ÁRTATLAN TISZTÁK


Sokszor már gyengélkedő prédaként tekintek magamra. Kire lecsaphatnak bármikor váratlan, s orvul. Kifinomult kegyetlenségek, álcázott alattomosságok titkom már mindenütt lappangva fertőznek. Felszín feletti életformánk gyakorta törtetőbb s alantosabb, akár férgek, és csúszómászók hitvány kis élete.

Mintha minden tett-mozdulat egy-egy kiszámítható, groteszk-tükör volna, mely kristálycserepei között féltőn védelmezi a hamisíthatatlan morált s az Ént. – Vadállatok sunyi szemeiben lángcsóvákat ölt magára zsákmányszerző ösztön s azonmód máris beférkőzött a tudat mélyrétegei közé, ahol csak kevesen járkálhatnak.

Hogy már megvalósulhasson végre az elérhetetlen végtelen: múlt emlékeiből mindenki számítón máris emlékeket rakosgat; mi mindent tartogathat egy-egy Lego, vagy puzzle játékdarabka. Töredékesen hézagos igazságok objektív tanúja. Őszinteséggel már egyre kevesebbszer sikerülhet tartania önmagát annak, ki már úgy érezheti végképp feladta.

Az Élet könyörtelen tartozékain át mégiscsak a Halál s a szerelmi szakítás a legnehezebb! Eloszthatatlan árnyak pislákolnak mindenki feje felett, s mégis azok a legboldogtalanabb túlélői e nagy egésznek, akik meg-nem-élik csupán elszenvedik a Lét stációit. Abban a pillanatban, hogy kéjsóvár karrier-gyűrűkben megszületik a terv: ,,Vajon ki tudhat harácsolni többet?!” – eladnak valami mindig halhatatlanul fontosat, különlegest.

Útkereszteződések vándoraként sok mindent kibír a vándorló, sokat szenvedett emberi szív. Mi értelme is lehet mindig meglesni egymás méregfogát? – Félő, már késő visszaidézni elsuhant pillanatok lábnyomát. Hiszékenységünkben is szánalmasak lettünk. Maradtunk ártatlan tiszták!    

JÖVŐBE LÁTÁS

A jósnő Új Lipótvárosban egy Hollán Ernő utcai lepusztult, kellőképpen barátságtalan, gangos bérházban lakott, melyet totálisan lepusztított az idők történelmi vihara, és szinte senki sem törte magát azért, hogy a ház formája hasonlíthasson egy igazi barátságos környezethez, ahol – kivételes -, az ember otthon érezheti magát. A nagy, tágas lakás mely a földszinten helyezkedett el közvetlenül a kovácsoltvassal ellátott lift mellett már annál inkább egy felső középosztálybeli kifinomult ízlésről, és igényes berendezésről árulkodott.

Amikor az ember kicsit tüzetesebben szemügyre vette azonnal szembe tűnt az a rengeteg sok kisebb-nagyobb Buddha-szobor, melyet szinte a tágasan, komfortosan berendezett nappali szobától kezdve a kisebb étkezőhelységekig mindenütt úgy üldögélt sztoikus békességgel mintha egy ókori filozófus bölcs, aki minden emberről tudja, hogy kérdései vannak a jövő titkaira nézve.

Kora délutánra járt már, amikor három óra körül Görbe Arthúr egy harmincas éveiben járó, volt emberes, termetes tanárember megjelent nála.

– Madame Sírina megmondja Önnek a jövőt! Csupán húszezer forintért! – ajánlotta magát mézes-mázos hangon a hölgy. Sokkal inkább olyan volt az az unalomig elismételt szöveg, mintha egy automata papagáj mondaná végestelen végig a maga körmönfont rikácsolásait. A jósnő szívélyes bájossággal mosolygott, mint akinek ez is a munkaköri leírása közé tartozik.

Arthúr alig volt képes leülni a kis faszékre, melyet nem béleltek ki, és semmifajta kényelmi funkcióval nem láttak el. Bár az is nagyon igaz, hogy közepes, vagy kis emberek számára készülhetett. A jósnő először teljesen megdöbbent, hogy egy ekkora tagbaszakadt ember vajon mit is akarhat igazán tőle?
– Miben segíthetek magának kedves Uram? – gyanakodva emelte rá róka, sunyi tekintetét, mint általában azokra, akik még nem fizettek neki, de amint Arthúr elővette fekete műbőr pénztárcájából a ropogós húsz ezrest rögtön még szívélyesebb mosoly terült el kissé fonnyadófélben lévő múmiaarcán.

– Kérem szépen… bár tudom, hogy valószínűleg semmi esélyem rá… de szeretném megkérdezni, hogy lesz-e családom a közeljövőben, és vajon hogyan fog alakulni az életem, mert most valósággal a mélyponton vagyok… - felelte tétován, hezitálva, remegve, e ahhoz eléggé hangosan, és egyértelműen, hogy a jósnő megnyalja mind a tíz görbe, bütykös ujját a kecsegtető fizetség reményében.

– No, de hát kedves Uram! Honnét kellene nekem azt tudni?! – emelte a málló vakolatú mennyezet felé mind a két tekintetét. Úgy festett, mint aki Szűz Máriához, vagy a mindenszentekhez fohászkodik. Már jócskán elmúlhatott hatvan éves, és látszott, hogy vizenyős, ödémás lábát sántikálva használja, és megkeseredett az egész világtól. Talán ezért maradt mindig is távolságtartó az emberektől, és vonult önkéntes remeteségbe. Nem akarta magát teljesen alárendelni egy felsőbbséges akaratnak, mely felelős az emberek szeszélyes érzelmeiért.

Különféle színű, ócska kártyalapokat kezdett sorrendben kiteríteni a viaszosvásznas asztalkára. Olyan részletesen, és precízen dolgozott, akár egy mérnök, aki valamilyen ünnepi, díszes műalkotást készít, mely valószínűleg még hosszú évszázadokig fennmarad az emberiség emlékezetében.
– Oh! Ajjaj! Kedves Uram! A kártyák nem hazudnak! – recsegő, vénasszonyos hangja riadtan, baljóslatúan csengett. – Sajnos nagyon sok mindent látok a maga jövőjében. Mintha maga mindig is hajótörött lett volna, és roppant sebezhető! Talán a boldogság azért kerülte ki, mert nem volt hajlandó hallgatni a szavára. Milyen a csillagjegye? – hajolt közelebb megvillogtatva műfogsoros, gusztustalan mosolyát a fiatalember előtt.

– Nyilas vagyok, kérem… - Arthúr hatalmas kortyokkal lenyelte a posványos levegőt; az izgalom, és rettenet hamar verejtéket csalt egész arcára.

– Volt-e kapcsolata nőkkel…? – kérdezte pár másodperc múlva vallatón, és szigorúan.
– Bocsásson meg asszonyom, de úgy gondolom, hogy ez… magánügy! – maga sem tudta, hogy fordulhatott elő vele, de menten elpirult szégyenében. Az utolsó randija még végzős gimnazista korában volt. Azóta sajnos elkerülte a szerelem.

– A kártyák nem hazudnak kedves Uram! – bütykös ujjaival körkörös mozdulatokat tett egy-két kártyalap felett, és valami varázsigét is mormolgatott, mire ujjai egyszerre csak megakadtak a szerencse kereke lapja felett. A magasba emelte a kártyát, hogy a fiatalember is jól megnézhesse.
– Látja ezt a kártyát! A szerencse kereke! Maga egész életében a balszerencse foglya volt! Igazam van?

Arthúr félősen csak bólogatni volt képes, mert úgy ítélte meg, ha az öregasszony egyszer már ennyire belelovalta magát tán még veszélyes is lehet.
Az öregasszony most egy hatalmasat köpött az egyik eltört porcelántányérba, melybe aprócska gyógyfüveket, és tömjént tett, melyet később meggyújtott, mire szegény fiatalemberre azonnal rátört a barátságtalan, és kíméletlen öklendezés a nyálkahártyát irritáló füsttől. A vénasszony velőtrázó, élés nevetést hallatott, melybe a teljes idegrendszer is megborzongott…

A magány, az öregedés, és a feleslegessé válás mérgező elixírje áradt el körülötte. Okos, és ravasz tanácsaival bárkit manipulálni tudott, és – ha úgy hozta a szükség -, nyugodt szívvel szedett rá, vagy használt ki embereket.
– A maga élete átlagos és semmitmondó! Vigyázzon! – már megint gyanakodva nézett farkasszemet a hezitáló fiatalemberrel.
– Hisz ön az akaraterő hatalmában? – kérdezte kissé tanácstalanul. – Mert ha nem hisz az sem baj, de így azonnal megfosztja magát minden további lehetőségtől! – hangja úgy csengett, mintha egy női Theirésziász akarná figyelmeztetni a kíváncsiskodó Odüsszeuszt a világvégére. – Maga még soha ez életben nem állt ki önmagáért sem! Minden helyzetben mások mondták meg magának mit tegyen! – kinyújtotta kérges, pergamentekercsszerű, fonnyadt bőrét és habozás nélkül elvette a húszezer forintot.
– Bocsásson meg asszonyom, de Ön nem ismerhet engem… - emelte fel valamivel hangosabban a hangját Arthúr, aki sértve érezte magát, hogy a legelső találkozáskor valaki máris véleményt mondott róla.

– Mikor is született? Ha Nyilas a csillagjegye feltételezem, hogy a téli napforduló környékén? – kérdő tekintete mintha máris megérezte volna a választ.
– November végi születésű vagyok asszonyom! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel.

– Á, vagy úgy! – lepődött meg színlelve az öregasszony. –Egy kötekedő Nyilas, aki azt képzeli mindenre tudhatja a válaszokat. Maguk mind egyformák! Hirtelen haragúak, de a lénynek sem képesek ártani, és nagyon tudnak ragaszkodni az emberekhez, bár jócskán emberkerülő hírében állnak. A túlzásba vitt munkavégzés, és stressz határozottan káros magának. A túlzott érzelmeket is kerülje el. Vegyen magának egy kismacskát. Maga fájdalommentesen fog meghalni, pontosan a hatvanadik születésnapja körül. Egyszer csak elalszik egy könyvvel a kezében, miután megírta végrendeletét… Remélem elhiszi, amiket most mondtam.

– Elhiszem… - felelte Arthúr hitetlenkedve, csöndesen.

Arthúr a legtöbb dolgot, mely az életére vonatkozott nem hitt el. Mégis, életében már nagyon fiatalon szembesülnie kellett a halál gondolatával, hiszen alig múlt tizenegy éves, amikor szerető nagyapja váratlanul meghalt, és ezt követte sorrendben szinte mindig téli időszakban családja és szerettei halála.

– Az új évben -, mondotta a jósasszony -, megtalálhatja az életben amit keres. Ki tudja? Talán még igazi barátokra és lelki társra is szert tehet! A legfontosabb, hogy próbáljon meg megbízni az emberekben, és bár ez mostanság fölöttébb nehézkes és rizikós feladatnak ígérkezik egy bizonyos hölgynek, aki majd két éven belül felkeresi, és kopogtatni fog az ajtaján mondja meg neki, hogy szereti, és ne hagyja kiszállni az életéből, különben örök magány és kárhozat lehet osztályrésze! – felelte fáradtan, kimerülten. Most olyan volt múmia arca, mint aki borzasztóan hatalmas varázslatokat, és lélektani energiákat mozgatott meg másodpercek alatt, és ez együltő helyében is kivette jóformán az összes energiáit.
– Sorsa mindenkinek meg vagyon írva a csillagok törvényeiben! – mondotta ítélet szerűen, akárcsak egy próféta -, de azért nem árt, ha az ember irányítja a saját életét… - sokat sejtetően lehajtotta fejét és újabb fohász következett valószínűleg az égi hatalmakhoz, akikkel összeköttetésben lehetett.
Görbe Arthúr óvatosan, nagy termetét egyensúlyozva felállt a recsegő székről, majd óvatosan aktatáskáját hóna alá csapva megtörölte verejtékező homlokát egy zsebkendővel, és halk búcsúzást mondva kisétált az ajtón. – Vajon milyen jövőt rendelt számomra az élet? – töprengett fennhangon, és most az sem érdekelte különösképpen, hogy a buszmegállóban álló emberek többsége őrültnek nézi, amiért magában motyogott.

SZUPERHŐSÖK AZ ÉLETBEN

A nagy Csendes-óceán partvidékén Kalifornia államban szinte mindig nagy volt a nyüzsgés, és attrakció, ha egy-egy Hollywoodi szupersztár, vagy filmcsillag feltűnt akár csak egy ötcsillagos étteremben, vagy egy méregdrága üzletből lépett ki sietős, ideges léptekkel, hogy a mindenre éhes, és mohó paparazzi-hiénák elől biztos menedéket találhasson – általában -, szándékosan sötétített üvegű Chevrolet luxus terepjárójában.

Most viszont mivel meglehetősen nagy költségvetésű szuperprodukcióról volt szó, melyben Oscar-díjas legendák is fel-feltünedeztek a legtöbb arrogáns, kötözködő, spanyolviasz gyáros filmcsillag egészen egyszerűen nem lehetett meg, hogy bizonyos rájuk nézve kínzó, és fölöttébb kellemetlen kötelezettségeknek ne tegyen eleget. Néhányan éppen ezért maradtak távol az összes feleslegesség számba menő felhajtástól, és inkább zárkóztak be a lakókocsijukba.

Egy alig hat éves fantasztikusan talpraesett kislány saját szuperhős jelmezbe öltözött, és minden vágya az volt, hogy élőben találkozhasson nagy kedvenc szereplőivel, mert éppen válófélben lévő apja megígérte neki, hogy láthatja kedvenceit, és – feltéve persze -, ha a szerencse is melléjük szegődik bátran kaphat még akár autogramot, és közös selfie is, amit később színes nyomtatóval kinagyíttatnak, és kiakaszthat gyerekszobája falára.

– Apu! Ugye elviszel oda! Légy szi! megígérem, hogy nagyon jó kislány leszek! – kérlelte gyönyörűséges bociszemekkel a rendszerint szófogadó kislány kissé idegeskedő, és most stresszes apát, akinek látszólag egészen máshol járt az esze. Hiszen, ha neki kell a gyerektartás mellett az asszonytartást és egyéb anyagi természetű dolgokat is fizetnie akkor félő, hogy másra már nem igen fogja futni szerény fizetéséből. De valahogy csak megoldja! Elvégre az élet és a világ nem áll meg. Legfeljebb csak más összefüggéseket, fordulatokat vesz ez az egész összerendezett egész, melyről mindenki a legjobbat feltételezte.

– Igen! Drágaságom! Megígértem! Apunak még van egy kis dolga, de utána esküszöm mindenre, ami szent, hogy elviszlek! – ígérte, fogadkozott, csakhogy tüneményes angyalkája végre már hagyja békén, mert időközben egyre hasogatóbb, é pokoli fejfájás kezdte hasogatni agyát. Valósággal úgy érezte, mintha feje menten ketté akarna hasadni. Talán ő tehet egyedül arról, hogy felesége boldogtalan lett? A belét is kidolgozta egész álló nap az építkezéseken. Ha valamelyik gazdag embernek palotaméretű luxusingatlan kellett akkor mindig ő volt az, aki – ha kellett -, melósokat szervezett, maltert, cementet kevert, vagy aszfaltozott, hogy a határidőre haladéktalanul minden a legnagyobb rendben legyen. És akkor tessék! Most még ez is! Micsoda érthetetlen baromság! Az asszony egyszer csak úgy dönt, hogy pár hónapra visszaköltöznek az anyósa kertes házába a kislányával, őt pedig senkiházinak tekintik. Később már odáig fajult ez z egész, hogy valósággal notórius üldözési gondolatok jártak a fejében. „Mi van, ha ez az egész csak látszat? És tulajdonképpen a felesége csak azért találta ki ezt az egészet, mert valójában egy másik férfival csalja meg őt kellő rendszerességgel?” Hogy lehet ennyire képmutató, és szívtelen?

A hatalmas, égimeszelős pálmafák hűsítő árnyékokkal csalogatták az összesereglett embertömegeket. Úgy tűnt, hogy valósággal a kontinens minden szegletéből ideözönlöttek csak azért, hogy élőben is megcsodálhassák kedven színészeiket. Mintha az embereket egyedül csak a minél nagyobb, és kolosszálisabb méretű, gigantikus felhajtások, parádék, sajtótájékoztatók nyűgöznék le, míg az élet hétköznapi, tehát egyszerű és átlagos dolgai elfelejtődnének, elsikkadnának az emlékezet számára.
Szinte már minden parkolóhely zsúfoltan foglalt volt, így kénytelen volt megállni egy tűzcsap mellett. Nem baj! Legfeljebb majd reklamálni fognak kicsit a közterület felügyelők, vagy a tűzoltók, ha tűz lesz. Meg kellett állnia, mert most ő a nagy felnőtt, a gondoskodó szülő, és nagyon szeretett volna valamiben kitűnni, hogy kislánya igenis büszke lehessen rá, ha már egész életében sohasem lehetett maximálisan szerencséje. Most ő a szuper apu!

– Apu! Szerinted találkozhatok Wonder womannal, és Batmannel? – a kislány hangja időnként megremegett. Mintha tudatosan is érezte volna, hogy apja mindig mindent megígér számára, de valójában sohasem képes megtartani fogadalmát, így nem lehet rá számítani.
– Nem tudom kicsim! Majd meglátjuk! De most muszáj gyalogolnunk, mert sajnos az összes parkolóhely betelt. – kiszálltak az autóból, és az idegeskedő apuka remegő, erős kezekkel szabályosan kivonszolta a gyenge csontú, szuperhős jelmezes kislányt, aki ebben a percben kicsit megijedt, mert nem tudta hova tenni apja hirtelen jött rigolyás, és érthetetlen viselkedését. Csak a fokozódó indulatot, és haragot érezte, mely fokozatosan tört elő a férfiból.
– Apu! Légy szi! Ne fogj olyan erősen, mert fáj a karom! – kérlelte apját a kis hercegnő.

– Most akarod őket látni, vagy sem! Mert tőlem vissza is fordulhatunk! – kérdezte hangosan, szinte már ordítva a megszeppent, félős kislánytól, majd egyszer csak meggondolta magát, mint aki máris észhez tért, és belátta, hogy kislánya még gyerek, és nagyon sok felnőtt dolgot nem ért. Óvatosan lehajolt hozzá:

– Életem! Ne haragudj! Tudod anyu meg apu most nagyon haragszik egymásra! Biztos te is szoktál haragudni az csoporttársaidra, vagy barátaidra. Ilyenkor tudod az ember nem a szeretteire mérges, sokkal inkább önmagára, mert annyira tehetetlennek érzi magát! Megérted ezt édesem?!
– Igen… meg! – felelte szinte tanácstalanul, majd máris eleredtek gyönyörű, nagy gombszemeiből a visszafordíthatatlan könnyek.
– Jaj, bogárkám! Ne sírj! Egy szuperhős sohasem sír, de mindig felveszi a harcot a szuper gonoszokkal szemben! – egy papír zsebkendővel megtörölte szemecskéit, majd ölbe kapta, és sietősebbre vette lépteit, mert időközben hatalmasra duzzadó, valóságos, minden oldalról hömpölygő tömeg kerítette hatalmába azt a nagyobbacska teret, ahol a színészek egy hatalmas összetolt asztal mellett autogramokat osztogattak, fényképezkedtek a rajongókkal, vagy csak a riporterek ügybuzgó, és túlzottan kíváncsi kérdéseire próbáltak meg velős, frappáns válaszokkal szolgálni.

– Ne izgulj kincsem! Mindjárt ott vagyunk! – letette a kislányt, amint célhoz közel értek. Még így is volt egynehány kellemetlenkedő fanatikus, akik szó szerint valósággal felöklelték a legtöbb embert, mert megszállottságuk oly mértéket öltött akár az euforikus őrület, ha szupersztárok közelébe juthatnak – akár csak másodpercekre is.

– Nézzék! Ott van Chris Pratt és Gal Godot! Vajon milyen lesz majd az új Wonder woman film? – hasonló kérdésekre voltak kíváncsiak a minden lében kanál sajtó munkatársai is, akik minél szaftosabb a szennyes történetekkel rendelkeztek annál több embert voltak képes megszólítani, és manipulálni. Az ember igazán csak ekkor döbbenhet rá a bulvármédia károsan befolyásoló tömegmanipulációira, melyek úgy terjedtek akár a fertőző betegségek, és sohasem lehetett őket kellő mértékben visszafojtani.

A legtöbb hollywoodi filmcsillag közvetlen, jó fejnek mutatkozott. Robert Dawney még azt is megengedte, hogy két vasember kosztümbe bújt ismeretlen rajongó felkapja a levegőbe, és körbe hordozzák pár percre, mint valami győzelmi trófeát. Majd jött a gáláns jópofizgatás, autogram osztogatás, és közös selfizés, majd amikor úgy tűnt a rajongók kezdtek lekopni egy újabb telhetetlen, és mohó roham következett, és minden kezdődött elölről.

– Hogy érzed magad drágaságom? – kérdezte az apuka, aki már most úgy verejtékezett, akár egy vadállat, mert a déli órák környékén a levegő hőmérséklete drasztikusan, és provokatívan megemelkedett.
– Kicsit fáradt vagyok… - panaszkodott vékony, alig hallható egérhangján az angyalka, de kitartott. Elvégre hányszor az életben lehet alkalom igazi hősökkel, és hús-vér sztárokkal találkozni, akik – meglehet -, egyedül csak arra várakoznak, hogy szóba elegyedhessenek a kíváncsiságra éhes emberekkel, és minél több kérdésre válaszolhassanak.

– Édesem! Nyugodj meg! Mindjárt mi következünk! Fantasztikus lesz! Majd meglátod! Csak tarts még ki egy pár  percet! – igyekezett csekélyke lelkierőt csepegtetni elfáradt, elcsigázott kislánya szívébe az apuka, aki észre se vette, hogy kislánya előfordult, hogy napszúrásgyanús. Bár talán sokkal inkább a szuperhős jelmez lehetett a ludas, melyet már kora reggel óta viselt. Talán még abban is reggelizett.

Egy két méter magas izomkolosszus terelte a hatalmas emberáradatot a nagy asztalok irányába. Látszólag úgy festett, mint egy birkózó, vagy testépítő kidobó ember méretes bicepszekkel, melyek simán lazán kilapíthatnak egy buldózert is, ha valaki fel merné idegesíteni.

– KÖVETKEZŐT! – ordította bele a zsivalygó tömegbe, hátha bárki meghallja.

Az apuka számára most jött el a felkínált alkalom. Kislánya szemében végre olyan apukává válhat, akinek egyetlen fontos feladata van ezen a földön: hogy kislányát boldognak és elégedettnek láthassa, és ennek érdekében képes mindent megadni, és megtenni, hogy teljesülhessenek az álmai, és vágyai. Hiszen egyszer van z életben gyerekkor, nem igaz?!

Megint ölbe vette, és óvatosan, lépésekben haladva odasétált a sztárszínészek hosszú asztalához, ahol a legtöbb színész újabb végelláthatatlan autogramokat osztogatott jobbára semmitmondó fecnikre, néhol emlékkönyvekbe, és műmosollyal vigyorogva beálltak a szokásos selfizésekhez, hadd legyen meg mindenkinek az öröme.

– Üdvözölöm… kedves Uram… - köszöntötte személyesen Robert Dawney az most idegeskedő apukát. – Parancsol egy posztert, autogramot…? – széles, napszemüveges, piperkőc mosolyát szinte mindenki jól ismerhette a mozifilmekből.

– Kicsim! Kérlek ébredj fel! – suttogta kislánya fülébe. –Itt áll előttem a Vasember! – noszogatta szemlátomást nagyon fáradt kislányát. Beletelt pár percbe, mire a kislány kinyitotta szemeit, és hirtelen olyan élénk érdeklődésű lett, és olyan fitt, mint akibe húsz liter kólát diktáltak bele, csakhogy ébren maradjon.

– Nézzenek oda! Ifjú hölgy! Fantasztikus a jelmezed! – nézett oda Gal Godot, és megsimogatta a kislány haját, mintha csak szerető anyukája lenne. –Én is szeretnék egy ilyen jelmezt, de sajnos az enyémet vissza kellett adnom a stúdiónak, amikor befejeztük a forgatást. – máris következett az aláírás, és a poszterosztás.
Egy valaki azonban hiányzott a bosszúállók csapatából. A Lokit alakító angol, shakespeare-i színész. Az ember nyugodtan mondhatná, hogy angolosan távozott, feltűnés nélkül, ám ha az emberre számítanak, akkor ez nem tűnik elfogadható mentségnek.

Valaki máris elejtette a kérdést, hogy hol lehet a felkapott színész?

– Szerintem egész nap abban a tetves lakókocsijában kuksol, és esze ágában sincs, hogy a rajongói elé dugja a tetves orrocskáját. – jegyezte meg valaki a tömegből szarkasztikusan.
A kislány vigyorgó, mosolygó arcára hirtelen a tartós, lemondó szomorúság vont viharfelhőket. Amikor annyira szeretett volna Lokival is találkozni. Lehet, hogy a való életben nem is annyira gonosz, mint a filmeken, és az is lehet, hogy talán ő is szereti a csokifagyit, mint ő? Hát akkor mi történhetett? Miért nincs itt, amikor mindenki számít rá?

– Nos… Kedves Uram és ifjú Hölgyem! Nagyon örültem a találkozásnak! – villantotta meg mosolyát az élő Tony Stark előttük, és mintha csak egy élőszereplős filmben lenne megint kecsesen végig galopozott az asztal mellett, és visszatért eredeti helyére.

A kislány most vigasztalhatatlanul sírva fakadt. Gal Godot hatodik érzékkel megérezte az ilyesmit, elvégre a való életben is büszke édesanya volt, és az anyai ösztön műszere hamisíthatatlan vészjelzéseket küld a szívnek, és az agynak.

– Kislány? Mi baj van? No, te szegény kis drága? Az a fránya, csúnya Loki elvette a jó kedvedet? – simogatta meg újra fejecskéjét.

– Oh! Elnézést kérek… - kezdett mentegetőzésbe a feszült apuka. – Tudják az a helyzet, hogy a feleségemmel mi most nagyon haragszunk egymásra, és úgy tűnik, hogy ez a gyereken csapódik le! Mintha barátaihoz, és nem ismeretlen, vadidegen filmsztárokhoz beszélt volna.

– Semmi probléma kedves Uram! Én is szülő vagyok! – az igazi Wonder woman máris benyúlt méregdrága retiküljébe és kihalászott egy nagyméretű szívecskés nyalókát és egy ártalmatlan plüssállatkát. Felállt az asztaltól, és odahajolt a szomorkodó, apja kezét szorongató kislányhoz, aki most roppant elveszettnek, sebezhetőnek, és sérültnek látszott.
– Figyelj csak édesem! Ez itt Picúr Úrfi! Egyik kedves barátom! Az utóbbi időben nagyon kevés időm volt foglalkozni vele, ha megkérnélek vigyáznál, és gondoskodnál róla! Hidd csak el, nagyon hálás lesz érte! – kis pöttöm, pufók kezei közé rakta óvatosan a plüssállatot, a megszeppent, leesett állú apukának jutott a nyalóka.

A kislány kisírt szemekkel, és egy fájdalmas mosollyal megköszönte, hogy ennyire kedves volt az igazi Wonder Woman, majd apukájával együtt tovább sétáltak, ki a tömegből.

Amikor az apuka és kislánya eltűntek a tömegből Gal Godot kénytelen volt megigazítani mindig makulátlanul tökéletes sminkjét, mert időközben őt is valósággal elöntötték a valódi, hamisíthatatlan érzelmek, és az elmaszatolódott szemfesték korántsem fest olyan jól az magazinok címoldalán. Mégis, akik szemtanúi voltak az esetnek, illetve okos telefonjaikkal videóztak máris serénykedő szorgalommal töltötték fel a közösségi média oldalakra a legújabb Wonder womanos hőstettet a síró kislányról, hatalmas rajongótábort, és gratulációkat szerezve a sztárszínésznő és követőik számára.

– Mondjátok meg Lokinak, ha nem akar Thorral összeakaszkodni legközelebb legyen itt időben, és elégítse ki a közönségét! – jegyezte meg epésen, és jogos haraggal Robert Dawney.

VENDÉGTERMŐ IDŐSZÁMÍTÁS


Minden ütéssel könnyedén megtorpan majd el is pattan az Idő. Hajtűkanyarok, baklövések elátkozott keresztútjain át szállítja életadó oxigén-nedveit vérem nyughatatlan létem pesszimista óráján. Mélyre vágott, bújócskázó sebek, alábecsült, gyilkos-tréfás ecsetvonások tarkítják arcom felszín alatti rétegeit; kóborló, vándor lelkemet.

Hol marad vigasztaló Kedvesem, ki egyetlen Mindenség-pillantásával  sebeimet begyógyítaná s új nappalok romjain a remény Phoenix-üstökösével felköszöntene?! – Jaj, mert minden egyes téveteg, kisiklatott nap már hibádzik valami, s könnyen romba dőlhet a nehezen kiérdemelt bizalom. – Libegő kanyarokból elegem lett rég! Harmonikus békét már inkább választanám. Fölösleges tetszelgés már minden adrenalinfüggő challange-day, maga-puffogtatás.

Erőpróbát mindig is a nemesebb szív s moralitás teszen. Sorstragédiák összekuszált láncolatain nem szabadna bűnbak-bűnösök után kutatni. Útmutató zuhanásokban a túlélések maroknyi lehetősége is felértékelődik. Elhalasztott ötletekből még nem születhetett méltó karrier, sem tudós szamárlétra-vágy!

Minden pillantás egyszerre elgondolkodtat s tükröztet is valamit. Lényegek alkímiája, mint érzelmek széles hálója fokozatokban megmutatkozik s felszínek peremein megtapadó büszkén-viselt könnycseppek igazgyöngyeiből hirtelen egy-egy, őszintébb Én keletkezik. – Valami mindig ütközési pontokat feszít teremtő életek útjaiba. Hol lángoló, örökkévaló boldogságokat teremt egy-egy hűséges mozdulat, vagy csókok dédelgetett, titkos párbeszéde ahová mindig önfeledten, kiegyensúlyozottabban visszatérhetnek egymásból táplálkozó szerelmes szívek…

MEGTALÁLT FELISMERÉS

A szokásos ismerkedéstől szerintem nyugodtan eltekinthetünk. Különben is. Állítólag már az óvodában egészen pontosan a kiscsoportban ismerhettük egymást. Csupán arra kellett volna koncentrálni, hogy az adott kislány vélhetőleg azért tette tönkre és rongálta meg mind egy szálig méregdrága Transformers-robotjaim, és színváltós autóim arzenáljait, mert képtelen volt beletörődni, és elfogadni az egyszerű tényt, hogy egyáltalán észre vegyem, mint egy konkurens, tehát bizonyos tekintetben vetélytársat jelentő másik gyereket, és nem pedig szerelmes partnert, akire esetleg még kíváncsi is lehetek.

Így tizenöt év távlatából az idő is mintha egyetlen szempillantást jelentene az emberi történések hosszú sorozatából. Az illető hölgy külsőre rendkívül megváltozott. Hiszen hol is volt már a jól megszokott szépen kifésült szőke haj benne a kissé ronda rózsaszín masni, amit csupán az aggodalmaskodó anyuka erőltetett, csupán csak azért, mert lánya mellett sokkalta jobban vágyott a hírnév szánalmas morzsáira. Hol volt már a fogszabályozó, mely mindannyiszor ha valaki alattomosan lekapcsolta a villanyt szikrát vetett, ha esetleg valaki megakarta csókolni. Hol volt már a renyhe, kissé gusztustalan úszógumi, és pattanásos, mitesszeres bőr, amit akárhogyan is próbáltak a legméregdrágább kozmetikai csodaszerekkel eltüntetni valami miatt szinte rendre hiba csúszott a számításba. És végezetül valahol az időben – szerencsére -, lemaradt a szódásszifonos, szárú keretes, pápaszemes szemüveg, mellyel nemcsak idétlen okostónira, de vasorrú bábára is hasonlított az illető személy, aki viselte.

Ezek most mind hiányoztak. Az ismerkedős esten elém állt egy csúcs szuper, főnyeremény, szupermodell bombázó, aki azt mondta magáról régóta ismer, és már kislány korában is rendkívül nagy hatást gyakoroltam rá, pusztán furcsa különcködő sirámommal, bármit is jelentsen az utóbbi kifejezés.

– Szia! Ne haragudj, hogy megszólítalak! Már egész biztosan nem emlékszel rám! – kezdte elragadó millió forintos bájmosollyal. Csak azt tudnám, hogy hogyan képesek a nők azonnal elérni, hogy valaki szimpatikus legyen a körükben?

– Én kérek elnézést… - nyögtem, mert sajnos az évek múlásával talán jobb lett volna, ha valamicskét adok magamra, és megpróbálok konditerembe menni, hogy gusztustalan, és cseppet sem vonzó húspogácsáimtól a hasamon végérvényesen megszabaduljak. Most viszont kisebb önbizalomra is szert tehettem volna egészen nyugodtam, hiszen lám csak! Valakinek még így is bejövök!

– Én viszont nagyon is emlékszem terád! Te voltál az a furcsa kisfiú, aki mindentől megijedt, és mindig elbőgte magát. Sokszor bepisilt! – furcsa, kellemes nevetéssel igyekezett leplezni zavarát. Nem is tudtam, hogy a sikeres, modern nők is zavarba tudnak jönni, bár ügyesen, és körmönfontan leplezik. Úgy elpirultam, mint a vadalma. Nem szoktak máris a legelső alkalommal a tragikomikus gyerekkor tiltott tabunak minősülő emlékeivel előhozakodni.

– Hogy te milyen édi cukorfalat vagy! – mosolygott legalább ötszázezer forintot kóstáló, vadonatúj ragyogó hófehér fogsorával, mely makulátlan tökéletességgel díszítette száját, és a tökéletesség professzionalizmusával ruházta fel viselőjét.

Olyan megalkudott, olcsó, kisstílű csalinak éreztem magam, aki mellett a legtöbb nő csupán elmegy szó, vagy köszönés nélkül. A másik véglet pedig, hogy olyan kihasznált játékszer vagyok, akit a nők kedvükre kihasználnak, és amikor már jócskán kifacsarták, akár egy szaftos citromot azonnal elhajítják, mint a szánalmas balek idióták többségét.

–Bocsáss meg… de sajnos nem ugrik be, hogy honnan vagy ennyire… ismerős! – vonzót akartam volna mondani, hiszen már egész fizikai megjelenése, sötét színű, csipkés, romantikus koktélruhája is azonnal felébresztette legősibb, vérforraló ösztöneimet. Talán jobb lett volna egy közismert költő szerelmes verse, ami közismert. Ám ha belegondolok, hogy a legtöbb XXI. századi közösségi médiához hozzászokott nő valósággal utálja, ha valaki versekkel kábítja őket, inkább bamba mód hallgattam, és megpróbáltam kitalálni sakklépéseit…

– Jaj, te kis hóbortos butuska! – cirógatta meg hosszú, kirúzsozott körmeivel pufók arcomat. Körmeivel bátran apríthatott volna jeget is, vagy szétkaszabolhatta volna hajótörött testemet. képzelem mit művelhet egy ilyen bestiális nőstény az ágyban. –Piroska vagyok! A Halász Piri! Így már azért remélem beugrik valami?! – érdeklődött mohón, kíváncsian. Mintha folyton egyre közelebb szeretett volna jönni, hogy beavatkozzon személyes életembe, megsértve ezzel a magánélet szentségét.

– Oh! Hát… bocsáss meg kérlek… ezt a meglepetést… - mint akit hosszan tartón a víz alá nyomnak, és aztán hosszú ideig megszólalni sem bír. Arcomat megint kellemes, pirospozsgás pír futotta el. Elvégre csak nem lesz ez az istennő olyan gyerekesen galád, hogy megint kekedzkedni, vagy heccelődni akarjon velem? Vagy mégis?!

–Látom, te semmi se változtál! – máris a hátam mögé került orvul, és könnyedén, szeretni valóan megpaskolta ellustult, zsírosodásnak indult hasizmomat. Már ha egyáltalán létezett! –Még mindig ugyanaz a gyerekes karizmatikusság sugárzik belőled! Ez nagyon bejön! – vallotta meg szégyenlősen. Úgy éreztem magam, mint akivel ténylegesen gyerekes, bosszútréfát játszanak, vagy már megint hét éves vagyok, és végig kell szenvednem a még rám váró megaláztatások, és kicsinyes gazemberségek egész sorozatait. Ez lehet, hogy meg is látszódott arcomon, mert ő észrevette, és hirtelen hangnemet váltott. Akinek füle van a hallásra megérezhette szavainak árnyaltabb, összetett árnyékait.

– Jaj, meg ne sértődj nekem édesem! Csak vicceltem! Megpróbálom oldani ezt a nagyon stresszes hangulatot! Kérsz egy koktélt, vagy valami erősebbet? Én meginnék most egy Manhattan-koktélt, vagy egy kis Kozmót! Te mit innál? – ajánlkozott, akár egy főpincér. Mivel nem iszom alkoholt, kissé feszélyezve éreztem magamat, de aztán gátlásosságomat félretéve kértem egy kólát.
– Csak kólát citrommal, vagy whiskyvel? – tréfálkozott miközben ravaszkás fény csillogott nagyalakú barna szemeiben.

– Csak simán! Köszönöm szépen! – tétován, földbegyökerezett megsemmisüléssel vártam rá, amíg oda galoppozik könnyed, rugalmas, sportos gazellaléptekkel az önkiszolgáló asztalhoz, és tölt mindkettőnknek. Mintha az összezsúfolt, ricsajozó randizó társaság macsó Alfa-hímei is mind begerjedtek volna már arra a lassított felvételre, amit az én agyam is képkockák sorozataként közvetített. „Basszus! El a kezekkel Uraim! Ő az én barátnőm!” – jó lett volna most ordítani.

–Itt vagyok mucuska! De szívecske miért nem ültél le?! Itt álldogálsz! A végén még a biztonságiak érzik magukat fenyegetve! – „már megint egy olcsó vicc!” – gondoltam, és megpróbáltam mosolyt erőltetni savanyó, fakó fehér arcomra, de valahogy megint nem sikerült.

–Tessék a kólád! – adta oda a kissé sablonos, papírpoharat, melyből varázslatos módon megmaradt az üdítő minden cseppje, míg magának koktélt készített napernyővel igazi karibi stílusban. Ha egy ilyen nő feszít az ember mellett bikiniben a Karibi-térségben mindenkit megevett a sárga irigység.

–Szerintem ott üljünk le! Az ablak mellett! – már sietett is utat törve magának a zsúfolt emberek között, aki mintha hercegnő lenne zokszó nélkül félreálltak az útjából. Engem persze szóra sem méltattak. Még nekem kellett ügyetlenül zsonglőrködnöm közöttük mire sikerült megtalálnom a helyemet. Akár egy Benny Hill komédiajelenet, ám ezúttal kihagyták a gyorsítást.
Amikor odaértem az asztalhoz ő már a koktélját itta kacskaringós szívószállal, és kedvére játszadozott a napernyővel.
– Na végre valahára kis bocsom! Mi tartott ennyi ideig? – viccelt, ám én halálosan komolyan gondoltam szavait, és pechemre kicsit meg is sértődtem.

– Ne butáskodj szívem! Nem érzed, hogy viccelek! Istenem! – emelte égre mennyország-tekintetét. – Hogy te micsoda egy sótlan, begyepesedett alak lettél! Hallod-e?!
–Bocsáss meg… kérlek… nem úgy gondoltam… - már megint az idióta kisfiús sárm.

–Semmi gond! – kortyolt egy nagyot. –Hé! Ez a koktél valami isteni! Biztos nem kérsz egyet? nem tudod mit hagysz ki!

–Tudod már régóta nem ittam intenzíven, és nem szeretném elrontani a romantikus este hangulatát! – hiszen valamit mondanom kellett, bár biztosan észrevette, hogy nem szeretem az alkoholt.

– Hogy neked mindig mennyire igazad van cicukám! – kéjesen megnyalta enyhén telt alsó ajkát, melyet kislányként utált, mert a nagy fogai miatt úgy érezhette folyton őt bámulják. – De most aztán ne kertelj! Ki vele! Van barátnőd? Feleséged? Gyereked?

Mindent egyszerre! Ez nagyon tetszik! Nem vesztegeti bagatell semmiségekre az idejét.

– Hát… ami azt illeti volt valakim, de kiderült, hogy ő mást keresett ebben a párkapcsolatban… - már megint az örökös önsajnálati hangnem, amitől vagy fejre állnak, vagy a falat kaparják kínjukban az emberek, míg a többség valósággal máris megfojtana egy kanál vízben.

– Jaj kis drágám! Ez borzasztó! – ragadta meg védelmező anyatigrisként két szőrös kezemet. – Őszintén sajnálom! – máris csókolgatni, puszilgatta kezeimet, amitől a legtöbb helységben ücsörgő kiéhezett férfi máris ellenséges vetélytársként kezdett felém gyilkos, agresszív pillantásokat küldözgetni. – Beszéljünk róla szívem? Tudod nekem bármit elmondhatsz, nem adom tovább! A mi titkunk marad!

– Nem szeretnélek terhelni az én kálváriámmal, egészen biztos neked is voltak mélypontok a saját életedben! – próbáltam megsimogatni kezét, de mintha nem is rám figyelt volna, sokkal inkább szavaim értelme vonhatta el kíváncsi figyelmét.

– Ugyan már! Ez nem igaz kis csacsim! De… ahogy gondolod! – újabb hatalmas, mohó korty következett a megkezdett koktélból. Szinte hallani lehetett, amint a kellemes nedű végigszánkáz a nyelőcsőn, majd elér a mellkas és a dobogó szív pitvaráig.

– Mivel foglalkozol mostanság? – visszatért a rendes kerékvágásba.

– Hát… lássuk csak! Öt és fél évet tanítottam vegyesen törit, és irodalmat, de onnan elég hamar mennem kellett, mert az igazgató nem bírta a képemet. A gyerekek viszont nagyon megszerettek. Később online marketinggel, és szerzői könyvkiadással kezdtem próbálkozni. Egyik sem hozott sokat a konyhára, de mivel szívügyem az irodalom, és a versek nagyon szeretem csinálni. – Úgy hallgatta szavaimat, mintha – legalább is -, űrhajós, szuperhős, vagy akciófilmsztár lennék, akinek egyetlen küldetése van megmenteni ezt az egész elátkozott sárbolygót, és az emberiséget. Szinte minden szavam lenyűgözte, és nagyokat sóhajtott is hozzá elragadtatottan, mint akit máris valósággal felizgatnak a hallottak.

– Ez fantasztikus! Bámulatos! – közelebb hajolt úgy, hogy szinte egész porcikája érezhetően hevült. Előbb pufók arcomat puszilta meg, majd amikor már elég közel volt hozzá hosszan megcsókolt. – Ne haragudj, de ezt muszáj volt! Ki tudja mikor lesz alkalmunk ismét összejönni, nem igaz?! – s visszahuppant a helyére.

– Nahát! Ezt nevezem! – böktem ki spontán. Pedig mindig megszoktam már jó előre gondolni, hogy mit is fogok mondani. Most mégis nem találtam a szavakat.

– Megint meglepődtél! Csak nem azt akarod mondani kis hörcsögöm, hogy még életedben nem csókoltál meg egyetlen nőt sem persze az anyukádon kívül?! – játszotta a meglepettet.

– Hát… a jelek szerint… - kisfiús tétovaságom valósággal máris beindította anyai ösztöneit, mert most szabályosan majdnem kirúgta maga alól a széket, felállt, és megint megcsókolt. De ezúttal valósággal magához húzta arcomat, és két kezével védelmezően átkarolt miközben mélyítette csókját. Miért éreztem úgy, mintha én lennék a préda, ő pedig a fekete özvegy személyesen?! Fogas kérdés.
–Hu! – sóhajtott. – Ez már sokkal jobb volt! – húzódott vissza székére.

Én hosszú percekig szinte kábultan meg voltam babonázva. Mintha ajkait, és csókját valami kellemes, szerelmes masszával vonták volna be, mely felszabadítja a boldogsághormonokat az agyban, ami aztán a későbbi szervekre is hatással van.

– Hahó! Itt vagy még drágám? – kezeivel körkörös mozdulatokat írt le megbabonázott, bamba szemeim előtt.

– Tessék? Igen… hogy vagy? – értem magamhoz.

– Remekül vagyok! És látom te is! Mit szeretnél? Mit csináljunk? – ez volt az egyik döntő lépés. Most megadta magát.
– Nem is tudom! Beszélgessünk még!

– Nyugodtan! Mire vagy kíváncsi? – kérdése meglepett, mert sokkalta őszintébben és közvetlenebbül hangzott, mint az én saját válaszaim többsége.
– Nem is tudom! Neked vannak gyerekeid? Családod? – bukott ki belőlem a kritikus hetedik percben.

– Jó kérdés! – fújt egy nagyot. – Volt egy fantasztikus szeretőm, aki megcsalt, és amikor én gyereket szerettem volna zokszó nélkül faképnél hagyott! Hát ennyi a történet! – annyira sebezhető, és törékeny volt ebben a percben, hogy rendszerint most szokott következni a filmekben az átkarolós, vigasztaló jelenet. De jó lett volna most őszintén megvigasztalni.

– Őszintén sajnálom! Én… nem is tudom, hogy mit mondjak… - zsebkendőt készítettem elő, és már éppen arra készültem, hogy átadom neki, amikor már megint megelőzött. Felállt, és szó nélkül az ölembe ült, majd zakós vállaimra hajtotta fejét. Olyan volt ekkor, mint egy sebezhető virágszál, akinek erőszakkal szakították le a szirmait.

– Ne szólj semmit, kérlek, csak ölelj át! – hallottam sportos, egzotikus testének rázkódását, és megviseltségét ruhája alatt. Ahogy a karomban tarthattam ezt az angyali csodát arra nem voltak szavak. Talán harminchat évem alatt egyszer sem történt meg velem ekkora meglepetésszerű csoda. És tessék! Itt ücsörgött az ölemben, miközben szabályosan kiöntötte nekem aranyszíve minden titkát.

Hosszú percek után bontakozott ki az ölelésből, és csillogó, könny-fátyolos szemeivel rendkívül hálásnak, és boldognak látszott, hogy ennyire áttudom érezni azt, ami vele történt.

– Nem tudom mondták-e már neked életem, de SZERETLEK!

Kijelentése váratlanul, meglepetésszerűn zuhant rám, mégis ez volt a leggyönyörűbb, amit egy igazi nő valaha is mondhatott nekem.

– Számomra is nagyon fontos vagy! – óvatosan simogatni kezdtem a hátát, mint a kisbabáknál, hogy biztosan megnyugodjon.
Megszűnt az idő, és a tér. Már csak mi voltunk, és mintha közösen, szerelmesen turbékolva lebegtünk volna a mindenségben, mely megszólította lelkiismereteinket…
  

EGY ÖLTÖNYRŐL

Nyári, fülleteg kánikula tombolt, ami nem volna éppen baj, ha az ember a Balatonon, vagy éppen egy kellemes, homokos, nem agyonzsúfolt tengerparton süttethetné magát, és nem az esedékes szeptemberi hónapban azon törné a fejét, hogy hogyan lehet annyira szerencsétlen matekból, hogy egy nyomorult elégséges jegyet ne tudjon összekaparni.

Már azokra a jellegzetes koppanásokra is felkapta szinte mindenki a fülét. Úgy hatoltak át az izgatott, duruzsoló csöndön, mintha egy megfejthető morze-jelei lennének egy új kezdetnek, mely a bizonytalanság hátborzongató mivoltával kecsegtet…

A tanár úr akkor az ötvenes éveiben járhatott. Fess volt és roppant elegáns. Szálfaegyenes testtartását nem görbítette meg a gyorsuló idő. Mégis amit az ember szinte azonnal észrevett, amint belépett az osztályterembe az hamísíthatatlan marhabőrből készült cowboycsizmája volt, és páratlan ritkaságnak számító rózsaszín öltönye.

Később meglehetősen sokat törte a fejét szinte mindenki egész nap, hogy ki vesz és hord rózsaszín öltönyt? Elégre a tantestület formális ruhája általában a sötét, vagy szürke öltöny, és ezt a tradíciót a legkevésbé sem szerették volna sem megtörni, sem kockáztatni, még egy olyan rendkívüli koponya kedvéért sem, mint amilyen Dr. Hódos János tanár úr volt.
Már a legelső – afféle bemutatkozós órán -, amikor rendszerint a lelkes, élénken csillogó szemű, kamaszos diáksereg köteles kartonpapírból, vagy rendes rajzlapból névtáblát készíteni, hogy az adott tanár könnyebben jegyezhesse meg a nehezebb, vagy bonyolultabb neveket sikerült kihúznom a gyufát, hiszen szinte semmit sem tudtam a prím számokról, legfeljebb csak annyit, hogy önmagukkal oszthatóak egyedül.
A tanár úr méltóságteljes komolysággal beírta az aznapi naplóoldalakat, majd kicsit ideges türelmetlenséggel, mintha bolha, vagy szúnyog csípte volna meg máris föl-alá kezdett járkálni a tágas teremben, és mindenki asztala előtt elidőzött annyi ideig, míg az illető egy kis segítséggel, vagy anélkül be nem mondta számára a helyes prímszámokat. Mivel akkoriban a középső padsor legelső padjában üldögéltem, és szánalmas eminensnek csúfoltak, hiszen szerettem tanulni, csupán a reál tantárgyakat utáltam abban a pillanatban, hogy Hódos tanár úr fenyegető cowboycsizma koppanása hozzám is elért öntudatban igyekeztem felkészülni az elkerülhetetlen apokaliptikus katasztrófára.

– Sorold fel a prím számokat! – kérte erélyesen, követelőző hangnemben, mégis barátságosan.

– Ö… ö… hát… - zavaró, idegesítő csend keletkezett, mint amikor a rossz tanuló felelne is meg nem is, bár bizonygatja, hogy készült az aznapi órára. – Nyolc, tíz? – kérdeztem.

– Ki tudná megmondani ennek az úriembernek, hogy mik azok a prím számok? – fordult most egyenesen a teljes osztály felé, mintha én már járulékos veszteség volnék, akiből egy tucat létezik. Valaki hátulról benyögte, hogy az önmagukkal osztható számokat nevezzük így!

A tanár úr megint felém fordult, és élésen villogó mogyoróbarna szemeivel szinte követelte a helyes megfejtést. Torkom elszorult. Mintha egyszerre túlságosan sok csokifagyit, vagy fahéjas túró gombócot szeretem volna leerőszakolni tokás nyelőcsövemen. Utána heves köhögési roham fogott el. Önmagamban abban bizakodtam, hogy ez minden bizonnyal hatásos lehet, mert hátha eltereli a figyelmét, amíg én egy titkos könyvből kilesem a jó megoldást. Homlokomon liftezni indultak a kövérre duzzadó, tartósan sós verejtékcseppek.
„Mi szükség van rá, hogy minden áldott nap kisebb-nagyobb formában meg legyek szégyenítve?!” – gondoltam végig. Mivel a tanár úr választ nem kapott ezért megint hátat fordított nekem, és az egész osztállyal skandálni kezdte a nullától legalább ötven számjegyen át, hogy mik is lehetnek valójában azok az átkozott prímszámok?

– Hogy hívnak? – kérdezte, ezúttal már korántsem barátságosan. Sőt! Meglehetősen kihívóan, és sértetten, mintha sérelem érte volna a matematika szent tudományát, és most ő volna a hóhér, aki bosszút áll.

– Tokodi Róbert – feleltem, de olyan halk motyogással, melyhez képest a süketek is jobban hallanak.

– No, akkor Róbert kedves! Mik azok a prím számok?

– Melyek önmagukkal oszthatóak egyedül! – a tiszavirágéletű bátorság apró lángocskáját megpróbáltam magamra erőltetni, változó eredménnyel, mert amint lesütöttem zöldes szemem magamon éreztem folyamatosan bíráló, kritizáló tekintetét. Mintha egy zsákmányállat lennék, akit mindenáron el kell pusztítani, vagy fogságba ejteni, hogy meg ne szükhessen sohasem.
– Ez így helyes válasz! De mondj példát is! – követelte. Ekkor meglátta hajótörött, szánalmasan meggyötört arcomon, hogy kis híja csak és az a bizonyos mécses gyorsabban eltörhet, így nem egzecírozott, és szekírozott többet, hanem komótos kedvvel tovább ballagott.

Később sokszor visszagondoltam erre a kis kalandra. Mintha mindenkit tesztelt volna aszerint, hogy kik az agyas kockák és kik a fejletlen elméjűek. Az igazság pedig egyértelműen kiderült. Nem voltam, és sajnos soha nem is lesz már belőlem matekzseni.

A valóban kiábrándító, és mindenki számára megsemmisítő, tragikus felismerést a próbaérettségi hozta meg. Ugyanis bármennyire is rendesek, tüneményesek voltak az adott felügyelő tanárok – valaki titkos, megfejthetetlen okból, melyre azóta sem derült fény bizonyos matek tételsorok az istennek se rögzültek fejemben, így az egész feladatlap gyakorlatilag kisebb zsivalygó hangyák szorgos kis közösségére bomlott, melyek kedvükre mászkálhattak, legelészhettek hófehér lapomon, melyre igyekeztem legalább annyi bődületesen sok marhaságot és sületlenséget ráfirkálni, amennyit csak az adott felügyelőtanárok mondogattak. Imádott magyartanárnőm volt az egyik helyettesítő tanár, aki – annak ellenére, hogy szigorú szabályok vonatkoztak az érettségizőkre -, zokszó nélkül leült mellém, és máris szorgalmasan számolgatni kezdte az egy és kétismeretlenes egyenletek megoldásait, és gyököt is vont, bár a többi osztálytársam igyekezett mindig szólni, ha egy másik fenyegető tanár a közelben feltűnik. Ilyenkor a magyartanárnő amilyen gyorsan csak tudott felugrott hirtelen, megigazítva ruháját, és gyorsan a táblához rohant, mintha ottfelejtett volna valamit, vagy éppen valami fontos információt próbálna a táblára felírni! Végül a próbaérettségi csúfos vereséggel záródott, mely rám nézve azzal a kissé groteszk, és bizarr következménnyel járt, hogy szóbeli vizsgát kellett tennem matekból, méghozzá az elnöknő személyes jelenlétében, aki viszont – mint később kiderült -, valósággal rajongott a szépirodalomért, és így könnyebb volt elhitetni vele, hogy Tokodi Róbert valóban egy rendkívüli karizmatikus diák, aki úgy tudod verset mondani, mint a legendás színészóriások, és ha megússza épp bőrrel az érettségit meg sem áll a Színművészeti Egyetem kapujáig, vagy valamelyik jobb nevű színitanoda oszlopos, és megbecsült társulati tagja lesz!

– Hát, hát… Róbert kedves! Nem fogok hazudni neked! A szénád… meglehetősen rosszul áll! – vizslatott nagy barna gülü szemeivel az igen tisztelt tanár úr.

Lehajtott nagy zihált fejemet, mint aki már valósággal azt is megbánta, hogy a világra jött, és hogy nem vihette el egy álomrandira azt, akibe fülig beleszerelmesedett, csak nem merte bevallani érzéseit. Szemeimet vastag pára, majd könnyzápor lepte be. Mintha az ember a valóban rázós, rizikós élethelyzetekben parancsszóra is képes volna sírva fakadni.

– Enyje no! Nézze meg az ember! Húzd ki magad! Ne itasd itt az egereket, mert a végén még megszólnak! – mondta kedvesen, de erélyesen. – Nem lesz semmi baj! Átvesszük együtt a feladatokat, és a vizsgán is segíteni fogok majd neked! – alkut ajánlott, és mivel más ötletem nekem sem igen volt kezet ráztam vele – mondván bízhatok majd benne.

Egész éjjel jóformán alig jött álom a szememre. Folyamatosan őrült, és gyúrta tagjait agyam diódái között a nagy malomkerék, ha a holnapi nap megbukom a szóbeli matek érettségin, akkor a teljes továbbtanulási lehetőség is ugrott, és persze apám mindenkinek elkürtöli a maga szarkasztikus, nyers módján, hogy mekkora egy eget rengető idióta az egy szem fiacskája!

A legtöbb humán tantárggyal olyan gyorsan végeztem, hogy meg se kottyant. Kedvenceim közé tartoztak az irodalom, történelem, rajz, és földrajz. És végül következett a rettegett, legutolsó mumusvizsga a matek!

Mintha folyton azt éreztem volna, hogy én vagyok az Aranysárkány című Kosztolányi regényből Novák Antal tanár úr ellenlábas diákja, aki nem tudja a matekpéldát, bár Novák tanár úr minden igyekezetével azon van, hogy segítsen amiben csak tud!

Felálltam a kissé idiótán feszülő fekete öltönyömben, és vörös ingemben, melyet egy szabó csinált a Nefelejcs utcában az egész osztálynak. Kicsit idétlenül festhettem a tablóképen is, mert egyedül csak rajtam volt póló, miután elfelejtettem, hogy az érettségi előtti napokban lesz az osztályfotózás.

– Hát akkor kedves Róbert! Milyen tételt húztál? – kérdezett kíváncsi türelemmel Hódos tanár úr.

– A hanghullámok változásait! – válaszoltam kimérten, és halotthalványan. Úgy festhettem, mint szegény Nyilas Misi, akit mindenki piszkált, mert a legjobb tanuló volt. Valóságos mintadiák.

Később magam is meglepődtem, mert matekból nem szoktak, vagy csupán csak elvétve foglalkozni a hanghullámokkal. Ez sokkal inkább a fizika tárgyköréhez tartozott. „Lehet, hogy az éj leple alatt támadt egy jóakaróm, aki jóindulatúan kicserélte a tételsort?” – gondoltam, de nem tudtam meg.

– Fáradj kérlek a táblához, és vezesd le szépen a példát!

A legtöbben – akik az összetolt, hosszú asztalnál foglaltak helyet középpontban a folyamatosan vizslató elnöknővel, és az osztályfőnökkel -, mintha kicsinyes gonoszságukban tobzódtak volna, és arcukra máris kiült a kaján, vigyori öröm, hogy lám csak! Ez a nagy melák marha most fog egy irdatlanul keményet taknyolni matekból. Az elnöknő inkább érdeklődő arckifejezéssel engem kezdett vizsgálgatni. Mintha minden porcikámat precízen szemügyre vette volna.

– Nohát akkor! Róbert kedves! Rajzold fel a hanghullámokat első lépésként.

Még szerencse, hogy beszédhangok fekete-fehér felvételeit megmutatták már nekünk ének-zene órán, így két hullámos vonal húzása nem okozott nagy fejtörést.
– Remek! Most jelöld meg a szinusz, koszinuszt, majd a tangenst és a kotangenst!

„Már megint ez a sok baromság! Hol fogom én ezt valaha is használni életem során?!” – méláztam a bizonytalan jövőmről, de felrajzoltam, és egy percre kisebb büszkeséget láttam csillogni az öreg arcán, mint Matula bácsiján.

– Nagyszerű! Nemsokára készen vagy! Írd föl a megfelelő számokat, és helyettesítsd be az egyenletet! Nem kell sietni! Időnk van bőven! Tudod, ahogyan gyakoroltuk!

Már megint ez a lekicsinylés. „Tudod, hogy gyakoroltuk” – hát persze, hogy tudom! Mást se csináltunk az elmúlt két hónap során, mint töviről-hegyire újra átvettük a teljes könyv minden anyagát, úgy hogy a végére már a fejem is jócskán megfájdult.

Gondosan felírtam az egyenleteket is a táblára, és igyekeztem olyan magabiztos bátorsággal helytállni, akár egy vesztes hadvezér, aki katonáinak nem meri megmondani, hogy a csatát elvesztették, és az életben maradás is körülményes.

Közel fél órát voltam kint a tábla előtt, mire megszületett a döntés és az elégséges érdemjegy nagy nehezen belekerült a hivatalos érettségi bizonyítványomban egy szóbeli értékelés kíséretében, miszerint: „Az adott hallgató elkövetett mindent, ami emberileg lehetséges volt, hogy a humán kultúrát megőrizhesse és átörökíthesse az emberek felé!” – később is mindannyiszor újra és újra elolvastam ezt a mondatot mindig meglepett, hogy mennyire körülményesen lett megírva.

A végső finálé zárása képpen pedig elszavaltam Tóth Árpád: Arany tó az égen, és Arany János tengeri hántás című költeményeit hatalmas tapsvihart, és zajos sikert teremtve a patinás teremben.    
  

RANG-SOROLÁS

Már fölösleges sebeket szaggatott bőrünk, dobbanó szíveink köré a Mindenség kiszámított matematikája. Sohasem értett egyenletekké, érzelmek hazug, kisstílű manipulációjává degradálja magát a hős romantika s csók-pátosz. Szerveiden keresztül szokod meg a kozmoszzerű Hiányt s a kitöltött árvaságot.

Megszépített emlékeiden is fel-felsejlik egy-két tudatosan kellemetlenkedő bogár; féreg, bolha vagy tetű – ha nem figyelsz -, könnyen összerág. – E mostani hibernált, senkiházi élet csupán csak arra jó, hogy vegetálj, s bármi áron túlélhesd a rád váró sorscsapásokat.

Megkövült borostyán-könnycseppeket már aligha szorít magához a Kedves, vagy becézgeti sírva: „Mennyire nagyon szeretlek téged!” – Hajnalok pirkadó vöröslő martján talán még valahol feltűnni látszik esthajnalok üstököse, mely száguldó bolygók kontinenseként örök szerelmes reményt ír a sebzett szívekbe. Meteor-zápor köszöntést hallgat, ki setétlő szemek tavában még észreveszi az őszinteség lángoló, pöttyalakú csipkebokrait.

Idegen földön idegenként vagy elhajtanak, vagy baráti kézfogással üdvözölnek. A barátság s megbékélés határai néma egyetértésben s ritmusra mozognak. Az elmúlás tompa, telt zörejhangjai, akár egy-egy tachikardiás ritmuszavar sokszor megkísértenek s mégis – évtizedek méla múlása irányjelzőként figyelmeztet téged csináljon bár belőled díjnyertes hatökröt, vagy kényeskedő udvari bolondot e mostani becstelen, bitang nagyvilág – te most is megmaradsz Emberhez méltón még akkor is ha sárgaföldig sújtják érzelmeid! – Érezni fogod magadban tudatosan, mikor mágneses varázsként kinyújtod kezeidet Valaki titkon csak terád várakozik!

FANTÁZIA-MÁMOR

Nagytakarítást tartott az egyik unokabátyám, és mint ilyen esetekben azért nekem is csurrant-cseppet valami igazán,,felnőttes dolog” titkosított magángyűjteményéből. Ez lehetett egy régi bélyeggyűjtemény, melynek nagyon örültem, mert a kilencvenes években ez ritka nagy kincsnek számított, vagy a régen nem használt sörétes puska, melybe még mindig beleillettek a patronok, csak kicsit félre hordott, vagy a nagyon titkos férfi magazinok egész sorozata, melyen feltűnően egzotikus, stílusosan csinos, és rendszerint meztelen hölgyek kellették magukat csábosan a kíváncsi kamerák kereszttüzében, és szinte minden képről ordított, hogy ezek a nők mindig megkapják azt, amit éppen akarnak!

Engem egyetlen tökéletesen kidolgozott fénykép fogott meg. Piros bikinis fiatal hölgyet ábrázolt. Nem lehetett több mint húsz egy nehány éves. Mintha egy örökké gyerekes, játékosan bájos, és szívet megható, nemes arc nézett volna rám, azokkal a semmivel össze nem téveszthető nagyalakú, egyiptomi hercegnőkre hasonlító mélyen érző őzikeszemeivel, melybe – fényhatástól függően -, néhány arany borostyánpötty is vegyült. Ez a fénykép szinte kívánta azt, hogy egy magamfajta szerencsétlen csóró, kisstílű kis senkiházi nem csupán a nyálát csorgassa egész nap utána, de mint kulturált fiatalember egyszersmind a képzelet segítségével bátran szóba elegyedjék vele.

Még szerencse, hogy rajtam kívül nem tartózkodott senki az unokabátyám régi szobájában, ahol csupán egy-két Guns and Roses poszter és néhány rockbanda fenegyerek emlékeztetett a kilencvenes évek lázadó dicső korszakaira.
Ahogyan azt az unokabátyám kérte kitakarítottam minden négyzet centimétert a szobájában, és miután végeztem ellenállhatatlan mágneses késztetés lett úrrá ösztöneim felett, hogy csak még egyszer láthassam ezt a valódi földre szállt angyali arcot. Azonnal kinyitottam a férfimagazin megfelelő oldalát és kedvesen csacsogni kezdtem vele.
– Szia, üdvözöllek! Az én nevem Robi, és bár sajnos mindig elkerültük egymást nagyon örülök, hogy végre életnagyságban is megismerkedhettem veled! – persze a gyönyörű fénykép szinte sohasem válaszolt, én mégis szilárdul elhitettem magammal, hogy az a milliókat érő, varázslatos mennyországmosoly egyedül csakis nekem szól!
– Tudom, hogy sokan a gyerekkoruknál kezdik a bemutatkozást! Tudom mit szeretnél mondani! Hogy nehéz, szomorú gyerekkorom miatt meglehetősen félszeg, kishitű, és roppant gátlásos lettem a gyengébbik nem képviselőivel szemben. – volt egy lehajlós fényképe, ahol meglehetősen provokatív, pikáns, fekete csipkés ruhácskában pózol, miközben bájos mosolya mögött komoly emberi érzelmeket vélt felfedezni az, aki igazán megnézte arcának hamvas kontúrjait.

– Tudod kedves hölgy én nem voltam ám mindig ilyen! Persze most valószínűleg azt hiszed, hogy dehogynem! De tény és való, hogy sokat sírdogáltam, mert az összes Tini Ninja Teknőc figurámat és Batmanes autómat tönkretették az óvodában, és ez nagyon megviselt! Várjál még! Kérlek szépen… Adj nekem egy pár percet, hogy elmagyarázhassam… - itt úgy nézett rám egy másik fényképéről akár egy bosszút esküdött, elszánt istennő, akit azért küldtek az emberek világába, hogy találhasson egy balekot, akin jótékony bűnbakként elégtételt vehet.

– Tudod, amint látod már legalább száztíz kiló vagyok, és úgy érzem százkilencvennyolc centis magasságomhoz legalább kilencvenöt kilós testsúly dukálna, ha megszeretném élni saját nyugdíjas éveimet, ami innen nézve meglehetősen távolinak tűnik! – itt olyan részvéttelessé vált az arca, és alsó teltebb alkonyvörös ajka, hogy úgy éreztem, mintha ténylegesen is megsajnált volna, és legszívesebben kilépne a magazin lapjai közül, hogy őszintén megvigasztaljon.

– Tudod jobb lett volna, ha be iratkozom egy önvédelmi tanfolyamra, hogy kevesebbet piszkáljanak! Ki nem állhattam, hogy minden pokoli napon megszégyenítettek! Tudod egy kis idő után nem is az volt a baj, hogy megvertek, és püföltek, ahol értek – sokkal inkább az, hogy vannak olyan emberek, akik akkor érzik jól magukat, ha másikat gyötörhetnek, és kínozhatnak! Micsoda pokoli egy bagázs! – élénken barna csillagokként ragyogó szemeiből, mintha könnycseppek szivárogtak volna a következő fényképen, ahol a magazin soron következő lapjait lapozgattam.

– Tudod… amikor még abban az idétlen, gyerekes sorozatban szerepetél én is ott voltam a szereplőválogatáson, és te is az édesanyáddal jöttél, és én is az enyémmel! Gondolhatod máris egy közös pont van az életünkben! Sokszor olyan jó volna, ha az emberek szavak nélkül is tökéletes pontossággal éreznék, és tudnák, hogy mit gondol róluk a másik. Akár a Jing és a Jang mint az ellentétek harmóniája! Már ha te hiszel az ilyesmiben! – a könnyed, nyárias szellő hirtelen meglebbentette a kinyitott ablakon keresztül a koszos függönyök néhány maradékait, és a maradék port is annyira felkavarta a fapadlón, hogy tüsszögni kényszerültem meglehetősen sokat.
– Bocsáss meg kérlek… csak egy percet adj… muszáj kifújnom az orromat! – s most ebben a percben ez annyira jól esett, hogy betarthattam az udvarias társalgás szabályait, hogy kicsit talán büszke is voltam magamra. Ő türelmesen megvárt. Szinte magamon éreztem jólesőn kíváncsi, játékos tekintetét, és bár nem szeretem ha figyelnek, vagy követnek – jelenléte biztonságérzettel töltött el.

– Nem fogod elhinni! – büszkélkedtem egy idő után. – A szalagavatónkon négy táncban is szerepeltem! Volt ott fantáziakeringő, csárdás, no meg igazi cigány tánc! Még verset is mondtam egy visszhangzó mikrofonba.

Kislányos, ám annál érettebb, és talán tapasztaltabb arcán most láthattam elsőként a meghökkent döbbenet csodálkozó kifejezését. Mintha egyszerre azt akarta üzenni, hogy ,,Menj már! Te és a tánc? Ez most valami hülye vicc?!” – Pedig nem! Emlékeimmel sohasem hazudtam sem magamnak, sem másoknak. Persze megtörtént, hogy a szükséges konfliktusok elkerülése érdekében helyenként kikanyarítottam az igazságot, hogy mások kevésbé sérülhessenek. Ez csak nem bűn! Vagy igen!

Vajon mi késztethetett arra egy roppant csinos, fiatal lányt, hogy pózoljon kedvére egy nívós férfi magazinnak? Persze a pénzen túl? Vajon a nyers karriervágy és ambíció hívó szava mégiscsak előnyösebb, és csalogatóbbnak bizonyult mint bármi más? A magazin színes fényképei mellett mindig volt egy – másfél hasábos cikkszöveg, melyben az illető hölgyemény egy kicsit mesélt magáról, - persze erősen cenzúrázva. Kiderült, hogy a hölgy már legalább tizenhét éves kora óta masszívan benne van a showbusiness világában, mintha csak oda teremtették volna, vagy éppen bebetonozták volna egy olyan ragacsos, gusztustalanul felszínes, rózsaszínszínű masszába, mely fokozatosan terjed, de szabadulni belőle merő képtelenség. Szerintem legbelül ez a törékeny és sebezhető hölgy valójában rendkívül kiszolgáltatott, és magányos. Mint mindenki más ő is arra vágyik, hogy szeressen, és szeretve legyen ugyanakkor az örökké hajszolt biztonságnak is megvannak a maga árny oldalai.

Unokabátyám nem sokkal ebédidőben ismét megjelent. Felmérte, hogy hogy haladok a takarítási munkálatokkal, és mintha csak egy művezető, vagy igazgató lenne zsebéből pár darab papírpénzt dobott nekem, mintha éhező kutya lennék, akinek néha nem árt csontot is dobni, hogy éberen tartsuk érdeklődését.
– No, mi a helyzet édes öregem? Hogy boldogulsz? Ha készen vagy mindennel már mehetsz is! – felelte, majd máris tovább ment, mert akinek egy nap több mint huszonnégy óra, annak nincs ideje sem, hogy olyan bagatell dolgokkal foglalkozzék, mint a takarítás, vagy porolás.

– Igen, minden rendben! – bár ez utóbbit már magam sem hittem. Idegesen levettem az időközben alaposan lesuvickolt polcról a régi az alig pár éves magazint. Most már biztos, hogy nem találkozhatok ezzel a rendkívüli lánnyal, aki idő közben – több mint valószínű -, hogy büszke, házsártos feleség lett, szült egy rakás gyereket, és dúsgazdag üzletember férjével valószínűleg a Bahamákra mennek nyárra vakációzni, és a foglalkozására is úgy tekint, mint egy szükséges vállalkozásra, mely hasznot termel. Talán már semmi köze azokhoz az egyszerű, átlagos kisemberekhez, akikkel hajdanán olyan jól kijött, akikkel egy-egy közönségtalálkozó erejéig közösen selfizett, vagy elbeszélgetett, mert most minden idejét a bulvárvilágban kicsinyes kapzsisággal előteremtett megfelelési szándék foglalja le, ami – meglehet -, egy kis ideig vonzza az érdekkapcsolatokat, ám a valódi barátságokat azonnal tönkreteszi.
Néhány évvel később egy viharosra sikeredett esős közönségtalálkozón megláttam, amint éj barna haját kiengedve, csapzottan, és vadóc amazon stílusban siet a színfalak mögé, és miután egyik gyerekes fogyatékosságom volt, hogy a valódi szardínia konzerves tömegnyomort nem különösebben kedveltem elbújtam a vastag, skarlátvörös színben pompázó színpadi függöny mögé és ő pedig kissé morcos, csodálkozó arccal rám nézett. Egyetlen pillanat is elégnek bizonyult, hogy barátságos rokonszenvét elnyerhessem. Még szerencse, hogy abban az időben számos határidőnaplómat firkáltam össze saját szabad versekkel, és dalszövegekkel, melyeket a kutya sem olvasott. Lévén nem mutattam meg senkinek!

– Üdvözlöm kedves Hölgy! Már nagyon vártam ezt a találkozást… - olyan idétlenül, sután, és szerencsétlenül hangzott el ez az egy mondat, hogy valószínű ennél nagyobb örökséget valószínűleg senki se mondott volna.
– Én is örülök! Bocsásson meg, de Ön mit keres itt?! – tétova, kíváncsiságra éhes, élénken lobogó barna szemeiben különös fények támadtak, melyekről az ember képtelen lett volna eldönteni, hogy jóindulatról, vagy kicsinyességről árulkodnak.
– Kicsit nehezen mozgok az emberek világában… Sok mindenről jó lett volna beszélgetni… hoztam Kegyének valamit… - alázatosan meghajoltam, miközben szőrös, bumfordi két kezem szürkésre kopott aktatáskámban motozott határidőnaplóm után, és mire sikerült előhalásznom ő már ment is volna.

– Bocsásson meg csak még egy percre… -  loholtam utána, és már nyomtam is megilletődött finom, hattyúkezeibe két teleírt versnaplómat. – Olvastam, hogy szereti a kortárs verseket! Elhoztam az enyémeket. Őszintén remélem tetszeni fognak!

Ezt az örök érvényű szent pillanatot kellett volna a halhatatlanság számára megörökíteni, mert ahogyan rám nézett egyetlen álomszerű, mennyország-pillantásában benne volt a válasz, hogy szívesen adhat ismeretségünknek egy új esélyt.

– Oh! Hát ez igazán… nagyon köszönöm… kedves uram… fönt vagyok a közösségi médiában… ott nyugodtan levelezhetünk… bocsásson meg, de most már tényleg ideje mennem… - arcán sokatmondó, különleges, egzotikus mosoly jelent meg.

Így kezdődött egy sokat ígérő barátság kezdete, és csak remélhettem, hogy az átkozott nehéz, rohanós és kemény hétköznapokon mindketten felül tudunk emelkedni, legalább annyira, hogy egymásra is juthasson elegendő időnk.   
  

AZ ELSŐ ISKOLANAP

 Tegnap még úgy volt, hogy lent maradunk a balatoni házban. Tegnap még minden a könnyed, varázslatos gyermekkor emlékeibe veszett. Gyönyörű angyalok mutogatták barátaiknak barnára sült bőrüket, miközben a legtöbb gyerek kedvére fagyizott, és annyi gombócot ehetett, amennyit csak akart a jobbára jéggé dermedt, cukrozott vízből.

Mára mintha már minden érvényét, és értelmét vesztette volna. A panelházfalak közé erőszakosan beszorult kánikulai szurkáló, afrikai levegőt mintha a keserédes szeptember változatos romlott vanília illatú levegője mérgezte volna meg. A házak is kísértő, fenyegető, ásító szájaknak tűntek, melyek emberevő szörnyetegekként egyetlen nagy Uranosz-harapással lenyelhetik gyanútlan áldozataikat, mert bűnösök, boldogok, és mindenáron szabadok voltak.

Az iskolaértettségi vizsgálaton is minden gyerkőc boldognak, és szemlátomást elégedettnek mutatkozott csak egyedül ő nem! Micsoda hitvány, szánalmas, és gyerekes dolog már mindenért sírva fakadni! Aki kisiskolás lesz attól igenis elvárják, sőt, megkövetelik szerető szülei, hogy viselkedjen úgy, mintha méltó volna rá, hogy a tudás Pantheonjába léphet!

A szürke szemű néni kezdetben kedvesnek tűnt, csupán akkor változott meg, amikor Emilke – állítólag hisztizni próbált -, ami később valóságos bömbölő siránkozássá fajult. A legtöbb szülő azonnali védekező mechanizmussal ölelte magához árválkodó, vidám csemetéjét, csakhogy nehogy ez a pszichopata gyerek egyáltalán hozzájuk érjen véletlenségből.

– Gratulálok kedves asszonyom! Az ön fia teljesen alkalmas arra, hogy megkezdje az első osztályt az iskolában! – nyilatkoztatta ki, mintha egy végrendeletet olvasna fel a szürke szemű néni, és még fenyegetően is nézett Emilkére, aki görcsösen továbbra is anyja szoknyáját szorította, mint aki soha az életben nem akarja elengedni.

Egyre feszültebben, és idegeskedőbben feszengett az étkezőben lévő széken, ahol – rendszerint -, akkor üldögélt, amikor már egyedül, ,,nagyfiúként” kellett volna megkötnie a cipőfűzőjét, de valahogy ma ez sem sikerült.
– Kicsi fiam! Hát mi történt? Miért nem tudod ezt az egyszerű műveletet megcsinálni?! – csodálkozott bosszús apja, aki viszont ugyan így volt de a nyakkendőjével. Már akkor elmúlt harmincöt, és még mindig nem volt képes egyedül nyakkendőt kötni. Akkor meg? Miért kell folyton egrecíroztatni azt a szegény gyereket? Azért, mert nincs, akibe beleköthetne?

– Anyus! A fiad nem boldogul! – kiáltotta be a kis konyhába, mire kirohant a szépen, kirúzsozott, fotómodell-alkatú, aggódó anyuka.

– Drága kincsem! Nincsen semmi baj! – hajolt le hozzá, hogy bekösse mindkét cipőfűzőjét, mintha azok olyan tekergőző kígyók lennének melyek valósággal máris fojtogatják eddig függetlenségnek és lubickoláshoz idomult lábujjait. – Apa csak viccelődik, mert ő jobban izgul mint te! Nagyon büszke rád, csak így tudja kimutatni az érzéseit! – próbálta megnyugtatni, de ez sem ment.

Nem sokkal délután fél ötre értek a komor méltóságot tükröző, beton szürkére mázolt iskola elé, ahol már valósággal hömpölygő tömeg fogadta őket. Fényképző gépek kattogtak, villogtak megállás nélkül, és szinte minden ember úgy érezhette magát, mint valami kirakati cirkuszi majom, beidomítva, parancsszóra várva. Az iskola most hatalmasabbnak, és riasztóbbnak tűnt, mint amikor kívülről eljöttek szüleivel megnézni. Most mintha inkább egy valóságos börtönhöz hasonlított volna mindenütt fegyelmet, és rabságot szimatoló emberekkel, akik tartós bizonytalanságuknak kitéve jóformán azt sem igen tudták, hogy mit is tegyenek!

–No! Megálljatok! Kattintok egy képet! – vette elő orosz típusú fényképezőgépét a büszke, ám valójában kész idegroncs apuka. –Álljatok meg és vigyorogjatok, mint a vadalmák!
Az ifjú, és álomgyönyörű feleséget nem kellett sokat kérlelni. Megállt szemben idegbeteg férjével, és úgy mosolygott, akár egy egzotikus virágszál, aki nyugodtan szerepelhetne magazinok címlapján, hiszen minden férfinak azonnal megdobogtatja a szívét.

Emilke már nehezebb diónak bizonyult. Csak állt, mint egy faszent, és szomorú, rettegő macskaszemeivel úgy nézett körül a felbolydult világban, mint egy félő kis állatka, aki védelemre, bátorításra, önbizalomra szorul.

– Fiam! Azért jó lenne, ha te is mosolyognál végre! Elvégre ez a te napod! – az apuka kezében úgy állt a fényképezőgép, akár egy kibiztosított pisztoly, melyet mindenáron el kell sütnie, különben lőttek az ünnepélyes pillanatnak. Végül nem bírta tovább és elkattintotta a filmkockát. –Hát… ezzel megvolnánk! Nem olyan rossz! Büszkeségében máris tovább rohant a többi hömpölygő tömeggel, és amit csak látott mindent lefényképezett, mintha oknyomozó riporter, vagy rendőr lenne, akit egyedül csak a bizonyítékok érdekelnek, és egy cseppet sem az emberi érzelmek.

Emilke hirtelen megijedt, mert az egyik szülő fellökte. Kis szemeiből máris bugyogón, zavarosan, fájdalmasan könnyek eredtek el.
– Bocsásson meg kedves Uram! – szólította meg az anyuka a másik szülőt! Ön nekiment a fiamnak! Nem gondolja, hogy egy bocsánatkérést azért illő volna elmondania?! – mérges, szúrós tengerkék szemei most mint egy anyatigris arra készültek, hogy megtámadják a látszólag semmiről sem tehető férfit.

– Nézze! Nem az én bajom! Érti! Különben is! Itt rengetegen vannak! Mit gondol asszonyom?! Kérjek mindenkitől bocsánatot, ahányszor csak valaki beleütközik? Mit képzel maga?!
A fiatal asszonynak sem kellett több. Vérben forgó szemekkel elengedte szorongó kisfia pufók kis kezecskéit, és szabályosan grabancon ragadta a beképzelt férfi kisujját. A legfájdalmasabb pontot.

– Engem az érdekel, hogy bocsánatot kérjen a fiamtól! Na, rajta, de gyorsan! – szorítása nem ismert kegyelmet, vagy szánalmat.
– Auuu! – nyögött fel tehetetlen fájdalmában a férfi. – Jól van már! Bocs kisöreg! Így már megfelel magának?! – kérdezte esengőn.

– Ha csak még egyszer így fog bármelyik gyerekkel viselkedni nem érdekel, ha maga az Atyaisten is megemlegeti! – hirtelen észrevette, hogy kisfia még mindig sírdogál csöndesen, magányosan. Ránézett és azonnal megfogta a kezét. Szoknyája így is koszos lesz a márványpadló miatt, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Lehajolt hozzá, és egy papír zsebkendővel megpróbálta eltüntetni a sírás nyomait.

– Édes kisfiam! Ne félj semmitől! Tudod ez is az élet velejárója! Ez a bácsi nagyon gonosz volt, de anyu megbüntette! Sohase engedd meg, hogy bántsanak, de mindig állj ki a saját igazságod mellett! – anyai jó tanácsát a kisfiú bevéste örök időkre emlékezetébe.

– Most pedig siessünk, mert a végén tényleg elkésünk! – mintha pillekönnyű súly volna azonnal felkapta két keze közé, és szaladni kezdett vele tágas méretű iskolaudvar irányába, ahol egyre nagyobb csürhének látszott a hömpölygő tömeg.
– KEDVES SZÜLŐK! KEDVES GYEREKEK! SOK SZERETETTEL KÖSZÖNTÖK MINDENKIT TANÉVNYITÓ ÜNNEPÉLYÜNKÖN! – harsogta minden irányból a kihangosított hangszóróból áradó monoton, gépesített hang. Mintha az Igazgatónő matrónahangját már jó előre felvették volna, hogy később se lehessen semmilyen technikai fennakadás. – SOK SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK AZ ELSŐ OSZTÁLYOSOKAT! HATALMAS TAPSOT NEKIK! MEGÉRDEMLIK! – a tömeg egyszerre olyan tapsorkánt zúdított a szegény, megilletődött első osztályosok nyakába, hogy hirtelen mindenki nagyon megijedt.

Szegény Emilke pedig újra sírva fakadt, és keservesen, fájdalmában úgy sírt, hogy a visszhangzó, kinyitott osztálytermeken mintha vékony, kétségbeesett hangja átjárta volna a rémisztő iskolát, miközben továbbra is úgy szorongatta édesanyja szoknyáját, mintha az élete függne tőle.

Mint később kiderült minden első osztályos kapott egy kis nyakba akasztható kartonpapírból, és bolyhos fonálból készült jelvényt. Mindenki más milyet, hogy ezzel is erősíthessék a közösségi szellemiséget. Bár a gyerekeket ajándékokkal, és kisebb kiváltságokkal lekenyerezni még most is meglehetősen kicsinyes, és szánalmas tett!

Emilkének az apja hozta el a jelvényét. Valósággal úgy tépte ki egy másik szülő kezéből a kis, jelentéktelen függő csecsebecsét, mintha az volna a világ legfelbecsülhetetlenebb, egyedüli kincse. Alig találta meg családját, akik bár ott voltak a tömegben, mégis szándékosan inkább a háttérben maradtak.

– Anyusom! Miért nem jöttök ki onnét! Miért szorongtok az aulában, amikor itt az udvaros sokkal több a hely! – az apuka olyan hangosan beszélt élete párjával, hogy ezt több szülő is azonnal szóvá tette neki, hiszen zavarja az ünnepséget.
– Emilke itt érzi biztonságban magát! Ezért itt maradunk!

Időközben váratlan baljóslatként, mintha valaki szét akarná roppantani egyetlen bömbölő csörömpöléssel a hatalmas, vészterhes eget futó nyári zivatar keletkezett, mely megrekesztette, és eláztatta a hangtechnikai berendezések zömét, amik máris bedöglöttek, így a felkészült Igazgatónő bárhogyan is próbált beszélni, szinte már senkit sem érdekelt.

– Emilke! Nyugodj meg anyu itt van veled! Nem lesz semmi baj! – magához szorította olyan erősen, ahogyan csak bírta egy szem fiát, és simogatta hátát, és szépen megnyírt haját. – Tudod anyu is fél, hogy mi lesz majd, ha egyedül kell járnod iskolába, de ez ne vegye el a kedvedet! Megpróbálsz a kedvemért bátor lenni kincsem?! – kérdezte a gyerek hátától, miközben a keserves zokogás csak nem akart abbamaradni.

Nem sokkal később visszajött az ideges apuka szájában félig elszívott cigarettával, és abban a percben, hogy meglátta kis családját, amint kisfiát már megint vigasztalni kell, holott éppen ma lett első osztályos hirtelen elöntötte a bosszúszomjas indulat.

– Hát ezt nem hiszem el! Azt a hét meg a nyolcát! Micsoda egy bőgőmasina az én fiacskám! Képes itt bődörögni, amikor én a lelkemet teszem ki, csakhogy valahogy örömöt szerezzek neki! – feszült hangulatkitörése sokszor nem ismert határokat. Mintha egy teljesen idegen ember lett volna.

– Misi! Ezt most fejezd be, ha jót akarsz magadnak! – szólt rá erélyesen a felesége. – Mi most hazamegyünk! Te maradhatsz, ha akarsz! – azzal semmi mással se törődve még mindig karjai között tartva kisfiát kivonult a zuhogó eső után az éppen csak felszáradni készülő utcára, miközben elszánt haragtól tehetetlen, megbénított férje némán messziről követte őket.

MAJOMSZABÁSÚ HÍRNÉV


Ahogyan a kivéreztetett, páncélozott ízeltlábút berakja átmenetileg megkonstruált rovargyűjteményébe a gyermek – e mostani hitvány kor embere is trófeákat, szánalmas érdemrendeket gyűjtöget. Észre sem igen veszi míg kezei nyomán tízezrével lobbannak be fényeskedni vágyó antik csillagjai hírneveknek. Gazdagodó fogásokként mindig is mások javát birtokolták s fölözték, míg császárokhoz méltó szent lakomákon baccháns orgiákba fürdőztek, akár önmagukból kivetkezett vérnőző barmok, mohó farkasok holt-részeg emlékezetük önmaguk helyett is eszkábált megszépített, szirupos vágyképeket.

Az őszi teremtésmítoszt hívatottak újra megteremteni s fennhangon hirdetni tesztoszteronnal felpumpált titánok, egzotikus dívák, akik az egészséges életmód jeleskedő piperkőc-képviselői, ám napi huszonnégy órán át konditermek világában pácolódnak. Akár a túlburjánzó, dekadens felszínesség: bunkó tahóság hullámzik már mindenütt akár a túlzásba vitt popkultúrás celebizmus. Ki mit csinál éppen s hogy?

Agymosott agyak hasadnak meg újra s mindenkit mágnesként vonz magához az olcsó ismeretség; ezért van, hogy felszínes Senkik uralják gyakorlatilag a bulvárcsatornák jelentékeny hányadait. Életeket cserélgetők valóságshowk káoszában, mintha mindenki vigyorgó kísérleti patkánnyá változott volna át. Belső világítótornyokat építenek falak gyanánt önmaguk köré, mert tartósan rettegnek már valódi, leplezetlen arc-maszkjaik bosszújától.

Akárcsak az átmeneti, vagy még idült ostobák – heves egyetértéssel bólogatnak, mint bólogató Jánosok, hogy igazibb, sebezhetőbb lényük a nagy nyilvánosság előtt leplezetlen maradhasson!