LAKÓGYŰLÉS        



A fővárosban szinte gombamódon még mindig megtalálhatóak azok a gangos, régi, századelős házak, amiben hangulatos, barokkos belső macskaköves udvarok, és szőlőfürtökben lógó kíváncsisodni vágyó szomszédok garantálják, hogy az emberek többsége vagy jól érezhesse magát, vagy azt is megutálja, hogy ebben a szűkebben vett mikroközösségben mindenki ismerhesse.
Évike egyszerre volt rendkívül divatos, trendi, és ugyanakkor a modern életformához ragaszkodó harmincas éveiben járó hölgyemény, akinek – az utóbbi időben -, egyre többen rótták fel, hogy vajon miért nem állapodott meg, és miért nem szült gyereket. A házban lakó, főként kedves, ám kissé tolakodó nyugdíjas lakók többsége előszeretettel csámcsogott, pletykált előszeretettel a háta mögött, hogy Boncza Évikének miért nem sikerült „horogra akasztania” álmai férfijét? Ahogyan sokan fogalmaztak.
Az öreg Kiricsányiné – aki ki tudja hány éve már -, nyugdíjba jött szinte el nem mulasztotta volna a szokásos reggeli rutinjai alkalmával, hogy meg ne kérje Évikét, hogyha leviszi a szemetet, akkor egy kicsit beszélgessenek is, és tárgyalják csak ki az ú.n. pasis ügyeket.
– …És mondja csak kedveském! Szokott egy kicsit hancúrozni a fiatal kandúrokkal? – és már pirult is az öregasszony, mintha a saját célba találó tréfája olyan helytálló, vagy aktuális lenne.
– De kérem Kati néni! Ilyet nem szokás kérdezni! – Évikének nem volt szokása, de egy-egy váratlan mondattól, vagy szellemes szállóigévé lett aranyköpéstől ő is hajlamos volt elpirulni, és ilyenkor olyan szép volt, mint aki valemelyik reneszánsz festészeti magazinból lépett volna az ember elé.
Az idős öregasszonynak a legnagyobb rossz szokása az volt, hogy bármit meghallott a lakók magánéletével kapcsolatosan azt kényére-kedvére máris továbbadta a többi nyugdíjasak, mintha csak az ő életéről szeretett volna megosztani értékes, vagy bizalmas információkat.
– Képzeljék csak! Mit hallottam?! Évike még szűz, és állítólag nem ismeri az igazi szerelmet! – mondogatta, terjesztette.
Mégis, ha az ember elgondolkodott ezen a merő képtelenségen volt ebben valami nagyon magától értetődő szívből jövő jókívánsság féleség. Hiszen Évike gyakorlatilag mindenkinek kicsit az unokájává is vált az évek hosszú során át, hiszen szinte alig három-négy éves kislányként jött ide, és mivel a szülei korán meghaltak a ház lakói kicsit a maguk felelősségének is érezték, hogy nevelgessék, és tanítgassák meg mindenre, amit az élettől tudni érdemes.
– Ugyan már Kati mama! Miket beszél itten? – vonta kérdőre az öreg Stummel, aki hajdanán cipész volt, és Évike rendszerint néha csináltatta meg letört tűsarkú cipője sarkait, hiszen egy megbízható ember mégiscsak többet ér, mint az, aki csak lejmol, vagy lenyúlja a nehezen megkeresett fizetést.
– Pedig esküszöm szegény fiam életére! Ha mondom! – ha egy megrögzött véleményt az ember sokáig hajtogat hajlamos rá, hogy igazságként fogadja el. Így az idős öregasszony is addig-addig hajtogatta magában, míg el nem hitte, hogy Évikének valószínűleg még egyáltalán nem volt nemi kapcsolata.
Így történhetett, hogy Kati mama valóságos taggyűlést szervezett a házban, és össze is trombitálta az összes valamirevaló lakót, hogy vitassák csak meg Évike magánéletét, ahol mindenki elmondhatja a saját álláspontját.
Egyik hétköznap ezért a legtöbb lakót beterelték egy szűkös, téglalap alakú szobába, ahol katonás sorrendben székek sorakoztak, ahova mindenki leülhetett, és máris vége-hossza nincs tanácskozásba kezdtek.
– Szerintem a magánügyek nem a lakókra tartoznak! Ennyi erővel vehetnénk az én életemet is! Ki lenne kíváncsi rá?! – szólalt fel nagyon is bölcsen az öreg Szarka, aki már megvolt vagy nyolcvan, de még mindig olyan szívós volt, mint a legtöbb ember, aki túlélte a rendszerváltást.
– Hölgyem és Uraim! Miért is gyűltünk valójában itt össze? Szerintem nem az a kérdés, hogy Boncza Évike magánéletét tárgyaljuk meg! Ha már itt vagyunk talán rátérhetnénk például a szemétszállításra, vagy a fűtésrendszer korszerűsítésére! Ki tart velem? – azzal felemelte a karját, mintha szavazatgyűjtő politikus volna.
Nem sokkal később Boncza Évike is benézett a lakógyűlésre, és mindenkinek valósággal majd leesett az álla, amikor egy termetes, legalább két méter magas, kissé molett, de annál barátságosabb, és kedvesebb fiatalember társaságában érkezett, akiről kiderült, hogy nemrég végezte el a gépészmérnöki kart, és önálló vállalkozó szeretne lenni, ha sikerül erre megteremteni az összeget.
– Üdvözlök mindenkit! – köszönt a sugárzóan boldog, angyali hölgy. – Mivel már nagyon régóta imerem az itt jelenlévőket, akiket családtagjaimnak tekintek szeretném bemutatni a barátomat, akivel össze fogok költözni, és valószínűleg egyre többet fogják majd őt látni ebben a hangulatos házban. – itt karon ragadta a kissé megszeppent, tétova fiatalembert, aki tanácstalanságában nem tudott jobb gesztust kitalálni, így hát meghajolt engedelmesen.
– Ő itt Berényi Róbert és gépészmérnökként végzett, de a versek és a költészet nagy szerelmese! – cuppanós csókot adott neki, és érződött az, mennyire egy hullámhosszon rezegnek ők mindketten.
A lakógyűlés természetesen viharos vastapssal meg is tapsolta őket, majd mindenki ment a maga dolgára, egyedül Kati mama maradt a teremben, aki mintha valami belső hitvallás vezetné továbbra is megrögzött hittel csakis a saját igazságát hajtogatta.
Az összeköltözésben a ház apraja-nagyja kivette a részét. Abban a percben, hogy a nagyobb méretű költöztető teherautó csikorgó kerékkel megállt a ház előtt, és két tagbaszakadt munkásember leszállt, hogy a holmikat, és egyéb használati tárgyakat kipakolja a legtöbb férfi lakó már ügybuzgón arra várakozott, hogy miben is segíthetnének. Így valaki egy olvasólámpát vitt, valaki egy gitárra vigyázott, mint a legbecsesebb zenei műemlékre, míg mások főként antikvár, vagy új könyveket hordtak fel az emeletre, hogy a sugárzóan boldog fiatalok kedvükre berendezkedhessenek. Nem telt bele kis idő, és a kis ház lakói elfogadták az új jövevényt, és úgy tekintettek rá is, mintha önálló családtag lenne.