HATÁRMEZSGYE

Anyai nagyanyám sokszor mesélte, amikor még én is egészen kisgyerek lehettem, hogy gyermekkoromban, amikor családi házukban laktunk szüleimmel nekem az volt a rigolyám, hogy örökbefogadott, tehát adoptált gyerek vagyok. afféle árva, kis szerencsétlen emberke, akit csak megtűrnek egy merőben konzervatív, és vaskalaposan régimódi család szent berkei között.

A végén persze mindig az lett egy-egy bőségesen bölcselkedő, már-már sztoikus és kimért szópárbajnak az eredménye, hogy előtört dacos makacsságom, és nagyapám által farigcsált botommal kimentem a Maglód közelében lévő kisebb határba, mely szinte majdnem szomszédságunkban feküdt, és ahol – mint kalandvágyó gyerkőc -, hatalmasokat lehetett sétálni, felfedező körutakat tenni anélkül, hogy bárki is megszólta volna az embert, hogy ugyan árulja már el mit keres ott, ahol még a madár se jár? Csupán csak késő este mentem haza, minden egyenes következménye lett, hogy ott helyben nagyanyám istenesen kiporolta már egyébként is sajgó fenekemet, mert vadszömörcés bokorban bújtam el azoktól a kóbor kutyáktól, akik eléggé hamisak, és alattomosak voltak hozzá, hogy megkergessenek, vagy éppen csak jócskán megugassanak.

– Később még számolunk veled édes fiam! Addig szállj magadba! – szólt a nagyanyai intelem. Sírásra görbülő számmal mint egy megriadt kis majomkölyök görcsös önzőséggel, majd hisztérikus toporzékolhatnékkal kapaszkodtam jó anyámba, aki babusgató simogatásával mindig sikeresen elérte, mint egyfajta jó szándékú cinkos a nagyobb bajok idején, hogy megvigasztalódjak. Akkor még élő nagyapám jóízűen kacsintott totálisan kopasz homloka alatt, és különleges mosolyával mindig azt üzente, hogy apám helyett is rendkívül elégedett, és büszke rám, hiszen, ha el merek indulni akár egymagam is, hogy világot lássak akkor csak nem vagyok amolyan anyámasszony katonája. Nem igaz?!

Később szüleim – főként a nyári vakáció idején -, a nyolcvanas években gyakorta mentek nyaralni a volt Csehszlovák tagköztársaságba, ahol mindig szívélyes, szinte baráti testvér szeretettel üdvözölték a turistákat a környező, szomszédos országokból. A piros és zöld útlevélnek legfeljebb csak a szín összeállítása lehetett eltérő, bár a rendeltetése bizonyára még így is különbözhetett.

– Kicsi fiam! Apuval mi most elutazunk! Szeretném, ha addig jó kisfiú lennél, és sokat segítenél a nagymamának! Meglásd hamar itthon vagyunk, és kapsz majd valami szép ajándékot! – próbált sikertelenül vigasztalni jóanyám, mert semmi áron sem voltam görcsös, pufók kis kezeimmel elengedni szépen ívelt nyakát, és majdnem eltéptem véletlenségből azt az aranynyakláncot, melyet még apám vett neki mint afféle eljegyzési ajándékot.

Alig tudtak nagyszüleim jóformán apránként lefejteni anyámról, aki – bár sohasem engedte meg, hogy gyengének, vagy gyávának mutatkozzék -, olyan gyorsan szállt be a Lada 1200-as autónkba, és utazott el apámmal együtt, hogy állítólag egész úton Karlovy Varyba könnyezett, és nagyon bántotta a lelkiismeret, hogy egy alig négy-ötéves korú kisfiút jóformán magára hagy.

Három kerekű biciklimet mindenes nagyapám hegesztette össze használt vasakból, és egyéb fémipari hulladékokból. Volt benne többek között Csepel bicikliből, és Tefus teherautóból kimustrált alkatrész is, és néhány hengeres csapágy, melyet még ki tudja honnét sikerülhetett egy-egy munkája során kicsempésznie szinte észrevétlen a többi munkás szeme óvatlan szeme elől. Apám hozott egy eredeti sötétkék színben pompázó, vörös csillagos buszvezetői sapkát, - melyről biztos, ami biztos -, harapófogóval ügyesen eltávolította a csillagot, nehogy bárkinek is szemet szúrhasson, így én szinte szuperhősöknek kijáró büszkeséggel viselhettem ellenzőmet hátrafordított sapkámat, és kerekezhettem szabadon a nagyméretű betonos udvaron. Minden kora hajnalban már fent voltam, és első utam a pirosas vaskerítéshez vitt, és amíg nem szólítottak reggelihez addig csöndes, könnyező méltósággal ott várakoztak akkori kutyánkkal Csöpivel. Egy kis törpe tacskó keverékkel, aki hűséges volt akár egy oroszlán, és legalább annyira harcias is. Bárcsak felnőtt koromban ne kellett volna mániákus megszállottsággal rettegnem az állatoktól, vagy a kötődésük kiszolgáltatottságától…

Kora este aztán megint kinéztem a kerítésen, és ha szerencsém volt, és a vaspántos kaput nem zárta be aggódó nagyanyám, akkor bátran kimehettem a salakos utcára, és elláttam a földes autóútig, ahol a kocsik rendszerint mindig bejöttek hozzánk.

– Milánka! Indíts szépen bele felé de rögtön, vagy megint elporollak! – hallottam, hogy éles, rikoltó hangon szólít mamám. Olyan volt ilyenkor mint egy anyatigris, vagy harcias kotlóstyúk, aki ízig-vérig védi a kicsinyeit, és a világért se hagyná, hogy bántódásuk essék.

A napok csak nem akartak múlni. Már-már annyira jelentéktelenné, semmitmondóvá sűrűsödtek, tömörödtek össze, mint az idők homokja, mely ugyan hamar lepereg, az ember mégsem tudja megszámolni egyenként a homokszemeket. Hirtelen vett erőt rajtam a csüggedés, a halálfélelem, a búskomorság, és az árvaság masszív, szirupos gondolata. Mintha hóhérhurkot tekertek volna csenevész gyereknyakam köré, hogy fojtogasson, és alig kapjak levegőt. Miért ment el anyám? Miért hagyott itt?! Talán annyira rossz, gonosz voltam, hogy már egy másik gyereket szerzett időközben magának, akin éppen úgy kitöltheti minden megmaradt, fölösleges, szerelmes szeretetét?

Az ember egy idő után már megérti – még ha gyerekfejjel is -, kénytelen, hogy a felnőttek bonyolult, és összetett dolgaiba nem szabad beleavatkozni, legfeljebb csak kibírni, vagy eltűrni a megélt történések összefüggéseit.

Alig két gyötrelmesen sírós, hisztizős, jajveszékelős két hetes nyári nyaralásuk után a boldog szülők végre hazatértek a nagymama családi házába, és hoztak mindenféle színes ajándékot. Volt közötte egy négerbaba, afféle moncsicsi, majd egy búgócsiga, melynek hosszú színes karját föl-le kellett mozgatni, hogy a csiga szerkezete önmaga tengelye körül forogjon, és még számtalan más hasznosnak mondott dolog, melyet gyermeki eszemmel – akkor még -, fel nem foghattam.

– Jaj, édes drága kisfiam! Úgy hiányoztál nekünk! – ölelt szívszorongatóan magához jó anyám. Sohasem sírt, én mégis megéreztem, hogy aranyszíve minden dobbanása féltett, és egyszerre reszketett, míg apám férfiasan letérdelt mellém, és csak formálisan kezet szorított velem, mint a hallgatag, büszke férfiak többsége, vagy a vadnyugat hősei.

– Ne haragudj kicsim ránk, hogy ennyi ideig magadra hagytunk! Tudod apunak, és nekem szükségünk volt egy kis szabadidőre, hogy rendesen kipihenhessük magunkat, és újult erővel vessük bele magunkat a dolgos hétköznapokba! – anyám minden mondata mögött komoly, és bizonyára vaskos lelkiismeret-furdalás gyökerezhetett, mert hatásos szüneteket tartott az egyes jelentőségteljes szavak között. Főként akkor, amikor ahhoz a részhez ért, hogy ,,több időre volt szükségük.” Az ilyenfajta mondatokat egy ifjú házaspár legfeljebb csak akkor használja, ha már zátonyra futott a kapcsolatuk, vagy már készek azonnal elválni.

Bennem újból megindultak, és felszakadtak a régi, titkolt sebek. Nagyanyámtól, és apámtól is hallhattam már elégszer, hogy egy valamirevaló férfi mindig titkolni kénytelen az érzelmeit, és sohasem engedi meg önmagának azt a különcködő, kislányos érzelmet, hogy kimutassa legbelsőbb vívódásait. Édesanyám még szerencse, hogy ezzel homlokegyenest szembe ment, mert ő nem szólt rám, ha eleredtek minduntalan öklömnyi nagyságú krokodilkönnyeim, vagy később az óvodai, vagy iskolai versmondásokon sírva fakadtam, mert megijedtem a mikrofonok okozta torz, üvöltő visszhangoktól.

– Édes kisfiam! Sosem baj az, ha sírsz! Sírjál csak egészen nyugodtan! Ez bizonyítja azt, hogy mindenki emberből van, és nem gép! – gyermeki értelemre lefordított szavai úgy megragadtak bennem, hogy azóta, ha kisgyerekekkel találkoztam mindegyiket igyekeztem bátorítani, és vigasztalni, hogy önbizalmukat erősítsem, és a világért se el ne bizonytalanítsam.

ÉRZÉSEK MESÉJE


Hogyan is maradhattál eleve talpon szárnyaszegetten, életmentő bódulatban mikor egynémely angyali tündér egyedül csak terád pocsékolta sokszínű, gazdag pillantását?! Nem érthetsz sem ismerkedéshez, sem párkapcsolathoz. Az hogy internetek digitális chat-szobáiban próbálod – ki tudja mióta -, eladni magad: kedvedre bókolsz, kedveskedsz még éppen nem ugyanaz, mintha valóságszinten, hús-vér valód teljében vennéd magadnak a merszet s oda mernél menni egy barna bombázóhoz.

Vajon menyi lehet az esélye azoknak akik próbálkoznak egy egész életen át s mégsem érhetnek célba? – Kisebb öngyilkosoknak való hajlandóság megbocsáthatón megkörnyékez, hiszen tapasztalnod kell, hogy manapság a sikeresség egyben a pénz szava is lett. Hogyan is maradhatnál életben érdek-kapcsolatok nélkül, mikor már mindenki egyedül abból profitál hogyan tudhatná átrázni egyik ember a másikát!

Mégis még mindig akadnak megmosolyogni való, morális-emberi elvárásaid mások felé, melyek totális nevetségszámba mennek: esetlen jólakottság lépett idilli romantikák színhelyére. Zsákmányt, újabb prédákat keresgélnek szolgamód, míg minél sikerszomjasabb hajtóvadászatot remélnek. Vajon csupán csak a Világ terhe nagyobb, mint azt önmagunknak kitalálták oktondi, lélektani szakemberek?!

Szíve mélyén talán már mindannyiunkban készül, tombol a dac-terv: arrogáns, beképzelt szuper egoval mindenki azon fáradozik hogy a tudatosan elrejthető, ismeretlen tömegből előbújva lehessen hírhedt valakivé miközben két szerényke pont a létben, mint jelzőlámpa folyamatosan felvillan: Karrier és Siker! Mégis dobbanó szívek mélyén sóhajok echó-szava ébred, lüktet talán. Reménykedni lehetne, hogy a szerelem halhatatlan metamorfózisa mindenkit megtalál!

MESE A SZERENCSÉTLEN EMBERRŐL

A szerencsés és szerencsétlen emberek között – főként modern korunkban -, mindig is konfliktusok, homályos ellentmondások mutathatóak ki. Az esetek nagy többségében szerencsés embernek nevezhető az, aki a sárga jelzés ellenére átkel egy meglehetősen forgalmas belvárosi úttesten, és nem gázolja máris halálra egy agresszív autós. Szerencsés embernek mondható továbbá az, akinek sikerül egy szépségkirálynőt feleségül vennie, aki – megint csak hangsúlyozzuk -, szerencsés esetben két gyönyörűséges, imádni való gyerkőccel ajándékozza meg hűséges férjét, és ha még ehhez bombázó, istennői testalkat is párosul már megérte, hogy az adott hölgyemény annak idején érettségi nélkül egyből fejest ugrott a szépségiparba, hiszen úgy is már minden az anyagi függőségeken múlik.

Ellenben szerencsétlen embernek mondható az a meglehetősen gátlásos, félszeg, már-már kissé habókos, vagy éppen idióta forma dolgozó kisember, aki váratlanul egyszer csak összeesik a Ferenciek-téri buszmegállóban, és a helyi várakozó utasok nemhogy megpróbálnának segíteni neki, vagy éppen segítséget kérni – de sajnos előszeretettel zsákmányolják ki, és lopják el minden földi értékeit; legyen az márkás karóra, utai kalap, sétapálca, és szinte minden mozdítható apróság. Továbbá szerencsétlen embernek nevezhető az, aki romantikus szerenáddal szeretne szerelmet vallani szíve választott hölgyének, ám ahelyett, hogy a hölgy csábítóan, kacéran villanyt gyújtana szobájában ezzel is esélyt adva az illető lovagnak ehelyett inkább előszeretettel szabadítja rá négylábú házi kedvenceit, melyek szorgalmasan, és vehemensen ugatnak, morognak, és minden eszközzel tiltakoznak az ellen, hogy az illető megpróbálja elcsábítani gazdijukat.

Sajnos elmondható, hogy a legtöbb esetben a szerencsés emberek szinte minden élethelyzetben nyeregben érezhetik magukat, hiszen ma megürül egy-egy jól fizető álomállás, ahol kivételesen az embernek nem kell kidolgoznia utolsó leheletét is naponta tizennégy órás műszakban, és szépen termő fizetés lehet a jussa ezeket az állásokat nem hirdetik sem a nagyobb, és leglátogatottabb internetes állásportálokon, vagy adott esetben az Expressz újság hasábjain, mint afféle vezérkeretes, nyolchasábos cikkecskét.

Vadász Dániel talán a legszerencsétlenebb figura volt, akit az ember valaha is megismerhetett. Bölcsészettudományi tanulmányait úgy elnyújtotta, hogy míg mások szokásos négy év alatt hozzájutottak a diplomájukhoz, addig Vadász Dánielnek ehhez is legalább hét hosszú évre volt szüksége, pontosan ugyanannyira, mint azoknak az orvosoknak, akik a későbbiek folyamán valóban praktizálni is szeretnének. Sokszor elmondták neki vezető oktató:

–Nézze kedves Vadász kollega! Sajnos semmi esélye arra, hogy valaha is állást találjon, amiből a később nem csupán magát tarthatná el, de akár még családtagjait is! Ennek ellenére, mivel azt látjuk, hogy mindent megtett, amire eddig megkértük, és fejlődőképes, megadjuk a félévi szemeszter végén Önnek a diplomát, aztán mehet amerre lát Isten hírével.

– Elnézést kérek, hogy… ekkora felfordulást okozok… én csak szerettem volna boldogulni az életben… - válaszolta akár egy jó diák, aki valami halálos bűnt, vagy szentségtörést követett el, amit semmilyen formában már nem lehet jóvá tenni.

Nem kellett hozzá több, és a félévi szemeszter végén Vadász Dániel megkapta a diplomáját történelem szakon, miután magyar szakon a nyelvészet miatt úgy sem engedték volna, hogy képesítést szerezzen, bár valósággal rajongott az irodalomért, és autodidakta műkedvelőként számos verset, novellát, kisebb írást írt.

Ellenben volt az egyetemen egy-két diáktársa, akik nyugodt szívvel kijelenthették magukról, hogy szerencsések, hiszen nem csupán a magyar-történelem szakpárt teljesíthették sikeresen, és határidőre, hogy a négyéves képzési időből nem csúsztak ki, és kivétel nélkül minden egyetemi oktató busás állásajánlatok ígéreteivel halmozta el őket. Egyesek abban a kivételes szerencsében részesültek, hogy automatikusan egyetemi óra előadói álláshoz jutottak a szemeszter második felétől, így megspórolhatták maguknak a fáradtságot, hogy állások után kajtassanak egész nap. Halász Aladár is a kivételesen szerencsés emberek táborába tartozott. Bár eredetileg ügyvédnek szánták a szülei, mert mindenáron jó fizető álláshoz szerették volna juttatni, mégis mivel Aladárnak szinte nem volt olyan dolga, vagy tevékenysége, mely ne nyereséggel, és szerencsével zárult volna, ezért teljesen természetes dolognak számított, ha a bölcsészettudományok után beiratkozik a jogi karra, és máris egy fényesebb jövő, és még sikeresebb karriert nem kezd fokozatosan, magától értetődően felépíteni magának.
– Kedves Halász kollega! Egyetemünk mindig is nagyon büszke volt az Önhöz hasonló fantasztikusan tehetséges fiatal értelmiségiekre, és azokra az aranyifjúkra, akik az élet rögös útján is képesek egyedül, talpraesett felelősséggel megállni, és megvetni a lábukat. A legjobb ajánlásokat már bizonyára mindig összegyűjtötte, mi mégis szeretnénk, ha további ragyogó sikerekkel öregbítené egykori egyeteme jó hírnevét! – búcsúzott tőle személyesen maga a dékán, akiről csupán később derült ki, hogy apjának régi barátja volt.

Vadász Dániel és Halász Aladár életük során egyszer-kétszer, ha összefutottak az egyetemen. Ha Halásznak kellett egy kiselőadásanyag, vagy szakdolgozatot készült írni az adatgyűjtési munkálatok nagy részt szívesen átengedte Dánielnek, aki fáradtságáért cserébe kapott egy kis barátok közti pénzt. Ugyan Halász kicsit többet is nyugodtan adhatott volna neki, hiszen a könyvtári tanulmány és kutatómunka sohasem volt éppen kevés, de önmagában rég eldöntötte, hogy az idiótákkal egyszerűen nem lehet mit csinálni. Ők csupán azért vannak, hogy megkönnyíthessék a sikeres emberek mindennapi életét.

Az egyetem végére aztán amolyan felemás barátságba keveredtek. Igazság szerint ez nem volt köznapi szó értelmében barátság, sokkal inkább a kihasználhatóság, és a szolgaság kellőképpen változatos műfajaira hasonlított. Aztán, amikor már mindketten, mint friss diplomások kiléptek az életbe Halász Aladár máris fékezhetetlen mohósággal szórni kezdte szülei alapos gondossággal megkeresett, aztán fiúk számára félretett pénzét. Míg Vadász Dániel éppen azon volt, hogy – főként alkalmi, és nyári idénymunkákból gondosan félretett pénzéből valahol rendesen eltudjon helyezkedni, mint pályakezdő munkavállaló.

– Hékás! Öreg haverom! Komolyan mondom én nem értelek téged! Itt szomorkodsz, meg sajnáltatod önmagadat, mikor egyszer vagy fiatal ebben a rohadt életben! Most kellene belevetned magadat a csajtengerbe hapsikám! Inkább lazíts, és élvezd ki a nyarat, míg teheted! Nyugodtan lejöhetsz a nyaralómba is. Mit veszítesz?! – addig, addig győzködte Vadász Dánielt, míg az kötélnek állt. Igen ám, de amikor leutazott a Balaton partján megbújó kisebbfajta luxusnyaralóba barátjához – mint utóbb kiderült -, ott sem volt igazán minden fenékig tejfel. Kiderült ugyanis, hogy Halász nem csupán bulizni, és szórakozni hívta, hanem hogy önkéntes pincérként szolgálja ki V.I.P. különlegesen fontos üzleti ügyfeleit, és a bombázóan csinos, angyali hölgyeket. Aztán, ha valamelyik megtetszik csak nyugodtan szedje fel, vagy szórakozzon el vele.

– Nézd! Én azt gondolom, hogy mindent megtettem érted az egyetemen! Azt hittem, hogy jól elbeszélgetünk, és talán kitalálhatunk majd valamit a jövőre nézve, de úgy tűnik téged csupán saját magad érdekel. – már éppen kezdett volna távozni, amikor Halász fölajánlotta, hogy akár busásan megfizeti a pincérkedését is, csak maradjon legalább addig, amíg elkápráztatja az üzleti tárgyalófeleit. A mézes-mázos, rábeszélős hang volt az egyik specialitása.

– Hah! Na jól van! Megteszem! De felhívnám szíves figyelmedet, hogy én is emberből vagyok, és ki nem állhatom, ha csicskáztatnak, mint valami hülye gyereket! – Vadászt sem ejtették a feje tetejére. Pincérkedni kezdett, és megnyerő, mindig udvarias, úriemberes viselkedésével nemsokára komoly népszerűséget vívott ki – főként a hölgyek körében. Egy kis idő után már a koktélkészítés fortélyaiba is belekóstolt, és a legváltozatosabb italokat keverte a szépségkirálynő szintű szépségeknek.

Azt szokták mondani, hogy a szépség nem mindig párosulhat intelligenciával, ami egy-egy bulizósabb, görbe este után egyre inkább masszív valóságnak tűnt, mégis Vadász megint besétált a csapdába. Ugyanis Halásznak voltak színházi berkekben is bizonyos érdekeltségei, és az üdvöskeszerű, vagy fiatal és tehetséges színésznők előnyt élveztek nála is. Legalább tizenöt színésznőt hívott meg egy-egy V.I.P. – partira, akik mintha maszkokat viselnénk arcukon – meglehet azért, hogy minél jobban megvédhessék sérülékeny és sebezhető személyiségüket -, kedves közvetlenséggel csacsogtak és cseverésztek a meghívott vendégekkel. Látszólag kezdetben ügyet sem vetettek Vadász Dánielre, aki kissé pocakos pingvin inas jelmezében ténylegesen is különleges és tréfákra alkalmas ürügyeket szolgáltatott. Halász rögtön kapott az alkalmon, hogy összeismertesse néhány művésznővel.

– Édes egy komám! Hadd mutassam be neked a színésznők krémjét! Hogy ezek micsoda vadmacskák, te! El se hinnéd! Egy főszerepért akár egymás szemét is bátran kikarmolják! – valósággal máris rángatni kezdte barátja inas jelmezét. – Gyere már! Ne vonszoltasd magad! Mi vagy te múmia?

Halász egy szűk körű hölgytársaságba vezette barátját, ami csupa-csupa felszínes emberből állott. Mintha a legtöbben egymás mozdulatait, gesztusait, vagy tekintetét akarták volna lélektanilag elemezni, hogy aztán egy kínálkozó pillanatban csattanjon az ostor, és megalázzák a másikat. Egyszerre tűntek alattomosnak, és számítónak. Egy sebezhető, félénk, vagy – esetünkben -, szerencsétlen ember az ilyen közegben szinte potenciális áldozattá, védtelen kiszolgáltatottá válik, hiszen nem ismerheti a sémát, sem rutint, ami alapján bizonyos szituációkat kezelni illenék. Mégis, amikor Halász bemutatta és minden hölgynek kezet csókolt a legtöbb kissé beképzelt, és rátarti hölgyemény mélyen elpirult. Még azok is változatos érzelmi hullámokkal reagáltak, akik normális körülmények között egyáltalán nem engedhették volna meg önmaguknak, hogy nyíltan, őszintén kimutathassák titkos érzelmeiket.

Nem telt bele egy kis idő, és Vadász Dánielnek itt is fergeteges sikere támadt. Egy-két rendező még ajánlatot is tett számára, hogy különc figuráját bele fogja építeni soron következő színdarabjába, és a tiszteletdíjat majd megfelezik vele.

Az est folyamán Vadászon érzelmi hullámok törtek át. Hol megpróbált boldognak, és kiegyensúlyozottnak látszani, hol pedig kisfiús szomorúság kerítette általánosan hatalmába. Ezért amikor úgy látszott mindenkit kiszolgált, és mindenki a lehető legjobban érezi magát háttérbe vonult, és elbújt egy spanyolfalszerű paraván mögé, melyet csupán díszítő elemként állítottak fel, hogy elfedhesse a minibárt, és a jakuzzis medencét.

Egy meglehetősen tehetséges színésznő azonban rögtön kiszúrta Dániel mókás szerencsétlenkedéseit, és úgy döntött, hogy önként, fizetséget nem számolva beszáll a különleges játékba. Kisestélyi jellegű ruhácskájával valósággal átrepült az egész helységen, és úgy vegyült el a többi ember között akár egy láthatatlan árnyék.

– Bocsásson meg kedves… Dániel! Mit keres itt? – szólította meg őszinte mosollyal. Ebben a tekintetben már nem volt nyoma semmi hamiskodó, felszínes, flegma, vagy arrogáns jellemvonásnak. Mintha átváltozott volna egy védelmező angyali lénnyé, akit csak azért küldtek ide, hogy megvédje a Vadász Dánielhez hasonló kevésbé, vagy egyáltalán nem szerencsés embereket.

– Jaj, kisasszony kérem! Ne tessék elárulni, hogy itt vagyok, mert félő, hogy nagy baj lesz! – folyamatosan vizenyős, élénk zöld szemeivel olyan kétségbeesett, mély fájdalomról tanúskodott egész fizimiskája, mely szinte kívánja azt, hogy az ember vigasztalja meg. A hölgy lehajolt hozzá; aprócska, hattyú-tenyerébe vette ormótlan, mancsos kezét, és simogatva nyugtatni kezdte:

– Kedves Uram! Egyet se féljen! Nem lesz semmi baj! Különben is! Én sem igen kedvelem a felszínes embereket! – bátorítóan, lélegzetelállítón mosolygott. Így kezdődhetett el kissé döcögősen egy örök barátság kezdete, és Vadász Dániel később elmondhatta magáról, hogy talán még a legreménytelenebb, vagy legszerencsétlenebb embereknek is járhat egy második lehetőség.       

ŰRKALAND

Nem sokkal történt ez, amikor az első menetrendszerű űrjáratokat bevezették, és már szinte csupa-csupa pénzes ember járhatott hétvégi partikra, vagy csupán nyaralni valamelyik távoli bolygóra, vagy a holdra. Az én imádni való feleségem sem kérette magát sokáig. Szinte azonnal kötélnek állt, és önként vállalkozott a kalandos, adrenalinfüggő utazásra, mert – mint az állította büszke hetykeséggel -, vérében van a kockázat no meg a makacs talpraesettség. És hát a magamfajta könyvmoly szabadgondolkodó azért mégsem értheti mekkora élményt jelent egy középosztálybeli fiatal feleségnek egy valódi űrhajóban utazni mázsás szkafanderek, és legalább annyira lelkes és izgatott űrturisták társaságában. Szinte máris összehasonlíthatatlanul nagyobb, és eufórikusabb élmény, mint hétvégi programként meglátogatni egyikünk, vagy másikunk zsörtölődni vágyó, barátságtalan anyósát. Nem igaz?!

Álomgyönyörűséges, kacérkodó feleségemet mintha egy szempillantás alatt valósággal kicserélték volna: olyanná vált, akár egy lelkes, csínytalan, kíváncsi állatka, aki mindent tudni akar a kozmosz végtelen űréről, és mert odafent a csillagok otthonában súlytalanság állapota uralkodik feltétlenül, és fizikai törvények szerint már egyetlen csöppet sem kell aggódnia, hogy vajon mit fog szólni vajon a többi kedves, lelkes utas, hogy nem fér bele legújabb szoknyás, vagy új hullámos divatot követő ruháiba. Melyek – meg kell jegyeznem -, szinte ingerlő féltékenységgel hatottak főként a többi hölgyeményre, hiszen aki megtanulta viselni a nőies holmikat azzal a halhatatlan, és hamisíthatatlan eleganciával, ahogyan feleségem tette, úgy a legtöbb ember jócskán lehetett irigykedő, hogy Valkainé őméltóságán mennyire fantasztikusan állnak még a retrósabb darabok is.

Egy szép napon két űrhajós érkezett kis házunkhoz. Becsöngettek hetedik emeleti ajtónkon. Mindketten talpig szkafandert viseltek, nagy elipszis alakú, acélsisakkal fejükön – mert mint mondták -, elsőrendű fontosságú, hogy már a földi légkörben megkezdhessék az emberi szervezet reagálását az ú.n. szélsőséges viszonyokra. Amikor ajtót nyitottam először úgy megijedtem, hogy régi sétabotomat akartam husángnak használni, hátha azonnali közelharc alakul ki, vagy betörők törtek ránk. Feleségem gyöngéden, ám határozottan kiragadta mancsos, Enkidu-kezeim közül a sétabotot, és mivel már ő is szkafanderbe öltözött időközben, mintha számított volna a két űrbéli úr érkezésére búcsút vettünk egymástól. Nagyon szerettem volna megcsókolni, hiszen ki tudja mikor láthatjuk egymást viszont, ő azonban makacs nyakas határozottsággal felemelte intőn hattyú kezét, mely az űrkesztyűk miatt ormótlannak, durvának tetszett, és már vette is a bőröndjét és azonnal követte a két szkafanderes hivatalos embert, akik egész idő alatt meg se szólaltak volna, és szemlátomást úgy viselkedtek, mint akik karót nyeltek.

– Jaj! Kis drágám! Kérlek vigyázz magadra, és ha baj lenne mindenképpen kérjél segítséget, mert nem tudok oda átra telefonálni! – integettem utána. Feleségem komoly, határozott, szúrós szemekkel nézett rám, melyek a továbbiakban szinte belém fojtották a szót. Kivétel nélkül mindig így viselkedett, ha mindenképpen az ő akaratának kellett teljesülni. Legyen szó családi, vagy ünnepi összejövetelekről. Később még egyetlen születésnapot sem lehetett úgy megtartani, hogy kedvesem ne ellenőrizte volna a dobostorta, vagy a mézes zserbók minőségét, melyet vagy rendeltünk egy-egy olcsóbbnak számító cukrászdából, vagy saját magunk készítettünk. Akkor mindig hálát adtam, hogy anyai nagyanyám konyhájában nőhettem fel.

Az űrhajók kirándulását szinte rendre közvetítette a híradó, akárcsak a kilövést. Még sohasem láthattam feleségemet ennyire szuperhősként integetni a kamerába. Úgy viselkedett akár egy hős amazon királynő, aki halált megvető bátorsággal kész leigázni egy egész, ismeretlen kontinenst pusztán csak azért, hogy rátermettségét, és nőies harciasságát a férfiak uralta társadalomban minél szembetűnőben érvényhez juttathassa. Sugárzóan ragyogó, őzikeszemű mosolya, mintha nem is lehetett volna elégedettebb és boldogabb. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ötéves házasságunk mintha időközben megfeneklett volna egy ismeretlen, vagy képzeletbeli nagyobbacska zátonyon, melyet szemmel aligha lehet látni. Valóban olyanokká váltunk volna egymás mellett mint az örökösen zsörtölődő, acsarkodó idegenek? Bár mindig is konfliktuskerülő, introvertált természetnek tartottam magamat feleségem ha egyszer istenesen kieresztette dallamos, temperamentumos hangját szinte bármelyik percben összekarmolhatta volna pufók arcomat, vagy jó néhány kokit kioszthatott volna nagymamájától megörökölt sodrófájával. Szerelmi életüket – bár számos vers, novella született kezeim alatt, mely mind feleségem dicsőítését szorgalmazták -, egy kis idő után mintha már semmit sem jelentettek volna, miután a szabályok embere vagyok, és az érintéseknél valósággal rettegtem attól, van én okozok fájdalmat tohonya, szumó testemmel, vagy ő sért meg bennem egy eltitkolt, gyermekkori, megalázott emléket, melyet sohasem lehet aztán helyre hozni.

Könnyes szemekkel figyeltem a két nagyra sikeredett űrhajót, amint borzalmasan nagy robbanással kivágódik az állomásról, hogy megkezdje kalandos űrutazását.

Szinte minden egyes napra jutott bőségesen valami újabb szenzáció, melyet a pletykára éhes emberi társadalomnak azonnal bulvárosabb formában tálálni kellett. Míg egyszer arról szóltak a hírek, hogy a hölgyek szorgalmasan virágokat is ültettek a hold kies, lakatlan, szürke poros, kráteres felszínére, addig egy másik híradás már arról tájékoztatott, hogy a mocsári algák szaporán növekedésnek indultak az egyik bolygó felszínén, ahol persze azonnal megállította a kutatócsapat, hogy van víz, és oxigén.

A földön időközben az öregedés jelei mutatkoztak. Bár a nyugdíjakat ímmel-ámmal kifizette az adott kormányzat, mégis az űrutazástól a turizmus azonnali, és határozott fellendülését várták volna el. Reggelente egyre inkább felismertem, hogy fogyok. Ami annak idején szűk volt – főként derék tájon -, az most egyszerre kényelmes, és túlzottan bő lett. Hajam sötétbarna színe szinte hirtelen megfakult, galambszürke lett, és már a kopaszodás réme is fenyegetett. Mégis, vérnyomásom, és stresszelésem sohasem volt még ennyire tökéletes egyensúlyban. A háziorvos nem győzött csodálkozni, nem győzte mire vélni azt, hogy olyan lett fizikai alkatom, mint aki egyik percről a másikra megtanult valóban egészségesen élni.

Persze aztán ismerőseimnek, barátaimnak sem kellett több. Máris hevesen, kíváncsiskodva találgatni kezdték, hogy – meglehet -, egyszerre több nő is lehet a dologban, vagy azért lettem ennyire kiegyensúlyozott, hiszen temperamentumos, hisztérika feleségem odafönt a bolygókkal vigasztalódik helyettem.

Kétségtelen, hogy napról-napra megváltozott valami, és talán nem is bántam. Gyerekkoromtól kezdve súlyos túlsúllyal küszködtem, és az összes szerettem – bár nem tűnt annak -, nyilvánosan, vagy privátin, de előszeretettel megszégyenítettek. Néhány héttel később szomorú-boldog videóüzenet érkezett az űrből egyenesen mindenki hozzátartozójának, melyben a legtöbb űrhajós szinte könnyes, érzékenyen, érzelgősen mesélte el, hogy mennyire nagyon hiányoznak nekik szeretteik, és rokonaik, míg az én édes, drága feleségem csupa vigyori mosolyok kíséretében azt üzenete, hogy legszívesebben örökké az űrben maradna, hiszen olyan jól érzi magát itt fenn távol az emberi társadalom konfliktusos zajától.
– Kincsem, egyetlenem! Ugye ezt te sem gondolhatod komolyan?! – szegeztem neki viszont üzenetemben a kérdést. – Tudom, hogy örökké mozgó vagy, és képtelen vagy egy helyben ücsörögni, de azért egészen biztosan neked is hiányozna a föld.

A válaszok egyre késtek. A tévé persze mindig hazudott, vagy éppen hárított. Mikor melyik élethelyzet mit kívánt meg. A legtöbb esetben az volt az alappropaganda szöveg, hogy az űrállomás, és az űrhajó közötti interurbán összeköttetést másként kell majd megoldani, mert a hold árnyékos oldala szinte rendre blokkolja az adást, és szinte majdnem mindegyik frekvenciát lefedi.

Néhány órácskával később már biztató hazugságok érkeztek. Állítólag az űrhajó űr-földi internetes antennáját sikeresen megjavították kicserélve a meghibásodott alkatrészeket a tudós szakemberek. Feleségem is mindenből kivette a maga részét, és ha kellett hegesztett, kalapált, fúrt, vagy barkácsolt. Házasságunk rövidke ideje alatt nekem talán jobban hiányzott, mint neki én. Egy másik felvételen éppen megpróbált alapos gondossággal fogat mosni, és szinte huncut játékossággal élvezte is, amint az űrhajó plafonjára kenődő fogpasztát próbálja sikertelenül megtapasztani a fogkefén. Ide-oda ugrabugrált, mint valami csínytalan majomlány, vagy ugrifüles a belső, zárt részeken. Ő, aki annyira kényes volt alig ötvenöt kilós versenysúlyára, hogyha bárki is megemlítette volna, hogy milyen egzotikusan kigömbölyödtek a formáit az illetőt gipszben viszik el a mentősök.

Egy idő után szerintem ő is boldogtalannak érezte magát. Rövidke életem során volt szerencsém részletesen, és alaposan tanulmányozni a hölgyek igazmondó, vagy éppen hamis mosolyát, és egy kis idő elteltével már megéreztem jó előre – akár a szakavatott emberismerők -, hogy mikor szomorú egy nő mosolya, és mikor ragyoghat úgy, akár egy igazi angyali csillag?

Az alig három évig tartó kalandos utazás során feleségem jelleme szinte teljesen kicserélődött. Mintha már nem is ugyanaz a – sokszor barátságtalan, szándékosan veszekedéseket, nézeteltéréseket provokáló hárpia lett volna -, aki annak idején alig várta, hogy elmehessen otthonról. Most viszont annál tüneményesebb, és önzetlenebb volt. Szinte nem telt bele egyetlen nap se, hogy ne győzött volna megdicsérni valami apró-cseprő bagatell kis dolog miatt. Hogy mennyire gondoskodón gondját viseltem kedvenc virágainak, szobanövényeinek. Hogy milyen szépen, és alaposan lenyírtam az udvaron a füvet, megnyesve a kerti sövényt. Hogy milyen jóképű, pufók ember vagyok akkor, amikor reggelente frissen megborotválkozva lépek ki a gőzzel telített fürdőszobaajtón, és így tovább.

Mégis, ahogy esténként vállaimra hajtotta liliomos fejecskéjét, és órákig volt képes a legkalandosabb történeteibe is újabbnál újabb, szinte meghökkentő mellékszálakat fűzni, úgy éreztem, hogy sokszor talán mindketten kölcsönösen hibáztunk akkor, amikor saját érdekeinket tartottuk elsődlegesen szem előtt, és nem azt, hogy együttesen mennyire jó hatással van ránk ez a párkapcsolat.   

SZÍVEK-KIKÖTŐJE



Amikor majd újból megpillanthatod valódibb otthonod életed térképét csupaszon s sallangmentesen újra láthatod kedves tengered megszelídített, érted is könnyező földi hullámait talán már magad sem leszel egyedül – a természet metamorfózisa barátként átölel s elfogad. Reszketeg, tétova kezedet kinyújtod balzsamos naplementék felé és mint ujjongani vágyó hősszerelmes egyre csak dübörgő bika-szíveddel várod, hogy létezésedben veled maradó, hűséges kedvesed bizalmasan megszorítsa: csókok könnyed-játékos csokra száll, mint a Mindenség-gyümölcsök zamata nyitott kelyhekként vágyakozó ajkadra.

Mélyülő csobbanással hallgatod gyöngéd, téged babusgató echó-hangjait kedvesed lángoló szívének; megremeg majd benned a félig árva gyermek, mint akit elárultak, magára hagytak sorsfordító, bitang érzelmek. Két emberi csillag felmutatja kristálytiszta, nemes egyszerűségét akár egymásért ragyogó, huncutkodó igazgyöngyök. Körülötted barna gyémánt-szemekkel egy aranyszív mosolyog szívem-megható, álomi fenséggel.

Kihűlt homokdűnék sivatagán együtt tán jobban esik gyerekeskedő fogócskátok. Álmaidban – magad is -, tudhatod, rég hazaérkeztél, hisz önmagadnak engedted át őszinte, felszabadító érzelmeid meghitt, csöndes korall-zátonyát. – Két karodban ringatózik csöndesen szív-kedvesed. Különös-titkos, bájos mosoly játszik hamvas őszibarack-arcán, mert mikor rád néz lelked összetett teljességébe is óhatatlan lemerül, hogy megérinthesse, védelmezhesse tovább makacs, sebezhető romantikus lelkedet!

EGY BARÁTSÁGOS EMBER

Bonifert Imre sok mindenre lehetett volna büszke, amikor életének eredményeit szomorkás, vagy nehéz napjain számba vette. Elsőként kisebbfajta vállalkozását értékelte sokra, mely a kistermelői húsiparra szakosodott, és szépen hozott a konyhára – főként ünnep napokon. Járda felé nyúló húsboltjában mindig volt egy-két henteslegény akiktől megkövetelte a kimért, kellőképpen közvetlen, udvarias modort a kedves vásárlók felé, még akkor is, ha a húskészítmények világpiaci, vagy felvásárlói ára szinte naponként jelentősen változott.

Második büszkeségét az a kis nyaralóféleség képezte a Balaton partján, melyet – a legtöbb ott lakóval ellentétben -, sohasem kerített el, legfeljebb csupán a gondozott kertes házat védte jó minőségi kovácsoltvas kerítés. Hirdetve, hogy azért itt mégiscsak ,,nagy ember” lakhat, és bár sokszor meggyűlt a baj a helyi illetéktelen betőrőkkel, és fosztogatókkal a legtöbb helybéli önkéntes polgárőri szolgálattal kívánta segíteni a derék Bonifert urat, hogy zökkenőmentes, és remélhetőleg felejthetetlen lehessen minden nyári vakációja, melyet a vízpart mellett szándékozik eltölteni. És ha ez nem lett volna elég egy-két vendéglátós ismerőse ingyen szolgálta fel számára a vasárnapi sült halból, és ínycsiklandó, szálkamentes halfiléből készített ebédet, mely egy újabb szívesség volt Bonifert továbbra is bővülő életében. Bár nemrégiben a bombázó, egzotikus szépséggé felnőtt lánya ajánlotta, hogy jutányos áron vehetne egy motorcsónakot, quadot, vagy jetskit Bonifert megmaradt a jól bevált fából épített, kis lélekvesztő tutajánál, melyet – mint azt roppant büszkén állította -, Tersánszky Józsi Jenő segített személyesen kifaragni még a hatvanas években.

– Jaj, apus! Te mindig annyira szorgalmas voltál! – puszilta meg rajongásig áhított szeretettel nagylánya Bonifert kopaszodófélben lévő feje búbját, és cirógatta meg enyhén borostás állát.

– Édes kislányom! Tudod drága jó apádnak sokszor kihagy az esze, de sohasem lehetünk eléggé óvatosak a mostani világban! – igyekezett figyelmeztetni mindig lányát, aki imádta a zsongó, éjszakai, bulizós partikat, és talpraesett hölgyként már volt biztonságos szexuális kapcsolata.

Végül Bonifertnek volt egy felbecsülhetetlen ritka kincse álom gyönyörűséges felesége, aki – bár eredetileg menyasszony volt, és csupán csak borzasztóan nagy erőfeszítések árán sikeredett csak megszöktetni. Apósa egyenesen vadászpuskával, és verőlegényekkel fenyegette meg szegény Bonifertet, hogy amennyiben nem adja vissza neki egyetlen lányát, akit nagyon gazdag embernek szánt Bonifert az életével fog fizetni!

– Ugyan már drágám! – babusgatta arcát csinos, stílusos fürdőruhába bújt felesége, aki imádott sütni-főzni, bár az ételt rendre odaégette, vagy elfűszerezte. – Te is tudod, hogy apuka tisztel téged, csak éppen annyira makacs, és önfejű, mint te. Ezért is kedvel annyira. – igyekezett megmagyarázni a dolgokat az asszony és persze tiszta vizet önteni a pohárba.

– Galambocskám! Nem nyugtattál meg! Akkor miért kellett a minap is rám uszítani azt a három benga vadállat kutyáját, akiket valósággal embervadászatra idomított be? – Bonifert hátát kiverte a jeges veríték, bár a késő tavasz legszebb, napsugaras napja volt.

– Bolondokat beszélsz drága férjem! – cirógatta, gyöngéden simogatta maradék haját az asszony.

Bonifert dolgozó ember lévén kora hajnalban már talpon volt, mert úgy tanulta, hogy a munkának becsülete van, és minél korábban kezdi el az ember, annál hamarabb is fog vele végezni. Ezért családjával ritkán, vagy csupán a hétvégeként tudott találkozni. Ez azonbn semmi esetre sem akadályozta abban, hogy méltó módon, sietség nélkül fogyaszthassa el csokis péksüteményből, és müzliszeletből álló fejedelmi reggelijét. Felesége ugyan sugárzó mosollyal ajánlotta, hogy üt egy kis kolbászos tojásrántottát, ám Bonifert gyomrát egy idő után megfeküdte az állandó jelleggel odaégett házi koszt.

– Majd később mókuskám! Most rohannom kell! Hogy nézek ki? – még egy utolsó pillantás az előszobai tükörben.

– Várjál mucuska! Csálé a nyakkendőd! – szaladt oda hozzá szinte szárnyalva gyönyörű angyala. –Így már sokkal jobban áll! – igazította meg a félrecsúszott nyakkendőt, majd megcsókolta munkába igyekvő, szorgalmas férjét.

Azért szerette a kora hajnalt, mert így legalább kiküszöbölhetőnek vélte a reggeli csúcsforgalmat, és mindig a megbeszélt időpontban ott lehetett munkahelyén, ahol az élet egyetlen pillanatra sem állt meg.

Régi típusú zsigulijába ülve – mely vadonatújnak nézett ki, garázsban tartottan -, úgy érezte szinte röpülnek vele a megtett városi kilométerek. Bár retrós kocsija bátran kibírta volna akár a százhúsz kilométer/órát mi értelme lett volna a megszokott utazósebességet kockáztatni, amikor hatvannal is nyugodtan ellötyöghetett a főváros utcáin.

– Hé, tata! Húzzon el ezzel az ócska matuzsálemmel de gyorsan, mert mindjárt letolom! – fenyegetőzött éppen egy pihenő idejét töltő kamionos.

– Önnek is kellemes, napsugaras jó reggelt! – válaszolta fülig érő szájjal, mosolyogva Bonifert.

– Mi van nagyapó, most meg engem akar kóstolgatni?! – förmedt rá ugyanaz a kamionos. – Mindjá’ azt a jólfésült képét, ha még egyszer köszön!

– Önnek is további kellemes napot! – meg se hallotta a káromkodó szidalmazásokat. Hosszú, elnyújtott, nagy gázt adott, és a Zsiguli már röpült is át vele az Erzsébet-hídon. „Hogy micsoda emberek vannak manapság!” – töprengett.

Szerette ezt a várost, mégis az utóbbi tízen egy nehány évben Budapest mintha már nem lett volna a régi. Az emberek egyre gonoszabbak, hitványabbak, barátságtalanabbak lettek, talán még egymással is, és eltűnőben volt az a jól megszokott baráti, és családias társas légkör, mely egykoron talán az egész város hangulatát szervesen meghatározta.

Régi életére kellett gondolnia. Vajon hol tartana most a XXI. században, ha annak idején nem lett volna rendszerváltás? Vajon még most is hallgathatná az apja becsmérlő prédikációt arról, hogy ő egy senkiházi, és soha az életben nem fogja semmire se vinni. Lánya születésekor halt meg infarktusban az apja, és nem tudott elbúcsúzni tőle.

Egy anyóka totyogott kerekes, húzható minikocsijával előtte, és pont hentesvállalkozásába tért be. „Na! Lássuk! Mi sül ki ebből!” – gondolta, és mintha ő is vevő volna köszönt illedelmesen ahogy az anyóka előtt óvatosan beódalgott az üzlet helységbe, ahol már javában mentek a húsok bontási munkálatai, és a friss árukat is kihelyezték a hűtőpultukba, hogy a vásárlók kedvükre gyönyörködhessenek bennünk.

Az egyik henteslegény persze azonnal felismerte főnökét, ám Bonifert felemelte tiltó mutatóujját és pisszt jelzett neki, hogy még véletlenül se jusson eszébe őt lebuktatni, mert akkor nem kap fizetésemelést, vagy prémiumot.

– Mit tetszik parancsolni? – kérdezte hangosan a legény, mert az anyóka nagyot hallott, és csak tétován feszengett.

– Kérem szépen fiatal úr kérnék két kiló krumplit… négy vajas zsömlét, tíz deka párizsit, egy kisebb rúd szalámit, néhány hagymát, és ha volna egy szép, szaftos lacipecsenyének valója azt szívesen elfogadnám!

– No de drága asszonyom ez itt egy hentesüzlet! Hússal szolgálhatok, de attól tartok, hogy a zsömlét, és a hagymát máshol kell beszereznie.

Bonifert elfojtotta magában a jóízű mosolyt. Annak idején a vásárcsarnokban a nagymamájával de sokszor segítettek a segédeknek, hogy idejében kiszolgálhassák a vevőket. Kellemes emlékeket idézett maga elé.

– Tudja mit kedves fiatalember? Adjon inkább tíz deka pörköltnek valót! Tudja nem eszem én olyan sokat! Madáradagokkal is beérem!

Bonifert idő közben odapillantott az anyóka kiskocsijába, ahol tejföltől kezdve a túróig szinte majdnem minden megvolt található. Egy kis anyókánál ez meglehetősen szokatlan, hiszen hol volt még a következő nyugdíjosztás ideje. Bonifert mentségére legyen mondva nem szólt semmit.

A henteslegény kissé furcsán, de annál nagyobb segítőszándékkal kimérte a kért tíz deka pörköltnek való húst, és igyekezett színhúsokat adni, hogy az anyóka is ehessen végre egy jót, mert nagyon meglátszott rajta, hogy le van soványodva.

Akkoriban jöttek divatba a negyvenezer forintos bankjegyek, amiről az anyókának fogalma sem lehetett. Szinte büszkén húzta elő kis kocsija mélyéről kisebbfajta bőrerszényét, és vette ki belőle tüntetően lobogtatva Deák Ferenc képmásával díszített vadonatújnak látszó, ám valójában hamisítvány bankjegyet, és mintha egy grófné, vagy híres ember volna szépen kettébe hajtva adta át a meglepődött henteslegénynek a bankjegyet.

– Bocsásson meg kérem kedves fiatal úr, de csak nagy pénzem van… a többi a magáé, ha nem bánja… - nézett vizenyős, szomorkás, madárarcával a fiatalemberre, aki megsajnálta az asszonyt, és nem volt szíve megmondani neki, hogy a bankjegy, amivel fizetett értéktelen.

– Köszönöm a vásárlást kedves asszonyom! Minden jót! Kellemes napot! – felelte udvariasan mosolyogva. Még integetett is egy párat, amikor a sugárzóan boldog, és elégedett anyóka kitotyogott az üzletből.

Bonifert is majdhogynem könnyekig meg volt hatva. Nagymamája nevelte fel, mert szülei folyton folyvást dolgoztak. Ő tanította meg számára az elesettek, és a szegények iránti feltétlen segítő szándékot, és a szeretetet.

– Gratulálok kedves kollega úr! Megemelem a fizetését! – tapsolta meg beosztottját, mert emberséges volt.

– De hát… főnök úr kérem… nem is értem, hogy miért…?

KÓKUSZBA REJTETT GYŰRŰ

Még most itt kezem közelében tartom. Úgy dédelgetem mint egy halhatatlannak tetsző, szívemnek drága, kedves kincset, mely régi romantikákat, és mindenség szerelmeket őriz. Több mint egyszerű ékszer. Napfényes, sárgás fénnyel ajándékozza meg azt, aki igazán gondját viseli, és mégis… annál sokkalta több. Mintha az alkonyba bukó vérvörös szívdobbanással lüktető nap felfűzné vaskos, tömzsi ujjamra ezt a gyűrűt, melynek szinte nincs is súlya. Talán csak a léleknek maradtak meg titkos, nehezen értelmezhető súlypontjai…

Akkoriban még dívott a romantika. Ha egy fiatalember udvarolt egy világszépe, virágszál hölgynek akár még ablaka előtt is szerenádozhatott, persze azzal a feltétellel, ha jövendőbeli apósa ki nem ereszti azt a hamis, veszettül ugatós, és barátságtalan kutyát, melyek a ház őrzéssel voltak szigorúan megbízva, és persze, hogy minden jóindulatú betolakodóval szemben valósággal ölre mentek a fenyegető rémisztgetés kivitelezésében. Ezek a fészkes fenevadak néhol már nem is ugattak, vagy kiabáltak! Nem! – Egyenesen röhögtek! Igen! Szándékosan kinevették gyilkos tréfájuk melléktermékeként félős, félszeg, vagy éppen gyanútlan áldozataikat.

Amikor akusztikus gitárral igyekszik meghódítani a gáláns lovag szíve hölgyét el ne felejtse, hogy a zenei akkordokat – legalább egy-két szólam erejéig -, igyekezzen pontosan pengetni, különben nagy bajok támadhatnak. És ha még ehhez társul a hölgy egyik kedvenc zenéje a kilencvenes évekből a More than words című zenei klippel, akkor a zajos sikertelenség és a szomszédok egyetemes tiltakozása szinte már garantált. Pláne akkor, ha az illető hölgy úgy alszik, mint a mormota, és minimum háromnegyed óra szükséges hozzá, mire meghallja a gitárszólót, no és persze a három tüneményes házőrző kutyuska veszett, káromkodó ugatását.

Végre villanyt gyújt. Pont azt a hevenyészett, gyermekkori olvasólámpát, mely régi szép emlékeket őrizget, és amely még a távoli naiv, és csacska időkből maradhatott a szobájában, hogy emlékeztesse kis hercegnős korszakára. Hallani lehet aprócska, katicabogárszerű gazellalépteit; ahogy a nagyobb méretű, szúnyoghálóval gondosan felszerelt nyitható ablakhoz megy, mely sajnos az utcára néz, így kicsit olyan az egész szituáció, mintha a lénykérés mindenki szeme láttára történne, és a túlzásba itt kíváncsiságból kivételesen a szomszédok is kiveszik a részüket.

– Édesem, egyetlenem! Te meg mi a csudát csinálsz itt?! – lepődik meg azzal a tágra nyílt, megbabonázó, szívemig hatoló őzikeszemével, mellyel általában az emberi lélek mélyére képes látni, akár egy láthatatlan léleklátó, vagy terapeuta.

– Bocsáss meg édesem, és csak… talán rosszkor jöttem, hogy… megkérdezzem… volna-e kedved velem élni… - annyira ostobán, már-már unalomig ismételt közhelyes zagyvaságként hangzik minden szó, melyet ajkam csak hebegni bír jócskán dadogva, hiszen nincs is annál szebb, és álomgyönyörűségesebb dolog, mint amikor örök párunk ránk néz, és mindkettőnknek egyformán megdobban ritmikusan a szíve.

Rögvest kihajol az ablakon, és az sem érdekli, ha most nyomban összedől a hosszú évtizedeket megélt, gondos szülői ház, vagy hogy azok az átkozott, fenevad kutyusok még mindig úgy ugatnak, mintha most köszöntött volna be a világvége, vagy egy kisebb atomkatasztrófa. Enyhén telt, bíborvörös ajkaival – melyek mintha szájfénnyel, vagy vörös rúzzsal volnának kihúzva -, közelebb hajol hozzám, és bár sokszor sajnos fokhagymaszagú a leheletem, halhatatlan csókot ad, de úgy, hogy hosszú percekig megengedi, hogy óvón, dédelgetően tölgyfakarjaim menedékében tarthassam szirmos testét, miközben teljes valójában érzem őt, és hallom titkosan becéző gondolatait.

– A válaszom: Igen! Hát persze, hogy igen! – ebben a pillanatban már sugárzik, de annyira megváltozottan, és olyannyira ragyogó boldogan, mint akinek ez az éjszaka a világ talán egyetlen, és legfontosabb napszakja. – De most jobb lesz kicsi szívem, ha gyorsan elmész, mert tudod milyen vaskalapos az apám, és veled még nem sikeredett kibékülnie! Várjál meg, holnap reggel máris ott vagyok nálad! – azzal még egy szenvedélyes búcsúcsókot ad, de úgy, mint akinek az ajkai valósággal hozzátapadtak a számhoz, és most képtelennek bizonyul, hogy elvegye onnét.

– Megígérem! – suttogom csöndes, félszeg halksággal, bár a kutyák mostanra már elhallgattak azért egy-két szemközti házban kíváncsian fölkapcsolták a villanyokat, hátha betörők, vagy éppen tolvajok garázdálkodnak az utcán. Óvatosan átmászom a fából készített, díszes fakerítésen. Bárcsak könnyedébben leadhattam volna vagy húsz kilót, talán meg is lett volna az eredménye; ami a fizikai erőnlétemet illeti.

Másnap kora hajnalban – még szerencse, hogy menny asszonyom, és én is mindketten koránkelők vagyunk -, fél ötkor már ott is van egyetlen párom, és úgy totyog, és mosolyog, mint egy valódi, földre szállt, igazi egzotikus angyal, akinek minden vágya, hogy boldoggá tehessen, és titokban érzi, hogy kapcsolatunk mindenáron ki fogja állni az idők nehézkes, és kacifántos próbáját, hiszen egyek lettünk.

– Bepakoltam még egy-két holmit! Betettem egy fürdőrucit is, mert imádom, ha bókolsz nekem! – lobogtatja meg még csipásan pislogó, kissé álmos-vizenyős szemeim előtt a csábos, kétrészes fürdőruhát. Egyes tengerparti helyeken szigorúan tilos a meztelen fürdés, de állítólag vannak olyan lakatlan, eldugott kis édeni paradicsomok, ahol a madár se jár, és ott egészen biztosan senkinek sincsen ínyére. Én semminek sem vagyok az elrontója, de kissé elpuhult, tohonya, hurkás testemre ráférne a testedzés, hogy bár a sohasem látható hasizmaim, vagy csontjaimon meglátszon, hogy azért talpraesett, és határozott vagyok, nem csupán egy romantikus álmodozó.

Kimegyek a kis konyhába. Amilyen gyorsan csak lehet kávét főzök, aztán mivel már tegnap mindent precízen, pontosan előkészítettem, és bepakoltam, már csak egy-két utolsó simítás van hátra mielőtt megkezdenénk álomi utazásunkat. Iykor kicsit irigykedem azokra, akiknek magán repülőgépük van, mert egészen biztosan nem kell annyit várakozniuk a vámon, vagy a reptéri biztonsági vizsgálatokon.

– Annyira izgalmas lesz szívem! – csimpaszkodik máris a nyakamba gyönyörűséges barátnőm, mintha máris kislánykora óta szinte semmit sem változott volna, és most ugyanaz a kis hercegnő lenne, aki minden meglepetésnek igazi szívvel, nagyon örül.

Nem sokkal öt óra előtt indulunk el Ferihegyre, és még szerencse, hogy a reptéri busz viszonylag mindig megbízhatóan közlekedik, cirka egy óra alatt érünk ki a reptérre, ahol már igazi dzsungelturisták népes kis csoportja várakozik fesztelenül, ugyanakkor izgatottan.

– Csak nincs valami baj drágám? Nagyon rosszul nézel ki! – törli le egy bevizezett zsebkendővel verejtékező homlokomat kedvesem. Nem tudni mért a tömeg, és az agora fóbia általános jeleit mutatom, és ez nem túl jó ómen a biztonsági szakembereknek, akik direkt a hozzám hasonló, defektes, és kétes erkölcsű alakokra specializálódtak.

– Hé, nyugi! Néz rám drága! – fordít szembe magával. Egyetlen kemény, és acélos pillantás elegendőnek bizonyul, hogy újra meggyőzzem magamat azért nem vagyok akkora lúzer szerencsétlen mint azt eredetileg mindig is gondoltam magamról. – Együtt végig megyünk a biztonsági kapun, és nem lesz semmi baj! Utána vár bennünket az édenkert! – mosolya egyszerre határozott, talpraesett és mégis romantikus. Hálát adhatok minden égi hatalomnak, hogy egymásra találtunk. Tétován bólintok, de úgy, mint aki valósággal máris karót nyelt a félelemtől.

Két jól megtermett, afféle izomkolosszus gorilla biztonsági őr vár bennünket a nagyobb méretű, kocka alakú biztonsági kapu előtt. A biztonság kedvéért a szandálomat, és az övemet is leveszem, mert a fém csatt mindig gondot szokott okozni.

– Csak egy pillanatra kedves uram! Legyen szíves fáradjon ide ki! – az egyik őr parancsolva int. Máris úgy érzem magam, mintha valóban akasztanák a hóhért!

–Elnézést kérek… - suttogom, mint aki be van rekedve, vagy titkolni valója van.

– Maga mindig ennyire feszült, és izzad?! – az őr végig merő pillantással valósággal lefegyverez, és köpni, nyelni alig tudok. Barátnőm mellettem terem; erélyesen belém karol, és helyettem beszél:

– Az én vőlegényem a legfantasztikusabb ember, akit valaha megismerhettem! – annyira harcias, annyira hangosan válaszolja az elképedten vigyorgó őr felé szavait, hogy az megnézve az útlevelet máris tovább enged, mert rájöhetett arra, hogy jobban teszi, ha az én barátnőmmel nem kekeckedik.

– Kellemes utazást kívánok Önöknek! – jelenti ki, akár a fogát húznák. Mi pedig máris beszállunk az üvegburaszerű, fedett terminálba, hogy onnét máris a repülőgép testében két vigyorgó stewardess üdvözölhessen minket.

Mivel még azért helyi idő szerint kora reggel van menyasszonyom hamarabb bedobja a kellemes szunyókálást, mint jómagam. Szinte élvezem, amint liliomos, sötétbarna haja gyöngéden a vállaimra hull, és hallok minden szuszogást, és aprócska mozdulatot. Mintha a lélek zenéjét hallgatnám. „Talán gyakrabban kellene verset írnom, vagy megmondani neki, hogy hitvány életemnél is jobban imádom, és rajongok érte!” – Bár szerintem ezt ő már pontosan sejtheti.

A kapitány a hangosbemondón máris bemondja, hogy jelenleg mennyi az utazási sebesség, és körülbelül mennyi időt vesz igénybe, amíg a kis óceánparti gyöngyszem-szigetre érünk, melyen a levegő hőmérséklete legalább ötven fok árnyékban, de az óceán kellemesen hűsítő kikapcsolódást kínál minden úszni tudónak.

Észre se veszem, és a gép kis kajüt szerű ablakának döntve búsa fejemet én is hosszú álomba szenderedek. Hálás vagyok a stewardesseknek, ahogy nem zavartak, és költögettek fel minket. Szerintem kicsit őket is meghatotta a romantikus összkép.

Barátnőm alig két óra után ébred. Óvatosan felemeli vállaimra hajtott fejét, és szinte élvezettel figyeli hogy emelkedik, süllyed szőrös mellkasom nyári ingem alatt. Ilyenkor volna jó egy eredeti pálmafa mintás ing, akárcsak a romantikus filmeken.

A repülőgép enyhén megrázkódik, mert utóbb kiderült légörvénybe kerültünk, de semmi ok a fölösleges aggodalomra. Mivel kiskorom óta valósággal éber alvó vagyok, és a villámoktól azóta is rettegek azonnal felpattan a szemem, és remegve nézek körül, majd amikor barátnőm csókolni, és simogatni kezd átmenetileg meg is nyugszom.

Közel tizennyolc órás repülőút után érkezünk meg az érintetlen, földi mennyországba. Egy szubtrópusi éghajlatú szigetparadicsomba, hol érdekes módon a repülőből kiszállva andalító zeneszó fogad, és két egzotikus, barna hölgyemény máris virágfüzért akaszt mindkettőnk nyakába, miután arcon pusziltak. (mint kiderült ez is helyi szokás akárcsak Hawaii szigetén.)

– Azonnal vízesés alatt szeretnék fürdeni! – jelenti ki annyira hamvas, üdén, és kicsattanó frissességgel barátnőm, mintha ez lenne egy tizennyolc órás út után a legtermészetesebb dolog a világon. Bár minden porcikám valósággal sajog, és fáradt, semmiképpen sem engedhetem meg magamnak, hogy csalódást okozzak neki.

Kicsomagolom a bőröndömet, és máris felkapok egy elviselhető fürdőnadrágot, mely kivételesen még kényelmes is. Barátnőm egyáltalán nem szégyenlős. Nem úgy mint én! állandóan rázza a jóízű, könnyed kacagás, hogy elpirultan vagy lesütöm mind a két szemem, vagy elfordítom tekintetem, amíg fürdőruhát vesz. Bizonyára konzervatív neveltetésem okán.

– Kész vagyok szépfiú! Hódítsuk meg a paradicsomot! – fordul körbe bombázóan előttem, és szinte élvezi, hogy azonnali lefegyverző sikere van.

Fogom a napernyőt, és egy kisebbfajta gyékényt is, csak a biztonság kedvéért és máris megindulunk a sziget belsejébe. Ilyenkor azért nem ártana egy iránytű, vagy idegenvezető, ha esetleg eltévednének. ám mint kiderült barátnőmnek remek tájékozódási képességei vannak, és perfekt angol.

– Egyszerűen rajongok az ilyen szigetekért! Itt sokkalta kedvesebbek, és nyugodtak az emberek, mint odahaza! – hangjában honvágy és vágyakozás támad, mint aki itt szeretne végleg letelepedni. – Nagyon szívesen élnék itt! – mondja. Hangja egyszerre boldog-szomorú, mint aki már érzi mit hozhat a jövő.

Tovább megyünk egészen a sziget külső részéhez, mely már szinte az óceánnal is határt képez. Máris felbukkan vagy száz rejtett lagúna, édes vízi környezet, és egy-két ténylegesen szemkápráztató, fenséges fátyol vízesés, melynek önálló, saját szivárványa is van. Azt mesélik, hogyha valaki a szivárvány alatt kíván valamit az teljesülni fog. Bár már egy ideje leszoktam az efféle legendás történetekről, mégis lehet benne valami.

Kedvesem azonnal egy nagy fejest ugrik az egyik kisebb szikláról halált megvető bátorsággal, míg én tétován, holdkórosok módján toporgok az ásító vízmélység fölött, mely egyszerre vonzó, és taszít.

– Hu! Ez isteni volt! Gyere már! Fantasztikus a víz! – kiálltja vízhangot verő, csicsergő hangjával.

„Amit ő tud azt bizonyára én is tudom!” – igyekszem bátorságot önteni magamba. Kicsit későn döbbenek rá, hogy valójában kit is akarok én átverni? Nagy levegőt veszek és halálugrást hajtok végre egy pöttömnyi szikláról, hogy elnyeljen, magába fogadjon a nyugodt óceánnak tetsző mélység feneke.

Kicsit prüszkölők, mert víz ment az orromba, de barátnőm máris mosolyog és jóízűn nevet, majd csókolózni kezd. Később elúszunk a fátyolvízesés alá; mindketten titokban kívánunk valamit, mert úgy illik, aztán megint szerelmeskedünk, és észre sem vesszük, hogy a háboríthatatlan mennyországban ideje korán ránk sötétedett.

Találok egy elhasznált kókuszdiót, amit valaki már fölbonthatott, mert dió keménységű, szőrös héja meg van kezdve. Arra gondolok, hogy most vagy soha. Kiveszem legféltettebb arany kincsemet az időközben csuromvizes nadrágomból. Barátnőm megbabonázva még figyeli minként zúdul ragyogva a milliónál is több gyöngéd, de erőteljes igazgyöngycsepp a vízesésről. Így még éppen annyi időm marad, hogy mindent kiterveljek.

A kókuszdióba óvatosan elrejtettem a két karikagyűrűt. Nagyon szeretném, ha igazán meglepődhetne, és igazán örülne neki. Csak el ne rontsak valamit. Kiúszik a vízből. Tengeri Istennő alakján valósággal csillog a megannyi vízkristály. Sötétbarna haját megrázza egzotikusan. Így még csábítóbb, kacérabb.

– Miben sántikálsz drágám? – kérdezi kacéran, búgva, miközben letelepszik mellém az árnyékos hófehér homokba.

– Éppen a kókuszdiókat kezdtem figyelni! Bámulatos, hogy mennyi minden szükséges ahhoz, hogy egy kókuszdiót az ember elkészíthessen. A fára mászáson kívül persze.

– Á! Ez érdekes! – huncuttan ragyogó szemeivel kíváncsian engem néz, mert rájött arra, hogy egyik kezemmel a hátam mögött rejtegetek valamit előtte. – Kérdezhetek?

Bólintok.

– Milyen meglepetést tartogatsz nekem, édesem? – már alig várja egész angyali lényével, hogy megfejthesse a mindenség titkát.

Óvatosan előveszem a kókuszdiót, és akár egy totyogó, nagyobb testű pingvin elé teszem a homokba állítva a kókuszdiót, aminek a közepén meglátszik a nagy repedés.

Eltéveszthetetlenül észreveszi, remegő, hattyúkezeivel szétbontja a két szőrös hájat, és mikor megpillantja a két felbecsülhetetlennek tetsző, kis karikás aranyékszert leírhatatlan érzelmi hullám, és boldogsághullám fut végig a fejétől a lábujjáig. Álomgyönyörű tekintete talán most a legszebb, mikor minden ami lényeges, és fontos egyetlen sűrített, és tartalmas pillanatban összpontosul. Vizes ajka szétnyílik az ámuló meglepetéstől; szóhoz sem tud jutni. Tehát a meglepetés elérte eredeti célját.

– Édesem… én… annyira… szerelmes vagyok beléd… - nyögi ki hosszú percek után. Majd előbb ő, aztán én húzom gyűrűsujjacskájára a kis ékszert, mely szívünk szerelmes esküjét jelképezi.   

SZERELEM-SZELÍDÍTŐK


Áll már régen a kikészített csapda. Mint egy-egy titkos egérfogó, hogy a menekülő zsákmányt totál-biztosan bekerítse, s lépre csalja. Emberi kapcsolatok játékos csalása, megtévesztése az egész. Szent, mégis bűnbe esett, árva áldozatként önmagát szempillaspirál s kontúrradír fogságába kényszeríti, hogy még a tizenéves, harmatillatú, tudatlan csitrik is meglett harmincasoknak látszanak.

Valón túli, szirupos, rózsaszín-baba Mennyországban így ragadtak cégéres szakma legfiatalabb képviselői. Árválkodó prostituált Angyalpofival bárkit megkaphatnak: sikeres üzletember, vagy nyerészkedni vágyó bróker számukra egyre megy, hiszen távoli értékek, hamis csillogások, luxus börtönélet-módok épp úgy lefizethetőek akár érzéki szexis testük Mindenség-genezise, kiszolgáltatott, hazug szerelme.

Ha csak az kell, hogy feltétlen bizalmat ébreszthessenek csupán egyetlen Mennyország-pillantással szorgos Moira-hálót szőnek gyanútlan áldozataik köré, hogy később mint fekete özvegyek halálos csapással torolják meg arcukon stigma-sebeket égető, megalázott, szándékos fájdalmaikat.

Önmaguk előtt is gondosan elrejtőznek. Szeretnék, ha a kinti világ izgalommal vegyes tiltásokkal, kiközösítésekkel viseltetne irántuk: a Lét titkos őrző-papnői mégis ők, hiszen rejtegetett biológiák benti útvonalán igyekeznek minél több dolgot átadni, kideríteni, s megfejteni. – Éjszakákból kilépő, szelíd-csöndes árnyakká vedlenek, míg nappal tüneményes, kedveskedő pillangó-lepkék módján kacérkodón csábítgatnak. – Talán már sohasem lehet igazán övék halhatatlan szívek törvénye csupán csak kiszámított, kínzott percekig?!

UTAZÁS FOGADÁSOKKAL

A kilencvenes évek elején lehetett – mert világosan emlékszem rá -, és mert a megtörtént dolgok sokszor olyanok mint a tapasztalat, vagy éppen a rutin, intenzívebb szervességgel épülnek be az ember emlékezetébe, amikor Bibione olasz mediterrán városába tettünk egy rövidre szabott, afféle kicsit görbe kirándulást a szüleimmel, és újdonsült barátainkkal.

Mint minden fogadás ez is azzal kezdődött közöttünk gyerekek között, hogy vajon ki mennyi gombóc fagyit bír egyszerre megenni, és meddig bírja tovább?

A másik gyereket Zolinak hívták, és meglehető harcias, karakán kedvvel elfogadta a kihívást. Ugyan mi mást tehetett volna, amikor – főként az apai szülők voltak azok, akik kissé túlzásba esett erőltetéssel, és vehemenciával mindenképp azon voltak, hogy igenis versenyezni kell.

– Drágám! Ezt talán mégsem kellene, nem gondold?! – vetette oda mind a két feleség, persze külön-külön. – A végén még valami bajuk esik, és rosszul lesznek! – aggódtak, de a férfiak – látszólag -, rájuk se hederítettek, mondván: az ég egy adta világon nem lesz semmi baj.

– Ugyan már Anyus! Ne hülyéskedj már! A fagyi gyakorlatilag megfagyott víz, és jó sok cukor! Nem lesz itt semmi gond! – erősködött a bátrabb apuka.

Mi gyerekek az egészből jóformán csupán annyit érthettünk, hogy két óriási nagy kristálypohárban egy valódi, afféle olaszos harcsabajusz cukrászmester máris elénk tette a legalább nyolc gombócból álló kiadósan megpakolt fagyi kelyheket, melyen sötét folyóként terült végig a csokiszirup, és pirosas rubintnak tetszett a nagyobbacska koktélcseresznye, amit viszont egyikünk sem szeretett. Ehhez jött még a gofritésztából készített pálmalevelező, melyet – mint később megtudtuk -, az olaszok kanalak, evőeszközök helyett használnak, és ha végeztek a hűsítő finomsággal ezt is nyugodtan megehetik. Legalább kevesebbet kell majd mosogatniuk.

Az olasz fagyizóban kevés vendég volt. Pedig valósággal tombolt a nyári kánikula. Mintha itt mégis kellemesebb lett volna a kinti hőség ellenére az idő. Bizonyára mert mindenütt hideg márvány és kövek díszítették a falakat, melyek szándékosan elszigetelték, és kirekesztették a meleget.

– Akkor figyelem, gyerkőcök! – vette át az irányítást jó apám, mert társasági emberként valósággal mindig imádott szerepelni, és a középpontban lenni. –Mindenkinek annyit kell ennie, amennyit csak bír, és ha nem bírja tovább felteheti a kezét, és az győzött, aki nem adta fel! Minden érthető?! – kérdezett vissza egyenként bennünket. Mi kicsit tétován, ám annál kíváncsiabban bólogattunk, mint a jó tanuló diákok és amikor elkiáltotta magát a két büszke apuka, hogy RAJTA! mi már valósággal faltuk is az akkor még életmentőnek bizonyuló nyalánkságokat.

Alig tíz perc elteltével Zoli sokkalta több gombócot fogyasztott el, mint én, bár engem sem kellett félteni nagy hordós hasamban volt még bőven helye a csoki és vanília fagyinak. A probléma szinte minden esetben az lehetett, hogy minden egyes szájon át történő ételfogyasztás kétszeres levegővétellel járt, és így gyakorlatilag tripla annyi fölösleges levegőt lélegeztünk be a szájunkon át, mint akár egy hagyományos étkezés alakalmával.

Alig negyven perc elteltével már mindketten valósággal fetrengtünk a kínzó, csavarodást teremtő hasgörcstől, és bár fagyi kelyheik időközben olvadásnak indultak akárcsak az Antarktiszi jégsapkák, mi régi barátok abban egyetértettünk, hogy még nem adhatjuk fel a harcot. Csak még egy utolsó, kisebb, vízzé olvadt gombócot kellene legyűrni, hogy valamelyik versengeni vágyó apuka végre elégedett lehessen és lefújhassa a versenyt.

Ahogy végignéztem a boldog, mosolygó, és szemlátomást a vidámságtól majdnem kicsattanó arcokon legszívesebben ott helyben fölálltam volna, és mentem volna a mellékhelységbe okádni. Mégis anyám arcát keresve megértettem valami furcsa, ősi bölcsességet, ami talán későbbi életemben sem hagyott cserben. „Ha az ember egyszer már elkezdett valamit, azt bárki áron, de szükséges befejezni!” – alig háromnegyed órával a versengés megkezdése után Zoli pocakja akkorára nőtt, mint az érett görögdinnye, mely felvágás előtt kongani készül. Nekem is triplájára dagadt a hasam, és először éreztem magam – kövér testalkatomhoz mérten -, igazán kövérnek.

– Jó! Befejeztük! – fújta le anyám a meccset, mert már pattanásig feszültek időközben némán reszkető idegei. – Imádkozzatok gyerekek, hogy nem kell veletek a kórházba rohanni! – bár akkor voltam tizenegy éves mégis úgy kezelt, mintha kisbaba lennék: babusgatón törölgetni kezdte csokifoltos arcomat, és óvni készült, akár egy elszánt anyatigris.
– Jaj, anyus! Ne hepciáskodj már! Olyan jó móka volt! Most mit kell elrontani ezt az ártatlan kis tréfát?! – apámnak megvolt – sok esetben -, a szokása, hogy úgy viselkedett velem, mintha egy gonoszkodó báty, és nem gondoskodó szülő volna. Kedvére szeretett ugratni egyszerre gyilkos, gyerekes, kicsinyes, vagy kisstílű vicceivel, mely rendre később minduntalan megbosszulták magukat.

– Nekem te ne adj tanácsokat drágám! Tudok én is keménykedni! Egy hónapig nem nézhetsz tévét, ha tovább folytatod! – fenyegetőzött. Apámnak sem kellett több. Méghogy egy teljes hónapig ne láthassa kedvenc krimisorozatait, vagy világháborús filmjeit a tévében, és ne nézze meg a külföldi focimeccseket, vagy a Forma 1-et. Az teljesen ki volt zárva. Csöndes méltósággal duzzogásba kezdett, míg barátaink megpróbálták jobb kedvre deríteni.

Útban hazafelé mind a két családnak külön-külön autóban utazott. Nekünk egy kiszuperált, ám még mindig működőképes Lada Samara jutott, mely szinte indulástól számíthat megmakacsolta magát és mindig vagy lefulladt, vagy lerobbant, vagy csupán önálló életre kelt, és saját maga döntötte el, hogy már pedig az Osztrák-magyar határon túlra nem fog elindulni, mert az hosszú, és nagyon kacifántos út. Bizony megvolt vagy öt darab út melletti szerelőműhely, ahova utazásunk során szükségképpen be kellett vontatni, mert vagy az ékszíj, vagy a motor eddig ismeretlen alkatrésze ment tönkre. Úgy éreztük magunkat, mint abban a jópofa kelet-német vígjátékban, amikor egy lelkes kisember egy Trabanttal szeretett volna Nápolyba elkocsizkázni az egész családdal. Mint utóbb kiderült nem is olyan szerencsétlenül.

Mi is hasonló cipőben jártunk. Az autópályából villámsebességgel elszáguldó, suhogó fákat láttunk, míg a tenger habgyöngyös végtelenségével maga volt a háboríthatatlan, kikezdhetetlen mennyország, mely a horizonttal egybeolvadt, és büszke méltósággal előttünk kanyargott.

Már javában elhagytuk a büszke olasz földet, és Ausztria felé vettük az irányt, amikor a Samara egyszerre csak ugrálni kezdett, akár egy megvadult, üregi nyúl; prüszkölt, toporzékolt, és a motor hangjai alapján úgy viselkedett, mint akinek szabályosan kínzó erőfeszítésébe kerül egyáltalán, hogy négykerékkel tovább gördülhessen.

– A büdös életbe már megint! – kezdett szokásos, vége-hossza nincs szitkozódó beszédébe jó apám. Mert ha egyszer belekezdett akkor bizony nem volt megállás, sem visszaút.

– Drága életem! Ne idegeskedj! Nyugodj meg! Vegyél egy nagy levegőt! – a legtöbb esetben, amikor édesanyám ennyire fesztelenül, boldogan, és szemlátomást vidáman állt hozzá egy-egy rizikósabb szituációhoz, a csupán még jobban növelte apám korántsem kellemes atombomba indulatait.

– Anyus! Ne hergelj fel, mert most nagyon mérges vagyok! – vérben forgó szemekkel leállt a tragaccsal az autópálya pihenő övezetében, és szokásához híven máris rágyújtott egy méregerős cigarettára. Nem igazán sikerült megfejtenem, hogy vajon miért dohányoznak annyit az emberek?! Talán ettől majd azt remélhetik, hogy egyszerre megoldódik minden gondjuk és bajuk? Ki tudja ezt eldönteni?

Apám füstölgött még bőséges negyven percet, amikor utazóbarátaink hirtelen mellettünk termettek, és persze, mint jó barátok máris felajánlották, hogy elvontatnak bennünket a legközelebbi autósműhelyig, ahol persze megint majd a piszkos anyagiak miatt főhet szegény anyám feje.

– Nocsak szomszéd! Kellene egy fuvar, mi?! – lelkendezett vigyorgó, szakállas arccal Józsi bácsi, aki szintén félvállas eleganciával vett minden problémásabb helyzetet, nem annyira idegbeteg módon, mint apám.

– Józsikám! Már te is kezded?! Hát nem elég nekem, hogy az asszony állandóan mondja, és mondja a magáét?! – apám annyira föl volt izgulva, hogy később azért volt annyira rosszul, és a vérnyomása is föl-le száguldozott, mert utóbb kiderült, hogy aznap több mint három csomag büdös, és irritáló cigarettát elszívott egyhuzamban. Azt a fajta vulkánkitörésszerű, notórius idegességet annyira véresen komolyan vette, hogy kisebbfajta nyári kalandunk után is még beletelt másfél évbe, mire megtudott nyugodni.

– Ne izgulj szomszéd! Mindjárt kötök a verdátokra egy kötelet, és sec perc alatt elvontatom az egész pereputtyot! – Józsi bácsi annyira segítőkész volt, ami a mostani magyar autósoknál szinte ritkaságszámba megy. Afféle gáláns lovag, aki nem hagyhat bajban egy teljes családot. Jó erős, hajóvontató kötélféleséget kötött matuzsálem autón végéhez, ahol a vonóhorog kis akasztójának kellett volna lennie, majd a saját Toyota Corollájához erősítette a kötelet, és megkezdődött a Sopronig tartó, tartósan berendezkedett vontatás.

Utólag szinte mindannyian hiányoltuk a CB-rádiót, mely főként a kamionosoknál divat. Akár még kedvükre is bátran elbeszélgethettünk volna, de ehelyett egy örökkévalóságig hallgathattuk apám ideges, feszült, és már-már totálisan kibírhatatlan sirámait, és fohászait egy megnevezhetetlen égi hatalomhoz, hogy így próbára tesz bennünket, és játszadozik velünk.

Amint átértünk a határon azonnal meg kellett állni egy Macdonalds-os gyorsétterem mellett, mert a gyerekmenühöz ajándék, nagyméretű játékokat osztogattak, és ha már úgy esett, hogy szegény autónk majd szétesik, de azért még gurul hát a legkevesebb, hogy apám, mint jó házigazda az egész bagázst meghívja egy gyorséttermi menüre.

Mi gyerekek az egészből csak a felnőttek zaklatott kimerüléseit érzékeltük; azt, hogy megváltozott a fesztelen, és vidám hangulat. Igyekeztük úgy elfogyasztani a minihamburgerből, és nyeszlett sült krumpliból álló ebédünket, hogy a ketchupfoltok ne maradhassanak meg tartósan nyári, hófehér ingeinken. Anyám különösen érzékeny volt az eleganciára és az öltözködésre. Egy szem fiacskáját csak nem fogja úgy a Macdonaldsba vinni, hogy előtte tisztességesen fel ne öltöztesse a legújabb, akkori bermudanadrágos, hófehér inges nyári divat szerint. Később sem kedveltem különösképpen, ha bazári majmot csinálnak belőlem, de tűrtem engedelmesen, mert hatalmas csoki jégkrém is járt ám az ebédhez. Az ejtőzés közben a két családfő, mint folyton tanakodó indián törzsfőnökök húzódtak a kocsik motorháza mellé, és felnyitván a motorházat azon próbáltak tanakodni, hogy vajon mi a fene lehet a motor baja.

– Szerintem egyértelműen a karburátor lehet a ludas? – vette át a szót Józsi bácsi, aki akkoriban már vagy tizenöt éve vezetett kamiont, tehát bizonyos szakértelmet képviselt a járművek terén. Ám, ha vitatkozni akart apámmal rossz lóra tett, mert apám azonnal megvétózta korábbi véleményét és helyette a saját állításait hozta rivaldafénybe:

– Hát… Józsikám, azelőtt karosszérialakatos voltam, és ha már a motor akkor az ékszíj, vagy még rosszabb! – csóválta meg tökéletesen megizzadt homlokát.

– Te mi lenne, ha hoznám a szerszámaimat, és szétkapnánk ezt a fránya motort? Lehet, hogy be tudnánk indítani?!

– Szerintem jobb volna, ha ezt a szakemberekre bíznánk! És különben is! Ha az asszony rajtakap, hogy szerelni készülök akkora patáliát fog csapni, hogy megnézhetjük magunkat! – apámnak mint mindig, most is működésbe lépett a logikája. Ha anyám felfedezi az olajfoltot a vadonatúj zakós nadrágján, melyet az olaszoknál vettünk úgy kitér a hitéből, hogy sodrófával fog neki esni, és ugyebár ezt semmi esetre sem hagyhatja.

– …És ha én kapnám szét?! – ajánlkozott továbbra is egy mentőövvel Józsi bácsi.

– Figyelj! Ha annyira akarod, és ha már végképp nem lehet meggyőzni beszélgess erről az asszonnyal! – tette egymás előtt keresztbe a kezeit apám, és ravaszkás mosollyal bámulni kezdett a Macdonalds irányába, ahol a két feleség éppen szokásos traccspartit rendezett, miközben mi gyerekek játszottunk, és próbáltuk elfoglalni magunkat.

Anyám amint végighallgatta Jóska bácsi briliánsnak ígérkező, zsenilás tervét akkor, hogy pillanatokon belül szétkapja az egész motort, és jobb lesz mint új korába a hathatós észérvek miatt anyám nem emelt kifogást, de a lelkére kötötte a lelkes barátunknak, hogyha ezután is baja lesz a kocsinknak akkor a szerelési költségek fele őt terheli!

– Miért nem bízol bennem legalább egy kicsit? – próbálta kedvesen érdeklődni anyám szúrós tekintetéhez.

– Tudod Józsika én egyvalakiben bízom csak igazán! Saját magamban! Itt a pont! Meddig fog tartani?

– Oh! Csak egy bő óra az egész! Addig hűsölhettek, fagyizhattok vagy, amit akartok! – máris visszasomfordált Toyotája csomagtartójához, és az összes innen-onnan összegyűjtögetett szerszámaival máris szabályosan nekiesett Lada szamaránk nyitott motorházához. Alig negyven percen belül úgy szétszedte a teljes motort, hogy mi csak annyit láttunk belőle, hogy szó szerint ki van belezve az autónk, amit kezdtünk családtagként kezelni.

Kora délután kerekedett, amikor nem sokkal háromnegyed három után ismét útra kelhettünk persze vonóhorgos vontatással, mert Józsi bácsi sem kockáztathatta meg, ha az autópályán robbanjunk le, különben mit mondott volna a rendőröknek.

Nagy nehézségek árán este hat órára értünk Tatabányára onnét már csak egy köpésnyire volt Budaörs, ahol akkoriban laktunk. Apámat én még így nem láttam hálálkodni. Úgy gazsulált, és köszönte meg az őszinte, szívből jövő segítséget, mintha Józsi bácsi az életünket mentette volna meg, holott csak azt tette, amit valójában logikusnak gondolt.

Elbúcsúztunk barátainktól, és hosszasan integettünk utánuk miközben hullafáradtan, és elcsigázottan elkezdtük üresbe téve tolni Szamránkat a főútvonal mellett. Még szerencse, hogy abban az időben nem járőröztek olyan gyakorisággal a fakabátok, mint manapság.  

A PRODUCER

Szokásához híven egyedül üldögélt a luxusingatlan méretű, meglehetősen tágas irodájában kedvenc bőrfoteljében márkás kubai szivarjával a szájában, amikor a jelentéktelen külsejű, átlagos, és meglehetősen csenevész Litkey Antalt bejelentették. Miközben ült figyelmét a tervek, és az újabb kölcsönök foglalták le. Már évek hosszú sora óta egyik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy fogadta félhivatalosan azokat akiket kellett, és önzetlenül végig is hallgatta, ha pénzre, kapcsolatokra, vagy éppen kisebbfajta személyes protekciókra volt szükségük, ám saját személyes privilégiumának érezte, hogy csak azoknak segítsen, akiket szimpatikusnak talált. Tehát, akik már eleve behódoltak neki, és teljhatalmú uralmának.

– Főnök úr! Elnézését kérem, de egy bizonyos Litkey Antal keresi, és forgatókönyvet hozott! – szólt bele elbűvölően dallamos, kissé butáscska kanárihangjával az ajtón a csábosan szépséges, szemüveges titkárnő, aki – bár kétségtelen, hogy előnyös megjelenését egy fokkal intellektuálissá tette a sötét keretes szemüveg -, azonban mogyorónyi agyán ez mit sem változtatott.

– Kéretem Ildike! Ebédidő után nyugodtan hazamehet! – felelte negédes, szinte leereszkedő mosollyal a teljhatalmú igazgató, aki minden egyes főnök-beosztott viszonyt személyes hatalomgyakorlásként fogott fel, és szinte kéjes élvezetet talált benne, ha egy-egy alkalommal valakinek a tyúkszemére léphetett, vagy bárkit kedvére megalázhatott. Ennek a mostani titkárnőnek csupán csak az volt a szerencséje, hogy szenzációsan teljesített az ágyban, ha a testi szükségletek úgy hozták.

Mielőtt a jelentéktelen, kopott, szürke embert beengedte volna nem árt mérlegelni a lehetőségeket. A legtöbb esetben puszta formalitásról lehetett szó, mint eddig vagy egy milliószor. Vélhetőleg a filmgyár, vagy a Színművészeti Egyetemről küldtek ide valami elfuserált, kissé idióta hallgatót, hogy bemutatkozó vizsgafilmet készíthessen, és pusztán csak egy kis anyagi támogatást szeretne előzékenyen kikunyerálni tőle. De nem lesz olyan könnyű dolga, mint azt gondolná. A pénzt nem adják ingyen! Minden keserves fillér akár további életek, szakmai karrierek tönkretételébe kerülhet. Ha nem vigyázunk a fél szakma is könnyűszerrel akár öngyilkosságba is menekülhet, hiszen sohasem futja a költségvetésből egy újabb kasszasikerre, ami vagy megtöltené a mozikat, vagy a későbbi tömeggyártás folyamán a DVD-k árát is behozná. És ha már itt tartunk a producerek talán még a stúdióknál is gátlástalanabbak, mohóbbak, és elvetemültebbek.

A magas, termetes Gombóc Arthúrra emlékeztető férfi kissé félősen, gyerekesen lépett a tágas irodába; szemével szinte azonnal lázasan kutatni kezdett, és minden kis apró részletet szemügyre vett a székektől egészen a hatalmas fekete íróasztalig, ahol az igazgató még akkor sem állt fel, amikor kezet kellett volna fognia vele.

– Nos kedves Litkey Antal! Miben segíthetnék én magának? Kérem fogja rövidre, mert ma még nagyon sok dolgom, és elfoglaltságom lenne! – ez a kíméletlen tárgyalási stratégia rendszerint mindig bejött azokkal a gyámoltalan, tapasztalatlan, és zöldfülű emberkékkel szemben, akiknek fogalmuk sem lehetett miként működnek az üzlet, és a piac farkastörvényei.

– Jó napot kívánok… Igazgató Úr! Hoztam egy forgatókönyvet, és arra gondoltam talán… érdekelhetné… - a fiatalember inkább egy elveszett, hajótörött gyerekre, és nem egy magabiztos, érett férfira hasonlított. Mintha folyton bujkált volna valami fájdalmas, túlvilági szomorúság a szemeiben, amit a legtöbb idegenember rendszerint képtelen első találkozásra megérteni. Az Igazgató háta lúdbőrözni kezdett.

– Miből gondolja, hogy érdekelhet engem?! – ez már határozottan ellenszenvesen, és flegmán kérdezte, akár egy olyan kiskirály, aki éppen most nyerte vissza önuralmát, hogy nem fosztották meg egyéni hatalmától.

–Igazgató Úr… kérem szépen tisztában vagyok a költségvetési, és anyagi vonzatokkal… de szándékosan ismeretlen, tehetséges színészekkel dolgoznék együtt… nagyszerű kollegákkal, akik számára a készülő film nem csupán egy újabb kereskedelmi termék lenne, amit el kell adni, de egy valóságos kulturális ügy, ami akár milliókat is megszólíthat…

Az Igazgatónak kedvére volt ez a fajta szokásos öntömjénező rizsaszöveg. Nyugodtan hagyta dadogni, szemrebbenés nélkül. Figyelmesen tanulmányozni kezdte az ovális, kövér arcot, mely itt kínlódott, reménykedett előtte. Ideje volt, hogy egy kisebbfajta fejszámolást végezzen magában. Ha sürgősen nagyobb összegre van szüksége akkor elhúzza előtte a mézesmadzagot, és legfeljebb tizenöt százalékot kap. Majd átgondolta, ha a film sikeres lesz, és közönség kedvenc akkor a jogdíjakból mindenki jól fog járni, és elsősorban hozzá fog áramolni a megkívánt bevétel.

Szórakozottságában továbbra is kedvére pöfékelt, eregette a kívánatos mozdonyszerű füstkarikákat, miközben észre se vette, hogy az előtte álló, félszeg fiatalember már régen elhallgatott. Kicsit leereszkedőbben, mégis hivatalos hangon szólalt meg, hogy el ne illessze:

– Hát… lássuk csak kedves uram! Feltételezem, hogy ezt a kis történetet eddig csupán csak itt adta elő! Gondolom még nem kereste fel a Nemzeti Filmalapot, vagy a Nemzeti Erőforrások Minisztériumát?

– Bocsánat! – vágott közbe tétován a fiatalember. – Már szinte mindenhol megfordultam, hol filmekkel foglalkoznak, és minden honnét elküldtek! – jelentette ki. Most úgy tűnt ebben a labdaadogatós beszélgetésben egyenes ágon nála van a labda, tehát ő az, aki diktálhatja a feltételeket. Bárcsak tudott volna róla.

Az Igazgató színpadias mozdulattal széttárta vaskos karjait úgy mosolygott; ravaszkásan, akár a lyukban lapuló róka, amikor újabb prédára les, hiszen a zsákmány megléte még ingatag.

– Ugye tudja, hogyha egy befolyásos producer egy filmre pénzt ad, akkor annak a filmnek legalább a háromszorosát kell visszahoznia a befektetett összegnek?

A fiatalember most lehajtotta fejét, mint aki büntetésbe van, vagy valami szentségtörést követett volna el, ami miatt retteg kinyitni a száját. Szemlátomást arra készült, hogy még szomorúbbá, szerencsétlenebbé, vagy elkeseredettebbé válik. Már éppen készült, hogy megforduljon, amikor az Igazgató váratlanul megszólalt.

– …De mielőtt meggondolnám a dolgot… láthatnám a kész forgatókönyvet? – kíváncsisága mindig is erősebb volt, mint szakmai érdeklődése.

A fiatalember csetlő-botló, ügyetlen, hóbortos mozdulatokkal vette ki a több mint százhúsz oldalas forgatókönyveket már igen-igen elhasznált, szürke színű aktatáskájából. Úgy tette le az íróasztalra, mint valami felbecsülhetetlen kincset, amiből az egész világon csupán egyetlen darab készült.

Az igazgató gyorsan átfutotta az első tíz oldalt, és ígéretesnek találta a történetet.

– Mennyi is lenne az az összeg, amiben eredetileg gondolkodtak? – nézett farkasszemet a most meglepett fiatalemberrel.

– Hát… izé… az az igazság, hogy a pénz szándékosan nem került szóba, mert aki már most benne van a megvalósítási folyamatokban ők akár ingyen is bevállalnák csakhogy úgy színészi feladatokat kaphassanak.

– No, igen… ez egy remek kezdeményezés… - pöfékelt megint, miközben a fiatalember az irritáló szivarfüsttől kicsit öklendezni, fulladozni nem kezdett. – Ha zavarja a füst nyugodtan mondja meg! – parancsolt rá hangosan.

A fiatalember hevesen bólogatott, mert már kis híján lilult a feje. Mire az Igazgató rögtön el is oltotta a büdös szivarcsonkot, mely nemrégen még a szája végében fityegett.

Az Igazgató kimért, hivatalos hangnemben folytatta:

– Nézze kedves Litkey Úr! Bár azt mondják egyesek, hogy kapcsolatokkal és befolyással rendelkező, nagy hatalmú ember vagyok, de én inkább azt mondanám olyan ember, akinek elsősorban szerencséje volt. – a szerencse szót határozottan megnyomta, ezzel is kihangsúlyozva egyénieskedő fontosságát. –Amennyiben én és partnereim bizalmat szavazunk az Ön filmes projectjének a leghatározottabban tudnunk kell, hogy képes lesz-e maximálisan ellátni szakmai feladatát, és határidőre elkészíteni a filmet, és az ezzel járó folyamatokat?! – most úgy nézett rá, mintha legújabb filmes szakembere valami csúszómászó, vagy éppen féreg lett volna, akit mert hasznavehetetlen el kell taposni.

A másik már táskája felé kapott idegeskedő kézzel, hogyha más nem akad legyen mibe megkapaszkodnia.

– Egyelőre három tehetséges színésznő lenne benne az egyetemről, de még páran jelezték az egyik belvárosi színháztól, hogy szívesen segítenének bármiben!

Az Igazgató kedvére mosolygott. Hitte is meg nem is ezt a kissé képtelen, és szánalmas történetet, amit meglehet, hogy csak azért talált ki az előtte álló, mert mindenáron hírnévre vágyott, és másként nem kerülhetett már a közelébe a sikernek.

– Megkérdezhetem hogy melyik színház jelezte, hogy mindenben segítene magának? – emelte rá kíváncsian kicsinyes, sunyító barna szemét.

– A Katona, és a Tháliából is!

Az Igazgatóból erre máris kitört a jóízű röhögés, melyet ha képtelen lett volna talán akkor sem fékez meg.

– Meg vagyok győződve róla, hogy az Ön emberei a helyzetük magaslatán állnak…

A fiatalember tétován megállt a falnak támaszkodva, mint akin émelygés fut át az egész szánalmas szituációtól. Pillanatnyilag habozott, majd rákezdte:

– Igazgató Úr, kérem… akik megismertek engem nagyon jól tudják, hogy nem elsősorban az anyagi haszon, és a profit izgat, hanem hogy a közönségnek, és a filmrajongóknak is elgondolkodtató filmeket készíthessek, amiket a moziból kijőve is tovább kell gondolni, hogy az értékes, sorsfordító gondolatok ne vesszenek el. Nagyon jól tudja, ha a pénz miatt aggódnék nem Önhöz fordultam volna. Bár matekból mindig hülye voltam tisztában vagyok vele, hogy nem kétforintos beruházásról beszélünk. De, ha behozza az árát, akkor szerintem a presztízskérdés fontosabb lesz, mint néhány millió. – hirtelen határozottan, és férfiasan kezdett beszélni. Mint akinek kinyílt a csipás szeme.

Az Igazgató azt hihette, hogy valami balul sikeredett, szerencsétlen tréfáról lehet szó, mert hátradőlt bőrfoteljében, megszívta időközben meggyújtott szivarját és fensőbbségesen kezdett beszélni:

– Nézze úgy látom, hogy maga elkötelezett és bizonyára fantasztikus munkát végzett eddig is, és biztos vagyok benne, hogy elsőosztályú lehet a forgatókönyve, de az a baj, hogy sajnos egy milliókat termelő üzletben az embernek nagyon meg kell gondolnia, hogy hová teszi a pénzét! – ezer és egy esettel találkozott, amikor menesztenie kellett, vagy éppen elküldenie az embereket, így még várt egy kicsit, amíg Litkey megemészti a hallottakat.

Litkey gálánsan, kissé szerencsétlen módon meghajolt, megköszönte, hogy a nagy tekintélyű Igazgató egyáltalán időt fecsérelt rá, és halk angolossággal távozott az ajtón.

Abban a percben, hogy elhagyta az épületet az Igazgató máris megeresztett néhány üzleties telefont, és néhány zsíros szagú, jól jövedelmező szerződést, majd felhívta az egyik sok díjat nyert rendező barátját, hogy lenne számára egy ütőképes és minden bizonnyal használható forgatókönyve.

Néhány év múlva Litkey Antal már egy másik Igazgató ajtajánál kopogtatott, aki kezdő, nagy reménységű, fiatal, és ismeretlen tehetségeket keresett készülő, új játékfilmjéhez, és szinte azonnal lecsapott Litkey precíz pontossággal megszerkesztett forgatókönyvére, persze azzal a különbséggel, hogy teljes jogú felhatalmazást adott Litkeynek, hogy úgy készíthesse el filmjét, ahogy neki tetszik, és szándékosan semmit sem változtatott az adott munkafolyamatokon.