DERÉKBA TÖRT ÁLMOK ÚTJÁN

A világklasszis alig harmincnégy éves autóversenyző már elért mindent, amit ebben a kimagasló sportágban egyáltalán valaha is el lehetett érni. Állandóan álomgyönyörű szupermodell hölgyek zsongták körbe, és bárhova is ment szinte biztos lehetett benne, hogy ő lesz az adott este, vagy tévéműsor meghívott, magas rangú sztárvendége.
Gyomrot szorító, feszült idegeskedéssel vágott át legalább egy tucatnyi nagyméretű teherautó, és kamion között, melyek főként autó alkatrészeket, és különböző egyszerű emberek számára is felfoghatatlan mennyiségű technikai felszerelést, és modern technológiát szállítottak egy-egy versenyre, hiszen mindenkinek csupán egyetlen cél lebegett lelki szeme előtt győzni bármilyen áron, és bármilyen feltételekkel.
Az autóversenyzőről dőlt az izzadság. Ténylegesen úgy érezte magát, akár azok az űrhajósok, akik itt a földön készülnek fel arra, hogy odakint a világűr tágas terében sétát tehessenek igaz csupán csak pár percre, hogy megtapasztalhassák kicsit a súlytalanság érzése mellett a tiszavirágéletű halhatatlanság érzését is, amikor az ember meghódította a világűrt is.
Néhány rajongó várakozott rá csöndes alázattal, mert mindenki tudta róla, hogy az utóbbi időben hihetetlenül nagy lelki nyomás alatt áll, és az adott istállója, és főnökei mindenáron győzelmet akartak kicsikarni belőle.
– Jó reggelt! Bocsásson meg kérem… aláírná? A kislányom rajongásig szereti Önt! – egy lelkes apuka szaladt oda hozzá, mert azt gondolta sietve faképnél hagyhatja, és akkor ugrott az autogram.
– Reggelt! – köszönt, mert hirtelen megfájdult a feje. Ezt mindig előre érzékelte, mintha egy titkos időjárási antennával lenne felszerelve, mely előre megjósolhatja a közelgő időjárási frontokat. –Nagyon örülök, hogy kisebb rajongóim is akadnak! Hogy hívják a lányát? – vette el szinte automatikusan a nagyméretű plakátposztert a remegő kezű apukától.
– Izabellának és nemrég múlt öt éves!
A pilóta máris szignózta macskakaparásszerű nevét a plakátra és egy sapkát is küldött a kislány nevével ellátva, majd sietve ment is tovább. Nemsokára mindent eldöntő nagydíjon kell újra bebizonyítania, hogy méltán háromszoros világbajnok klasszisa adott sportágának.
„Vajon milyen gyerekei lettek volna?” – morfondírozott el csöndesen, míg az istállóba ment fantasztikusan computerizált technológiával felszerelt versenyautójához, mely most mint egy engedelmes, vagy lapuló állat csöndesen gazdájára várakozott. Az egyik technikai munkatárs barátságosan nyújtotta jobb kezét és adta oda sárga színű bukósisakját, mert régóta ismerte, hogy a pilótánál a rajt előtti kritikus percek egyben a tudatosan burok magány kikényszerített percei is. Ilyenkor a legtöbb versenyző nem igazán kedveli, ha bárki is megzavarja a koncentrációját.
A pilóta egy lepke mozgékonyságával ugrott be a fénykaszniba, és máris becsatolta magát tetőtől-talpig; fejére tette sárga színű sisakját, mintha egy ősi rituálé részese lenne, és csöndes meditációban aprólékosan végig gondolta az adott pálya minden szakaszait; hol kell maximálisan nyomnia a gázt, és melyik hajtűkanyarnál kell koncentráltan úgy fordulnia, hogy ki ne csússzon a pályáról.
Hirtelen érezte éveinek a súlyát. Mintha tudatosan tudta volna, hogy a sportolók talán azért öregszenek hipergyorsabban, vagy négyszeres gyorsasággal, mint az átlagemberek, mert hihetetlen sok lelki és fizikális energiákat égetnek el egy-egy verseny, vagy éppen nagydíjra való felkészüléssel, így talán kicsit meg is fosztják magukat attól, hogy igazán tudják értékelni az élet egyszerűbb, boldogabb pillanatait. Pedig megfogadta szüleinek, ha világbajnok lesz, és végre dobogóra állhat, akár a legnagyobbak egyike akkor abbahagyja a versenyzést, és új életet kezd. Szupermodell barátnőjével valósággal imádták egymást, és úgy tűnt családi életre szeretnék fordítani az időt.
De a győzelem mámoros, totális metamorfózisa pillanatok töredéke alatt megváltoztatott mindent. Mert ha az ember egy idő után hozzászokik az állandóan készenlétben tartott adrenalinfüggőséghez, hogy két végéről muszáj a gyertyát égetnie, akkor azt veszi észre, hogy egész személyiségét alárendeli egy felsőbbrendű, magasztosabb eszme, és cél érdekében. Így a normális, tehát hétköznapi élet biztos tudata hamarabb elpárolgott, mint egy hűsítő nyári zivatar emléke.
Még jócskán emlékezett, hogy tizenéves korában gokártozással kezdte el a sportolást, és szinte örömujjongásban történt ki, valóságos önkívületben, hogy a nézőközönség máris örömittasan mindenünnen a nevét kezdte skandálni. Még jól emlékezett előrelátó, gyakorlatias apja bölcs tanácsára:
– Édes fiam! Azért kérlek téged a tanulásról se feledkezzél meg! – mert szülei megkövetelték tőle, hogy tanulmányaiban is mindig a maximumra törekedjen. Ezért a tanórákon mindig erősebben koncentráltabban figyelt, mint egykorú társai, mert utána minden szabadidejét a gokartnak szentelte, melyet később felváltott a versenyautók világa.
– Rendben vagy öreg? Mehet?! – még egy utolsó technikai ellenőrzés a technikusoktól, és mikor meghallotta rádión a jelet, máris elegánsan kikanyarodott vadonatúj autójával a versenyboxból.
Legalább vagy ötven versenyautó zsúfolódott össze a pályán. A mérhetetlenül elviselhetetlen dübörgő motorok bömbölő zaját legfeljebb a közönség euforikus ujjongó hangjai tudták felülmúlni. Még néhány pillanat, és amint a vörös fény hirtelen zöldre vált ismét egy újabb halált megvető élet-halál küzdelemnek lehetnek szemtanúi azok, akik kint vannak az adott futamon, és a tévé képernyők elé tapasztották tekintetüket.
Vigyázz! Kész! Rajt! S mint a puskából kilőtt villámgyors golyóbis a versenyautók vijjogó süvöltéssel, mintha csak olyan földi repülőgépek volnának, melyek csak szándékosan nem szállnak fel máris egymással is ütközve, lökdösődve, mint a dodzsemek, máris nekiindultak, hogy meghódítsák a pályát.
A versenyzőknek százszázalékosan kellett a toppon lenniük, és úgy koncentrálniuk, mintha az életükkel játszanának. És talán valamelyen titokzatos módon ezért is csinálták, mert élvezték.
A sárga sisakos versenyző klasszis talán életében nem vezetett ennyire gördülékenyen, és precíz pontossággal. Óránként meghaladta a háromszázhúszas sebességet, és egyedül abban bízhatott, hogy mindig stramm, és minőségi autógumijai bírni fogják a súrlódást, mint a tapadás elsődleges feltételét, és nem forrósodnak fel ideje korán, mert akkor hamarabb instabillá válhat az egész versenykaszni.
Az első helyen száguldott most, és úgy érezte gép és ember ennél tökéletesebb harmonikus összhangban talán már nem is lehetett volna.
Már a harmadik körnél járt, amikor hirtelen megpillantotta a végzetesnek bizonyuló tragédiát. Az egyik versenyautó irtózatos hangsebesség mellett beleszáguldott az egyik kanyarban lévő betonfalba, majd a levegőben megpördülve fejjel lefelé ért földet, és szinte azonnal lángoló pokollá változott. Nem lehetett tudni, hogy a pilóta vajon életben van-e még, mert a segítségére siető mentősök, és ápoló személyzet csak azt vette észre, miközben próbáltak rajta segíteni, hogy a pilóta sötétkék színű sisakja egyszer csak lehanyatlik, mintha búcsút mondana a világnak…
A versenyző semmivel, és senkivel se foglalkozva rögtön átlátta a helyzetet, mérlegelte esélyeit, és nagydíj ide, egy újabb örömittas győzelem oda azonnal félreállt a versenyautóval, és villámgyorsan kiugorva kocsijából megpróbálta amint csak lehet a mentősök előtt kihúzni az égő roncsok törmeléke alól az élettelen testet.
A verseny további részében a tévés sportriporterek, és szakkommentátorok persze az egekig dicsőítették a legendás versenyzőt, aki élete kockáztatásával mentette ki egyik bajba jutott csapattársát a roncsok fogságából.
A versenyző már csak arra eszmélt, hogy barátja élettelen, nyakmerevítős testét máris berakják a helikopterbe, mely közvetlenül a pályán szállt le, hogy minél hamarabb kórházba vigyék.
Pokoli, kibírhatatlan, elviselhetetlen percek következtek. Élet és halál másodpercekként változott a versenyzők tudatában. Mindenki, aki valaha is ismerte a fiatal, alig huszonnégy éves osztrák pilótát most egy emberként csöndben azon imádkozott, hogy ne történhessen nagy baj, és az életét sikerüljön a gyors beavatkozással megmenteni.
A sárga sisakos világklasszis lejött a pályáról. Akik látták azt mondták később, mintha teljesen kicserélték volna aznap. Amikor levette sisakját és láthatták, hogy szikár, markáns arcán csontig hatolón belevájt a fájdalom, mintha már nem is az a mindig jó kedélyű, közvetlen, barátságos ember lett volna, akinek a külvilág számára mutatta önmagát. Mintha titokban megértette volna az egyetemes igazságot: ha egy ember minden egyes nap kénytelen újra és újra legyőzni önmagát, hogy aztán mint a főnix újjá szülessen kicsit talán mindig is a halál árnyékában kell járnia…  
A versenyző olyan lassan sétált végig a pálya – külvilág számára szinte teljesen elzárt szakaszán -, mintha egyben tiszavirág életű életét is szeretné átgondolni. Aznap csupán csak egyszer ment egy megbeszélésre vissza a versenyistállóba, a nap hátralévő részét a pihenőkocsijában töltötte, és minden órában felhívta a kórházat, hogy érdeklődhessen barátja és csapattársa állapota felül. Később már maga sem bírta ki, és kora délután rászánta magát, hogy a családtagok, és barátok mellett ő is a kórházban szurkoljon barátja életéért. Ránézett az ügyeletes orvosra, akivel már jó ideje ismerték egymást. Egymásra néztek, és elég volt egy lemondó fejbiccentés, hogy a harmincnégy éves sportlegenda megértse csapattársa már nincs többé.
Nem telt bele alig pár hónap, és ugyanabban az évben a világklasszis sárga sisakos versenyző is életét vesztette.