AMIT A SZÍVEDBE REJTESZ...



 Károly még élésen, és pontosan emlékezett a pillanatra, mikor majdnem sikerült elveszítenie felesége kis arany borostyánlevél nyakláncát, melyben családjuk fényképét tette. Akkor történt, mikor néhány évvel felesége halála után egyszer csak úgy határozott, hogy muszáj kiszakadnia ebből az ál, és hamis világból, kisebb mikrokörnyezetéből, és a szereplők közül, melyek naponta óhatatlanul megjelentek a maguk néhol tolakodó, vagy éppen kellemetlen módjukon életében. Mintha megszakadt volna összetört, és hitehagyott lelkében valami, amit eddig – átmenetileg -, kordában tudott tartani, és uralni tudta belső gátlásait, rettegő félelmeit. Mert imádott, gyönyörű, fiatal feleségének ez volt a határozott kérése.
Olyan sietve öltözködött, mint aki mániákusan retteg attól, hogy lekési a helyközi járatot, vagy elfelejtett éppen repülőjegyet venni, még a felszállás előtt, és most minden maradék lélekjelenléttel azon igyekszik, hogy behozza szükségképpen elfuserált késését, és lemaradását. Egyszerű, lezser ruhát vett, hiszen a vénasszonyok nyara csupán alig két napja ért véget, mégis őszre való tekintettel szokatlanul nyárias, enyhe volt az idő.
Éjjeliszekrénye között kutatott éppen, ahova – felesége tudta nélkül -, a kis kézi hatékony kézi fegyvert is rejtette. Nem csupán önvédelmi célzattal, de életében mindig is vissza-visszatért az öngyilkosság élesen metsző, szembesítő pillanata. A végső elszámolás, mikor az ember, mint ítélkező bíró, esküdt, és hóhér egyetlen személyben életét mérlegre helyezi, hogy levonhassa a keserédes alapigazságot: Vajon boldog és elégedett volt-e? Bezzeg az ókori görögök egyszerűbben rendezték le, mikor váratlanul egy szeretjük eltávozott. Egyetlen kérdést tettek fel csupán: Volt-e az illetőben elegendő szenvedély, hogy életét teljesen megélje?!
Motozó, szőrös keze kisebb tárgyba ütközött. Felesége kedvenc nyaklánca volt.
– Vajon az utolsó időkben miért nem viselte a kis arany medált, ami királynői tartást kölcsönzött egzotikus nőiességének?
A kis aranyékszer most valósággal ragyogott, amint a reggeli napfény kellemesen hideg csóvái vékony mézfonalat húztak rá. Mintha kissé megkopott, vagy elhasznált csillogás lett volna ez. A boldognak mondott emberek szoktak így mosolyogni a külvilág felé, hogy megnyugtassanak mindenkit ők kiegyensúlyozottak, és stabilak, holott a magánéletük máris darabokra hullik. Könnyű, elegáns, kecses ékszer volt. A kis borostyánlevélke igényesen volt megmunkálva; érződött az aranyfémen, hogy ezzel a remekművel foglalkozva volt, és nem sajnálták a belé fektetett munkaórák számát. Mégis mennyire könnyű volt. Akár egy könnycsepp, vagy óceáni hab.
Szórakozottan vette kezébe a medált, és pár percig alaposan megnézte. Néhány perc múlva máris betette utazóbőröndjébe, mert nemsokára illett megjelennie Ferihegyi reptér kettes terminálján, ahol egy fapados járat fogja elrepíteni egy látszólag teljesen ismeretlen kontinensre, ahol, ha szerencséje lesz a kutya se ismeri.
Amikor leszállt a turistaparadicsomba, ahol minden turistát virágokból szőtt díszes koszorúkkal fogadtak, még néhány puszi is járt számára, amit furcsán, idegenkedve vett tudomásul. Ismerősei mindig is azt mondogatták, hogy a társas, és testi kapcsolatokban hajlamos úgy viselkedni, mint egy olyan ember, aki nem éppen százas, vagy csupán csak Pán Péter komplexusban szenved. Nekik sem árulta el, hogy az intimitásnak, egy ártatlannak tetsző ölelésnek, vagy szerelmes pillantásnak belső, ösztönszerű szabályai vannak, és abban a percben, hogy valaki önkényesen megszegi ezeket a játékszabályokat onnantól kezdve a törékeny bizalom csorbát szenvedett, és azonnal megsemmisült.
Mégis milyen formális üdvözlési formaság már, hogy mindenki vigyorog felé, mint a vadalma, vagy mintha mindenkit elmegyógyintézetből szalajtottak volna. Már az apja sem mutatta ki soha az érzelmeit szűkebben vett családtagjai számára. Igaz, ha megsértett valakit – büszke ember lévén -, sohasem ereszkedett le ahhoz, hogy bárkitől is bocsánatot kérjen.
A kis borostyánlevelet gondosan elhelyezte szállodai szobájában szintén a dupla ágyak melletti egyik éjjeliszekrényen, mert mindenképpen azt szerette volna, ha egyedi, romantikus, és méltó környezetet teremthet a becses, és felbecsülhetetlen emlékeket őrző ékszernek.
Rajtakapta magát, hogy napközben, amikor a turistáktól eltérően a rejtett helyeket járt be a paradicsomi helyen, vagy csak este felé az alkonyati naplementében igyekezett elveszve gyönyörködni, gondolatban kezébe fogta a kis medált, és erősen felesége angyali, őzikeszemű arcára gondolt. Kacagó, mennyország-nevetésére, mely egész aranyszívéből jött. Mennyire boldogok voltak együtt, még annak ellenére is, hogy a külvilág talán sohasem érthette meg igazán a férfi hóbortos, különös rigolyáit. A tenger nyugodt, harmonikus szelídséggel tajtékos hullámkarajokkal simogatta a homokot… Most tisztán hallotta felesége hangját. Azt a hangot, mely Schubert pisztrángját is úgy tudta énekelni egy-egy születésnapi alkalomkor, hogy annál szebb, és méltóbb ajándékot valószínűleg egész életében nem kapott.
Úgy érezte meghasadt a szíve, és darabokra tört. Most azon kellett volna dolgoznia, munkálkodnia, hogy a sérült részekből még megmenthessen valamit, amit életnek nevezhetnek, hogy aztán felépíthesse újból önmagát. Munkáját, és munkatársait szinte mániákus rendben tartotta, akár egy svájci óramű. Mindenkivel sikeresen elhitette, mint egy okos manipulátor, hogy minden rendben lesz, és nincs is miért izgulni, vagy aggódni. Egyetlen felnőtt lánya Norvégiában lakott, és óvónőként dolgozott négyszeres fizetésért. Sokkal többet keresett, és jobban is boldogul, mint azok, akik itthon ragadtak, és szánalmasan alacsony fizetéssel rendelkeztek.
Érzékenysége, figyelmessége, kedvessége, megértése nem tűnt el, legfeljebb csupán csak átalakult. A környezete hamarján észrevette személyiségében beállt változást. „Nagyon magának való lett” – mondogatták a háta mögött kissé leereszkedően, vagy éppen együtt érzően. A különös önmagába fordulás, és a gyanús méregetés, bizalmatlankodás mely életének szerves része volt, míg felesége élt mintha a mostani időkben enyhült volna.
Gyakorta előfordult, hogy látott a tengerparton egy-egy gyereket, akik kedvükre homokvárat építettek, és látszólag nagyon jól szórakoztak, mert egymást temették be homokkal, vagy kis, műanyag vödrökbe szállították a tenger jótékony hordalékát, most mintha közvetlenséget, és értelmet nyert volna. Előfordult, hogy nem messze tőlük ő is lekuporodott, és akárcsak valami nagyra nőtt gyerek megpróbált építeni valamit a homokból, ám buckahordáson kívül másra nem futotta. „Talán több értékes, tartalmas időt kellett volna családtagjaira fordítania!” – gondolta ilyenkor, és hirtelen keserű könnyekkel telt meg mostanság folyton vizenyős szeme.
Mikor aztán az alig egy hetes, tengerparti vakációnak vége lett, és hazatért mintha álomból ébredt volna megint végtelenül szomorú lett, és sírva fakadt a reptéren, ahol a legtöbb turistát családtagjaik, szeretteik üdvözölték érte pedig senki sem jött.
„Vajon akkor se jött volna senki, nem érdeklődtek volna felőle, ha meghalt volna a repülőgépen?!” – kérdezte önmagát.
Elméje most gondosan, precízen bejárt minden megtörtént eseményt, és emléket, amihez egész életében bármi köze is lehetett. Látta önmagát, mint totyogó, bumfordi, kövérkés kisgyerek, aki elesett kis három kerekű biciklijével, és nagyapja máris felsegítette, mert az apja állandóan dolgozott, vagy idegességében nem tudott a gyerekkel bánni; látta magát, amint tétován, és pirulva arra készül, hogy felkérje a gimnázium leggyönyörűbb hölgyét, hogy hadd táncolhassák együtt a szalagavatós táncot, aztán mégsem rá esett a választás; látta apját, ahogy fekete ruhás halottkémek fekete zsákba rakják alvónak látszó testét; látta, hogy édesanyja egyetlen szó nélkül, fájdalmát oroszlánszívvel tűrve álmából ment a halál elé; látta, mennyire igyekezett romantikus perceket szerezni a lánykérés alkalmával, amikor Brigitta végre – nagy nehezen -, igent mondott számára. Látta, amint a szülőszobán felesége egyedül szeretett volna maradni, mert tudta, hogy őt mindenképpen megviselte volna a fájdalom, vagy a csecsemősírás. Amikor kislánya járni tanult az első pár lépésénél ő ügybuzgón fényképezett, és hirtelen vagy ezer képet kapott le, hogy lehessen miről beszélni a túlságosan is kíváncsi utókornak. Mindez egy megtörtént, és leélt élet díszlete és kelléke volt. Egy olyan élete, amire talán minden ember vágyik, és most mégis szomorúan vette tudomásul, hogy a magány bezárta magába.
Néhány órával később Skype összeköttetése jelzett hordozható számítógépén. A lánya kissé zilált, kócos, mégis boldog arca jelent meg egy fájdalmas mosoly keretében a képernyőn. A háttérben jól kivehetőek voltak a csíntalan unokák is, akik éppen Legóval foglalatoskodtak.
– Apu! Figyelj ide! Megígérem, hogy amint tudok repülök hozzád, és tartalmasan átbeszéljük a dolgokat! Azt kérem tőled, hogy ne hagyd el magad! Ne engedd meg, hogy a sebezhetőséged újra felülkerekedjen életeden! – ez volt a legutolsó beszélgetésük. Amikor megpróbált mosolyogni szája gyerekes, torz, túlvilági grimaszba rándult, mint akinek már mindegy, hogy mi történik vele, és körülötte. Halkan lecsukta a notebookot, majd újból a kezébe vette a kis aranyékszert; éjjeli szekrényéből kivette a kis kézi fegyvert. Lehunyta szemét, és feleségére gondolt, aki – meglehet -, egy árnyas ligetben, vagy éppen a kókuszpálmák árnyékában egyedül rá várakozik. Hattyúalakját megvilágítja a mézszínű, délceg napsugár. „Talán többször illett volna mondania neki, hogy rajongásig szerelmes belé!”
Óvatosan felhúzta a ravaszt, gondosan kibiztosította a fegyvert. Farkasszemet nézett a kis csővel, majd a még kisebb, szinte milliméter nagyságú lyukkal, melyből a golyó villámsebességgel távozik. Ebből a helyezetből már nem lehet menekülés. Ugyan kinek is magyarázkodna? A pszichiáternek, vagy felnőtt lányának, hogy már nincs értelme semminek, ami a földön tarthatná! A lánya majdcsak megtalálja a végrendeletet, hiszen már beszéltek róla elégszer! Óvatosan húzta meg a ravaszt bízva benne, hogy a vég fájdalommentes lesz, és nem kell sokat szenvednie! Teste hátrahanyatlott a hálószobai, közös ágyukon, markában még mindig az aranyékszert szorongatva…