A MEGBECSTELENÍTETT KŐ

A férfi majdnem minden áldott nap kilátogatott a temetőbe gyönyörű felesége sírjához, és vitt egy cserepes virágot, és ha szükséges volt kicsit letisztogatta, kicsinosítgatta a sírkövet.
Annak idején kölcsönös fogadalommal megfogadták egymásnak, hogy bármilyikük is távozik majd az élők sorából elsőként a másik minden esetben gondját fogja visel és ápolja majd emlékét ameddig csak él.
– Ha én már nem leszek, megígéred nekem, hogy megpróbálsz majd boldog lenni…? – kérdezte nagyon halk, és beteges hangon a gyönyörű asszony.
– Megpróbálom… – válaszolta, és úgy szorongatta még mindig gyöngéden kezeit, mintha az élete múlna rajta, hogy egy másik életre kell majd berendezkednie záros határidőn belül. Amikor alig négy hónapos örökkévalóságig tartó pokoli kálvária útán a gyönyörű asszony egyszer csak nem ébredt fel a kórházi ágyon az öregember úgy érezte az élet megfosztotta, és elvett tőle szinte mindent, amihez egyáltalán köze lehetett. A temetéssel járó tortúra hamar lezajlott és pár hónap múltán már sírkövet is csináltatott felesége emlékre.
Másnap kontroll vizsgálatra kellett mennie a kórház egyik redelőintézetébe, mert a szívére gyógyszert kellett szednie, és vagy ezernyi főként testi nyavalya gyötörte.
Amikor késő délelőtt ebéd előtt végre hazaért, hogy melegítsen magának egy kis főtt ételt a házi villanyrezsóján, mely valamiért a modern mikorhullámú süő és ¬– úgy általánosságban –, a modern dolgok jócskán zavarba tudták hozni mindig is, váratlanul megcsörrent a falra felszerelt vezetékes telefon közvetlenül a kiskonyha melletti étkezősarokban.
Gyorsan igyekezett feltápászkodni, egy papírszalvétával megtörölte enyhén maszatos arcát, majd kissé krahácsolva bele is szólt a kagylóba:
– Halló… tessék…?
– Bocsásson meg kérem, hogy ilyenkor zavarom kedves Bakosi úr, de sajnos rossz hírt kell közölnöm… nem is tudom, hogy hogy fogalmazhatnék… – A férfihangon valósággal érződött, hogy keresnie kell a megflelőbb szavakat, hiszen akinek betegeskedő, rossz szíve van, annak csupn sak nagyon elővigyázatosan, szinte adagolva szabad csak a megfelelő információmorzsákat adagolni.
– Valami nagy baj történt…?! – szakította félbe, amikor megérezte, hogy a vonal túlsó végén a férfihang jócskán hezitál.
– Nos… kérem… ami azt illeti… néhány ismeretlen megrongált néhány sírkövet, és sajnos attól tartok tisztelt uram, hogy az Ön kedves feleségének síremléke sem úszta meg a tartós károkat. – Igyekezett olyan visszafogottan, és tapintatosan fogalmazni, amennyire e cak lehetséges volt, ám az idős ember – előbb vagy utóbb –, egész biztosan megtudta volna.
– Hol tartózkodik jelenleg kedves uram…?! – kérdezett egyet.
– Itthon vagyok jelenleg Bakosi úr. Nekem is az egyik fiam újságolta el! Őszintén sajnálom, ami történt… – hebegett, habogott, majd miután más hírrel már nem tudott szolgálni úgy volt vele, hogy tán jobb is, ha lerakja a kagylót.
– Minden rendbe fog jönni kedves uram… Minden jót… visszhallásra… – búcsúzott tőle végül.
Az idős ember valósággal magába roskadt. Fel nem tudta fogni, hogy milyen vadálo, vagy vadállat ember képes megsérteni a halottak kegyeleletét, vagy hogy egy temetőben írkvekt rongáljon meg, amit aztán – értelemszereűn –, az adott hozzátartozóknak szükséges majd kifizetniük, és helyreállítatniuk.
Már nem is tűnt annyira farkaséhesnek, mint amikor éppekhogy sikerült hazasietnie a városi forgatagból. De azért biztos, ami biztos alapon evett néhány falatot.
Másnap kora hajnal felé, amikor még vaksötétség lapult az egész világra Bakosi hamar felkelt, ivott egy nagy bögre tejeskávét, evett egy vajas kenyeret, majd pontosan amikor a köztemető kinyitott ő már akkor ott toporgott a kapuban az ott lézengő néhány biztnsgi őr legnagyobb megdöbbenésére, akik nem mulasztották el szóvá tenni, hogy mit keres itt ilyen korai időpontban:
– Jó reggelt papa! Hova? Hova ilyen időben?! – kérdezgették tőle kíváncsian.
– Jó reggelt Uraim! Sajnos hírt kaptam, hogy a feleségem síremlékét vandálok megrongálták, és most gondoltam felmérem az okozott károkat! – jelentette ki, elvégre semmi indoka sem volt, hogy hazudjék. A négy biztonsági őr erre jócskán megcsóválta a fejét, és hümmögtek neheztelőn párat, hogy ez bizony nagy aljas szemétség volt stb. Majd néhány perccel később egy huszas éveiben járó, nyurga legény közvetlenül felajánlotta az öregembernek, hogyha nem terhes a társasága szívesen elkíséri, hátha segíthet valamit.
– Hát köszönöm szépen, de egyedül is boldogulni fogok fiatalember! – hangsúlyozta ki.
– Ugyan már papa! Nem fáradtság… – egy négykerekű golfautóra emlékeztető autóba szállt be, és kérte az öreget, hogy szálljon be, így nem szükséges gyalogolnia. Az öreg erre aligha mondhatott nemet, egyébként is betegeskedett.
Miközben a sírhoz hajtottak a fiatal biztonsági őr a fejét csóválta, és azon töprengett, hogy vajon kik lehtettek a lehetséges tettesek?!
– Micsoda egy átkozott, geci világ van! – jegyezte meg hangosan a fogát csikorgatva, amitől a legtöbb emberben is pattanásig feszülnek az indulatok.
– Nekem mondja! Már maga a márvány síremlék sem volt két forint! Inkább azon töröm aa fejem, hogy miért csinálták?! – válaszolta az örg,pedig őt egyelőre senki sem kérdezte.
–Szerintem tinédzserek lehettek, akik mindig lázadoznak, és így akartak bevágódni a haverok társaságánál, hogy összetörnek a jó hecc kedvéért néhány sírkövet.
–Hát az mr égen baj, ha valaki ennyire alantos eszközökkel szeretne barátokat szerezni magának. Nem igaz?!
– Úgy ahogy mondja papa!
Gyorsan befordultak az út végén a sarkon, és már ott is voltak az öregember feeségéne síránál, ahol a nagy márvány ketté volt törve, a virágtartó szintén kőből faragott váza is jócskán megsérült, és az a kis fényképes fotó, mely a sírkövet díszítette. Gyönyörű felesége portréja. Az öregember kétrét görnyedt, térdre esett, és keservesen zokogni kezdett a vandál pusztítás láttán. A fiatal biztonsági őr megsajnálta, mert próbálta szép szavakkal vigasztalni:
– Ugyan már papa! Nincsen vége a világnak! Jöjjön! Segítek! Egy-kettőre rendbe lehet ezt szépen hozni! – Segített megtámaszkodni az idős, támolygó férfinak, majd megnézték a károkat, hogy mit lehetne velük kezdeni.
– Tud esetleg egy jó sírkövest, aki jutányos árakon dolgozik?! – érdeklődött valamivel később szomorúan az öreg, mire a fiatalember megcsóválta a fejét:
– Igen… ami azt illeti ismerek valakit, aki nagyon szépen dolgozik, és ami a legfontosabb nem vágja át az embert. Ha gondolja máris bemutatom.
– Azt nagyon megköszönném! Kaphatnék pár percet egyedül… – kérte, mert attól félt, hogy megint rátörnek a rázkodó könnyek.
– Természetesen papa! Addig cigizek egyet! – azzal a biztonsági őr máris kicsit háttérbe vonult, és megvárta míg az öregember kicsit eltöpreng a dolgokon. Az öreg odament a széttört sírkőhöz, melybe be volt építve gyönyörű felesége aprócska fényképes portréja; párszor óvatosan, gyöngéden végigsimitott az asszony mosolygó arcán.
– Bocsáss meg nekem édesem… – rebegte elfulló hangon, majd lassú lépésekkel odament a cigiző biztonsági sráchoz, és megkérdezte:
– Mikor tudna egy személyes találkozást kieszközölni a mesteremberrel?!
– Szerintem ma úgy tíz óra magasságában már bent lehet! Márha magának ezt megteszi?
– Feltétlenül.
Mindketten beültek a négykerekű, golfautóba és visszamentek a kapukhoz. Az öregember délelőtt tíz óráig jószerivel el nem mozdult a portáról, és a legtöbb biztonsági őr máris pusmogni kezdett, mert azt hihették, hogy az öregember valami ellenőr, vagy a munkájukat felügyelő fontos hivatali személy. Megkülönböztetett tisztelettel kezdtek bánni vele.
Később amikor délelőtt tíz óra lett a fiatal biztonsági őr felhívta mobilján a megbízható sírkövest, aki alig húsz percen belül már ott is volt minifurgonjával a temető bejáratánál, és miután elmesélték neki a sírkőrongálós esetet azt válaszolta, hogy mindent rendbe lehet hozni, de az anyag és egyéb költségek árait sajnos nem ő szablya még, és hogy az árak emelkedtek az infláció hatására.
– Őszintén sajnálom a gondját tisztelt uram, de meg kell értenie, hogy nem én diktálom az árakat, hanem a piac törvényei. A márvány különben sem olcsó!
– Tisztelt mester! Megértem, és ki fogom fizetni! Ezzel tartozom elhunyt feleségem emlékének… – válaszolta olyan elszánt nyugalommal, hogy a sírkőves kicsit félni kezdett az idős ember elszánt tettvágyától.
– Terémszetesen mindenben állok rendelkezésére, és amint felmértem a károkat küldöm is Önnek az árajáltatot. Van internethozzáférése, vagy okostelefonja?
– Vezetékes telefonszámot tudom adni Önnek tisztelt uram!
– Az is jó lesz! Akkor én… azonnal munkához is látok, és megnézzük, hogy hogyan lehetne rendbehozni ezt az egészet.
– Tisztelt mester! Szeretném kérni, hogy ne verjen át, ha egy módja van rá, mert a világ egyébként is zűrös, groteszk hely lett… – közölte gyanakvó, szúrós szemekkel az öregember, majd távozott a temető helyszínéről, és hazament.
A kis panellakás ahol eredetileg feleségével laktak mindig is gyerekzsivalyoktól hemzsegett, így mindenki ismerte, és szerette őket. Az öregember azonnal észrevett egy tizenkét éves forma kamaszgyereket, akit születésétől fogva jól ismert, és úgy szeretett, mintha csak saját unokája lett volna.
– Hát szervusz Tibor! – köszönt neki. – Hogy s mint vagy? Megyek az iskola?
A kamasz, pufók gyereken mintha bűntudat, marcangoló lelkiismeret-furdalás lett volna úrrá; arcán szomorúság és letörtség vonult át, de aztán felemelte a fejét.
– Jó napot Géza bácsi… Hogy tetszik lenni?!
– Bizonyára hallottad, hogy Éva néni síremlékét megrongálták, és nagyon megviselt a dolog…
– Igen… tudok róla, és nagyon sajnálom… – a kamasz hangján érezhető volt, mintha elhallgatna valami fontosat, amit igazándiból szeretett volna elmondani.
– Valamit szeretnél elmondani Tibor?! – nézett rá kérdő tekintettel az öreg.
– Géza bácsi! Ne tessék haragudni, de ismerem azokat, akik ezt tették… – válaszolta kicsit remegő hangon, mint akinek vétkek nyomják a lelkét.
– Mesélj el mindent! Semmit se hagyj ki! – követelte az öregember.
– Az úgy történt, hogy pár haverom el akart menni bulizni, de nem jutottak be az egyik menő szórakozóhelyre. Aztán Petya a nagyobbik srác, akit kirúgtak az egyetemről, és most csövezik kitalálta, hogy menjünk inkább az elhagyott temetőbe bulizni egyet. Vittek magukkal narancsos vodkát és egy csomó alkoholos piát, és aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy a Petya egy nagyobbacska kalapáccsal, amit az apja műhelyéből csórt el elkezdi poénból szétverni néhány sírkőnek a tetejét. Igazi nagy rombolásba kezdett, amikor belelendült…
– …És ti nem csináltatok semmit, csak végignéztétek ezt a tűrhetetlen pusztítást?! – kérdezte hitetlenkedve az öreg.
– Én nagyon féltem, mert tetszik tudni a Petya egy olyan fiú, akivel nem szabad ujat húzni, mert pokolian megfingatja azokat a srácokat, akik nem engedelmeskednek az akaratának.
– Ahá! És hol lehet megtalálni ezt a Petyát?! – tette keresztbe maga előtt karjait.
– Mikor hol! Legtöbbször egyszer csak felbukkan, hogy valami eszement balhét kiprovokáljon, és vannak, akik jópáran ráállnak erre. Tetszik tudni… – A félős kamasz srác töviről-hegyire mindent bevallott.
– Géza bácsi… őszintén sajnálom ami történt… hogy segíthetek…?! – kérdezte.
– Most menj szépen haza! Köszönöm, hogy elmondtad az igazságot… Majd én lerendezem… – Az öreg azzal becsukta maga mögött lakásának ajtaját és felhívta a rendőrséget bejelentést téve egy tettes ellen, bár nagyon is jól tudta, hogy falra hányt borsó az egész, hogy azt a Petyát bármikor is kézre kerítsék, de legalább egy próbát megér.
Később délután csöngött a telefon: a sírköves mester hívta és elmondta, hogy felmérte a károkat, és sajnos van egy rossz híre; kicsit sokba fog kerülni, de mindent elkövet, hogy kijavítsa az okozott károkat.
– Köszönöm szépen, hogy szólt! Igen… Valahonnét előteremtem a pénzt és ki fogom fizetni… – válaszolta, majd letette a vezetékes kagylót.
Nem tudhatta, hogy a kiskamasz rrészletesen beszámolt szüleinek a dolgokról, és a lakók összefogtak, és adakoztak, hogy ne csupán az idős öregembernek kelljen a sírkőre szánt összeget egyszerre kifizetnie. Így történhetett, hogy amikor a sírkőves mester készen állt a helyreállított, és renovált sírkővel, melyet készült ismét felállítani az öregembert egy egész lakóközösség támogatta, kísérte ki a temetőbe, és önzetlenül segítettek helyreállítani a síremléket.