MÉLY SÓHAJTÁS

Leplezett nevetés mindig csöndesen s nem hahotával hangzik sírós szájakon. Az ember nem láthatja már az Egy-álmait. Elfogyott rég hitele, tartása, méltósága hogy pénzt keressen. Elfelejtett karrier-létrák kifeszített ormain szándékosan felbukni – így most zsörtölődve vesztegel s azon tépelődik önmagában: Vajon hol s merrefelé ronthatta el?!

Már csupán csak kacsint egyet-egyet, feleslegesen nem háborog, eszi a kefét. Eget rengető perpatvarok közepette is csupasz-mezítelenre vetkezik. Totális ökölharcok viharaiban egyre nehezebb talpon maradni. Riogató baljóslataival máris szembe megy a fölényeskedés. S még mindig nem tanulhatta meg a biztos túlélés ízét.

Kínok s örömök közt hánykolódva félúton a lét éli le helyette mivel már rég adósnak maradt. Volt-van ígérkező bizalmait szempillantás alatt – ha kell -, semmissé teheti. Hisz, mint gaz evilági lator, hamis szédelgő rég eladta lelket csilingelő, hamis ígéretekért. Kíváncsi, pisla szemeit bárhová is veti becsapható érzelmeitől ritkán, ha szabadulhat.

Fejrázások, bólogatások gödreiben botladozik csak előre s inkább lemarad, meghátrál ha sorsa tettekre sarkallja. – Léptei koppanó zihálásait menten felvérzi utcák némuló, tompa zajai. Látszatra még most is olyan, mintha csupa önzetlen, jószándék vezetné – kezén fogna bátran, ha tehetné -, locsi-fecsi felebarátait. Nem volna szabad naponta kíméletlen megszakadnia, míg mások ólom-részét is rogyva, földig sújtva hordják. Megszürkült pályáin tápláló ereiben már megérzi hirtelen az elmúlást. Megrándult csont-bokák verődnek ritmusokban az Idők táguló kövezetein…