TÁRSKERESÉS


Ezen az ernyedt őszies, napsütéses napon valahogy különlegesen megdobbant a szíve. Az internetes randihirdetés melyet olvasott, roppant romantikus volt, és kissé – úgy érezte -, és régimódi. Így hangzott: „Fix jövedelemmel rendelkező, nőtlen harmincas éveiben járó, romantikus álmodozó, független férfi keresi lelki társát. Őszinte és kedves társat keresek komoly párkapcsolat céljából harmincon belül.”
A hirdetést szinte pontosan megtanulta akárcsak egy verset. Amikor már vagy hússzor átfutotta mintha pontosan felmérte volna a titkos körülményeket, melyek az ismeretlen férfi körül kialakulóban voltak. Önmaga sem értette, hogy mi lehetett az a titokzatos vonzalom, mely mélyen megérintette. Volt valamilyen gyerekesen naiv ebben a papírforma hirdetésben. A férfi aki minden bizonnyal megfogalmazta elvárásait a gyengébbik nemmel kapcsolatban még híven hihetett a romantikus tündérmesékben, és az igaz, és őszinte szerelemben.
Irisz eddig pontosan tudta, hogy mindig is a karizmatikus, tehát hatalmaskodni vágyó, és határozott férfiakat kedvelte leginkább. Egészen egyszerűen azok voltak a zsánerei. S ha még ehhez jött egy-két szépen kidolgozott, atletikus, sportos felső testrész, az maga a mámor és az extázist jelentette egy a nap huszonnégy órájában robotoló, modern, extravagáns, csöppet sem szégyenlős nő számára. De most valójában arra gondolt, hogy ez a különös, számára még tökéletesen ismeretlen férfi igazából talán adott korát, és világát sem ismerheti, ha csakugyan ennyire gyerekesen naiv, és szende. Bizonyos, hogy egy olyan férfi szólt hozzá ezekből a sorokból, aki tökéletesen ismerte önmagát, és nem félt kimutatni sebezhetőségét, még akkor sem, ha ezért a külső világ szinte naponta ledarálta, vagy éppen eltaposta. Megnyugtatónak találta, hogy a férfi „romantikus” szót hajszál, különösképp egy olyan karrierista, anyagiasult világban, ahol az őszinte emberi érzelmek jóformán szinte semmit sem számítanak. Ki tudja? Talán éppen emiatt volt érdekes és vonzó! Úgy érezte, hogy kissé elnyújtott rohanó életébe nem árt egy kis harmonikusság és nyugalom. A feltételeknek első olvasására is megfelelt.
Este felé aludt el. De jóformán csak hánykolódni tudott ide-oda nagyméretű háromszemélyes ágyában. Ide-oda dobálta magát, és persze jócskán összegyűrte maga alatt az ágyneműt, vagy megpróbálkozott párna nélkül aludni, lesz ami lesz. Hátha megússza másnap nyakzsibbadás nélkül. Gimis kora óta nem izgult ennyire. Mintha újra szerelmes lenne. Egzotikus arca kipirult, és most először érezte azt nagyméretű tükre előtt álldogálva, hogy nincs miért bocsánatot kérnie, sem szégyenkeznie. Talán az igazi nők akkor a legszebbek mikor várandós kismamák, és mikor szerelmesek lesznek! Azonnal leült a laptopja elé, és máris gépelni kezdett és egy kicsit bemutatkozott. Majd fényképet kért, és hogy a bizalmat fenntarthassa kiválasztott önmagára nem túl hivalkodó, mégis stílusosan csinos fényképet, mely pontosan illusztrálta társadalmi berendezkedését, mégis inkább a megközelíthetőséget részesítette előnyben.
Két napig egyetlen email sem érkezett. Majd meghalt az izgatottságtól, és a nyughatatlan szíve valósággal úgy kalapált mellkasában akár a bolondóra. „Csak nem hibázott? Talán túlzottan is nyomulós, vagy éppen rámenős volt, és a férfiak sohasem szeretik, ha egy nő legalább olyan talpraesett, és karakán, mint ők maguk!” Mígnem a harmadik nap reggelén mikor kávézgatás közben kinyitotta számítógépét, és megnézte üzeneteit levelet vélt felfedezni üzenetei között.
A rejtélyes férfi nyugodtan, és legalább olyan gyönyörűen fogalmazott mintha író, vagy legalább is költő lenne, aki pontosan érzi mire is van szüksége a női léleknek. A levélben mindent igyekezett töredelmesen bevallani. Elmondta, hogy harminchat éves múlt, nőtlen, történelem tanár volt, de most internetes marketing managementtel foglakozik. Anyagi gondjai még nem voltak, de nemrégiben veszítette el édesanyját is, így gyakorlatilag családi hozzátartozók nélkül maradt. Írisz többször is átfutotta ezt az üzenetet, és minden esetben elgondolkozott.
„Mit akarhat?...” – tűnődött. Minden izében lángolt a belsejében, és olyasféle őszinte, és romantikus érzelem kerítette hatalmába, amit talán sohasem érzett igazán. Később megnézte a csatolt fájlt mely három fényképet is tartalmazott. Szinte mindegyiken jócskán meglátszott, hogy az adott férfi súlyproblémákkal küszködik, és bárhogyan is igyekszik szinte képtelenségnek mutatkozik megszabadulnia a fölös, plusz kilóktól. Pufók, barátságos, szinte már-már kisfiús arca mély lelki sebekről, és élettapasztalatokról árulkodott. Még akkor is, amikor megpróbált kissé idétlen, groteszk vigyorgással mosolyogni a kamerába, hogy szimpatikus benyomást kelthessen. Általában rövid tüskefrizurát viselt, és elvesztett, árva tekintettel meredt a világban, mint akit meg kell menteni, vagy legalább is illik pátyolgatni. Úgy érezte, ha elbeszélgetne vele az életről, vagy kacifántos gyerekkoráról sok mindent más színben láthatna, és az is elképzelhető, hogy szerezne magának egy új barátot. Egy igaz barátot, aki nem csak azért van vele, mert hátsó szándékok, homályos alkuk mozgatják, akár egy sakkfigurát. Mind a három fényképet szépen kirakta az ágya melletti éjjeli szekrényre, és elalvás előtt kicsit ábrándozott, hogy vajon most hogy nézhet ki ez a titokzatos férfi? Azonnal leírta az emailben, hogy személyes találkozást szeretne vele, és igyekezett több időpontot is megjelölni választási lehetőség gyanánt. Nem mondhassa később, hogy a nő nem adott a férfinak lehetőséget.
Volt az időpontok között egy nyugodt romkocsma is, melyet nemrégiben újítottak fel, és ahol remek volt a kiszolgálás, és gusztusos ételek fogadták a vendégeket. Már az ajtóban megpillantotta a férfit. Mivel kellemesen napsütéses volt az idő a férfin bermuda nadrág volt, és edzőcipő – talán, hogy kiemelhesse sportosságát -, frissen vasalt kockás ing, mely olyan tanáriasra varázsolta megjelenését, és természetesen a hóna alatt szorongatott közepes méretű, szürke színű csatos aktatáska, melyben valószínűleg titkos dokumentumok lapulhatnak. A férfi elveszetten, tétován álldogált közvetlenül egy nagyméretű fikuszerdő mellett, melynek bujasága rendkívül jól passzolt a romkocsma stílusához. Olyan portugálos lett tőle az egész hely hangulata. Egész pufók, kellemes alakját láthatta. Szíve egyre hevesebben kezdett dobogni. Írisz máris lángvörös lett, és úgy elpirult, mint az alkonyat vérvörös lángja, de egyáltalán nem zavarta, mert minden érzése őszinteséget árult el. A férfi is észrevehette őt, de hosszú percek teltek el mire Írisz volt az, aki kezdeményezett és kedvesen odament a fikuszerdő rengetegéhez és megszólította a férfit.
– Ez aztán az erdő, és dús növényzet! Mintha az Amazonas, vagy valamilyen trópusi esőerdő mentén volnánk, mely egész évben nyárias marad. Én volnék a hölgy, akinek üzenetet küldött. Dr. Csizmacsek Írisz vagyok! – nyújtotta habkönnyű, hosszú ujjú kacsóját. A férfi kissé bátortalanul, de rendkívül udvariasan, és figyelmesen kinyúlt érte és mackós szőrös mancsaival gyöngéd kézcsókot adott üdvözlete jeleként.
– Üdvözlöm! Forgács Ervin! Bocsásson meg, hogy csak úgy… de nem szerettem volna… kellemetlenségeket okozni… - keze nagy volt, és ormótlan, de Írisz mégis megnyugtatóan, és kellemesnek találta. Volt valami a hangjában, mely bölcselkedő emberre vallott, aki legfeljebb csak akkor szólal meg, amikor sürgős mondanivalója van, de akkor igazán.
– Igazán örülök a találkozásnak! Mit szólna, ha leülnénk valahova? – kérdezte kedvesen. Azt hitte, hogy ennek az embernek valami baja van, mert senki sem állt volna be a búja, őserdei fikuszok közé, csupán csak azért, hogy a láthatatlanság illúziójával kérkedjen.
Helyet foglaltak egy kis félreeső zugban, melyet Írisz választott ki. Úgy vélte ettől a férfi majdcsak feloldódik, és már nem lesz annyira merev, és megpróbál kicsit fesztelenebbül viselkedni.
– Meséljen magáról? – kérlelte csillogó szemekkel.
A férfin meglátszott, hogy mintha csak szándékosan kerülné a szemkontaktust nem szívesen nézett Írisz őzikeszemébe. Pedig micsoda bűv erejű, mágikus szemek voltak azok. A nő ezt kisebb provokációnak vélte, és azt gondolhatta, hogy talán túlzottan is magabiztos fellépése válthatta ki a férfi különc viselkedését, de azért kérdőre vonta:
– Ne haragudjon, de… megenged egy kérdést?
– Tessék parancsolni! – nézett rá kissé értetlenkedve a másik.
– Észrevettem hogy Ön nem szeret a másik szemébe nézni! Mit gondol? Miért van ez így?! – kíváncsisága és egyre hevesebben dobogó szíve szinte egyszerre mutatott utat, de fel is csigázta emberi érdeklődését.
– Én kérek bocsánatot kedves… Írisz, ha megsértettem… - hangja érezhetően szomorkássá, csalódottá vált. Mint amikor az ember szakítás után szeretné kiönteni egy vadidegennek a szívét, mégis érzi, hogy bizonyos határokat, és korlátokat mindenképpen szükséges megőriznie, hogy tovább már ne sérülhessen.
– Nézze kedves Ervin! Tudnia kell, hogy én egy csöppet sem haragszom Önre! Sőt! Szerintem egyre jobban kedvelem magát, mert árad Önből valami nyughatatlan lelkierő, mely igen-igen ritka a legtöbb embernél, és engem ez kíváncsisággal tölt el! Másrészt, ha nem szeretne válaszolni a feltett kérdésemre akkor egyszerűen átugorjuk ezt az egészet, és témát váltunk. A döntés joga Önt illeti! – egyelőre elhatározta, hogy nem fog rohanni, vagy sietni sehova. Mindenképpen fokozatosan szeretne haladni. A legtöbb kapcsolat ilyenkor szokott zátonyra, vagy holtpontra jutni, mert vagy az egyik, vagy a másik fél nem hagy elegendő időt a másiknak a dolgok rendbetételére.
A férfi arcán különös szomorúság jelent meg. Ez más volt, mint amikor egy férfi igazán szomorú, vagy búskomor. Mintha ez az ember képtelen lett volna arra, hogy végképp lezárja önmagában a viszontagságos gyerekkort. Mint akinek még mindig nem sikeredett felnőnie, és éppen ezért sziklaszilárdan kénytelen megőrizni valami kisfiús imázst, ami rendkívüli mértékben vonzóvá teszi a hölgyek körében. Persze csak még maga sem tud róla.
– Bocsásson meg, hogy már az első alkalommal ilyen vagyok! Azt hiszem mindig is javíthatatlan leszek! Megpróbálok válaszolni kérdésére! Talán a gyerekkorral kezdődött minden, hiszen minden mindennel összefügg. Képzeljen el egy nagyon pufók, kövér gyereket, akinek gyakorlatilag egy szem barátja sem akad, és akit jóformán kiközösítenek, állandóan megaláznak, és gúnyolnak osztálytársai! – zöldszínű, kifejező szemeivel most fordult elő először, hogy Írisz szemeibe nézett. Mintha szándékosan azt akarta volna, hogy ő nézzen félre, hogy ne kelljen farkasszemet néznie saját múltjával. – Tehát van ez a sebezhető, túlérzékeny gyerkőc telis-tele lelki komplexusokkal és nyavalyákkal, és egy megfélemlített, rettegő helyzetből akarna egész életében szabadulni. De hát tudhatjuk, hogy valahonnét nincs kiút! – hangja érzelmes lett, de bölcs is.
Írisz kinyújtotta kezét, és miután úgy értelmezte, hogy Ervin még nem döntötte el, hogy megfogja-e a kezét valósággal belecsimpaszkodott, és határozottan megszorította, hogy érezze a támogatást, és empátiát.
„Annyira szeretném ezt az embert őszintén, igazán megvigasztalni!” – döntötte el magában Írisz, és bár most még úgy érezte hogy fényévekre van a megvalósítástól, azért már elkezdtek közösen valamit, amiből nagyon sok minden kiderülhet. Továbbra is türelmesen hallgatta a férfi személyes történetét.
Észre se vették, hogy elrepült az idő. A kellemes, nyárias jellegű őszben hamar lett nappalból este. A romkocsmában felkapcsolták a világítást. Ez az aprócska mozzanat mintha mind a két ember számára jelentőséggel bírt volna. Személyiségük belül nem változott, legfeljebb csak tisztábban kivehetőekké váltak arcuk metszetének vonásai. Írisz határozottsága, eltökélt karakánsága, és ambiciózussága fokozatosan kezdett leomlani, de egy csöppet sem bánta, míg Ervin határozatlan, kissé szomorkás személyisége kezdett önbizalommal, és bátorsággal megtelni, hogy egy ennyire rendkívüli, és szépséges nővel sokat beszélhet.
– Gondolkodott már azon, hogy életünk során nagyon sok emberrel találkozunk, és állunk összeköttetésben, mégis előbb-utóbb tudatosan felismerjük, és tudatosan keressük azok társaságát, akik mellett tökéletesen harmóniában élhetünk önmagunkkal, akikkel szavak nélkül is megtalálhatjuk önmagunkat anélkül, hogy bármiben változunk, vagy változtatnunk kellene?
Kérdése konkrét volt, és rendkívül érdekes, kulturális. A férfi ezt vonzónak találta a hölgyekben. Az intelligencia és a humor szinte megkerülhetetlenül az élet részét képezi, és aki felismerni ennek jelentőségét rossz ember nem is lehet.
– Igen, magam is hasonlóképpen gondolom! – arca már nem is tűnt pufóknak, és elveszettnek. Mintha fokozatosan hagyta volna magát megismerni, annak ellenére, hogy életük során csak most találkoztak először egymással, és ugyanakkor ez is elégnek bizonyult, hogy megtalálhassák egymást.