helyzethez. „Micsoda egy lehetetlen helyzet ez! – gondoltam. Elvégre itt én lennék a vendég az összes többi osztálytársammal együtt, és minket illene egy kicsit megbecsülni, vagy mifene!” – megpróbáltam minden maradék, tiszavirágéletű, nyikhaj bátorságomat összeszedni és úgy nézni farkasszemet az ellenséges gorillával, hogy előbb ő nézzen félre, de az osztályfőnöknő hangos, színpadias fellépése mintha kihúzott volna a növekvő bajból.

– Engedjék csak nyugodtan be! Velünk van a kisfiú!

Hogy létezik az, hogy akkor töltöttem a tizennyolcat – tehát gondoltam nagykorúságomat senki sem fogva vegzálni -, és vannak egyes rosszakaróim, akiknek még mindig én vagyok az első számú kis pisisképű, akit minden esetben gyámolítani kell! 

Először is szabály betonszerű pincelépcsőn kellett lemenni egy sötét alagútrendszering, ahonnét Pazar, és tágas terembe invitáltak bennünket gólyákat. A dübörgő, ritmikus techno, és house zene összekeveredett, szinte masszaszerű hangorkánjai már-már olyannyira bántották mindenre túlérzékeny füleimet, hogy egy kis idő után talán jobb lett volna, ha mindkét fülembe vattát gyömöszölök mielőtt végleg tartósnak nevezhető halláskárosodást szenvedek.

A legtöbb fiatal gimnazista hölgyemény valósággal bezsongott, euforikus hangulatban máris visítozni, ujjongani, sikítozni kezdett, és mindent felváltott ütemben, mintha legalább is egy külföldi rockbanda, vagy mondjuk maga a Beatles adott volna élő koncertet ebben a füstös szórakozó helységben. Azonnal bevették magukat a kissé szűkös, téglalapszerű boxokban, és máris alkoholos italokat kezdtek rendelgetni, méghozzá úgy, hogy szinte mindenkit, így még az utolsó vadidegent is bátran letegezték, mintha ehhez maximálisan joguk lett volna.

– Hé, figyuzzál, légy szi! Hozzál nekem egy tequilakoktélt szívószállal, és a Metropolitant sok jéggel.

Néhány stílusosan csinos ifjú virágszál egyenesen még azt is megkockáztatta, hogy elegáns, felvilági dámamozdulattal egy tízezer forintos bankjegyet adott gáláns egyszerűséggel az adott nem különösebben kedves pincérfiúnak, vagy amelyik hölgy már tüzesebb, és kacérkodóbb volt kissé rögvest meg is markolta a megilletődött fiú fenekét, majd általános örömujjongás közepette jót röhögött saját magán.

Az egykor barátságos, derűs arcokon végig nézve, mintha már nem is ugyanazok lettek volna barátaim, akikkel a négy év alatt minden hétköznap együtt ültem az iskolapadokban, együtt keveredtem szívet szorongató helyzetekbe, vagy együtt sírtam a veszteségek átérzésén.
Mintha felnőttekké váltak volna, de kicsit rossz értelemben. Mintha túlságosan hamar akart volna lezajlódni a tulajdonképpeni pubertás utáni korszak, így az ember sokszor azt sem igazán tudhatta, hogy ki kicsoda, vagy, hogy ki ül mellette.

– Hé, hapsikám! Hát te meg? Mit búslakodsz itt, mint akit szabályosan tökön lőttek, mi?! Élvezd az életet! Lazíts és érezd jól magad! – jött oda hozzám az egyik jelképes bajkeverő fenegyerek, aki, ha egy ötvenes évekbeli motoros banda vezére lett volna igazi vagány volt a szó legszorosabb értelmében, és tett az egész világra.

A falakat rezegtető, ricsajozó zene hullámai egyre inkább felerősödni látszottak, míg végül a teljes helység egyetlen nagy, és mindent magába foglaló hangzavarrá nőtte ki magát, ahogy a késő esti órákban ez már megszokott volt. Osztálytársnőim többsége fölugrált az asztalokra, és míg nem hozták a vacsorának kikiáltott ínycsiklandozó rablóhúsokból, és sült burgonyából álló svédasztalunkat addig az asztalok tetején táncoltak hol egymással, hol külön-külön.

– Nézzétek csajok! Én mit tudok? – üvöltött bele a hangzavarba az egyik extravagáns virágszál, aki annyira szeretett volna kitűnni barátnői közül, hogy bármire hajlandó lett volna csakhogy észre vegyék. Bár cigánykerék után valóságos levegőakrobatikát, és szaltót hajtott végre, méghozzá olyan művészi módon, hogy bátran jelentkezhetett volna az artistaképzőbe. Egyszerre volt rugalmas, és hajlékony. Kicsit talán ijesztő is, főként azoknak, akik nem ismerhették meg összeszokott társaságunkat.

Itt is ugyanúgy megvoltak a társasági klikkek, mint bármelyik csoportban, vagy adott esetben közösségben. Főként a lányok voltak azok, akik kisebb-nagyobb kis tömörüléseket hoztak maguk között létre, és bizonyos játékszabályokat szigorúan betartottak. Ilyen volt – többek között -, hogy más pasijával tilos csókolózni, mert az ellenséges érzelmeket szül, vagy ha már megtörtént a baj, akkor mindenáron el kell kerülni a konfliktust, mielőtt valóban kitörne a két fél között a botrány.

Fél órával később egyszerre csak azt vettem észre, hogy feltűnt a színen egy-két jobbfajta márkájú, francia, vagy orosz pezsgő, melyet a hölgyek vihogva máris jólesően kortyolgatni kezdtek, és úgy kóstolgattak, mintha egyenesen az édenkertből szalajtották volna a frissítő, hűs nektárokat, és miután júniusi éjszaka lévén a levegő hőmérsékletére is jellemző volt, hogy minden bizonnyal nem fog húsz fok alá csökkenni az éjjel – így a koktélruhát viselő hölgyek előszeretettel vetkőztek neki a bulizásnak, mintha saját nőiességüket, vagy szüzességüket szerették volna felkészíteni valamire, ami csak egyszer fordulhat elő az életben, és talán éppen ez lehet a titka az egésznek.

– Édesem, drága Robikám! Én annyira boldog vagyok! – telepedett le mellém az egyik jócskán becsípett egzotikus angyal, akinek szinte izzó, szénfekete szeme valósággal mohón kívánta volna, hogy máris birtokba vehesse telt, húsos ajkaimat. – Nem szeretnél megcsókolni végre? – hattyúkezecskéi az asztal alatt máris hevesen tapogatni kezdték farmernadrágom szárát, mely jelentős súlyfeleslegem miatt kissé idétlen, és meggondolatlan választásnak bizonyult.

– Drága Alzikám! Tüneményese drága vagy, de inkább viselkedjünk! Jó?! – óvatosan igyekeztem lefejteni búja borostyánindákként nyakam köré fonódó, becéző ujjacskáit fejemről, mert azt szerettem volna, ha mindketten reálisan, és megfontoltan mérlegeljük az est további következményeit. Végül kicsit komolyabban, és talán határozottabban farkasszemet néztem az ifjú hölggyel, és elég volt egyetlen, mindent kifejezni képes tekintet, hogy Aliz megértse Kárpáti Róbert ha egyszer valamit komolyan gondol, akkor az úgy is van!

Az est későbbi folyamán főként osztályfőnöknőnk volt az, aki szinte egymás után rendelte a főként egri bikavérből álló borokat az asztalához, és – mint minden korszakban -, asztalánál itt is helyzet foglalhattak azok a hízelgők, és nyerészkedni vágyók, akik szinte kertelés nélkül beárulták saját társaikat a minél kecsegtetőbb kiváltságok fejében.

Szememet mindvégig rabságban tartotta Kriszta rövidre nyírt, rock and rollos, tüskés, szőke haja, mely már szépen kifakult a lila színes fogadás után, melyre nagyon büszke volt. Talán csak be akarta saját magának bizonyítani, hogy igenis képes erre a kisebbfajta őrültségre, hogy mindenképp új szövetségeseket találhasson magának.

Tört fehér tányérom higiéniás szempontból kissé kívánnivalót hagyott maga után, ám inkább nem panaszkodtam, mert máris elhalmoztak engem a kedves angyalok minden földi jóval. Még azok is felajánlották jutalom falataikat, akik egyébként – rendes körülmények között -, a fülük botját se mozdították volna az érdekemben az iskolai órák alkalmával. Most pedig úgy olyannyira mézes-mázos buzgómócsing előzékenységgel viselkedtek, mintha totálisan kicserélték volna őket.

Szándékosan megvártam Krisztát, mert borzasztóan akartam, hogy észre vegyen, mint szerelmes kamaszt. Istenem! Ha csak újra felidézem magamban az időközben megszépült emléket megint mágneses rezonanciaként jár át a halhatatlan bizsergés. Minden mozdulatában igazi nő volt már tizennyolc éves korunkban is, és ezt a jogot senki sem vehette el tőle.

Talpraesett, határozott mozdulattal ragadta meg a tányérját, majd amikor kiszedte madáradagokra jellemző ételmennyiségét, következett az én tányérom, melyet aztán gondoskodó anyatigrisként valósággal úgy telepakolt minden mozdítható finomsággal, hogy az ember notórius húsevőként akár egy egész évre is bőségesen el lett volna látva.

– Tessék Robuskám! Ez mind a tiéd! – tette le aprócska kezecskéivel elém a tányért, és máris helyet foglalt, mint akinek joga van hozzá, hogy kinevezze magát barátnőmnek. – Nagyon örülök neki, hogy te is eljöttél! Remélem, jól érzed magad! Imádlak! – cuppanós puszikat kezdett osztogatni pirospozsgás pufók arcomra, ami egy kis idő múltán kezdett nagyon zavarba hozni, mert én arra készültem, hogy minimum letérdelek elébe, és megkérem a kezét. Tétován rebegve megvallom neki, hogy amióta csak megláttam másodikos gimnazistaként minden gondolatomban az első, megbecsült helyen áll, és így minimum a Vénusz bolygón a helye.

Amint megragadtam ormótlan, szőrös majommancsaimmal a villát, és a kést Krisztina máris intézkedett, és gyöngéd, simogató óvatosság mellett kivette az evőeszközöket kezeim közül, és mintha csak egy nagyra nőtt csecsemő volnék anyai szeretettel etetni kezdett. Piros alma lehettem, mert úgy elpirultam, miközben a legtöbb barátnő mohó, és kíváncsi sugdolózásba kezdett, hogy: Lám csak! Krisztának máris új pasi akadt a horgára!

– Ne is foglalkozz velük szívecském! Te csak légy mindig önmagad! – kísértetiesen csengtek fülembe dallamos, elringató szavai, hiszen anyám is mindig ezt tanácsolta nekem, szinte minden pillanatban, mikor kétségek, és akadályok kísértettek meg, hogy hogyan illene viselkednem.

– Na, hogy ízlik a húsi drágaságom? – adagolta egymás után a finom falatokat nagyra tátott számba.

Kisebb fulladási rohamomat legyűrve csak bólogatni voltam képes, bár inkább az étel helyett szerelmes szavakat szerettem volna imádott hölgyem füleibe suttogni, amitől mindkettőnk vére valósággal felforr, és a mindenség kapui csakis előttünk nyílnak ki hűségesen…

A hölgyek többsége az este folyamán olyannyira becsípett, hogy finoman szólva is rájuk fért volna a kijózanodás. A legtöbb hölgy máris egymással is táncolni kezdett a kisebb miniparketten, melyet a lemezlovasok keverőpultja előtti részen alakítottak ki. Meglehet külön erre az alkalmakra. Abban a percben, hogy felhangzott Pink egyik kultikus rockszáma Kriszta egyik barátnője senkivel sem törődve máris őrült hajdobálós tombolásba kezdett, és kurjantgatva máris táncba vitte szerelmemet asztalunktól.

– Mindjárt jövök drágám, csak táncolok egy kicsit! – szólt oda hozzám félvállról, mintha titokban tudta volna, hogy féltékenykedni fogok, vagy nagyon bosszús leszek, amiért egy romantikus este helyett diszkóbanzájjá vált az általános hangulat. Nem haragudtam! Sőt! Kicsit talán megtiszteltetésnek éreztem a helyzetet, hogy egy ilyen fantasztikus hölgy ennyire tisztában van saját magával, és pontosan képes megnyerni az emberek jóindulatát, anélkül, hogy bárkit is manipulálnia kellene.

A tánc sokáig tartott. Kicsit elálmosodtam! Egy nagydarab húsgolyó ember. Talán azelőtt diszkoszvető, vagy testépítő lehetett máris asztalomnál termett. Mintha csak egész este azt figyelte volna mikor maradok teljesen, komfortosan egyedül, és így könnyebb célpontot szolgáltathatok neki.

– Hogy vagy kis haver?! – érdeklődött pökhendien, és fenyegetően. Leült asztalunkhoz. Megérezhette, hogy máris rettegni kezdek. Különösen, ha halálfejes tetoválását kellett megnéznem, mely szinte méltóságteljesen domborodott méretes bicepszén. Tipikus alvilági rosszfiú figura, aki annyira gazember, hogy az szinte már fáj.

– Figyelj kishaver! Az előbbi kis csajszi teljesen tűzben van már úgyhogy én szeretném gerincre vágni! Te nyugodtan lekophatsz, senkit sem érdekelsz! – jelentőség teljesen vigyorgó szájába gyömöszölt egy rablóhúst, és nemi köretet hozzá, majd kilökte maga alól a széket, akár egy gengszterfilm elvetemült rosszakarója, és színpadiasan távozott. Nem kell ecsetelnem, hogy egy éjszaka alatt lettem megfélemlítve, és teljesen beszaratva!

Amikor Kriszta visszatért a bulizós táncolásból és megint leült mellém rögtön érezte, hogy valami nincs rendben, és komoly szigorúsággal kérdőre vont, mintha egy olyan gyerek volnék, aki nem készítette el a házi feladatát, és emiatt elégtelent kapott.

– Robusom! Mi a baj kicsim?! Őszintén! – olyan léleklátó, gyönyörűséges tekintete volt, hogy most még jobban szerettem, és én lettem volna a világ legboldogabb embere, ha vele élhetem le hátralévő, soványka életem.

– Előbb… egy hatalmas tesztoszterontitán… halálosan megfenyegetett… - nyögtem ki, mint aki karót nyelt a fájdalomtól, vagy gombóc szorítja össze torkát.

– Oh! Hihihi! – kellemesen döcögős volt a nevetése. – Annyira cukorfalat vagy, amikor ennyire komoly vagy! Tehát összeismerkedtél az én nagy és erős bátyámmal? Ne fél! Mindenkivel szemben eljátssza ezt a kis tréfát! Nem kell túl komolyan venni! – arcon csókolt, és megsimogatta babusgatón időközben jócskán verejtékezésnek induló homlokomat.

– Hát… nem nyugtattál meg… nagyon… megijedtem…

– Igen! Tudod szívem egy testvér mindig megteszi, amit egy testvérnek meg kell tennie! Védelmet biztosít! De ne izgulj! Nem fog bántani!

– Csak azért… mert nekem nagyon úgy tűnt… - nagy szomjazó kortyokban nyeltem a levegőt, míg végül ittam egy kis kólát.

– Egyre jobban szeretlek, ugye mondtam már! – megint egy puszi következett, és sebezhető szívem valósággal beleremegett a pillanat okozta euforikus boldogságba. Miért nem tudok én mindig a szívemre hallgatni?

– Azt mondta… hogy gerincre akar vágni… ezt meg hogy érthette…? – böktem ki sokkal inkább veszélyből, semmint kíváncsiságból.

Kriszta szerelmes, adakozó pillantása hirtelen elkomorult, és szemmel láthatóan bosszúszomjas lett.

– Ne haragudj kicsim, de ilyenkor megtudnám fojtani a bátyámat, amikor ilyen ronda szavakat használ! Ez a ronda kifejezés a szexre vonatkozott! – arcán haragos pír vonult át, mint aki szégyenli, hogy a nemiség tabutémáit szóba kellett hoznia. – Ne aggódj! Én mindig melletted leszek! – szerelmesen hozzám bújt. Vállamra hajtotta kis fejét. Éreztem minden mozdulatát. Mikor sóhajt? Mikor vesz újabb mindent eldöntő lélegzetet? Hogyan változik rejtélyes biztonságvággyal csilingelő aranyszíve összes kalapácsdobbanása…

Bárcsak megőrizhettem volna ezt az emléket egy örökkévalóságig, hogyha később megkérdezik szeretteim, vagy ismerőseim harmonikus kiegyensúlyozottsággal vallhassam be: Megért minden percet!                         

LEVÉL A HERCEGNŐTŐL

Nemrég vettem új vásznat, néhány temperát, festékeket. Minden az irrealitás és a látszólagos megfelelés között mozog félúton…

A műteremet szándékosan kénytelen voltam saját panellakásomban berendezni. Nem annyira rossz hely, és legalább nem kell amiatt aggódnom, hogy a csótányok, vagy a furfangos bogarak éjjel megrágják a műalkotásaimat. Az ablakok kissé kicsiny, silány méreteit tekintve a fény-árnyék kompozícióival imitt-amott még lehetnek gondok. Vajon Picasso, vagy Monet, esetleg Kandinszkij miként kísérletezett a fényhatásokkal. Bár egészen biztosan náluk sokkalta nagyobb helységben, és teremben alkottak, amennyiben természetesen megszállta őket a felülmúlhatatlan ihlet. A megbízásom, illetve a munkáimat mindig szeretem szabad időbeosztásomhoz igazítani – ami valljuk csak egészen nyugodtan -, hogy különösen a mostani világban meglehetősen luxusnak minősülő kiváltság, és megtiszteltetés. Ugyanakkor semelyik művész széplélek sem szeret úgy alkotni, vagy kreativkodni, hogy minden áldott percben lesni kényszerül az órát, és veszett iramban lesi a másodperceket, hogy vajon a megrendelő mikor toppan be jelképesen, vagy ártatlanul az ajtaján, és vonja kérdőre, hogy vajon mikor készülők el a festményével, amit ilyen-olyan ünnepélyes alkalmakra igért, és amik – őszintén szólva -, csupán egyetlen célt szolgálnak, hogy a nagyon gazdag megrendelő minden esetben bátran eldicsekedhessen, hogy az adott ilyen-olyan hírneves művész csak és kizárólag neki személyesen készítette el az adott műalkotást.

Ugyanakkor sokkalta jobban szeretem az olyan festményeimet, melyeknek a történetében kicsit talán nekem is személyesen részem lehetett.

Egyik nap levelem érkezett. A mostani digitális korban ez meglehetősen különleges és meglepő volt, hiszen az email, és a Messenger üzenetek között egy valódi szépírással készített levél valóságos kuriózumkincsnek számít. Mint a bélyegzőn is azonnal feltűnt a kis levélke valóságos világ körüli utat járt be, mire Budapestre érkezhetett. Mint kiderült Monte Carlóban adták fel, és egy fiatal hercegnő írhatta, mert amikor megpróbálta kisilabizálni cikornyásra sikeredett írását a ,,Lady” mint előkelő megszólítás mellett észrevettem egy aprócska, de így is szabad szemmel tökéletes pontossággal kivehető királyi címert, mely – több mint valószínű -, hogy valamelyik hercegcég hivatalos bélyegzőjére utalhatott. És ha csupán a boríték minőségi, és igényes dombornyomatos tapintását fogtam az ember könnyedén megállapíthatta, hogy a levél nagyon is komoly, és egyáltalán nem hamisítvány.

A levélben a hercegnő kifejti, hogy nemrégiben volt szerencséje látni egy-két kevésbé sikeres műalkotásomat valamelyik főként franciaországi aukciósház galériájának honlapján, és – bár nem tudta azonnal eldönteni, hogy vajon mi is ragadta meg a festményeimben? A színek harmonikus kompozíciója, vagy a hangulatok helyenként valósággal borongós, filozofikus, elgondolkodtató történetisége- mégis rendkívül felkeltette a figyelmét, és még aznap egy ügynökön keresztül máris rendelt húz festményt melyet egyenesen a palotájába vitetett.

A levél angolul íródott – lévén nemzetközi, közlekedő nyelv -, és talán a hercegnő is abban bízott, hogy így mégiscsak könnyedébben tudunk beszélgetni, mint francia, vagy más nyelven. Mint kiderült az egyik üknagymamája hosszú évtizedekkel ezelőtt kivándorolt Franciaországba, de előbb megállt Monte Carlo környékén, ahol beleszeretett egy arisztokrata hercegbe – akiről csak később derült ki, hogy köze van a Monacói Főhercegséghez, és voálá! Kilenc hónap múltán már útban is volt a kis hercegnő – persze teljes titokban, hogy a sajtó számára még véletlenül se szivároghasson ki, hogy egy herceg beleszeretett egy egyszerű közrendűbe. „Tehát a hercegnő magyar gyökerekkel is rendelkezik!” – próbáltam történelmi ismereteimet latba vetve kicsit intellektuális szemmel okoskodni. Ahogy olvastam tovább a levelet – melyben azért szégyenlősen és gyáván bevallom -, hogy nagy szerepe volt a Google fordító programnak, hiszen az angolban egy szónak akár több lehetséges jelentése is lehet, és éppen ezért sok esetben világos és precíz nyersfordításra volt szükség. Fél oldal után kiderült, hogy egy egész alakos portrét szeretne a hercegnő saját magáról. Ehhez természetesen minden anyagi támogatást, és ha kell eszközt is biztosít, hiszen a fő cél az, hogy a portré minden tekintetben olyan legyen, mintha valóságosan létezne a vászon fogságában. Legalább tizenöt fényképet küldött el magáról melyeken szintúgy meglátszott, hogy bizonyára stúdióban, vagy sötétkamrában készülhettek. Még a negatívumok is minőségi precizitásról árulkodtak.

Húszas éveiben járó, folyamatosan mosolygós, néha komoly, és talpraesett, fiatal hölgyet látok a képeken, aki tökéletesen tisztában van a rá bízott kötelezettségekkel, és feladatokkal, mégsem úgy viselkedik, mint egy arrogáns, elkényeztetett személyiség, sokkal inkább egy barátságosan közvetlen, csupaszív tündér hölgyemény, aki mindenét odaadná csakhogy egyetlen napig a normális emberek életét élhesse kedve szerint. Léleklátó őzikeszemeivel szinte a lelkembe lát, és azt üzeni vigyázok rád, és megóvlak minden bajtól! Ezt szentül fogadom! Hullámos, szőkés hajzuhatagját igazgyöngyökkel díszítették a hivatalos változatokon, ám ahol copfba van fogva ott talán még egzotikusabb.   

Tehetséges, ám valójában Anonymus, ismeretlen festőnek lenni a XXI. század anyagiasult, pénzsóvár világában sajnos nem éppen jövedelmező foglalkozás, ám még mindig benne van a nemes hivatásszellem. Javíthatatlan, notórius húsevőként kicsit meg kellett szorítanom a nadrágszíjamat, ha azt akartam, hogy a számláim be legyenek minden hónap első hétfőjén fizetve. A kis levél mögött találtam egy ötvenezer eurós csekket is, - melyet nagy valószínűséggel -, az összes európai bank elfogadna, talán még Budapesten is, hiszen a Monacói Nagyhercegség hivatalos iratával ki merne hencegni? Hihetetlen nagy megtiszteltetés, és öröm volt, hogy végre valaki látott bennem elegendő fantáziát, és inspirációt, hogy ennyire megtisztelje a munkámat, nem csupán szavakkal, de valóságosan bőséges honoráriummal is.

Most jött csak a dolog neheze. A tizenöt valóban álomgyönyörűséges fénykép között – melyekről ugyancsak sugárzott valami különleges romantikus elegancia, és bájos kislányos hajlam -, hogyan döntsem el, hogy melyikről szeretne a kedves Hercegnő magáról portrét? Számos álmatlan, forgolódós éjszakát kénytelen voltam átvirrasztani, mire még mindig nem sikeredett a kínzó kérdést megfejtenem. Mert, ha olyan képet festek, amit nem fog önmagáról szeretni könnyen meglehet, hogy egy szép napon idegen urak kopogtatnak az ajtómon, akik szabályosan összevernek, és megölnek, hogy a Hercegnőjükről ennyire silány festményekkel akartam kiszúrni a szemüket. Ugyanakkor mi van akkor, ha nekem – mint festőnek -, más megvilágítások, és fényképek tetszenek a Hercegnőről, ahol elbűvölően kedves, közvetlen, angyali arca van, aki szívesen beszélget egyszerű, dolgozó kisemberekkel is, és akinek mindig van egy kedvesen vigasztaló szava az emberekhez, amitől azonnal beforradnak a régi lelki sérülések is. Tüzetesen megnéztem, és ámulattal kezdtem bámulni mind a tizenöt fényképet. Istenem! Jó párszor megdobbant a szívem, és titokban arról álmodoztam, hogy egy ilyen valóságos angyali tündér majd barátságot köt egy ilyen nyomorult sündisznóval, mint én, aki jó ha három hónap után nem kapott munkanélküli segélyt, de azért még a kulimunkáknak is igyekszik utána menni, és hosszú órákon át egyetlen percre sem kell egymáshoz szólnunk, mert telepatikus, láthatatlan szálakon a lelkeink, és dobbanó szíveink összekapcsolódtak, és szavak nélkül is pontosan érezzük, hogy mire gondolhat a másik!

A legnagyobb kihívás úgy elkészíteni egy portrét, hogy az illető személyiség nincsen jelen, amikor az adott műalkotás készülőfélben van. Máris hozzáfogtam, és szinte úrrá lett rajtam a megszállott mániákusság. Nem ettem és nem ittam az elkövetkezendő két hétben, mire a vásznomon nem üdvözölhettem ugyanazt a az elragadóan bájos, és nagyon őszinteszívű, nemes angyalt, aki a fényképeken is rabul ejtett. A Hercegnő külön kikötötte, hogy szabadon választható festményről van szó, és hogy tökéletesen megbízik az ú.n. szakmai ízlésemben. Akkor határoztam el, hogy időt, és fáradtságot nem kímélve több változattal is megörvendeztetem. Talán mégiscsak nem fog nagyon haragudni, ha egyszerre több festményt is szállítanak majd hozzá a palotába. Bár azt még magam sem igen tudhattam, hogy hogyan kerülnek majd ezek a festmények Monacoba? Fogas kérdés, annyi szent!

Mintha munka közben elveszíteném a józan eszem. Tudom, hogy a szerelem bolonddá tesz, de egészen egyszerűen ebben a pillanatban úgy gondolok magamra mint valami Don Quijotére, vagy szuperhősre, akinek meg kell mentenie ezt az angyali hölgyeményt. Nem tudom mi történik szívem mélyén? Már nagyon régóta nem éreztem senki iránt így, aki ennyire megtudott volna bennem pendíteni egy titkos húrt, ami csakis az enyém. Szívdobbanásom annyira erősödik, hogy már szinte dörömböl. „Miért nem vagyok képes én összeismerkedni egy ilyen igazi hölggyel, aki ennyire tüneményes, angyali, égi jellem?” – fejemet párszor így is a hófehér falba verem, mire sikerül a kábulatot legyűrnöm, és kijózanodnom kicsit.

Legalább négy hónap intenzíven megfeszített munkahét telik el totális alkotói eufóriában. Több színes festmény is készül kezeim között, még ceruza és szénrajz is – hátha megjön a Hercegnő kedve hozzá, hogy azokat is megnézze, vagy szemétkosárba is gyűrheti. Talán nem is érdekel, csupán az, hogy a képeket hattyúfinomságú, gyöngéd, és törékeny kezeibe véve érezze mennyi munkaóra áll ezek mögött az alkotásaim mögött. Egy-két nap után vettem észre, hogy kedvemre jókat beszélgetek a festményekkel. Mintha ténylegesen is valóságosnak látszanának, mert annyira élethűek, és romantikusak. Időnként úgy szólok hozzájuk mint hűséges alattvaló. – Így megfelelő lesz a színkompozíció, Királyi Fenség? Vagy talán inkább más mozdulattal Királyi fenség?

Nem sokkal hét-nyolc hónap múltán újabb hercegnői levélke érkezik gyorspostával. Bár szerintem a hercegnőnek meg se kottyanhat az útiköltség, elvégre nagyobb tisztelet, és megbecsülés övezi, mint egy államfőt. A kis levél fokozott kíváncsi izgalomról, és szerelmes boldogságról tanúskodik, melyben a hercegnő megvallja, hogy már nagyon hiányzik neki az új festmény, és egyáltalán nem bánja, ha egyszerre több műalkotást is kap. Majd részletes útmutatóféleséget mellékel a levélkéhez, melyben le van írva, hogy miként juttathatom Monacoba az elkészült műremekeimet, és természetesen bőséges tiszteletdíjat is mellékel hozzá.
„Most mit tegyek? – töprengek, mint akinek föl-le száguld egyébként is magas vérnyomása. Ha föladom a postán a gondosan becsomagolt festményeket a vámtisztek azonnal kinyitják, mert mindig valami rosszra gondolnak. Ellenben, ha az utasítás szerint járok el a magyar határnál még mindig ugyanott tartunk, mintha a postán adtam volna föl.” – a kissé reménytelen helyzet újra elkeserít és fölzaklat.

Gondolok egyet, és az interneten kezdek szörfölgetni. Nem sokkal később rábukkanok a Monacói Hercegség honlapjára, mely – igaz -, rendkívül hivatalos, konzervatív és fensőbbségesen elegáns oldal, de talán arra jó lehet, hogy üzenetet írhassak a megadott hivatalos címre. Valaki csak elolvassa, nem igaz?! Máris körmölni kezdek a klaviatúrán, és mintha tanúvallomást tennék elkövetett vétkeimről, vagy bűneimről hosszadalmas, dagályos fogalmazású levélben fejtem ki, hogy magyar festő vagyok, akit az igen tisztelt Hercegnő felkért, hogy fessem meg portréját, és nagy gondban vagyok, mert sehogyan sem vagyok képes a festményeimet kijuttatni Monacoba. Segítségüket előre is megköszönöm, és utána csak abban bízom, és imádkozom, hogy kegyesek lesznek hozzám, és valaki megsegít.

Késő éjjel villogó képernyőre ébredek. Bár rigolyás szokásom, hogy lefekvés előtt mindent szigorúan áramtalanítok, mert semmi kedvem a tűzoltókat riasztani, akik úgy áramtalanítanak, hogy felfröcskölnek mindent, és ezzel minden használhatatlanná válik. A kis üzenet személyesen a hercegnőtől jött angol nyelven, melyben sok szeretettel meghív a hercegi rezidenciára, hogy együtt ünnepeljem vele a harmincadik születésnapját, és el ne mulasszam a festményeit is kivinni hozzá!  – Azt a rézfán fütyülő rézangyalát! Egy újabb sarkalatos probléma melyet illene megoldani!                 

ELKÉPZELT ÉRZELEM


Már lassú lüktetéssel dobban meg testemben a hang: echózó vízesések hangja szerelemmel viselős. Halkan doboló dúdolva ringató kalapács ütögeti érrendszerem vöröslő molekula-falát, mert titkos lélektani összefüggéseket érez. – Babonázó szemek esthajnal-sugarában még tiszavirágéletű, szent boldogság is értem reszket, bimbódzón miccenve megremeg.

Bátortalan bájosan előbb a karcsú ujjbegyek hegyén cikáz végig hirtelen az érzelmek milliónyi mágneses láng-kisülése, mint vállalható metamorfózis átlényegülése e parányi, mégis jelentős földi dolgoknak, ha két ember oly közel kerülhet, hogy egyszerre s együtt érez. – Romantikus csókú, bűvös, halhatatlan kirándulásra szólítják őket érett hűségű, szent ösztönök.

Lassú fokozatosság mellett gyarmatosítják testük még bejárható, ismeretlen térképét; mint mikor szűz-kontinensek nyomában járnak kíváncsiskodó konkvisztádorok. Mindketten szemérmesen elpiruló alázattal egymás előtt Ádám-Éva kosztümökben, mezítelenségük nemes pompájában megállva várakoznak. Gyakorló, megfontolt mozdulatokba lényegítik át Mindenségük boldogabb, kristálytisztább tálentumát.

Egymás lüktető alkony-ajkairól, akár negédes méhecskék szippantanak dús ambróziaízű nektárt. Parányi, jelentéktelen gesztusokból pontosan megértenék, hogy működhet az összetett emberi lélek benső alkímiája! – Így képzeltem el magamban a tiszta, hamisíthatatlan megváltást tartogató érzelmeket mielőtt végképp távoztam volna Apokaliptikus időmből!

DILEMMÁK

– Köszönöm Doktor úr, hogy tudott fogadni! Tisztában vagyok vele, hogy az időbeosztása rendkívül zsúfolt, és hogy szinte nincs egyetlen szabad perce sem, mégis inkább Önnel szerettem volna beszélni, mintsem egy olyan kollegájával, aki nem a férjem pszichológusa.

– De hát kedves asszonyom! – lepődik meg az orvos. –Foglaljon nyugodtan helyet! Mondja el mi történt? – szokásos SZTK-keretes szemüvege mintha vesébe látón máris átlátna minden szóban forgó lényeget.

– Doktor Úr! A férjem mostanában kissé… különösen viselkedik…

– Nos, ezt nem egészen értem! Megmagyarázná, ha megkérhetem! – kényelmesen elhelyezkedik közvetlenül széles, sötét íróasztala mögötti rugalmas irodai bőrszékében, és érdeklődő kíváncsisággal tartja rabságban a fiatal, harmincas nőt, aki problémájával felkereste.

– Hát… mostanában sokkalta többet mesél kényszeresen a gyerekkoráról, és azt vettem észre, ha baráti társaságba megyünk általában hosszan hálálkodik, és búcsúzkodik… mint aki a közeljövőben valamit forgat a fejében, vagy csak nagy utazásra készül… Szerintem egészen biztosan valami tragédia fog történni!

– Nos! Páciensekről egyedül a közeli hozzátartozók kaphatnak tájékoztatást, ezért őszintének kell lennem! Az Ön kedves férje remekül halad ebben a pszichológiai programban, de ha társas környezetbe próbáljuk őt integrálni, és elhelyezni megint csak instabillá, és meglehetősen visszahúzódóvá válik. Mintha egyszerre akarna bízni a többiekben, hogy elfogadják, és ugyanakkor saját magát is meg akarná őrizni, ezért tart jó nagy távolságot szinte mindenkitől.

– Doktor Úr! Én egy talpraesett és makacs nőnek vallom magam, akit nem ijeszt meg, vagy tántorítanak el a mindennapi problémák, és a gondok, de mostanában egyre kevesebbet tudok egyhuzamban aludni, mert folyton az jár a fejemben, hogy az az ember, akit megismertem már nem ugyanaz, aki most mellettem van.

– Ez roppant érdekes! Mondana egy-egy példát, ha kérhetem? – nagy dioptriás szemüvegét feltornázza kopasz Kojak-homlokára.

– Például a minap is elmentünk kettesben színházba! Kissé provokatív, és kihívó darabot játszott az egyik kisebb, modern darabokkal foglalkozó színház. Alig akarta leadni a kabátját a ruhatárban, mert szerinte húzatos a nézőtér. Ez mondjuk a kisebbik gond volt. Amit lekapcsolták a villágítást, ő máris egy elemlámpás tollal ügybuzgón jegyzeteket készített A/-es papírokon, mert az adott darab szerkezeti vázlatára volt kíváncsi. Mint állította későbbiek folyamán szüksége lesz rá, mert színdarabot akar írni. Én ráhagytam elvégre mindig is imádni valóan habókos, és kicsit szeleburdi volt, de határozottan a legjobb értelemben. Persze. Később hajnali kettő-három óra tájban hatalmas villámlás és dörgő zivatar támadt. Az ablakok valósággal belereszkettek. Ő az ágyunk alá kuporodott, mint valami megriadt kis állatka és hosszú unszolásra, könyörgésre sem volt hajlandó előjönni, csak hat óra felé reggel, amikor elállt az eső. Később azzal védekezett, hogy gyerekkorában is mindig rettegett a villámlástól, és nem bírta elviselni a sötétséget.

– Értem! – jegyzetelni kezdett az orvos. – Ön szerint ez szokatlan?!

– Inkább úgy fogalmazhatnék, hogy rendkívül különös! – tárta szét értetlenül a fiatalasszony, és szinte esengő kifejezés ült ki hamvas, gyönyörű arcára.

Az orvos hátradőlt kényelmesen. Megpróbálta ellazítani végtagjait. Általában mindig kényelmes pózt igyekezett fölvenni, ha egy-egy fontosabb döntést kellett meghoznia, vagy valamelyik páciensével kisebb-nagyobb problémák támadtak.

– Nézze kedves asszonyom! A férjének csupán enyhe magas vérnyomása van, és némi túlsúly feleslege, melyet egy egyszerű szénhidrátmentes, nullkalóriás diétával könnyedén rendbe lehet hozni! Úgy tűnik azonban, hogy egy pszichiáter szakkonzultációjára is szükség lesz. Ajánlhatok valakit, aki a szakma tekintélye és nagyon jó nevű! Kicsit drága, de állíthatom Önnek kedves asszonyom, hogy minden pénzt megér. –Az orvos most mintha taktikát váltott volna. Eddig volt az önzetlen, segítőkész jellem, aki szinte fedhetetlennek tűnik mások szemében, most pedig mintha egy használt ruhakereskedő, vagy kisstílű üzletember bőrébe kényszerült volna; egyszerre volt leereszkedő, és alkudozó, mint aki mindig ráígér bizonyos dolgokra.

– Akkor máris felírom a címet, és még ma odatelefonálok, hogy azonnal fogadhassa Önöket! Már amennyiben ez megfelel Önnek?! – az orvos hangján már most érződött, hogy kezdi nagyon unni ezt a rögtönzött, kényelmetlen beszélgetést. Ő a gyógyításra tett esküt, és a lelki bajok – értelemszerűen -, nem tartoznak kedvenc elfoglaltságai közé.

– Igen… ez nagyon jó lesz… - habozott a fiatalasszony, aki tördelni, ropogtatni kezdte ujjperceit, amit a legtöbb ember – így az orvos is -, kissé idegesítő, rossz szokásnak tartott.

– Asszonyom, kérem! Nyugodjon meg! Nem lesz itt semmi gond! Ha bármilyen egyéb problémája lenne forduljon hozzám bizalommal! Éjjel-nappal elérhető vagyok! – ezzel a szokásos sablonszöveggel a fogadásra szánt idő mintha máris le lett volna rendezve. A fiatalasszony még mindig kissé értetlen kifejezéssel, de felemelt fejjel lépett ki a rendelő hófehér ajtaján.

Másnap különösen viselkedő férjével autóba ültek, és felkeresték a minőségi pszichiátert, akiről ódákat zengtek, hogy mennyire profi, és megbízható szaktekintély. Tömegközlekedést is választhattak volna egészen nyugodtan, de a fiatalasszony nem szándékozott kockáztatni, mert ha férjére rájön az „öt perc” akkor képes és inkább rejtőzködni fog erdőn, bokron át csakhogy emberek társaságában ne kelljen mozognia.

A fiatalasszony vadonatúj Opel Astra kocsijával szinte átröpülte pillanatok alatt a közforgalmat, mely így hétköznap tűrhető kategóriát vett fel. Alig negyvenöt perc alatt már bent is voltak a pszichiáter magánrendelőjében, ahol minden arról tanúskodott, hogy ide pénzes vendégek járnak, akik jól vannak eleresztve, és egészségükért semmit sem tartanak drágának.

– Üdvözlöm kedves Asszonyom! Az ismerősöm nemrég telefonált, hogy jönni fognak! – végigmérte a csinos asszonyt. Mintha csak mohó, és éhes szemeivel gondolatban levetkőztette volna, hogy megállapítsa finom húsika. Volt valami ellenszenves egész mesterkélt, mézes-mázos mosolyában, mely a bizalmat volt hivatva megelőlegezni, valójában azonban sokkalta inkább elidegenítette a legtöbb józan gondolkodású embert. Alig lehetett több harmincévesnél. Sportos volt, és markáns arckifejezésű, melyre a legtöbb nő valósággal gerjed. A szokásos latin macsós és szépfiúszintű imázs. – Üdvözlöm kedves… Uram! – nyújtott bizalmának jeleként kezet a szintúgy harmincas éveiben járó, bizalmatlanul méregető, molett, pufók férfinak, aki csak hosszú percek után volt hajlandó kezet fogni vele, ki tudja miért.

– Akkor fáradjunk az irodába! Önt pedig kedves asszonyom arra kérném, hogy itt várakozzék! Megígérem, hogy cirka egy bő egy másfél órácska múlva újra találkozhat a férjével! – több szót már nem vesztegetett, hanem mintha járóbeteg lenne a pufók férfi bekísérte az iroda helységbe legújabb páciensét.

A fiatalasszony gyöngéd, törékeny kis hattyú kezecskéit tördelve helyet foglalt egy széken, amíg várakozott. Máris visszagondolt a hajdan volt legboldogabb, közös emlékeikre. Azt, hogy mennyire nehézkesen ment már a megismerkedésük is, hiszen férje sohasem ment társaságba, és szándékosan választotta a remete életmódot. Hogy mennyire gyönyörű szerelmes verset írt csakis neki, és szinte sugárzott a boldogságtól, amikor felolvasta bizalmas barátnőinek a személyes hangvételűre sikeredett verset, amitől azok szinte könnyekig meghatódtak. Mondván a lovagja igazi költő egyéniség, és fantasztikus stílusa van, még ha ez külsőre nézve elsőre nem is tűnik azonnal fel.

Amikor alig három hónap után kapcsolatuk elmélyülődni látszott jöttek az első kisebb, szinte gyerekes bajok. Amikor megcsókolta őt ő azt felelte, hogy nagyon nyálas ez az egész. Később már azt felelte, hogy a szájban található milliónyi bakterium miatt jó volna ha erre is vigyáznának egészségük érdekében. Később a fürdőszobában próbált vele szerelmeskedni, mert a szex, és a szeretkezés havakat valósággal ki nem állhatta. Abban a percben, hogy megérintette későbbi férje szőrös, hájkarikáktól fölfújt testét mintha a párja valóságos, égető, és kibírhatatlan fizikai fájdalmat érzett volna, mely olyannyira elviselhetetlen pokoli kínokkal jár, hogy később köntösben ültek a kanapén, és az asszonynak hosszú órákig kellett vigasztalnia a férfit, akit szeret, hogy ez természetes, ha a párok rajongva szeretik egymást.
Aztán a negyedik hónap végén meghitt, gyertyafényes ünnepi vacsora keretében odahaza – az éttermek zsúfoltságára hivatkozva -, végre feltette neki a nagy kérdést. Hát – szó, ami szó -, nem volt egy minden tekintetben hagyományos leánykérés annyi szent, mégis újra bele szeretett, ezúttal talán még jobban, mint előtte, mert a férfi olyan hihetetlenül, naiv, gyerekes, megbocsátható, babusgató igazságot, és őszintséget birtokolt, mellyel a legtöbben sokszor szándékosan visszaélnek, mert játékszernek tekintik a nőket.

Amikor zöldes, enyhén véreres macskaszemeibe nézett, melyek még őrizték a szomorú, és melankólikusra sikeredett gyermekkor emlékét mintha belelátott volna a férfi sebzett szívébe. Minden egyes mozdulatban, és szívdobbanásban érezte a mindenséget, és a végtelen ártatlanságot. S míg a legjobb barátnői már unszolták, hogy jobb volna, ha egy ideig nem találkozna a flúgos, és idióta hapsijával – addig ő igenis kitartott mellette, és mindenben támogatta, mert roppant szimptikus volt számára egy rejtélyes, titokzatos valaki, aki szinte minden egyes nap új oldalát mutatta a világnak, és elsősorban neki. Amikor összeköltöztek, és behozta akusztikus gitárját, még ha nem is tudott profi szinten játszani az a csupán pár gyakorló akkord mellyel pengetni kezdett és a kezdeti dúdolásból előtörő, dallamos hanggal valósággal máris elvarázsolta őt. Mintha Jim Morisson és Peter Gabriel egyszerre adott volna csakis neki szerenádot. Rendkívül romantikus pillanat volt, mely egyúttal örökre vele marad.

Amikor a szülői házhoz mentek Kecskemétre és a szülei fejüket csóválva szembesültek vele, hogy mennyire különös, furcsa emberkét választott első pillantásra lányuk először jóformán el sem akarták hinni, hogy ez megtörtént. Azt gondolták, hogy lányuk így áll rajtuk bosszút azért, mert annak idején nem hagyták, hogy tizennyolc évesen elköltözhessen, és a fővárosban kezdhessen magának új életet.

– Kislányom! Ennek nagyon nem lesz jó vége! Én ellenzem ezt az egészet! – nyilvánította ki nemtetszését a családfő.

– Apu! Annyira aranyos vagy, hogy aggódsz! Ez a szülő dolga, de már nagylány vagyok, és emellett fekete öves is! Tudok magamra vigyázni! Ne félts ennyire!

Amikor véget ért a bemutatkozó vacsora, az örök szülők – bár ellenezték -, végül beadták derekukat, hogy a fiatalok boldogok legyenek.

A kocsiban visszafelé Komár László Fiam című nagy sikerű slágere szólt. Mire véget ért az érzelmes dal a férfi keservesen sírva fakadt. Utána vallotta meg neki, hogy csecsemő korától kezdve valósággal félt, és rettegett az apjától, aki ledobta viccből a nagymama pincelépcsőjén, csak mert idegesítette, hogy a gyerek egész nap a játékaival bibelődik, vagy legóból épít magának házat.

– Drágám! Édesem! Úgy sajnálom! Őszintén! Apád egy könyörtelen vadállat volt. Muszáj tovább lépned! Legalább próbáld meg! – hallotta saját hangját, és mégsem akarta elhinni. Továbblépés? Mintha az olyan egyszerű és könnyű feladat lenne.

– Figyelj csak szívem! Maradt pár nap szabadságom, mert a nagyfőnök nagyon elégedett velem! Menjünk el nyaralni valahova és szakadjunk ki egy kicsit az unalmas, szürke hétköznapokból! Na, mit szólsz?! – simogatta szőrös, gorillakezeit. Nem érkezett válasz. A fiatalasszony mégis befizette a repülőjegyet, és elrepültek egy kis szigetre, ami valóságos egzotikus paradicsomnak számított.

A férfi volt, hogy naphosszat a homokban ücsörgött, és bámulta a megszelídíthetetlen óceán tarajos hullámfodrait. Mintha irigyelte volna az óceán zabolázhatatlan erejét, és amit jelképezett. A naplementét mindig kötelezően közösen illett végignézni. Az asszony ilyenkor lehajtotta fejét a férje vállaira, és mintha ő is átélte volna azt a szívet szorongató, és hajótörött életet, amiben a férfinak oly sokáig része volt. Úgy tűnt sokkalta erősebb, és szilárdabb lett tőle. A sziget belsejében aztán rábukkantak egy álomszép fátyol vízesésre, mely a hegyekből zúdult alá. Mindketten beálltak alá, és a milliónyi szikrázó vízcsepp, mintha megannyi felbecsülhetetlen ékszer, vagy üveggyöngy lett volna kellemesen permetezni kezdte meztelen bőrüket. Az asszony ekkor vette észre a férfi hátán a sebhelyeket. Mint akit már gyerekkorában is jócskán vertek, csak nem tudott szólni, sem segítséget kérni, így hát tűrni kényszerült. „Az ilyesmit sohasem szabadna hagyni!” – gondolta, és valósággal tombolt benne a harag. Érezte ezt a férfi is. Ügyetlen, kissé gyerekes csókjában mégis benne volt talán egész eddigi hányatott élete…

Mindig is tudta, hogy különleges embereket szeretne maga körül látni. Szülei mindig arra nevelték, hogy a maximumot kihozni önmagából még csak a kezdet. Sokkalta többre hívatott. Gyerekkorában ezért minden tőle telhetőt elkövetett, hogy osztályelső, kitűnő, eminens, kockafejű tanuló lehessen, akire méltán büszkék, és hencegőek szülei. Később ellenkező, ellenálló kamaszlányként már sokkal inkább bizalmas barátnőinek a szavaira adott. Elsősorban az volt számára a lényeg, hogy Timike, vagy Fruzsika vajon mit gondol kikkel barátkozik ő? Végül hamarabb nőtt fel, mint a legtöbb bulizni vágyó fiatal felnőtt. Hamar munkát talált magának egy vállalatnál, és igyekezett precízen, pontosan végezni a munkáját, míg rá nem jött, hogy sokkal kreatívabban kibontakoztathatná tehetségét, ha önálló vállalkozásba fogna, és alig öt éven belül – állás mellett -, meg is valósította álmait. Alkalmazottait nagyra becsülte, és mindenkivel azt éreztette, hogy éppen úgy egyenrangúak a sikeres csapatmunkában, mint akárki más. Aztán azon az ismerkedős esten egyszer csak ott állt a későbbi férje. Szíve nagyot dobbant. Mintha hatodik, vagy legalább is hetedik érzéke lenne hozzá, hogy megérezze a lélek bonyolult és összetett rezdüléseit.

Miközben mindent alaposan végiggondolt a pszichiáter most kijött a rendelőből.

– Asszonyom! Nincsen semmi baj a kedves férjével. Legfeljebb csak… jól funkciónáló autista… Ez annyit jelent, hogy képtelen értelmezni, és kifejezni saját és a külvilágból érkező érzéseket. Zárt világban érzi jól magát!

– Igen. Ezt valahogy én is sejtettem… - hangja megfontoltan, és határozottan csengett, pedig valójában most olyan jó lett volna kicsit sírni, és gyengének látszani, hogy valaki méltón átölelhesse. –Tehát jól funkcionál, és tisztában van vele, hogy mi történik körülötte? Ugye engem azért mindig megismer majd?!

– Persze! Az autisták hihetetlen emlékező és számolótehetséggel vannak megáldva! Mindenre emlékeznek egészen már a kisgyermekkortól kezdve. A legfontosabb, hogy a rutint, és a szabályokat mindig szeretik, mert csakis ezek mentén érzik magukat biztonságban. 

 A pufók harmincas férfi is kijött, és amint meglátta gyönyörű fiatal felesége arcát kicsit mintha jobb lett volna a közérzete, mintha magához tért volna egy álomból.

– Mennyivel tartozom doktor úr? – nyelt egy nagyot, miközben kinyitotta pénztárcáját. Most ezt is kölcsönös megalkuvásnak érezte, hogy mindenért fizetni kell ezen a világon.

– Ez csupán felmérés volt kedves Asszonyom! Nem tartozik semmivel! – az orvos megpróbált barátságosan rámosolyogni, mint aki máris tudja, hogy a másik ember komoly terheket cipelhet.

A fiatalasszony karon fogta tétováskodó férjét és kisétáltak az épületből.

TALÁLKOZÁS

Miért félünk állandóan belenézni saját jövőnkbe? Mint akik mániákusan mindent előre elterveznek, amiből szinte totálisan hiányzik a spontán szabad improvizáció általános tervezése. Sokszor talán mindenki csak használna önmagának annyival, hogyha kell egészen egyszerűen fejest ugrik a mély vízbe, vagy a konkrét, összezsúfolt történésekbe, és éli, élvezi az életét. Haj! Ha csak ennyire egyszerű volna a képlet talán a legtöbb ember nem szenvedne kóros imsomniában, vagy reménytelen búskomorságban, mely csupán egyetlen centire van az öngyilkosság átgondolt állapotától.

Sokszor ki nem állhattam azokat az álszent, álságos, semmitmondó, közhelyes kérdéseket, melyeket főként közvélemény kutatások, állásinterjúk, vagy karrier nyílt napokon vágtak az ember képébe, és ha még nagy szerencsének számított, ha a helyi média, és sajtó is kivonult jeles nap alkalmából, és szabályosan az ember szerencsétlen, pisze orra alá tolták a mikrofont.

– Mondja kedves uram? Ön hol szeretne tartani tíz év múlva? – kérdezte széles, vigyorgó millióforintos mosollyal, és legalább fele annyi szakértelemmel a csinosan filigrán, és ultra bájos riporternő, akit – meglehet -, csupán csak azért alkalmaztak, mert előnyösen egzotikus, fizikai, bombázó adottságai szinte vérforraló hatással bírnak a mohó hímekre, míg a nőstényekből egyenesen a nyílt színi agressziót váltanak ki.

– Bocsásson meg kérem… de erre a kérdésre… nagyon nehéz válaszolni… feleltem hebegve, egyrészt, hogy egy ilyen fantasztikus istennő kérdezi ezt egy átlagos magamfajta, dolgozó embertől, másrészt, hogy miért nem tudok én magamnak ilyen nőket kifogni, akikkel – kivételesen -, talán beszélgetni is lehetne, még mielőtt kiderülne mennyire felszínesek, vagy csupán a pénz érdekli őket.

– Gyerekek! Leállunk! Kamera kikap! Ez a pöccsfej itt egy fapofa! Kedves uram! További minden jót! – hallom még a távozó riporternő dallamosan csicsergő hangját mely egyszerre simogat, és lágyan babusgat ugyanakkor a ,,pöccsfej” kifejezés teljesen letaglóz, és vérig sért, bár – megjegyzem -, sohasem voltam egy arrogáns seggfej.

„Igenis meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy elvihetném-e vacsorázni, vagy adhatnék-e belvárosi luxus lakosztálya erkélye alatt romantikus szerenádot, miközben ő persze máris hívta volna a rendőrséget csendháborítás, vagy illetéktelen behatolás címen. Igen! Ha a sors úgy akarta volna akkor miért ne?!” – Talán csak azért, mert még ezt is milliószor megrágtam volna akárcsak a szóban forgó döntést, hogy szeretnék kezdeményezni, csupán nincsen elegendő bátorságom, vagy merészségem hozzá.

Ilyen esetekben szinte mindig eszembe jut néhai apám mondása: – Édes fiam! Te egy pite mulya ember vagy! Belőled sohasem lesz felelősségteljes férfi! Én a te korodban már ötven embert irányítottam, és mindegyik képes volt megállni a saját lábán.

Azok a gyomorgörcsöt, és szükségtelen, fölöttébb kínzó, és csikaró aranyeret termelő gimnáziumi évfolyam találkozók jutnak eszembe. Ha jól emlékszem a legutolsót nálunk kétezer hétben rendezték, és arra sem mentem el, mert semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a nagymenő, volt osztálytársaim a jól csengő állásaikkal, és extrákkal berendezkedett családos életszínvonalaikkal máris olcsó piperkőcök módján kérkedni kezdjenek előttem, hogy: Lám csak! Nekik mennyire jól megy a szekér, míg Dormászky Márk ugyanaz a szánalmas, kisstílű, jelentéktelen, átlagos alak, akit mindenki csak sajnálni tud, mert semmire sem volt képes az elmúlt bő negyedévtized alatt. Erre valamelyik terhes osztálytársnőm, aki valóságos bombázó abban a méregdrága ruhában, melyet dúsgazdag focista férje vett neki azonnal megszólal: – Szerintem a mi Kornélunk még életében nem volt nővel! Lehet, hogy másutt keresi a boldogságot! – Erre persze hatalmas, ovációszerű tapsvihar, és vihogós perpatvar tör ki az egybegyűlt társaság tagjai között, hogy vajon tényleg ennyire szerencsétlen, és reménytelen balfék volnék, mint azt sokan állítják.

Nem sokkal később besétál ünnepi glédában maga a kissé megkopott, és őszescske osztályfőnökünk Ildi néni, akinek régen nyugdíjba kellett volna vonulnia, ám miután megkapta az aranydiplomáját, és felnevelte három rosszcsont unokáját még úgy dönt marad egy kicsit az iskolában. Fel sem merül benne, hogy a legtöbb aktív tanár álláskereső pontosan az Ildi nénihez hasonló idősebb generáció tagjai miatt képtelen elhelyezkedni a munkaerő piacon.

– Szeretettel üdvözlök minden kedves régi diákot! Anyukákat, Apukákat és gyerekeket! – szélesen, ostobán vigyorog. Cinikus, mindenkit méregető, kategorizáló, gúnyos világoskék szemeiben megvető tűz éled, ahogy a lelkesen mosolygó, és tapsoló arcok között a hátsó menekülő sorokban felfedez engem a számkivetett, kényszeresen rejtőzködőt.

– Úgy látom egy híres író is van a körünkben! Nagy tapsot neki! Megérdemli!

Erre kitör a taps, és a vidám hahota megint, és pedig a kisebb felfordulásban azt se tudom, hogy szégyenemben a föld alá bújak, vagy megteszi a nagyméretű karnisos sötétítő függöny is közvetlenül a régen tönkrement diavetítő tőszomszédságában.

– Dormászky Kornélnak eddig huszonhat könyve jelent meg, és bár közülük egy sem lett bestseller, mégis hihetetlenül sokoldalú, kreatív emberrel van dolgunk! Ki hitte volna róla annak idején, hogy ilyen sokra fogja vinni! – Ildi néni vérében mindig is benne volt kicsit a nagyzási hóbort, talán azért, mert valamikor színésznő szeretett volna lenni, de rendre kibukott a Színművészetiről. Pedig annak idején jócskán könnyebb volt bekerülni, mint a mostani vad piacgazdaság korában.

Szerényen meghajlok; izgek-morgok mint egy idióta Kelj fel Jancsi, vagy egy olyan Töhötöm-baba, amit ha megbillentenek szinte minden esetben visszaáll a kényes egyensúlyi helyzetbe. Nem sokkal később már osztálytársaim rohamoznak meg kezükben egy-egy frissiben megjelent példány legújabb, és néhány régebbi könyvemből. Verseket csupán a túlbuzgóknál vélek felfedezi.

– Nagyon büszkék vagyunk ám rád drága Kornikánk! – puszil meg összevissza Annácska, aki extravagáns eleganciájából, és heves temperamentumosságából szinte mit se vesztett.

Majd következnek szépen sorban a többiek is. Kalász Gábor dicsérő hangjából egyenes, ítélkező rosszallást vélek felfedezni, miszerint, hogy miért nem pont neki jutott eszébe az az ötlet, melyet a könyvemben megvalósítottam.

– Hát öregem! Így esett! – vallja be. –Talán még egy-két év maximum, és én is a csúcsra juthatok, mert Amerikába készülök pajtás! – kezet rázunk, mint a régi kollegák, és bár nincs bennem semmiféle neheztelés, belső sérelem képtelen vagyok elfelejteni, hogy gimnazistaként minden álló nap megszívatott, és megalázott.

Valamivel később feltűnik egykori szerelmem. Úgy sugárzik, és ragyog akár egy tündöklő emberi csillag. Szupermodell alakját mintha úgy öntötték volna márványba. A szülés szinte meg se kottyant neki, bár elmondása szerint a kisfia kicsit nehezen született császármetszéssel.

– Szervusz drágám! Nagyon gratulálok! – puszil körbe. Még szerencse, hogy csókálló rúzst használ, így nem kell fölöslegesen mentegetőzni amiatt, hogy kinek a rúzsa hagyott esetleg kisebbfajta foltot arcomon. – Bár totálisan pesszimisták, és komorak verseid fantasztikus képzelőerőd van! Nagyon büszke vagyok rád! – újabb puszi. Máris kézen fog, és a hátsó padokba ültet be, ahol kényelmesen, és nyugodtan lehet beszélgetni anélkül, hogy minden ötödik percben bárki is megzavarhatná eszmecserénket.

– Régóta nem hallottam rólad! Mi újság? Mi van veled? – kérdezi nagy mélyen ülő őzikeszemeivel valóságosan is a vesében kutatva.

– Hát… megpróbálok éldegélni, bár ez úgy tűnik sehogyan sem sikerül! – hangom, és levert ábrázatom képtelen hazudni, ezért nem is próbálkozok vele. – Öt és fél évet tanítottam történelmet, és irodalmat Pestszentlőrincen, de onnét felső utasításra el kellett jönnöm. Sajnos jelenleg otthonról dolgozom, de alig marad, amit félre tehetnek! – az igazság ennél egyszerűbb! Egyszerűen nincs szívem bevallani, hogy már legalább tíz éve vagyok tartósan munkanélküli, és segélyt sem akarok kérni, mert nem voltam bejelentve!

– Ez borzasztó édesem! – azonnal kinyújtja finom, gyöngéd kezecskéit, és amilyen erősen csak tudja megszorítja vele mancsos kezemet. Istenem! De szerettem volna erre a vékony ujjacskára jegygyűrűt húzni annak idején. Hogy miért nem jött ez össze? Máig fogalmam sincs. – Miben segíthetnék neked drágám?! Nekem nyugodtan szólhatsz!

– Hát… jó volna valami online filmkritikusi, vagy újságírói, szépírói munkalehetőség… Csak írhassak! – bököm ki hosszas kérlelés után.

– Ez nagyon izgalmasan hangzik! Majd meglátom mit tehetek! – ígéri. – De most elég a szomorúságból! Kérlek mindent mesélj el nagyon részletesen! Van barátnőd? Feleséged? Gyereked? Mindent tudni akarok rólad! – megint kezdi, és persze megint legalább olyan cserfesen kíváncsi, és érdeklődő, mint diákkorunkban.

A lista különben sem rövid, így belekezdtek a hosszas mesélésbe. Persze a többi osztálytársam rögtön megjegyzi ki hangosan, ki félig csak önmagának, vagy éppen suttogva, hogy ,,két szerelmes pár” De nem különösebben zavarnak. Bőségesen hagynak számunkra magánterületet.

Rájövök, hogy mire mesém, és életem végére érek egyre rokonszenvesebb, és szimpatikusabb vagyok osztálytársam szemében, aki nem fukarkodik azzal, hogy lángoló, és egyenesen szerelmes pillantásokat, és kacsintásokat küldözgessen felém.

– Hihetetlen! Egyszerűen bámulatos, hogy veled ennyi minden történt! Nagyon irigyellek, ugye tudod szívem! – megint megfogta kezemet, és jóleső, szerelmes érzéssel konstatálta, hogy valósággal tocsog mancsos tenyerem.

– Az az igazság tudod… hogy én sohasem voltam büszke magamra, vagy annyira fenemód elégedett, mint aki tökéletes egyensúlyban van önmagával meg a világ dolgaival! Én mindig is olyan… magányos farkas voltam, és csak nagyon nehezen kértem másoktól segítséget. Sajnos korán megtanultam, hogy egyedül csak magamra számíthatok! – hangom egyszerre férfias, ugyanakkor jócskán önző, és talán kissé meggondolatlan is, mert osztálytársam tekintete megváltozik, és már inkább hallgat, és feltűnően méregetni kezd, mintha időközben jócskán elromlott volna kettőnk között valami.

– Őszintén sajnálok mindent ami veled történt! De talán a legjobban azt sajnálom, hogy a szalagavató után nem mentem utánad, hogy elmondhassam mit érzek! De szeretném hinni, hogy ez most már nem így van! – kellemesen dallamos szavai felkeltik sebzett szívemben a kecsegtető remény ígéretét. Mint amikor az ember egy haldoklónak ígéri meg, hogy még élhet akár pár napot is. Bár ez most egészen más eset.

– Őszintén örülök neki, hogy ezt mondod! – a fene vinné el ezt az átkozott pirulást, és feszengést. Jóformán annyira izgatott és remegő vagyok, akár egy instabil atombomba, mely bármelyik percben fölrobbanhat. Most nagyon kívánnám ezzel az istennővel a boldog órák önfeledt, harmonikus halhatatlanságát, melyben eggyé válhatik test és lélek. Kicsit hosszabb ideig hallgatok.

– Nagyon hallgatsz édes! Csak nincs valami baj? – még mindig ez a lefegyverző pillantás, mellyel a mindenséget is bármikor képes volna meghódítani.

Idő közben hamarabb véget ér az ünnepélyes osztálytalálkozó, és ahogy kell mindenki szétszéled. Páran még maradnak. Talán az igazán őszinte, és jó barátok közül, akik csak nagyon nehezen vállnak meg egymástól, míg mi még mindig kellemesen beszélgetünk. „Akár randizhatnánk is!” – fut át az agyamon.

– Tudod azon filóztam, hogy hogyan lesz majd ezután? Mindketten kimegyünk ebből az épületből, és azonos utakon folytatjuk tovább az életünk, vagy mindketten ellenkező irányba indulunk el, hogy aztán hosszú évek múltán megint találkozzunk? – mondandóm kissé melodramatikus jelleget ölt, és több lett benne a bölcselkedő filozófia, mint sem a valódi élettapasztalat, de az angyali hölgyeményt kutatva úgy érzem megérte. Seprűszerű, hosszú szemceruzával kihúzott pilláit lehunyja, mintha újból emlékezni akarna; enyhén telt ajka között hagyja, hadd áramolhasson egy kis ideig szabadon a levegő, majd egy alkalmas pillanatban előre hajol, és anélkül, hogy bármit is sejthetnék romantikusan megcsókol hosszan tartón, érzelmesen.
Ezt követően szinte jogos bosszúállásnak érzem, amint elhaladok karomon újdonsült kedvesemmel volt szemétkedő osztályfőnököm mellett, akinek majd leesik az álla a megdöbbenéstől, hogy hajdani diákja a kisstílű szerencsétlen, aki mindig csak sírdogált, és sajnáltatni tudta önmagát kivívta a megtiszteltetést, hogy egy igazi nőnek lehet a lovagja. Nagyon muris az egész helyzet, mert most rajtam volna a sor, hogy az osztályfőnök két döbbent szeme közé vágjam: Látja, Kérem? Talán mégis nagyfokú meggondolatlanság volt lúzernak, és totális vesztesnek hívnia! – De inkább ünnepélyesen hallgatok. Csordultig bátor érzéssel tölt el, hogy végre lett egy igazi barátnőm, akivel – remélhetőleg -, hosszú távra tervezhetek, és aki előtt nem kell majd szégyellnem önmagamat bárhogy is alakuljon ez a nyavalyás élet!

ORWELL-TANGÓ


Választalanságok idegesítő, őrjítő magánya sokszor meggyötör. Botladozó, gaz-sötétben két csillagnak szükséges fényt gyújtania szerencsétlen Sziszifuszi lényemnek, hogy e ne essek, mikor magamra maradtan rovom spirálköreit labirintusi időknek. Bölcs, arrogáns tanácsokat volt időm hallgatni eszmélkedésem kezdetén, mikor már örök-gyermek maradhattam – igaz -, aggastyán-testben.

Árvácska, vagy csupán egészen árva gyerek e mostani kor nem tesz különbségeket s minden egyre megy. Pályázatok támogatásaiban sem részesülhetnek már jó ideje számon kérő illetékesek, néma prófétái jelenidőknek; mohó vérszemet szomjaznak lehetőségekben dúskálók, kik egyénieskedő játékszabályokat teremthetnek. Hullámzó kedélyhangulat, boldogság után sóvárgó gyilkos vágy. Ennyi maradhatott hajdan volt emberekből kik eladták önmagukat, vagy zsíros összegekért hagyták végképp befogni bagóleső szájukat.

Ütnek s égetnek egyszerre, akár az egymáshoz pattintott tűzkövek a totális bunkók s újabb kicsinyes trendeket teremtő ész-bontók idióta sisere-hatalma: úgy parádéznak, villognak bulvártévék agyatlanoknak készülő show-műsoraiban, akár a hat hónapos, virgonc csecsemők, vagy kiscsibék, kik még nem tanulhatták meg, hogy minden esetben jó anyukat kövessék.

Édesen csöpög, mindenkit tocsogó mocsokba kényszerít a gondolat-megosztó, totálisan központosított média-gépezet s mint Orwell: kétszer kettő ötje – itt is működik. Nyílt befolyásolással mindenkit megillető szabadságok korlátozó intézkedése. – Ami már végletekig egyszerű, lebutítható, pop kulturális az maradhat csupán a legnépszerűbb szombat esti frász-program. Ami interkulturális vagy elgondolkodtató azonnal szeméttelepre kárhoztatik.

Minden mi egyszerre híres s népszerű lájkokkal jutalmazandó. Azonmód leszólják a cirkalmas szabad-verset, mert nem tartalmazhat egyazon időben rímet, legfeljebb újabb emészthetetlen gondolatokat. Jó volna végre elefántcsonttornyok eltitkolt prófétáit is meghallgatni, nem csupán sziruposan ömlesztett sajt-prédikátorokat, kegyes hazugságaikat!

ÉLET-ROMANTIKA

Eddigi rövidre szabott életem során össz-vissz kétszer találkoztam igazi angyallal. Egyszer még introvertált, kiskamasz gimnazistaként, aki jóformán még a saját árnyékától is bármikor megijed, és talán éppen emiatt szeretni való, második alkalommal pedig már a Bölcsészeten, ahol nősülni szerettem volna.

Azért szerettem őket, mert olyan segítőkészen, tüneményes bájossággal képesek voltak összesűríteni a női eleganciát, és a nőiességük gyámolító, babusgató gyöngédségét, és önzetlen segítőkészségét egyetlen mozdulatba, tettbe, vagy pár kedves, közvetlen, mindig őszinte szóba, és így talán belőlem is a legjobb emberi tulajdonságok bukkanhattak elő.

– Valaki segítsen már ennek szerencsétlen Balázskának rendesen megvacsorázni, mert alig áll a lábán! – adta ki a szigorú, és mégis kicsit cikis, megalázó utasítást hajdani gimnazista osztályfőnöknőm.

– Majd én tanárnő! – ellentmondást nem tűrően helyet foglalt mellettem egy valódi, rövid szőke hajú, őzikeszemű valódi szépség, aki magától értetődőnek tartotta, hogy mint a kisbabákat szinte falatokként szükséges megetetnie, és semmi kivetnivalót nem talált ebben. Sőt! Ha a lelkes, kíváncsi, önmagukban bohókásan, negédesen kuncogó barátnői ugratni kezdték, vagy tréfálni próbáltam kissé kényes helyzetemen rögtön szigorú pillantást mért rájuk, és a legtöbb osztálytársam máris csöndben ült a helyén. Az ember azt hihette volna méltán, hogy az osztályközösségnek nem egy tanár a feje, sokkal inkább lelkes diákok csoportos klubja tartja ellenőrzése, és befolyása alatt a teljes társaságot. Bár erősen kétlem így tizenegy néhány év távlatából, hogy volt osztályfőnököm fejében akár csak egyszer is megfordult volna a gondolat, hogy kiderítse az osztályon belüli szocilógikus folyamatok mozgatórúgóit.

– Kis mackóm! Na! Egyet anyukának! Egy kanálkával az én kedvemért! – szándékosan a nagyméretű villákra csupán aprócska, egészen gusztusos falatokat szurkált fel a krumpliból, és rántott húsból álló menüből. Aprócska, kellemesen vöröses kezecskéit szintúgy megperzselte az égető, kánikula nap, akárcsak az én egész testemet. Talán napszúrást is kaphattam, mert életem akkori éveiben szinte elképzelhetetlen, abszurd képtelenségnek tűnhetett, hogy egy ennyire főnyeremény, bombázó hölgyemény egyszerűen megetessen adakozón, és mámorítón, akár egy római császárt, vagy éppen nagy hatalmú nemes uraságot.

– Hogy érzed magad kicsim? Kérsz még egy falatot? – egymás után rakta fokhagymaszagú számba a gusztusos ételt, melyet égető fájdalmaim ellenére is úgy ízlelgettem, mint valami földön felbecsülhetetlen értékű, ritka édeni csemegéket, melyet egy igazi hölgytől kaptam. Néha vöröses, lilássá vált az arcom, és enyhe fulladást kockáztattam meg, de csupán csak azért, mert attól rettegtem mániákusok módján, hogy talán soha többet nem lesz majd lehetőségem ezzel az istennővel együtt lenni, vagy akár egy levegőt szívni.
– Krisz! Szerintem jobb volna, ha Balázskával kimennétek a friss levegőre! – tett egy jó ötletet az egyik lelkes barátnő miközben lelkesen, cuppanós puszikat dobálva felém egzotikusan kacsintott párat; az ember hadd morfondírozzon, eméssze magát, hogy hátha olyasmit tud, amit csak kevesen.

– Gyere édesem! Nyugodtan támaszkodj rám! Nem lesz semmi baj! – az ember nem is hihette volna, hogy vékony, sebezhető, törékeny madárcsontú alkata szinte könnyedén elbír egy legalább százhúsz kilós masszív tömeget, mely jobbára gusztustalan zsírcsomókból áll. Rendkívül megvoltam illetődve, és olyannyira pirultam gyerekes elfogódottságomban, hogy az osztályfőnöknő sunyító, gonoszka, világoskék szemeivel ravaszkásan csak mosolyogni tudott utánunk, amikor kimentünk a csárda elé egy kicsit, és egy lécrúdszerű padra leültünk.

– Olyan jó itt lenni! Látod a Duna itt, mintha egy kis patakocska volna, mely aztán egy hatalmas tengerbe ömlik… - mutatott finom, hosszú hattyú-kacsóival a nádasokkal benőtt, mocsári, természetre. Hallgattuk a békák andalító énekét. Gyöngéden tölgyfavállaimra hajtotta fejét. Úgy éreztem, hogy a hihetetlen extravagáns, talpraesett, és erős akaratú lány, mintha mellettem ténylegesen megszelídült volna – persze csak átvitt értelemben -, igazi angyallá lett, akit csak én láthattam, és ezt a kiváltságos ajándékot később sem vehette el tőlünk senki sem. Rám nézett, semmivel sem összehasonlítható, babonázó, mély-tűzű barna szemeivel, és mintha az olcsó, semmitmondó szavak helyett lelkének lüktető dobbanása válaszolt volna helyette: „Szeretlek!”

– Bocsáss meg nekem, ha néha undok, és nyers vagyok hozzád! Tudod… ez egy kibírhatatlan érzés… mintha mindenkinek akivel csak találkoztam eddig szándékosan meg kellene felelnem! – bukott ki belőle. De szinte ezt is valami magától értetődő bájossággal, és álomszerű boldogsággal rebegte volna felém. – Azért vagyok veled, mert te nem ítélsz el, és mindig meghallgatsz! – jött pillanatokon belül a második válasz.

Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Elvégre az ember nem mindennap ücsöröghet és mélázhat egy valódi, fantasztikus hölggyel, és azzal a rejtélyes, titkos női megérzéssel, hogy a szerelem szinte közöttünk pezsgett.

– Rád találtam! Nem akarlak elveszíteni! – jelentős könnycseppet sikeredett szemeiből kitörölnie, melyek olyan csillogóak, és keserédesek voltak, akár a haldokló csillagok, vagy a megtörni kész igazgyöngyszemek. Legszívesebb ott helyen csókokkal halmoztam volna el, és soha többet nem engedem, hogy egyedül maradjon széles e világon.

Hamarabb jött el az érettségi bankett ideje, mint azt előre tervezhettük volna. Oktondi kelekótyasággal az egész osztály hihetetlen nagy sikereket érhetett el a bolondos ballagással, ahol mindenki óvodai maskarát öltött, és végig látogatta a legtöbb osztálytermet, ahol valaha is megfordult. Én voltam az egyetlen, áruló ember, aki nem vett részt ezen a jelképes, ünnepi, - és mint később kiderült -, életre szóló eseményen. Később a vádoló, és hitehagyott tekintetekből úgy lestek rám árgus, gyilkos szemekkel ,,egyesek” mint aki ténylegesen árulást, és szentségtörést követett el a diákság, és a közösségi kollektíva szellemével szemben – holott sokkal többről volt itt szó, mint azt bárkinek is elárulhattam volna.

– Édesem! Te miért nem tudtál részt venni a bolondos ballagáson? – kérdezte másnap kíváncsi, vallató, gyönyörű szemekkel Kriszta.

Lábam földbe gyökerezett. Nem jöttek csenevész számra a szavak, pedig, ha egyszer belelendülhettem meglepően bőbeszédűnek tartottak.

– Nézd! Őszinte leszek! Nagyon rossz emlékeim vannak… - nyögtem ki.

Ő türelmesen várt, karba tett kezekkel, és ebben a pillanatban mályvaszínű kosztüm szerű nadrágjában, és extravagáns ruhájában rendkívül hasonlított egy híres modell-színésznőre, akiből manapság annyi van.

– Én… én megértem… de ez te is tudod, hogy sokat jelentett volna… elsősorban nekem… - hangja lemondóan, és megtörten csengett. Mintha minden fény, és ragyogás eltűnt volna belőle, hogy átadja a helyét végérvényesen a beletörődött szomorúságnak.

– Őszintén sajnálom… nem akartam senkit megbántani… - már épp készültem sírni egyet nagy krokodilméretű könnyekkel, hogy ezzel beismerjem el nem múló, örök érvényű vétkemet, amikor hirtelen közelebb lépett átkarolt, és becézőn megcsókolt. A perc idilli romantikája gyorsan odalett, mert éppen arra járt az osztályfőnöknő, aki el nem mulasztotta volna gyilkos szarkazmusával az osztályfőnöki órán is megemlíteni a két szerelmeskedő gerlepár esetét az osztálynak. Talán sohase fogok már többet akkora elszánt önbizalmat, és bátorságot érezni, mint akkor, amikor egy ilyen rendkívüli hölgy nekem adott valami nagyon-nagyon fontosat saját kincses szívéből.

Az érettségi bankettet a fesztelen bulizós jó hangulat, és a töménytelen mennyiségű szeszes italozás uralta. Kivételek persze itt is voltak. A legtöbb fiatal tinédzser korszaka végén járó hölgy és úr előszeretettel fitogtatta és bizonyította elsősorban saját kortársai felé, hogy képes akár egy ültő helyében is meginni egy üveg pezsgőt, vagy egy fél unciányi skót whiskeyt kólával, és a jellegzetesen karibi hangulatot varázsló tequila-koktélt, mely igen-igen tüzesre sikeredett.

Én szándékosan kicsit távolabb húzódtam a többiektől, ami meglehetősen szembetűnő volt, mert üres asztalnál ücsörögtem, és se közel, se távol senki sem ült le mellém. Mintha megértették, és egyszersmind el is fogadták volna azt a különös, furcsa emberi törvényt, hogy a magánszférámba csakis egyvalakinek lehet joga, és szabad bejárása. Irodalom tanárnőmmel valóságos filozófiai eszmecseréket folytattam a kilátástalannak bélyegzett jövőmről. Mihez is kellene kezdenem az életemmel?

Kriszta aznap sokat foglalkozott bizalmas barátnőivel. Később amikor már ő is megivott pár pohárkával leült mellém, és egyszerre kezdett vádolni, és számon kérni tőlem a négy éves kálváriát. Hogy miért nem jöttünk mi össze korábban? Hogy miért kellett nekem olyan élénken, mulyán hozzáállnom mindenhez, így a nőkhöz is? Hogy miért félek a szexualitástól, és a fizikai érintésektől? stb.

– Figyelj! Szerintem jó volna sok mindent megbeszélni! – vallotta be őszintén, ami kicsit megdöbbentett, lévén pár pohárka ital sokkal inkább elveszi az ember józan ítélőképességét.

– Én… őszintén sajnálom, ha bármi gondot okoznék…  - már megint a jól ismert kisfiús áltatás amiből egy tucattal volt eszköztáram, mégis komolyan gondoltam.

– Figyelj, édes! Semmi kényszer! – simogatta meg gyöngéden levert arcomat, melyen már sietősen előbukkantak a búcsú könnycseppjei, mintha lelkem és szívem egyetemesen is érezte volna, hogy kapcsolatunk minden bizonnyal új szakaszba lép majd, amire egyikünk sincs felkészülve. Legalább is alig.

– Fontos vagy nekem, és szeretném, ha működne! – csak ennyi tellett tőlem aznap estére, mert a többi firnyákos barátnő Krisztát szinte azonnal megrohanta, és bulizós kedvében szabályosan kitépték őt ölemből.

Később még hallottam, hogy állítólag szerényen kereső ügyvéd lett belőle, saját irodát kapott, és van egy lenszőke hajú tulajdonságaiban hajszálpontosan megegyező kisfia, aki nemrégiben múlhatott öt éves. Vajon, ha annak idején közösen hoztunk volna egy második döntést miként alakult volna eddig is kalandosan mozgalmas életünk?