A KAMUPASI, AZ ÁTVERÉS, AJÁNDÉK-SZERELEM

,,Már megint egy esküvő, aminek persze annyira hazug, számító, és merőben manipulatív illata van.” – Gondolhatta Laura, akit valamelyik barátnője hívott meg a nagy, jelképes alkalomra, holott Laura egyértelműen, és kategórikusan megpróbálta kimenteni magát egy kiadós migrénalapú fejfájásással – persze hozzá kell tenni -, nem sok eredménnyel.
Amikor a gyönyörűen feldíszített hófehér sátras pavilonhoz bevonult az ifjú pár a kedvenc The Connels: 74-75 c. száma ment, és persze főként az idősebb nagymamák voltak akik megdöbbentek, hogy egy ünnepi szertartásra hogy a fenébe lehet egy ennyire béna számot előadni, mégis a fülig és totálisan egymásba habarodott szeremeseknek talán éppen erre volt a legnagyobb szükségük, hogy ezt a rizikós, de annál boldogabb napot foggal-körömmel is de végigcsinálják.
– Hé, csajszi! Nem is tudtam, hogy te is itt leszel! Kurva jól festesz ebben a vaditó kis ruciban! – szögezte le egyik barátnője Bernie, aki már szakavatottnak számított az esküvők terén, annál is inkább mert imádott pasizni, és ilyen esetekben kicsit mindig úgy viselkedett, mint aki előnyös keret közt szándékozik megszabadulni fölösleges gátlásaitól, és kisebbrendűségi komplexusaitól.
– Hát… nagyon köszi… te is kitettél rendesen magadért! – vetette kissé félvállról oda, mert az igazság az volt, hogy Bernie előszeretettel nyúlta és cserkészte be néhány barátnőjének pasiját, és sajnos Laura sem volt kivétel.
Laura megfogott egy metszett kristályból készült, márkás, hosszúnyakú pezsgőspoharat, és mintha csak kisebbfajta bátorságot szándékozott volna meríteni belőle nagyot húzott a pohár habzó tartalmábl. Meglehet ettől majdcsak megjön majd kacér merészsége.
– Mondd csak csajszim? Nem láttad véletlenül a Krisztáékat?! Egészen biztosan úgy emlékszem, mintha ők is szerepeltek volna a meghívottak között… - töprengett el hangosan maga elé meredve.
– Akkor az egész biztosan úgy van! – válaszolta, miközben arra gondolt, hogy legszívesebben vízbe fojtaná magát, ha még öt percen keresztül traccsolnia kell egy ennyire magánakvaló libával.
Hogy a fészkes fenébe foghatott meg magának egy álompasit, és hozott össze két fantasztikus gyerkőcöt. Fel nem tudta fogni, amikor valaki ennyit beszélt
Gyorsan megpróbált kinézni egy nem túlságosan feltűnő pontot, és minden koncentrációját arra az egyetlen fókuszpontra irányítani, hátha tenyérbemászó barátnője meggondolja magát. Szerencsére feltűnt a színen vagány Anna, aki Bernie testvéri barátnője volt, és elválaszthatatlanok voltak ketten.
,,Na végre! Van Isten!” – sóhajtott egy nagyot.
Miközben a középkorú anyakönyvezető szokásosan igyekezett vége-hossza nincs ledarálni a holtomiglan-hoiltodiglan szállóigévé nemesedet, bölcs intelmeit a násznép kompánia közül a fele vendégsereget sokkal inkább a hófehér sátrakban feállított méregdrága büféasztalok látványa nyügözte le.
Abszolút alig foglalkoztak az elhangzott szövegekkel, és eskü fogadalmakkal:
– Aki tud olyan tényről, ami miatt ez a két ember nem köthet házasságot, az mondja el most, vagy hallgasson örökre…
Legszívesebben mindenkinek szétordította volna, hogy hazug árulók mind egy szálig, hiszen a szerelmet nem lehet megvenni, kiárusítani, vagy áruba bocsátani. Itt pedig – a jelek szerint –, egyértelműen az történt, hogy a mennyasszony jó vásárt csinált, amikor hozzáment egy nálánál legalább húsz évvel idősebb befolyásos vállalkozóhoz, akinek számos kiterjedt kapcsolatai, és annyi pénze van, mint a pelyva.
Mintha manipulatív hazugság a valóság díszleteibe is egyre masszívabban, mondhatni zsigerileg hatolt volna be.
– Ezennel házastársaknak nyilvánítom Önöket! Megcsókolhatják egymást! – hangzott az ünnepélyes felszólítás a középkorú, zászlós szalaggal átkötözött asszonytól, mire a fülig szerelmes, újdonsült házasok pironkodva váltottak néhány puszinak nevezhető ajakérintést.
Később aztán a díszes násznép minden felszínes ismert, és isertelen tagja is nem győzött őszinte szívvel gratulálni a fiatalos párnak, hogy mennyire jól illenek egymáshoz, és persze szapora gyerekáldást is kívántak nekik.
Laura igyekezett észrevétlenül, akár a levegő ide-oda libbenni, különben is őt csak merő véletlenségből hívták meg csajos barátnői, és a leghalványabb köze sincs egy annyira elavult, és maradi kőkori elhez, melyben a hímdominancia törvényesíti jogát a női egyenjoguság felett, vagy valami hasonló.
– Nem tudtam észrevenni, hogy egy ennyire fantasztikusan gyönyörű, és határozott nő, mint te egyedül van itt! – kezdte jólcsengő csajozós, kicsit nyomulós szövegét egy méregdrága öltönyt, és nyakkendőt viselő, amolyan tipikusan szépfiú üzletemberes pasi.
Kétségtelen, hogy Laura szíve azonnal váratlanul hevesen dübörögni kezdett mellkasában, és úgy érezte, hogy alig kap levegőt. Pedig már számtalanszor igyekezett megfogadni magában, hogy soha a büdös életben nem lesz újra szerelmes, amióta Andris megcsalta a legjobb barátnőjével.
De hát az életben annyi minden változik, és – különben is –, mikor volt már az, amikor úgy istenigazából összetörték a szívét, hogy aztán naphosszat idióta romantikus szappanoperákon bőgjön napestig, és tömje degeszre magát elviekben nullkalóriás csokifagyival?!
– Ö… Mi a gond?! – nézett rá előbb gyanakodva, később kissé ellenségesen, amitől a férfinak is érezte, hogy három lépés távolságot szükséges tőle tartania.
– Bocsásson meg drága hölgyem… látom én itt felesleges vagyok… inkább magára hagyom… - azzal már éppen készült magára hagyni Laurát, amikor váratlanul felbukkant a gyönyörű ara, és persze hogy azonnal Laurát vette célba.
Laura azonnal igyekezett átlátni a kissé kínos közjátékok kúsza egyvelegét, és máris belekarolt a vaditoan jóképű pasiba, majd azonnal elsuttogott pár keresetlen mondatot, mielőtt a mennyasszony ideért volna hozzájuk:
– Légyszives segít nekem! Ha megkérdezi az ara, csak mondd azt, hogy te vagy az új pasim! Később megígérem mindent elmagyarázok! – kérlelte esengő, őzike szemekkel, és amint az utolsó szavak is elhagyták ajkait a menyasszony máris előttük termett.
– Nocsak, nocsak nocsak! Micsoda váratlan meglepetés! – kiálltott fel, amint szemügyre vette régi vetélytársnőjét – Látom a léböjtkúra és diétázás, vagy önsanyargatás mégiscsak használt, akárcsak a zsírleszívás! Nem is tudtam Laura, hogy neked is küldtek meghívót?! – a meglepett hang mögött több volt az áskálódás, mint a tényleges meglepetés.
– Hát igen! Én is annyira örülök, hogy itt lehetek, és hogy gratulálhatok nektek Adrienn! – kissé sziszegett is a hangja, amint fogát összeszorította, hogy kitörni kész indulatait elfojtsa.
– Ó! – lepődött meg szemügyre véve a jóképű férfit. – Nem is tudtam, hogy már pasid is van! Úgy tűnik, hogy a hájasok bolygóján még férfiak is teremnek. – jegyezte meg cinikus szarkazmussal, mire látható volt, hogy Lauránál kis híján eltörik az a bizonyos mécses. Megpróbálta elrejteni fájdalmát, és könnyeit, hiszen brutálisan kemény melót fektetett abba, hogy leküzdhesse kamaszkori molettségét.
Ami viszont ezútán következett az őt lepte meg váratlanul.
– Üdvözöllek, és hadd gratulálok gyorsan nektek! Még be sem mutatkoztam! – jegyezte meg a jóképű pasi, mintegy tüntetésképpen, hogy nem árt, ha őt is bevonják a csajos beszélgetésbe. – Dr. Mérei Zoltán vagyok, és nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy végre egy olyan felbecsülhetetlen kincset találtam életem párjának, mint amilyen laura! Igaz drágám?! – kézcsókot adott a jócskán meglepett nőnek, míg az újdonsült ara nem győzte forgatni szemeit, és csodálkozni, hogy ez egyáltalán előfordulhatott.
– Hát… nos… én… igazán… - alig bírt megszólalni, mert még senki sem állt ki nyiltan mellette, és nem vette védelmébe. Szíve egyre hevesebben vert, és valósággal repesett titokban a boldogságtól, hogy azért lehetnek még rendes pasik is ezen a nyomoronc bolygón.
– Nos kedves Zoltán! Nem tudom, hogy a mi kis Laurácskánk mit mesélt neked a gimis éveiről, de annyit mondhatok, hogy rossz lóra teszel, ha vele maradsz, mert amint teherbe esik úgy fog kinézni, akár egy túlméretezett gyilkos bálna, és valószínűleg a gyerkőceitek is kiadós súlyproblémákkal fognak küszködni! – valósággal kéjes élvezetet érzett, hogy így felhánytorgatta Laura titkolni vélt magánéletét. Laurán megint csak erőt vett a szomorúsággal vegyes elkeseredettség. Ekkor vette észre, hogy a férfi, akit pasijaként igyekezett bemutatni megértő kedveséggel igyekezett átkarolni a derekát, és minden mozdlatából sak úgy áradt az empátia-toleranciával egybekötött vigasztalás.
¬– Tudja kedves Adrienn! Mi azért találhattunk egymásra, mert őszintén kimertük tárni a lelkünket, és megvallani saját őszinte érzéseinket. Szerintem Laura igazi kincs, és aki ezt nem látja az vagy egy idióta vagy egy szánalmasan gonosz némber. – A ,,némber” szót szándékosan kihangsúlyozta mintegy ezzel is jelezve hogy elsősorban a nem túl kedves arára gondolt. – Most pedig, ha megbocsátod de szeretnék egy kicsit kettesben lenni a barátnőmmel! – azzal tüntetően karon fogta a megszeppent Laurát, és elmentek, hogy még a mennyasszony irritáló közelében se legyenek.
– Ne haragudj, de egyszerűen utálom a velejéig gonosz, és áskálodó embereket, és sajnos ez alól a hölgyek sem kívételek. Te hogy érzed magad?! – kérdezte segítőkészen, akár egy igazi romantikus lovag.
– Én szóhoz is alig jutok, hogy még akadnak a földön igazi úriemberek! Annyira háás vagyok neked, hogy kimentettél a bajból, és védelmemre keltél! Nagyon kedves és segítőkész voltál! – jegyezte meg szemét lesütve szabadkozva.
– Nem tesz semmit! Tudod engem a nagymamám nevelt fel, mert a szüleim állandóan dolgoztak, és ő tanított meg – többek közt arra -,hogy a hölgyekkel illedelmesen, előzékenyen, és kedvesen kell bánni.
–Nagyon bölcs, és határozott asszony lehet a nagymamád! Nagyon szívesen megismerkednék vele!
– Mindenképp! Akkor ez most azt jelenti virágnyelven, és javíts ki nyugodtan, ha tévedek, hogy szeretnél a barátnőm lenni?! – nézett rá rejtélyesen, és kíváncsian.
– Igen… -gondolkozott el egy jelentős perc erejéig. -Mindenképpen kedves Zoltán, persze csak ha te is szeretnéd
– Hohó! Mi az hogy! Megtisztelnél vele! – karját nyújtotta, mire Laura belekarolt, és már nem is tűnt akkora fatális baklövésnek ez a rózsaszín sziruppal nyakonöntött esküvői dáridó.
Amikor a násznép és a vendégek elmentek a lagziba Laura azon kezdett el morfondírozni, hogy vajon Zoltánt megkérje-e, hogy fuvarozza haza őt autóval, mert bár volt jogsija, mégis kisebbfajta félelmérzet járta át, ha volán mögé kellett ülnie.
– Figyel csak! – vonta félre. – Ha ne okozok nagy gondot megtennéd, hogy hazaviszel, mert a kocsim sajnos ottmaradt a lakásomhoz közeli parkolóban. – szabadkozott kislányos hangon, amire egyetlen épeszű ember sem mondott volna nemet.
– Teljesen természetes! – felelte.
Egymástba karoltan lépkedtek komotos ütemben a férfi kocsijáig. Zoltán előzékenyen az ayósülés felüli ajtót is kinyitotta és besegítette a jócskán elpirult Laurát, aki biztos, ami biztos -, azonnal magára csatolta a biztonsági övét.
– Merrefelé is laksz?! – tudakolta csupán csak a pontos tájékozódás kedvéért.
– A festői dunakanyartól nem messze vannak azok az újépítésű zöldövezetes lakóparkok. De nem szükséges olyan hosszú útig vezetned. – szabadkozott, mert agon jólesett neki a férfi aggodó kedveskedő figyelmessége.
– Nagyon szeretnélek hazavinni! Márha nincs ellenedre! – indította be z autót, majd gázt adott, hogy kikanyarodhassanak a közúti forgalomba.
A hazáig vezető út nem volt több mint negyven-negyvenöt perc, amit beszélgetéssel töltöttek. Laura rájött, hogy kellemsen is lehet ismerkedni, és beszélgetni, és számtalan olyan kérdés megfordult a fejében, melyet meg kellett kérdeznie, hogy önmagában döntéseket legyen lépes meghozni.
Amikor aztán úgy tűnt, hogy már eleget mesélt életéről, és buktatóiról, melyet még senkinek sem volt mersze elmondani következett a férfi beszámolója rról, hogy miként és hogyan alakult élete.
Amikor aztán úgy tűnhetett, ogy kimerítették a témát Laurát kicsit el is nyomta az autó monoton mozgása, és átmenetileg lehunyta szemét. Amikor ismét kinyitotta meglátta, hogy már a dunakanyarban járnak, ahol az új építésű, zöldövezetes lakóparkokat építettek néhány éve, és ő ide költözött.
– Jó hamar ideértünk! Le a kalappal! Te aztán nagyon is ismered a várost! – jegyezte meg elismerően, amint a férfi gálánsan kisegítette a kocsiból.
,,Most kellene megkérdeznie, hogy szeretne-e feljönni a lakására!” Nem szabad csupán csak a testi gyönyörökre gondolnia, bár azt nem tagadhatta, hogy bizony jó párszor átfutott az agyán ez az elképzelés is. – Végül úgy döntött megkockáztat egy ártatlan nak tetsző kérdést:
- Nincs kedved feljönni egy kicsit? Nagyon szívesen megmutatnám a lakásomat! Nemrég nyerte el végleges formáját… - Most olyan ostobának, gyerekesnek érezte magát. Mi ez? Felhívás egy gyorsított menetre?!
– Igen, nagyon szívesen megnézném, de szerintem neked is bőségesen elég volt ennyi kaland, és ismerkedés a mai napra! – benyúlt méregdrága öltönyébe és kihúzott egy hófehér, dombornyomatos névjegykártyát amin szükséges telefonszámai, és emailjei is megvoltak találhatóak.
– Jó volna újra találkozni veled, ha te is szeretnéd…
– Igen… a számból vetted ki a szót… - rebegte, amikor a férfi ujjbegye hozzáért az ő vékony, finom ujjaihoz, és létrejött valami klönleges mágneses erőtér ketejk között.
A férfi most gyöngéden puszit adott az arcára, bár Laura jobban szerette volna, ha hosszantartó romantikus csókjelenetben olvadnak össze mindketten, de így sem volt rossz.
- Te keresel majd, vagy szeretnéd, hogy én keresselek?! – már megint egy ostroba kérdést kellett kockáztatnia.
– Tudod mit a jövőhéten nem tudom, hogy te hogy dolgozol, de nekem lesz délután egy kis szabadidőm, akkor majd felhívlak! – olyan megfontolt, kifejező tekintete és sármos hangja volt, hogy Laura hazudott volna önmagának is, ha később azt mondja nem tett rá különösebb benyomást. Valósággal megreszketett a térde, és jótékonyan kalapált a szíve.
– Örülök, hogy megismerhettelek… - búcsúzott tőle a férfi.
– Én is nagyon örülök… - hebegte, majd végignézte, ahogy Zoltán csinál egy kanyart és elhajt autóján a naplementébe.
A jövőhét kisebb káosszal indult, mert Laura munkahelyén mindenki a munkarőleépítésektől tartott, és számos érthetetlen konferenciát, és megbeszélést kellett tető alá hozni, ami miatt voltak nagyon kimerítő, és stresszes nehézkes hétköznapok, hogy Laura azt sem tudhatta, hogy hol áll a feje. Aztán végül elérkezett az a bizonyos előre megbeszélt csütörtöki nap.
Amikor holtfáradtan hazafelé ment a saját kocsijával, majd leparkolt a lakásához közel szinte azonnal kiszúrta a férfit, aki egy legalább száz szálas rózsacsokrot és egy közepes méretű Teddy-mackót szorongatott, és volt valami kisfiús elveszettség a tekintetében, ami csak még szívdöglesztőbbé tette.
– Szia! Ezt a kellemes meglepetést! – köszöntötte Laura. – Milyen aranyos mcid van… - jegyezte meg sugárzó mosollyal kicsit viccesen.
– Tudod szerettem volna jó benyomást kelteni, és emélem nem leszek gicces ha azt mondom, hogy egész álló héten csakis rád gondoltam. Nem tudtam, hogy szereted-e a virágot ezért hoztam rózsát… - félszgen átnyújtotta Laura felé a termetes, impozáns csokrot.
– Gyönyörűszépek! Meg sem érdemlek ennyi kedvességet… - tüstént beleszagolt a rózsá támasztotta illatórgiákba, aztán következett a játékos Teddy-mackó, amiek szintén kislányos örömmel volt képes örülni.
Zoltán még azon a hétvégén elvitte és bemutatta imádott nagymamájának, akivel Laura szinte azonnal megtalálta a közös hangot, és bár maga se hitte volna, de lelke mélyén úgy érezte, hogy kapott az ismeretlen sorstól egy új lehetőséget, hogy nem csupán párkapcsolata legyen, és végre szeressék, ahogy kellett volna, de egy új családot is.