Új vers

 

 

ÁL-ARCOK KÖZÖTT



Hatásvadász, becsalogató udvarlások, szívdöglesztő romantikák oltárán már minden megszokott s hagyományos. Csicsergő, topmodell-barátnőket nem érdekelheti széptevő, udvarlós szöveg csupán csilingelő zsetonokra hajtanak. Mindenkit ott helyben végképp el kell törölni, vagy tönkre kell tenni – nem vehetnek egyetlen, tétova, esendő pillantást gyilkos vetélytársak préda-trófea húsára, melyek mögött számító s körmönfont, ördögi stratégia lakik?


Zörgések, exhibicionista-némaságok semmijével parolázva száz év múlva tán pészmékeres protkó-mániások álmaiban újra egymásra találhat az igaz szerelem. Sérülékeny, esendő, szépségben ugyan ki is emlékezne bármire?! Gondos önzések egyedüli hordozója gyermeki naivság. Ha babonázó szemek pitvarából végképp kitisztul a hályog. Hamuk alatt lapuló, bújó parázzsal, riasztó szent lángolással kellene a halhatatlan Mindenséget megtisztelni, hogy őszinte érzelmeket átélhessen az önmagát is eladó emberi hús-test.

Hirtelen jönnek majd rájuk rontva akár őrjöngő, galád fenevadak emlékei a megszépített múltnak mikor még mindenki kedves, közvetlen, toleráns volt s nem hitték oly elszántan karrierek törtető háborúiban. Cingár, naiv elme – sok esetben -, már maga is tehetetlen érdek-kapcsolatok, számító ösztönök lépre csaló csapdái ellen, napok falaiba ütközötten többszörösen kihasználhatóvá váltak a jobb élet megszépíthető reményei is; mert a mindentudó Hűség is már ennyire semmi, jobb volna mindent elfeledni s visszatérni valami háborítatlan, kristálytiszta, könnyed nagyszerűséghez. A Lét nagyobb szégyene, hogy furfanggal csábítja az embert; fenntartani akaró, túlélő árulót!