FEL-NEM-ISMERT ÉRZELMEK

Fényszeplős, hamvas-huncut arcod
dédelgetett földi mását még most is híven megőzöm.
Faun-bokájú, gazella-szökkenésű bokád íve lassan,
nőies flörttel simul az aszfalt zárt kövein.
Nem tudom, vajon látod-e, érzed-e
kíváncsin kérdező mohó szemeimben
az érted való, masszí, aggodó lángolást,
amit talán csak mi ketten sejthetünk?!

Veled már az egész Élet értelmét
s szilárd céljait visszakapja.
– Alkony elvérzett páráit lehelte szívemre
a teérted élő kamaszvágy.
Lohma aggastyánok táncainak
láttam szeeid tükrén át a kísértet-árnyakat.
Esőszagú tapadókorong-ruhákba,
összeforrasztó csókok sistergő szimfóniáiban
együtt kerestük érzéseink kristálytisztább,
s elkötelezettértékét.

Azóta már hányadszor megszokottá
csoportosult bennem a deresedő idegesség:
Hol jársz? S talán életben vagy-e?!
– Acsarkodó, agymosott pesti polgár-ivadékok
közt még átbukdácsolok az Idők hóhér-ketrecein.
Akár a hanyatlófélbben lévő Róma fényei
a főváros is önmagát ejti csapdába
már mindannyiszor
s nem enged sem szánalomnak,
sem megértő kegyelemnek.

Szeszeket kortyolgató diszkó-patkányok
pusztítják  verik széjjel a tömegesített,
felszíni közlekedés több járatait
pirkadó napok hajnalán.
– Az éjszaki szél csontos-fázós
ujjait arcomba vájja karmolászva,
mintha támadni akarna.
Te is érezted: Utálom, ha nézetkülömbségek
bagatell okán ricsajozón,
ordibálva veszekedni kellett,
s te rossz, gyanús szemekkel figyelted
gyáva konfliktuskerülésem okait.

Vigasztalni – ma már belátom -,
sokkalta jobban tudtam,
mint önmagamban megtalálni tékozló,
lelki energiáimat.
Feekete, vaskampós kérdőjeleket
hagyott mibennünk
ez a különleges párkapcsolat:
hallgatott benem örökké a gyermek,
mert tudhatta egyedül csak te
bírhatod igaz őszinte szóra!