CSAJ-TURPISSÁG




A sorsfordító, korszakváltás – sok tekintetben -, a Millennium éve hozta el számomra. Másodikos gimnazista koromban elsőként történt meg újra velem, hogy megcsapott Cupido nyílvesszője, és én visszafordíthatatlan módon szerelembe estem. Magam sem tudtam, hogy vajon miért, vagy mi okból történhetett ilyesmi, amikor bizonyos tabu-érzéseket szándékosan igyekeztem elnyomni, vagy kiiktatni éltemből.
Az illető sugárzóan extravagáns, és talpraesett hölgyemény egy derűs, nyárias októberi napon állított be folyamatosan hangyabolyként nyüzsgő osztályunkba, és szinte azonnal barátokat sikerült gyűjtenie önmaga köré. Mintha egy bizalmas, ám annál empatikusabb varázslégkört árasztott volna magából, mely szinte felszippantotta az embereket, és mindenkivel azt éreztette, hogy jó a társasága tagjának lenni. Külön megtiszteltetésszámba ment még az is, ha ismeretlen emberekre megvillantotta millió forintos, amolyan hamisíthatatlan szempilla rebegtetős csábmosolyát.
A legtöbb esetben az emberek többsége ilyenkor kín keservesen igyekszik a lehető legjobb benyomást tenni. Valaki ezt úgy éri el, hogy minden eszközt megragad, hogy vonzó, és elragadó, ugyanakkor szellemes és humoros legyen, hiszen valakinél az a nyerő, míg mások az „érzékenyebbek” főként kívülállóságukkal tüntetnek, és majdnem totális elszigetelődésükkel, melyet egyszerű mindennapi üdvözlésekben, és formális megnyilatkozásokban nyilvánulnak meg.
Már nem emlékszem, hogy hogyan is kerültünk mi isten igazán először össze. Az ember emlékezete hajlamos sokszor tréfák, kisebb viccet űzni, amikor méltó módon emlékezni illik. Egyszer csak osztályfényképezést kellett tartani, mert akkori kissé provokatív megjelenésű, és túlzásba vitt önbizalmú osztályfőnökünk Kati néni mindenképpen azt akarta, hogy legyen egy olyan „mókás kép” ahol mindenki kedvére bolondozhat, és ahol igazán meglátszik, hogy alig egy év alatt igazi osztályközösséggé kovácsolódtunk.
– Fiatalok! Figyelem! Most fényképezkedni fogunk! Az első képen mindenki tűnjön megfontoltnak, bölcsnek, és komolynak, de a másik képen beleadhat mindenki apait-anyait, ami csak belefér! – adta ki a mindenki számára világos jelszót.
Az adott fényképész már javában benne volt az iskolaudvaron felállított állványai között a kisebb-nagyobb beállítási munkálatokban, hiszen egy-egy jól sikerült, minőségi fénykép többet elmond minden fölösleges szónál. Aznap azonban valamelyik reál tantárgyból sikeresen begyűjtöttem egy újabb barátságtalan elégtelent, ami miatt a kedvem már korántsem lehetett sem rózsás, sem vidám. Így lehorgasztott búsa fejjel, mint valami komor bölcs, akit éppen akasztani visznek vonultam a többiekkel ki a verőfényes délelőtti napsütésbe ki az udvarra.
A fényképész szinte azonnal utasításokba kezdett, ki merre és hova álljon, ki maradjon a helyén, és kik húzódjanak kicsit közelebb egymáshoz, hogy mind a harmincketten rajta legyünk ezen az emlékidéző osztálytablón.
– Egy kicsit közelebb! Még közelebb! Igen, igen! Köszönöm! Elég! Az a búskomor fiatalember egy picit emelje fel a fejét, és próbáljon meg mosolyogni! – célzott szinte azonnal rám, mintha egy afrikai elefántvadász volna én pedig a szomorú bébielefánt, aki anyja iránt ácsingózik.
Egyik kedves osztálytársam Fűrész Marci volt az, aki szinte megpróbált mindent elkövetni, hogy jobb kedvre derítsem, de valahogy sehogyan sem jött össze a dolog. A fénykép mégis úgy készült el, hogy két vaskos, puffadt karomat megragadva az égbe próbálja emelni kezeimet, miközben én kifordított végtagokkal úgy evickélek egy kifacsart, groteszk pózban, mint Szent Sebestyén.
– Hé, öregfiú! Légy már egy kicsit vidámabb! Buli van! Ne szomorkodj! – éles szemű tapasztalata mindent azonnal észrevett. – Figyuzz csak! Láttad azt a szőke hajú kis csajt, aki nemrég az osztályba jött! Szerintem nagyon bejössz neki, mert mióta itt vagy folyton téged bámul! Ez csak egy dolgot jelenthet! – magában röhögcsikélt, mintha valami díjnyertes viccet mondott volna.
– Köszönöm a biztatást, de megint egyest kaptam matekból! – szomorkodtam magamban.
– Rá se ránts! Majd lesz jobb is! Inkább szemezzünk, és rendezzünk pislogó versenyt a csajokkal! Na? Benne vagy?!
Először merült fel bennem annak a lehetősége, hogy Marinak talán tényleg igaza lehet. A rendkívül bájos, és igéző, őszikeszemű angyali szépség úgy nézett, miközben rejtetten, lopakodva gyakorlatilag mindenütt a nyomomban volt egész álló nap, mintha bennem meglátott volna valami igen-igen fontos, és különleges, egyedi személyiségtulajdonságot, melyre a legtöbb ember esetében is legalább évtizedeket kell várni, mire valamit igazán megismernek.
Egyik nap aztán már végképp nem bírt magával, mert az egyik legjobb barátnőjét kérte fel, hogy segítsen neki rejtetten megismerni.
– Szia Petike! Figyelj csak! Hozzál már nekünk a büféből rántott húsos szendvicseket! Adok pénzt, és ha ügyes leszel még akár az aprót is megtarthatod! – csábos szempilla rebegtetés és angyali, körmönfont mosolyával a mi derék Annánk mindig elérte amit csak akart.
Bár sokan talpnyaló, gennyes kis kukacnak tartottak, aki bármit elkövetett, csakhogy felhívja magára a figyelmet valójában inkább olyan elveszett és hajótörött embernek képzeltem magamat, akinek az ilyes kis szolgalelkű csicska-alkalmak az egyetlen lehetőségei arra, hogy barátkozzon, vagy hogy új emberekkel ismerkedhessen meg.
Anna már nyújtotta is hosszú, finom, selymes, mégis határozott ujjacskáit és rakta bele a pénzt markos tenyerembe. Tehát kicsit el is várta, hogy kiszolgáljam!
Így azonnal lerohantam a földszinti aularészlegen lévő büfébe, ahol szépen kígyózó sor ácsingózott, és beálltam a sorba, mint mindenki más. Majdnem a becsengetésnél kerültem sorba, így sietnem illett, de nem bántam. Úgy éreztem magam, mint egy titkos ügynök, vagy éppen szuperhős, akinek fontos feladata van, hogy elnyerhesse a barátságot, és ezzel ne legyen szomorú, és magányra ítélt.
Mikor visszaértem a terembe a legtöbben már réges régen elfoglalták helyüket, hiszen kezdődött a következő végletekig unalmas matekóra, ami senkit sem érdekelt, még az eminensek nagy részét sem.
– Á! Péter kedves! – nézett rám SZTK-keretes hórihorgas szemeivel a szintén különc matektanár. – Jó hogy befáradtál! Kérlek maradj a táblánál, és láss hozzá az egyenlet megoldásához!
Mit tehettem volna! Közvetlenül a középső padsor legelső padjában ültem, mint valami szerencsétlen kis stréber, így óvatosan letettem a szendvicseket és némi aprót az asztalomra, és visszasompolyogtam a táblához. Az osztály többi tagja igyekezett röhögés, vagy kuncogás nélkül megállni, mert valami miatt a személyem mindig derültséget okozott, mintha legalább is stand up komikus lennék.
Miközben görcsöltem, és nyűglődtem a táblánál, hogy vajon mi lehet az egyenlet pontos megoldása a legtöbb hölgyemény a hátsó padsorban elismerő, és szerelmes pillantásokat vetett rám, és nem győztek csücsöríteni, és puszit adni szájukkal a levegőbe, mintha csak kifejezetten nagyra értékelnék a gesztust, hogy hoztam nekik ennivalót a büféből.
A tanár tizenöt perc elteltével helyemre küldött, és valamit firkált az osztálynaplóba:
– Hát Péter kedves ez így nem lesz jó! Mindenképpen gyakorolj, hiszen két év múlva itt van az érettségi vizsga! – nézett rám komoly, barna szemeivel. Bár aznap csupán szöveges értékelést kaptam szüleimet figyelmeztették a szokásos évértékelő szülő értekezleten, hogy harmatgyenge vagyok a reáltárgyakból.
Mikor meghallottuk a jelző csengőt mindenki virgoncan, ujjongva, felszabadult a nyűgös rabigából, és máris padom köré sereglettek, mint a csicsergő verebek, vagy madarak.
– Hát öregem! Te aztán nem vagy semmi pajtás! – gratulált jóleső kézszorítások kíséretében Marci. – Valósággal megfingattad az öreget! Komolyan mondom egyszer elárulhatnád, hogy hogy csinálod?!
És akkor egy váratlan pillanatban a nyüzsgő, és pajkos tömegből hirtelen mintha angyal, vagy hattyú volna kiemelkedett a világ leggyönyörűbb hölgyeménye Kriszta.
Akkoriban vállig érő, dús, aranykalászos hajat viselt, mely rendkívül jól megmutatta izzó, mégis barátságos őzikeszemét, és hamvas arcának metszetét. Rám nézett, és hirtelen szemünk kíváncsi méregető pillantása találkozott, és úgy tűnt összeszikrázunk…
Bizonyára minden emberrel megtörtént már, hogy egy váratlan pillanatban elsőre az jut eszébe, már annyira régi ismerőse egy vadidegen embernek, mintha születésétől kezdve a barátja, vagy a testvére lenne.
– Szia, örvendek! – nyújtott kezét, miközben el nem mulasztott volna megvillantani fesztelen, könnyed mosolyát. – Mi még nem találkoztunk!
Persze a pillanatok halhatatlan idillikus voltát kissé így is feszélyezte Anna mint legjobb barátnő tolakodó természete, aki látván a rántott húsos, gusztusos szendvicseket máris elvette asztalomról mind a kettőt az apróval együtt; gondolván ehhez neki joga van!
– Szi… szi… szia… - halk sóhaj, és romantikával megfűszerezett epekedés. Később úgy gondoltam vissza erre a jelentős, életemet minden szempontból befolyásoló pillanatra, mint a vágyakozás, ábrándozás netovábbjára, ami egy emberrel csak megtörténhet. Miért nem voltam kicsit bátrabb, vagy rámenősebb?
– Bocsi, de nem hallottam a nevedet? – hajolt annyira közel, hogy szinte tapintani lehetett a köztünk lévő kellemes, bizsergő feszültséget, és persze szokásos módon máris veszélybe került a jelképes komfortzónám.
– Én… én… szóval… - gyökeret eresztett a nyelvem, mert még senki sem nézett úgy rám, annyira őszintén, és ugyanakkor vesébe látón, mint ez a fantasztikus földi tünemény.
– A neve Bogárdi Péter, és rendkívül szégyenlős! – adta meg nem sokat teketóriázva a kegyelemdöfést Anna, aki – ha veszélyben érezte -, saját pozícióját, vagy éppenséggel megszerzett javait, szinte nem sok kivétel akadt, hogy ne lendülhessen máris ellentámadásba.
– Köszi Annám! Nem is tudom, hogy mit kezdhetnénk nélküled? – cinikusra sikeredett megjegyzés mögött valójában egy udvarias felszólítás, vagy csajos kérés állt, miszerint: „Soha többet ne szakíts félbe egy megkezdett beszélgetést, és ne avatkozz bele a dolgaimba!” – mint később kiderült Kriszta ezt annyira komolyan vette saját magával szemben, ha szűkebben vett barátnői közül bárki is szabályt sértett annak legalább két álló hétig tilos volt egyáltalán beszélnie, vagy szólnia is, amennyiben erre nem kapott engedélyt.
Rövid, romantikus pillanatunknak az irritáló, fület sértő jelzőcsengő vetett véget, mely szinte azonnal meggátolta, hogy idő előtt közelebb kerülhessünk egymáshoz.
– Nagyon örülök, hogy ennyire romantikus fiúk is járnak ide! – vallotta be szinte suttogva, egyedül csak nekem, amikor visszatért hátsó sorban helyet foglaló padjához, hogy csajos bandájával lehessen.
Egy másik szinte már kultikus alkalom az volt, amikor valamelyik csajszi kitalálta, hogy fogadásból ki mer valami egészen hajmeresztő dolgot cselekedni. Ide olyan megbocsátható, könnyebb vétségek tartoztak, mint mondjuk a mindig szarkasztikus humorú, cingár tornatanár órájának ellopása, mely aztán rövid időn belül természetesen megkerült, vagy a konditerem kifestése grafitikkel, mely olyannyira neoavantgarde stílusban sikeredett, hogy végül az iskolavezetőség egyhangú döntése alapján maradhattak a futurisztikus figurák, hogy az egyhangú, és bágyasztó falakat díszíthessék.
Anna és bandája kitalálta, hogy valami egészen hajmeresztő dolgot kellene csinálni, csakhogy kissé felrázzák a már így is álló, és posványos állóvizet, mely gimnáziumunkat a millennium évében körbe lengte.
A terv hajmeresztőnek tűnt, de annál logikusabban volt megkomponálva. Ha valaki megtudná szerezni a minden lében kanál ofőnek a Suzuki autójának slusszkulcsait, és elkötné a verdát, már csak a poén kedvéért, azt egyenesen hősként tisztelnék, és állandó baráti és egyéb szeretetféleséggel halmoznák el. Igen ám, de ki legyen az a bátor, és talpraesett egyén, aki megmer cselekedni ilyen törvénysértést?!
– Petike? Figyuz csak! Mit szólnál hozzá, ha észrevétlen bemennél a tanári szobába, és egy óvatlan pillanatban lenyúlnád az ofő kocsikulcsait? – mézesmázos hanggal közeledett felém Annácska, és ilyen helyzetekben olyan volt akár egy körmét élesítő vadmacska; az ember sosem tudhatta, hogy mire számítson a következő percekben.
– Én… nem hiszem hogy… jó ötlet lenne… - nyögtem ki, mohó, nagy kortyokban szedve tüdömben rekedt lélegzetemet.
Anna ezen elgondolkozott, és látszott rajta, hogy töpreng; erősen töri az agyát. Majd egyszer csak kibukott belőle:
–Tudom ám, amit tudok! Kis haver! Te nagyon belehúztál Krisztába, és mindenáron le akarod őt nyűgözni! Hát akkor rajta! Senki sem állít meg! Itt a lehetőség! Vagy olyan kis majrés vagy, aki menten összepisili magát, ha az élet keményebb lapokat osztogat?!
– Én… nem úgy… - nyögtem, de máris érkezett egy váratlan percben az életmentő segítség.
– Hagyjátok békén! Majd én megteszem! – vette át a szót Kriszta, és onnantól kezdve, mintha csak közös megegyezés született volna a csajos társaság összes tagja hallgatólagosan megválasztotta őt vezéregyéniségnek.
A terv egyszerűnek tűnt. Valakinek el kellene terelnie a figyelmét az osztályfőnöknek, hogy addig Kriszti kicsempézhesse a slusszkulcsokat a tanári szobából, ahova a pedagógusok egy-egy óra végeztével visszavonultak. De ki legyen az?
– …És mit szólnátok Marcihoz! A mi jó öreg, derék fenegyerekünk egészen biztosan nem ódzkodik annyira a feladattól, mint Petike! – itt egy jelentőségteljes percig mindenki rám nézett komor baljóslatúsággal. Marci minden balhéban nagyon szívesen benne volt. Mintha az adrenalin, és a veszélyzónák tartották volna benne a megtörhetetlen bátorság lángját. Persze azonnal igent mondott.
Közvetlenül a nagyszünetben rejtélyes hang hívta fel mobiltelefonon az osztályfőnököt és közölte vele, hogy sürgősen menjen az iskolai büfé elé, mert az egyik gyerek nagyon rosszul érzi magát, és fogja a hasát a fájdalomtól.
Az ofő természetesen azonnal lesietett, hátha segíthet bármiben, és ez a töredéknyi – alig tíz perces időkorlát -, bőségesnek bizonyult, hogy Kriszta észrevétlenül lenyúlja a kocsikulcsokat, hogy aztán a titkos akció részeként elvigye egy körre a verdát.
A legtöbb csaj bandatag –mint hűséges emberek -, őrt álltak engedelmesen a tanári iroda ajtaja előtt. Jelezvén esetleg, ha bárki is felbukkanna.
Krisztának öt és fél percre volt szüksége, hogy észrevétlen benyúljon az osztályfőnök kabátjába és kivegye a kocsikulcsokat, majd remélhetőleg a helységben mindent mozdíthatatlanul hagyjon.
Néhány perccel később azonban a küldetés veszélybe került, mert az ofő rájött a kicsinyes tréfára, és máris elindult felfelé a márványlépcsőkön, hogy kézre kerítse azokat az elkövetőket, akik csúfot űztek belőle.
– Hé gyerekek! Jó lesz sietni, mert a sárkánylady jócskán megindult felfelé, és nemsokára itt lesz! – szólt be Marci az irodaajtón.
Kriszta mindent visszatett, ahogy a helyén volt eredetileg, majd gyorsan kisurrant a többiekkel karöltve a helységből, és azonnal bemenekültek az angol szertárba, hiszen voltak napok, amikor ott nem tartottak órákat.
– Hát ez kurva jól ment, szerintem! – lelkendezett Marci, és úgy viselkedett akár egy hős macsó, aki vigyázott a hölgyekre, mint valami különleges védangyal.
– Remélem még idejében vissza tudjuk csempészni a kulcsokat, mielőtt bármit is észrevesz ez a szipirtyó! – Krisztának különleges képessége volt hozzá, hogy azonnal, kapásból megmondta egy-egy emberről, hogy jó, vagy gonosz. Így amikor elsőként mutatták be neki az osztályfőnökünket szinte rögtön leszögezte magában, hogy nem jó ember Kati néni.
– Most pedig, ha senkinek sincs ellenvetése elviszem az egész bandát kocsikázni!
– Oké, kis anyám! Te vagy a főnök!
– Ugye engedsz vezetni egy kicsit? – esedezett Anna, mert imádta a dögös, sportos kocsikat, és a száguldó sebességet.
– Mivel nincs jogosítványod ezt a javaslatot még meggondolom!
– Jaj, ne legyél már ilyen dög! Hisz neked sincs, mégis vezetsz!
– Ez látod igaz! Mit javasolsz? Sorsoljunk, és elvesztegessük az időt, vagy inkább csapjunk bele a mókába?
– Én a mókára szavaznék! – vágott közbe Marci, aki idő közben megindult.
– Jól van, te győztél! – jelentette ki. – De ha végeztél én is megyek a kocsival legalább egy kört!
Azzal mindhárman elindultak kocsikázni, méghozzá az ofő nemrégiben vásárolt szinte vadi új Suzuki háromajtós kis bevásárlókocsijával, ami a hátsó ülések tekintetében nem volt éppen kényelmes a két méter magasságot is megközelítő emberek számára, így Marcinak jócskán illett összehúznia magát.
A kis tűzpiros színű autócsoda nem okozott csalódást. Kriszta gázt adott, és hirtelen engedte fel a kuplungot, ami miatt a kocsi füstölgő kerekekkel máris kilőtt az utcából.
Az osztály többi tagja persze el sem tudta képzelni, hogy hová tűnhettek a bajkeverő csajok, de mindenkinek volt egy sejtése.
A baj szinte mindig abból következett, ha van egy-két rosszakaró, akik megirigylik a sikeresség és a hírnév mámorító érzését másoktól. Így történhetett, hogy a másik osztályból egy-két diák – akiket az ofő tanított németre -, megirigyelvén, hogy az ofő kocsijával rendeztek gyorsulási versenyt máris hanyadt-homlok rohantak az osztályfőnökhöz és számoltak be nekik a kínos incidensről.
A dolgok vége az lett, hogy a csajok bandáját a továbbiakban feloszlatták, és nyilvánosan mindenkitől bocsánatot kellett kérniük, ám Kriszta így sem vesztette el a fogadást, hiszen másnap lila színű hajjal jelent meg, ami hihetetlenül extravagáns külsőt kölcsönzött vad, és provokatív, lázadó stílusának. Azóta sajnos egyre ritkábban találkozhatunk, de ha az interneten emailezünk, vagy összejövünk mindig annyira örülünk egymásnak, mintha a legjobb testvérek, és barátok volnánk.