KULISSZATITOK ÉS HATÁRSÁV

Mindenütt ugyanazokat az arcokat látta. Reggel, és este. Sok arc megfordult a munkahelyén. Az emberek általánosságban vagy tartózkodóak voltak, ami annyit tesz: nem teregették ki szűkebben ismeretes magánéletüket. Vagy adott esetben megpróbáltak hajszálvékony határvonalon egyensúlyozni önző magánéletük, és karriermohóságuk között, ami gyakorlatilag sehogy sem sikerült nekik.
Szinte mindig megborzongott, ha csak egyvalaki is leült mellé, miközben éppen munkába ment, vagy hazafelé a buszon, vagy metrón. Talán a külvilágban nyílt erőszakoskodás és brutalista szellem az mely magától értetődően megvadította a legtöbb, amúgy teljesen normális ember lelkét.
Ha esténként kinyitotta a tévét szinte nem talált olyan jellegű elfogadhatónak mondható, kortárs irodalmi, vagy kulturális műsort, mely elsősorban az értékekre, és a külvilágban létrehozott kreatív, elgondolkodtató kreativitásokra mutatott volna rá. A legtöbb esetben ezek a műsorok is belesüllyedtek valami radikálisan lebutított, túlzásba vitt naivitást, hülyéskedést, és gyerekesség kategóriájába tartozó, elviselhetetlenül nyálas, szirupos masszába, melytől a legtöbb embernek már az első öt perc után egészséges hányingere támad.
Már legalább tíz kemény éve sorrendben mindig ugyan azok a pofák, partiképes modellek, szépségkirálynők tűntek fel, vagy éppen cserélődtek a képernyőn, és az adások egyhangú skáláján, akik valami különleges okból – meglehet pont azért, mert híres személyiségek voltak -, máris menő, jól fizető műsor vezetői állások egyszemélyes birtokosai lettek, így teljesen természetes, hogy lenézték azokat az „átlag embereket” akik sajnos már nem lehettek ennyire szerencsések.
Sosem értette meg azt, hogy egy befutott, és méltán hírhedt színésznőcske akit már jóformán minden partiképes agglegénnyel, vagy nyolcvanéves aggastyánokkal is hírbe hoztak miként rendezhet saját, önálló játékfilmet egy látszólag totálisan elcsépelt, B-kategóriás, romantikus darabból, mely egészen biztos, hogy nem csupán azonnal megragadta kicsinyke, szerénykedő fantáziáját, de több mint valószínű, hogy az adott producerek, és filmgyártóknak is kellő mértékben felkelthette szakmai, arrogáns kíváncsiságát? És ráadásul ehhez jöttek még olyan bedobott slágerszintű nevek, akiket valósággal felzabáltak a filmkritikákat írogató egyszerű média szakemberek, vagy filmguruk.
„Miként válhat valaki filmguruvá?” – töprengett. Egyáltalán a pénzen kívül milyen más hatalom, szakképzettség, vagy bármi más szükségeltetik ahhoz, hogy valaki kipróbálhassa magát rendezőként saját alternatív forgatókönyvvel? Miért nem gyártanak a filmstúdiók végre elfogadható, elgondolkodtató történeteket, hogy ha a néző – adott esetben -, mondjuk megveszi az adott film DVD-változatát 5.1-es Dolby sorround hangzással, ne azon kelljen intenzíven, joga pózban máris meditálnia két teljes órán keresztül miközben a képernyő valósággal máris felrobban a szándékosan felturbósított akció és szexjelentektől, hogy vajon ki lehet a jó, és ki a rossz szereplő?
Később a Google Hangouts alkalmazás jelzett, hogy üzenete érkezett, ami meglehetősen különös volt, mert a legtöbb híresség, és világsztár nem ereszkedett azért le olyan könnyen az egyszerű, földön járó, emberi halandók világába.
Egy éppen ügyeletes üdvöske érdeklődött, hogy hogy érzi magát éppen, és hogy éppen milyen filmes projecten töri a fejét, mert jó volna végre dűlőre jutniuk bizonyos szakmai, és egyéb kérdésekben.
– Nem vagyok semminek sem az elrontója, de sajnos munkanélküli vagyok, így nem tudok saját költségvetésből várat építeni! – közölte kimérten, tartózkodóan, de azért udvariasan. Mire az adott produkciós cég, - melyet állítólag valami seggfej nagyágyú igazgatott -, közölte vele, hogy amennyiben nem fizet be a számlájukra kerek ötszáz dollár induló összeget úgy a kutya se fogja komolyan venni őt, pláne nem rendezőként, aki filmeket szeretne készíteni.
Egy másik üzenet is jött. Mint később kiderült egy frissen Oscar-díjat nyert kis színésznőcske, aki korban közelebb volt a harminchoz, tehát kortársak is voltak egyben. Kiderült, hogy valahogy a keze ügyébe került a zseniálisnak bélyegzett forgatókönyv, és hetet-havat összehordott a lehetséges együttműködésről, és a filmes szerződésről, de miután saját cégére és alapítványára is illett gondolnia, majd még át kell gondolnia, hogy megéri-e számára, ha egy ismeretlen, de annál tehetségesebb rendezővel dolgozik együtt.
Persze mondanunk sem kell, hogy az adott Oscar-díjas üdvöske soha az életben nem kereste meg őt újra.
Néhány héttel később szándékosan felidegesítette magát, mert valami miatt ilyenkor szinte minden kétsége, és reményvesztettsége azonnal elillant. Hóna alá csapta az aktatáskáját, benne egy jó forgatókönyvvel és elhatározta, hogyha a fene fenét eszik is, de filmet fog csinálni, valakikkel, akiket még nem fertőzött meg a show buisness provokatív, fertőző szennyvilága.
Reggel fél tízre volt találkozója valami filmmogullal, aki – ki tudja miért -, kiadósan szeretett ebédelni, és elvárta mindenkitől, hogy azért egyen egy pár falatot, ha már rápocsékolta túlzásba vitt drága idejét.
– Kóstolja csak meg ezt a croissant! Szerintem mennyei! És hozzá a tejeskávé! Mintha az ember egy másik dimenzióba repülne úgy, miközben mind a két lábával a földön jár.
– Igen… szerintem is bomba jó… de… még nagyon sok dolgot… - szavára nem különösebben figyelt oda a befolyásos filmes. Mintha az étterem környező zaja, vagy az utcai forgalom is közrejátszott volna a bizonytalan sorssal, hogy minden ellene volt. Úgy érezte, mintha minden gátolná abban, hogy elismerést, vagy kisebb sikereket vívhasson ki. Már pedig sikeres motiváció nélkül élet, és létezés sincs.
A filmes mogul alig tíz perc körforgása alatt be is fejezte a kiadós reggelit, és mintha már semmi közük nem lenne egymáshoz szavak nélkül, egyszerűen faképnél hagyta a jócskán kiábrándult forgatókönyvest, akit a szokásos sablonszöveggel igyekezett leszerelni, miszerint, ha megadja telefonszámát, és egyéb elérhetőségeit a titkárnőjének, akit valamiért személyi asszisztens kategóriába sorolt néhány hónapon belül esetleg felvehetik vele a kapcsolatot. De hát ez kész téboly! Néhány hónap?! Még mit nem! Most vagy soha!
Egyáltalán nem értette, hogy egyesek attól, mert befolyásosak, hírhedtek a szakmájukban, és kellő presztízzsel rendelkeznek bárkit zokszó nélkül levegőnek nézhetnek.
Gondolt egyet, felállt az asztaltól mielőtt a jócskán dühöngő pincér egyáltalán követelhette volna tőle a reggeliért járó borravalós számlát, majd egy jól irányzott, kisebbfajta ugrással a fekete üveges limuzin tetejére ugrott szánalmas kis élete kockáztatásával, és remélhetően bízván abban, hogy előbb-utóbb végre csak meghallgatja valaki. A járókelők, és nézők többsége persze veszettül kattogtatni kezdte főként okos telefonját, és már töltötték is is a legújabb élőképes fényképeket, vagy videókat a nagyobb közösségi megosztó oldalakra. A filmiparban az emberek számára szinte mindennapos ténnyé vált, hogy egy-két bevállalós színész a kaszkadőrt, és dublőrét is hátrahagyva nagyon is szeret villogni, és megmutatni, hogy nem a semmiért ő az egyik legjobb, no és persze hogy vérprofi.
– Nézzétek csak! – kiáltott fel az egyik gyors éttermi láncból kijött kövér, és testes, szemüveges srác. – Kurvára hasonlít az ürge valamelyik akciósztárhoz! Csak most hirtelen nem jut eszembe, hogy is hívják!
A fekete ablakos limuzin továbbra is komótosan haladt a fő sugárúton, míg egyre több lelkes ember verődött az utcán össze, hogy vélhetően a legújabb szuper produció aktív részeseinek érezhessék magukat – igaz, még ha csupán csak pillanatokra is. A legtöbb ember valósággal euforikus transzba esett, hogy ennyire testközelből tapasztalhatja meg a tulajdonképpeni filmforgatás minden egyes zsigeri pillanatát. Egy-két járókelő kapásból elájult, vagy a fiatalabbak hangos füttyszóval, vagy hangos sikoltozásba kezdtek, hogy így biztassák az ebben a pillanatban újabb halálfélelmet átélő, szerencsétlenül járt forgatókönyvírót, aki nem elég, hogy rendesen megtaposott az élet, de még extra veszélyes helyzeteket is illett bevállalnia, hogy komolyan vegyék.
A limuzin elhaladt az útba eső nagyobb filmstúdiók rangos, és patinás kapui előtt, majd hirtelen egy akkorát fékezett, hogy szegény fiatal filmes máris szabályosan bebukfencezett a tetőről. Később maga is elismerte, hogy eredetileg jobb lett volna egy karatés vetődés, vagy valami egészen meghökkentő performance-alakítás, ami a ninja és a bushidó elemeit is kombinálta volna, és amin termesztésen nem fogott volna a gravitáció törvénye.
Amikor a filmes mogul sötét napszemüvegben kiszállt a nagyméretű autóból valósággal meghökkent, amikor a sofőr közölte vele, hogy valaki fekszik a motorháztető alatt.
A sofőr, és egy gorilla testőr persze segítőkészen máris feltámogatta az enyhe sérüléseket, és karcolásokat szenvedett kissé meghökkent filmest, aki ebben a percben ténylegesen nem tudta, hogy melyik hihető történettel is rukkolhatna elő, hogy végre igazán komolyan vegyék.
– Látom kölyök nem vagy majrés! Ez tetszik! Van kedved nekem dolgozni?! – barátságos kézszorítás és hatba veregetés következett miután átlépték közösen az adott filmgyár impozáns, pálmafás kapuját, és a fiatal filmes – bár hosszú, kimerítő, és göröngyös volt az útja -, mégis elérte, hogy kisebb megbecsülést vívhasson ki a szakmájában.