KÜLÖNLEGES ALKALOM



Negyvenedik születésnapjára barátnője szerette volna valami egészen különlegessel meglepni. Vett kettejük számára egy-egy repülőjegyet, mert romantikus, hosszú hétvégét tervezett szerelmével eltölteni egy tengerparti helyen, ahol viszonylag kevés hemzsegő turista fordul meg, és azok is azonnal elmennek, amint a nyári szezonnak vége. Főként az apartmanos megoldásokat kedvelték. Ilyenkor az ember – ha összeadták rá a pénzt -, kényelmesen, komfortosan kibérelhetett egy egész üdülőt, és tengerpart melletti kalyibát, ahol csak maguk lehettek, és jóformán azt csinálhattak egész nap, amihez csak kedvük van. Gábor hosszú napokig valahogy ódzkodott az utazástól. Bár szüleivel jóformán végiglátogatta az európai kontinens fontosabb városait mindig úgy érezte magát, mintha minden földrészen idegen volna, aki csak látogató jöhet, és nem maradhat, hiszen hat, vagy hét nap múlva szükségképpen tovább kell állnia.
Különösen a görögországi utazások emlékei nyugtalanították. Apja el nem felejtette mindig az orra alá dörgölni, hogy olyan puhány, hogy nem bírja az éjszakai életet, pedig a mediterrán országokban – tudva levő -, hogy éjjel kezdődik csak az igazi ramazúri.
– Édes fiam! Neked mindig bajod van! Te ha új földrészeket fedeznél fel elhappolnák előled a dicsőséget, mert mindig lehangolt, vagy fáradt vagy! Csinálj amit akarsz! – mondogatta egy-egy út alkalmával szőrszálhasogató öregje.
Úgy emlékezett vissza ezekre a régi, boldogabb időkre, mintha megsebezték, vagy szándékosan megbántották volna. Persze jóakarattal.
Szívében érezte, hogy romantikus, álmodozó vágyai árulták el, melyeket leleplezett az égető, szerelmi honvágy egy akkori osztálytársa iránt, akivel az egyetemen ismerkedett össze, és aki látszólag cseppet sem mutatott érdeklődést iránta. Talán túlzottan is vágyott valami békesség, vagy megállapodottságfélére, mely leginkább a gyökeret eresztésre hasonlított.
Gábort egyke gyerek lévén valósággal teljesen elkényeztették, mégis sebezhető, folyamatosan rettegő, és szerény lénye mégsem vált arrogánssá, és túlontúl beképzeltté. Talán mert világ életével súlyproblémákkal küszködött, és ezért kiközösítetté vált a szűkebben vett társadalmi miliőből meglehetősen korlátozottan tehetett csupán szert igazi, és őszinte barátokra. Hiszen, aki egy megfélemlített helyzetből lép át egy másik szintig, és nem tanulhatta meg az ismerkedés, barátkozás szabályait egy egész életen keresztül szenvedni, és gyötrődni fog miatta.
Mégis az egyetem utolsó évében úgy határozott, hogy jó volna megkérnie csoporttársa kezét, és szerény szertartással elkezdeni az új közös életüket. A kiszemelt hölgy – bár rokonszenvezett a romantikus fiatalemberrel -, és szimpatikus is volt számára, mégis mást választott. A fiatalember a hír hallatán megpróbálkozott az öngyilkosság gondolatával. Képtelen volt elfogadni a tényt, hogy egy olyan kozmikus szerelem, mint amilyen az övé volt egy ennyire egyszerű ténnyel érhessen véget. Még szerencse, hogy anyai nagyanya elment a lakására, és szabályosan felpofozta őt, mondván: – Fiam! Az élethez ragaszkodni illik, ráérsz te még arra, hogy a temetőben pihengess!
Ez a bölcs figyelmeztetés később is olyan elementáris hatással volt rá, hogy ha életében nehezebb helyzetek harapófogójába keveredett, vagy döntéshelyzetbe került elég volt agyában felidéznie az ismerős, öreges, reszelős hangot, és egyszerre csak megjött minden bátorsága. Félt a szeretettől, mert félt attól, hogy kihasználhatóvá, és ezáltal lecsupaszította, és védtelenné válhat.
Végül az internet segítségével rátalálhatott valakire, aki – úgy tűnt -, pontosan megérti és át is érzi érzékeny lelkének tehertételét, felelősségét, és súlypontjait. Aki pontosan úgy fogadta el, amilyen volt, és valósággal rajongott pesszimista, és búskomor melankóliát árasztó költészetéért. Később úgy fogalmazott, hogy verseiben mindig volt valami ami egyszerre emlékeztette Walt Whitman, Rilke, és Füst Milán életfilozófiájára. A sokszor fekete, és negatív társadalomkritikákkal átitatott versekből kétségtelen, hogy minden napfény, madárcsicsergés és boldogság teljesen hiányzott. Mégis akadt egy valaki, aki pontosan átérezte ennek a végtelenül érzékeny embernek a belső kálváriáját, mely kicsit az önsajnálatra hasonlított – az egyszerűbb kívülállók szemében -, mégsem lehetett egy kalap alá venni a totális sajnálattal.
Most ketten utaztak el. „Ugye ez az utazás most más lesz, mint amit gyerekként el kellett tűrni!” – s ahogy álomszerű barátnője sugárzó boldogsággal megfogta nagy, szőrös mancsait mintha a sokat szenvedett múltból visszakapta volna azokat a jelentékeny, de értékes boldog perceket, melyekért talán érdemes volt életben maradni.
– Nem lesz semmi baj drágám! Meglátod! Kicsit kikapcsolódunk, és meglásd istenien fogjuk magunkat érezni! – meggyőződéses bölcs előrelátással mondta ki barátnője ezeket a szavakat, és Gábor jóleső, lenyugodott lelki világgal kapaszkodott bele a szavakba, mert érezte, hogy értékes ember, és azzal lehet, aki rendkívül fontos, nélkülözhetetlen számára. Annak idején sokan megkérdőjelezték a hozzáállását egy-egy új kapcsolathoz. Voltak ugyanis, akik egyenesen azzal vádolták, hogy túlságosan is előnyben részesíti főként az olyan karizmatikus, temperamentumos, ha tetszik tűzről pattant hölgyek társaságát, akik erélyesen tartják őt, és szeretnek parancsolgatni, kvázi kicsit ki is használják őt. „Hozd ide a kávéfőzőt! Takaríts ki! Készíts vacsorát” stb.
Gábornak – mivel sohasem lehetett tapasztalata -, minden okozati, és logikai összefüggését szülei társas együttéléséből próbált meg levezetni. Vagy sikerült, vagy nem. De hát az ember az érzelmek terén mégsem fog logikai talajra helyezkedni, nem igaz?!
Fapados járattal utaztak. Gábor kisebb lelkiismeret-furdalást érzett, amikor a hatalmas óriás get magasba emelkedett, akár egy kecses, szárnyas hölgy, és szinte testközelből láthatta a felhők vattacukor süvegeit. Minden pillanatban az ablakhoz tapadt, hiszen a látvány önmagáért beszélt. Barátnője rágógumit adott neki, mert gyakorta előfordult, hogy füle nem bírta a nyomáskülönbséget, így folyamatosan pattogó hangot hallott. A leggyönyörűbb pillanat akkor jött el, mikor egymás fejének támaszkodva próbáltak meg aludni kicsit, mert az időeltolódás miatt szervezetük még képtelennek mutatkozott az átállásra.
Bő három és fél órát repültek, majd leszálltak egy szubtrópusi szigeten. A helyi lakosok rendkívül szívélyesek, közvetlenek, és kedvesek voltak a legtöbb turistával. Gábor kicsit még meg is botránkozott, hiszen voltak hölgyek bőven, akik jóformán az egyszerű fűszoknyán kívül mást nem igazán viseltek. Ez minden egyes európai ember számára kisebb megbotránkozást keltett. De hát, ha Rómában vagy viselkedj úgy, mint a rómaiak.
Gábor jelentős percekig azon morfondírozott, hogy vajon hogyan szerethetett bele egy igazi, földre szállt angyal, a barátnője pont belé, amikor viszonylag átlagos és szinte egykedvű életet élt, és sohasem járt el szórakozni, vagy nagyobb baráti társasággal megbeszélni élete történetét. Sokszor arra gondolt, amit prédikálásra hajlamos apja mindig mondogatott neki: – Édes fiam! Ha harminc éves korodig nem nősülsz meg, akkor már hiába törőd magad! Magadra maradsz! – Bezzeg ha most láthatná ezt a hihetetlenül sugárzó egzotikus csillagot, aki békésen sétálgat vele, és szinte issza irodalmi jellegű mondatait, egészen biztosan leesne az álla.
Most életében talán először érezhette a vissza nem térő szabadság és függetlenség tapintható valóságát. Végre kilépett a komfortzónából, és – hála barátnőjének -, nem esett semmi baja. Különben is, mi a fenének kell állandóan aggodalmaskodnia? 
Amikor elérkezett a bűvös novemberi születésnapi dátum, és barátnője csokoládés kókusztortát vett sok tejszínhabbal a különleges alkalomra, amikor a tökéletes vérvörös naplementében, egy pálmafa árnyékában kettesben csemegézni kezdték a tortát csak úgy szabad kézzel, Gábor úgy érezte, mintha viszontagságos élete most kezdődhetett volna el egészen. Úgy érezte megtalálta önmagát. Kiegyensúlyozott és erős lett. Talán már nem szükséges, hogy bocsánatot, és mindenért újabb mentségeket keressen. Élete megtelt egy addig nem ismert különleges tartalommal: a boldogsággal. Amit – meglehet -, csupán csak olyan emberek mellett érezhetünk igazán, akik nem veszik el tőlünk személyiségünket, de hihetetlenül sok mindent képesek hozzátenni, hogy lelki, emberi fejlődésünket garantálhassák, és biztosíthassák.
Hirtelen lement a nap, Gábor és barátnője megmártózott a hűsítő habokban, majd szárítkozás közben az angyali hölgy megszólalt:
– Mit szólnál, ha mondanék neked egy örömhírt? – kicsit pironkodva, szégyenlősen nézett rá, mint aki valóban alig várja, hogy elmondhassa mi nyomja szívét. Kellemesen bronz barna arca még gyönyörűbb volt így.
Gábor ránézett, és szavak nélkül is annyira érezte a másikat, hogy ennél boldogabbá ritkán tehetnek egy embert, aki olyan hosszú ideig tudatosan kereste a boldogságot. Gyöngéden a hölgy ölébe hajtotta a fejét, és mintha ismeretlen, telepatikus hangokat hallgatna óvatosan simogatni kezdte a barátnője hasát, miközben adakozó tekintetében egyetlen mondat volt: „Köszönöm, hogy gyereket adtál nekem!”
Gábor minden születésnapi ajándéka közül talán ez volt a legdrágább, a legfelbecsülhetetlenebb.