AZ ÉV UTOLSÓ NAPJA

Azon a bizonyos Szilveszter éjszakán valami visszafordíthatatlanul, és gyökeresen megváltozott a családfő viselkedésén. Először persze mindenki arra gondolt, hogy egyszer van egy évben szilveszter. Mi sem természetesebb, minthogy illik jócskán megünnepelni az év utolsó napját, hogy aztán a következő új évben mindent új lehetőségekként élhessünk meg.
Mégis, amikor az ember kicsit részletesebben vizsgálta meg Vallai Kelemen jellemét, mintha egyszerre két személyiséget is azonnal felfedezett volna benne. Egyrészt volt egy nyilvános, tehát barátságos, rokonszenves, gavallér társasági emberi lénye, míg magánemberként szőrszálhasogató, kibírhatatlan hangulatember hírében állt, aki a legkisebb bonyodalmakra is dühös szitkozódásokkal, és obcén véleménynyilvánításokkal reagál. És persze, ha valami arra a meggondolatlanságra vetemedett, hogy megpróbált a lelkére beszélni, vagy egyáltalán szót érteni vele Vallai úgy elküldte melegebb éghajlatra az illetőt, hogy az soha többet nem került a szeme elé. És még örülhetett, hogy egyáltalán ennyivel megúszta.
Érdekes Vallai Kelemen nem állt nagy zugivó hírében. Munkából hazajövet odahaza kinyitotta a mindig szolgálatkész hűtőszekrényt, és maximum egy dobozos sört ivott meg, a téli fagyok idején, amikor fogcsikorgató, ordas hidegek jártak, és rosszul záródtak a panelablakok esetleg akkor engedett meg magának egy kupica jó minőségi pálinkát.
Ez a szilveszter délelőtt mégis más volt, mint a többi. A Vallai család meghívatta magát kedvenc barátaikhoz Regőcziékhez, és alig várták, hogy együtt bolondozhassanak, és nevethessenek. A gyerekek is együtt játszhattak, és senkinek sem kellett attól tartania, hogy kiszolgáltatta volna magát a magány és a búskomorság tartós érzetének.
Regőczi József szakállas, termetes kamionos volt, afféle igazi barátkozós, komázós típus. Rögtön megfűzte a könnyen kapható Vallait, hogy elmennek a városba kicsit széjjel nézni és legalább vesznek a gyerekeknek trombitát, kereplőt, meg álarcokat is.
– Ugyan édes öregem! Ne marháskodj már! Ennyire majrézol az asszonytól? – tette fel a kérdést Regőczi Vallainak, akiről tudvalevő volt, hogy felesége minden kérését, és parancsát vakon teljesítette, bár ettől még nem számított papucsférjnek.
– Ugyan, ugyan! Te teljes fáziseltolódásban vagy! Miért félnék! – kötötte meg hótaposó csizmáját biztos, ami biztos alapon, hátha az időjárás időközben száznyolcvanfokos fordulatot vesz, és váratlanul nagy pelyhekben szakadni kezd a hó.
– Hát akkor pajtás! Ideje, hogy kiadósan nyakunkba vegyük a várost! Nem igaz?! – azzal karon fogta legjobb barátját Regőczi és meg sem állt vele a kis mezőváros főteréig, ahol a legtöbb árus árulta bóvli minőségű portékáját – persze a külföldieknek igen-igen borsos árakon.
Időközben hullani kezdett nagy pelyhekben a hó. Az ember sohasem tudhatta, hogy mikor húzódhat valami melegebb, békésebb helyre, ezért Regőczi máris betért egy kisebb kocsmába és meghívta legjobb barátját, hogy igyanak egyet.
– Ugyan haver! Csak egy sör! Ez minden!
– Ezért az asszony biztos megöl! – hajtogatta Vallai.
– Egy lópikulát! Ha egy-két sört megiszol az még nem a világ teteje! – Regőczi addig-addig beszélt, míg Vallai egymás után aznap nyolc-kilenc dobozos sört is megivott. Igen ám, de azt mondják, hogy az alkoholt sosem szabad keverni sem pálinkával, sem más butító jellegű szeszekkel. Már pedig – utóbb kiderült -, aznap a két jó cimbora egyszerre több kocsmát is megjárt, és mire kora délután meglehetősen dülöngélve, spicces állapotban hazatántorogtak csak röhögni tudtak torkuk szakadtából, hogy mi a fenéért mentek be a városba.
– Anyukám… anya… huukk… az tudod… az… - próbálta összefüggéstelenül megmagyarázni a történteket Vallai, aki ebben a percben, ha talpraesett és stramm felesége előtt volt kénytelen magyarázkodnia visszavedlett egyszer kisgyerekké, aki csak véletlenül csinált ezt-azt.
– Mégis mit képzeltél magadról?! – förmedt rá. –Jó! Egy-két sörtől még nem megy az ember a falnak! De könyörgöm! Pálinkát, meg isten tudja mi mindent vegyíteni! És ha történt volna valami komoly baj?! Felfogod?!
Férje csöndesen röhögcsikélt magában, mint a kótyagos emberek általában, akik bódult állapotukban jóformán nem igen tudnak önmagukról sem, és képtelenek felmérni, vagy belátni a racionalitás összefüggéseit.
– Most mit izélsz… hukk… végre jól… éreztem magamat… - igyekezett megkapaszkodni az előszobában álló ruhafogasban, amit sikeresen le is szakított, ahogy egyre elkeseredettebben próbált megkapaszkodni benne. Szilárd talajt nem találva máris nagyot esett a kövezett padlóra.
– Jól van! Most nem vagy magad! Ha kijózanodtál akkor folytatjuk! – azzal a felesége elment a konyhába a másik barátnőjével aki Regőczinek volt a felesége, és a továbbiakban egyetlen szót sem váltott hites urával.
Vallai, hogy elmenekülhessen karakán felesége bosszús haragjától inkább mentőtervként bemenekült a gyerekszobába, ahol tizennyolc fia, és Regőczi fiatalabbik fia éppen számítógépes játékokkal mulatta az időt, és látszólag nagyon jól megvoltak egymás mellett.
– Szevasztok srácok… hukkk… na? Mi a nagy harci… helyzet? – itt egy akkorát böfögött, hogy a mennyezet kis híján beleremegett, majd vigyorgott hozzá, akár egy túl hizlalt vadalma.
Vallai fia régen kijött már a gyerekkorból, és miután apai nagyapja is az alkoholizmus démonaival küszködött egész életében pontosan felismerte, hogy apja nem józan.
– Te most nem vagy magadnál apu! – jegyezte halkan meg orra alatt, mely inkább visszatartott, dühös mormogásnak hallatszott.
– Ugyan már, na… hukkk… hát ezt meg miből… gondolod…? – dülöngélt oda az asztalhoz, ahol a számítógép képernyője és gépháza fel volt állítva.
– Igen Kelemen Bá’! Tényleg szar bőrben tetszik lenni! – jegyezte meg szintén a tízes éveit taposó másik fiú.
– Ugyan már! Én csak… csak megpróbáltam… jól érezni magamat! Vettünk álarcokat, meg fenyőfát is… hukkk… - próbálta megmenteni a már így is pattanásig feszült helyzetet, de sehogy sem sikerült fiából kikényszerítenie a jókedvet.
– Szerintem most jobb lenne, ha elmennél… - felelte halkan a fia.
– Na? miért haragszol ennyire? Légy boldog és örülj az életnek! Hukk! – megint egy kiadós böfögés következett, ami könnyen válhatott öklendezésbe.
A két felnőttes tinédzser továbbra is inkább a játékkal volt elfoglalva, és látszólag tudomást se vettek, hogy Vallai is a szobában tartózkodik. Vallaira általában mindig rátört a kitaszított magány és az egyetemes kiszolgáltatottság tartós érzete, ha olyan szituációba keveredett, amit nem tudott irányítani. Mert ha valamin nem tudott uralkodni rendszerint hajlamos volt a bepánikolásra. Levett egy-két játék teherautót és matchbox-autót a szekrényről, majd letette őket a földre és mérgében kíméletlenül rájuk taposott. Hadd tudja csak meg a két elkényeztetett kölyök mi is az a veszteség!
– Hé? Kelemen bá’! – kiáltott fel a fiatalabbik Regőczi gyerek. –Miért tetszett ezt csinálni?!
– Senki sem akart rám figyelni! – vallotta be inkább saját magának, semmint másnak. Az igazsággal mindig nehezebb farkasszemet nézni. Dülöngélt még egy párat, az orra alatt elmotyogott valamit, amit a másik két gyerek nem értett, hiszen összefüggéstelen szavakat mormolgatott össze-vissza a levegőbe, majd jó tíz percbe tellett mire önszántából kiodalgott a szobából, és máris megcélozta a toalettet, hogy a felgyülemlett italmennyiséget, melyhez szervezete nem szokott hozzá kiokádja magából.
Nem járt sokkal szerencsésebben Regőczi sem, akinek torzonborz haját és szakállát úgy megrángatta hisztérika felesége, hogy egy élet is kevésnek bizonyult hozzá, hogy minden szánalmas vétségét megemlegesse. Elvégre a felelős most is ő volt. Ő rángatta bele legjobb barátját, hogy menjenek be a városba, és kicsit mulassanak. Bár a kis szó ebben a helyzetben korántsem helyén való.
Abban a percben, hogy Vallai végzett a vécén máris rohanva jött utána Regőczi is, és előfordult még, hogy az éjszaka kellős közepén kiadósan ki kellett magából ürítenie a felgyülemlett méreganyagokat.
– Egy oltári nagy barom voltam! – ismerte be később másnaposan, kiadós hasogató fejfájással ébredve.
A szilveszter további része azonban rendezetten, és nyugalmasan telt el. Éjfél közeledtével kimentek téli ruhákba öltözötten, mert Vallai videókamerát vett fia érettségijére, és mindenáron azon volt, hogy fia igenis próbálja csak ki a kamerát, hátha emlékezetes felvételeket készít majd vele.
Regőczi József kiadósan bevásárolt robbanó petárdákból, tűzeregető kerekekből, és ki tudja még milyen fajta pirotechnikai eszközökből, amihez csak hozzá lehetett jutni a piacon, és mivel könnyen barátkozós természet volt a legtöbb jóbarátja készséggel szállította neki a különféle robbanó tölteteket. A nagy kedvenc az volt, amikor az elhasznált sörösüvegekbe töltötte a hurkapálcára felszerelt robbanóanyagot, és a kis kanócot csak az utolsó percben gyújtotta meg.
– Figyelem mindenki húzódjon hátrébb! Ez nagy durranás lesz! – azzal máris meggyújtotta a kanócot, és előbb csak kisebbfajta sistergő hangot hallottak, majd hatalmas szikrákat szórva, vijjogó hanggal fel is repült szuperszonikus sebességgel a petárda a levegőbe, hogy ott tűzcsóvákkal kifesse az éjjeli égbolt csillagtalan fátylát.
Vallai nagyra nőtt fia pedig engedelmesen rögzített mindent, mert semelyik robbanásról nem akart lemaradni. Ha egy-egy nagyobb petárda hamarabb felrobbant lelkesen harsogta a levegőbe:
– Na még egyet! Na még egyet!
A felnőttek is olyanokká lettek, mint a kisgyerekek. Szinte egymás kezéből kapkodták ki az újabb és újabb robbanó tölteteket, és bár vigyázni kellett, hogy baleset ne történjen a legtöbb esetben így is remekül szórakoztak. A videó kamera pedig mindent pontosan, beállítottan felvett.
Később megnézték mindannyian a nagyobb méretű, domború tévé elé kuporodva a felvételt, és elismerően gratuláltak a mindig szerény Vallai fiúnak.
– Ez aztán az operatőri munka! Te Kelemen! A fiadból nagy filmrendező lesz!
– Bárcsak lenne már belőle valami… – sóhajtott ilyenkor nagyokat a büszke apuka, aki rendkívül meg volt elégedve egy szem fiával, azonban sohasem tudta megfelelően kimutatni családja irányába zaklatott, félszeg érzelmeit.