ÁTVONULÓ REZDÜLÉS

Borongó, bús melódiát szűr át a Lelkem
a Lét sokat-tűrt borongó magányán,
ringatva nyughatatlan álmát
vissza-visszatérő Béke-idős emlékek
árnyain s vágyott Mindenség-romantikák
motozó vágyain át
a végső beteljesedésről ábrándozik
ennem az elárvult 40 éves férfi,
s a pöttöm pingvin-gyerek.
Oldozván végleg Lelkem
béklyókba kényszerített,
baljóslatú terhein,
- így biztatnám még önmagamat
sziklákat-mozdító, karakán akaratra.

Tán még önmagamnak is rég hazudnék,
ha többre vágynék sszánalmasan
körbefutnék a meg-nem-érdemelt boldogság után.
Túl kellene immáron lépnem
sok semmis-talmi lim-lom bajon,
amit vesztegzár-kezével alantomban
rám aggatott lelki seb s méltatlan,
mihaszna fájdalom.

Mert már régen tudhatom:
megfáradt, száraz szirom lett a Remény,
mely úgy lelkemre települ,
hogy zaklatott szívemet is
folyamatos rétegekben kisemmizte.
Álmaim szánalmas megrablója:
vágy s tetető romantika.
Miért kell, hogy e két szánalmas érzelem
iránt híven s hűséggel ragaszkodjak?!

Kegesen hazudni már nem akarnék többet,
mert már unalommá lett
mindenekkel pörlekedni s perben állni,
bár évről-évre jócskán fenyegettnek
innen-onnan ordas zsákmány-orzó indulatok,
szitok-szavú kis királyok.
Mostan galád-gonosz mohó sóvárgás,
alamuszi kéj gyötri az élőket
rom-napok semmitmondó túlélései is
– meglehet tán -,
rég bizonytalan jövőbe vesztek.

S mostan vajon a kultúra
s a szellemek újító,
avatgarde-magvát hová hintik?
S egyáltalán még maradhattak-e lelkes,
leleményes magvető-Próféták
akik rendre újjászülhetik
alkotói kezeik között a fejlődést-performaceot?!
– Kevesen maradhattak csupán,
kiknek még éltető dafke-akarat
is kézenfogva az egyszer-egy
kapaszkodókon tovább görgethette cél-orientált,
ügybuzgó álmait.