MESE A SZERENCSÉTLEN EMBERRŐL

A szerencsés és szerencsétlen emberek között – főként modern korunkban -, mindig is konfliktusok, homályos ellentmondások mutathatóak ki. Az esetek nagy többségében szerencsés embernek nevezhető az, aki a sárga jelzés ellenére átkel egy meglehetősen forgalmas belvárosi úttesten, és nem gázolja máris halálra egy agresszív autós. Szerencsés embernek mondható továbbá az, akinek sikerül egy szépségkirálynőt feleségül vennie, aki – megint csak hangsúlyozzuk -, szerencsés esetben két gyönyörűséges, imádni való gyerkőccel ajándékozza meg hűséges férjét, és ha még ehhez bombázó, istennői testalkat is párosul már megérte, hogy az adott hölgyemény annak idején érettségi nélkül egyből fejest ugrott a szépségiparba, hiszen úgy is már minden az anyagi függőségeken múlik.

Ellenben szerencsétlen embernek mondható az a meglehetősen gátlásos, félszeg, már-már kissé habókos, vagy éppen idióta forma dolgozó kisember, aki váratlanul egyszer csak összeesik a Ferenciek-téri buszmegállóban, és a helyi várakozó utasok nemhogy megpróbálnának segíteni neki, vagy éppen segítséget kérni – de sajnos előszeretettel zsákmányolják ki, és lopják el minden földi értékeit; legyen az márkás karóra, utai kalap, sétapálca, és szinte minden mozdítható apróság. Továbbá szerencsétlen embernek nevezhető az, aki romantikus szerenáddal szeretne szerelmet vallani szíve választott hölgyének, ám ahelyett, hogy a hölgy csábítóan, kacéran villanyt gyújtana szobájában ezzel is esélyt adva az illető lovagnak ehelyett inkább előszeretettel szabadítja rá négylábú házi kedvenceit, melyek szorgalmasan, és vehemensen ugatnak, morognak, és minden eszközzel tiltakoznak az ellen, hogy az illető megpróbálja elcsábítani gazdijukat.

Sajnos elmondható, hogy a legtöbb esetben a szerencsés emberek szinte minden élethelyzetben nyeregben érezhetik magukat, hiszen ma megürül egy-egy jól fizető álomállás, ahol kivételesen az embernek nem kell kidolgoznia utolsó leheletét is naponta tizennégy órás műszakban, és szépen termő fizetés lehet a jussa ezeket az állásokat nem hirdetik sem a nagyobb, és leglátogatottabb internetes állásportálokon, vagy adott esetben az Expressz újság hasábjain, mint afféle vezérkeretes, nyolchasábos cikkecskét.

Vadász Dániel talán a legszerencsétlenebb figura volt, akit az ember valaha is megismerhetett. Bölcsészettudományi tanulmányait úgy elnyújtotta, hogy míg mások szokásos négy év alatt hozzájutottak a diplomájukhoz, addig Vadász Dánielnek ehhez is legalább hét hosszú évre volt szüksége, pontosan ugyanannyira, mint azoknak az orvosoknak, akik a későbbiek folyamán valóban praktizálni is szeretnének. Sokszor elmondták neki vezető oktató:

–Nézze kedves Vadász kollega! Sajnos semmi esélye arra, hogy valaha is állást találjon, amiből a később nem csupán magát tarthatná el, de akár még családtagjait is! Ennek ellenére, mivel azt látjuk, hogy mindent megtett, amire eddig megkértük, és fejlődőképes, megadjuk a félévi szemeszter végén Önnek a diplomát, aztán mehet amerre lát Isten hírével.

– Elnézést kérek, hogy… ekkora felfordulást okozok… én csak szerettem volna boldogulni az életben… - válaszolta akár egy jó diák, aki valami halálos bűnt, vagy szentségtörést követett el, amit semmilyen formában már nem lehet jóvá tenni.

Nem kellett hozzá több, és a félévi szemeszter végén Vadász Dániel megkapta a diplomáját történelem szakon, miután magyar szakon a nyelvészet miatt úgy sem engedték volna, hogy képesítést szerezzen, bár valósággal rajongott az irodalomért, és autodidakta műkedvelőként számos verset, novellát, kisebb írást írt.

Ellenben volt az egyetemen egy-két diáktársa, akik nyugodt szívvel kijelenthették magukról, hogy szerencsések, hiszen nem csupán a magyar-történelem szakpárt teljesíthették sikeresen, és határidőre, hogy a négyéves képzési időből nem csúsztak ki, és kivétel nélkül minden egyetemi oktató busás állásajánlatok ígéreteivel halmozta el őket. Egyesek abban a kivételes szerencsében részesültek, hogy automatikusan egyetemi óra előadói álláshoz jutottak a szemeszter második felétől, így megspórolhatták maguknak a fáradtságot, hogy állások után kajtassanak egész nap. Halász Aladár is a kivételesen szerencsés emberek táborába tartozott. Bár eredetileg ügyvédnek szánták a szülei, mert mindenáron jó fizető álláshoz szerették volna juttatni, mégis mivel Aladárnak szinte nem volt olyan dolga, vagy tevékenysége, mely ne nyereséggel, és szerencsével zárult volna, ezért teljesen természetes dolognak számított, ha a bölcsészettudományok után beiratkozik a jogi karra, és máris egy fényesebb jövő, és még sikeresebb karriert nem kezd fokozatosan, magától értetődően felépíteni magának.
– Kedves Halász kollega! Egyetemünk mindig is nagyon büszke volt az Önhöz hasonló fantasztikusan tehetséges fiatal értelmiségiekre, és azokra az aranyifjúkra, akik az élet rögös útján is képesek egyedül, talpraesett felelősséggel megállni, és megvetni a lábukat. A legjobb ajánlásokat már bizonyára mindig összegyűjtötte, mi mégis szeretnénk, ha további ragyogó sikerekkel öregbítené egykori egyeteme jó hírnevét! – búcsúzott tőle személyesen maga a dékán, akiről csupán később derült ki, hogy apjának régi barátja volt.

Vadász Dániel és Halász Aladár életük során egyszer-kétszer, ha összefutottak az egyetemen. Ha Halásznak kellett egy kiselőadásanyag, vagy szakdolgozatot készült írni az adatgyűjtési munkálatok nagy részt szívesen átengedte Dánielnek, aki fáradtságáért cserébe kapott egy kis barátok közti pénzt. Ugyan Halász kicsit többet is nyugodtan adhatott volna neki, hiszen a könyvtári tanulmány és kutatómunka sohasem volt éppen kevés, de önmagában rég eldöntötte, hogy az idiótákkal egyszerűen nem lehet mit csinálni. Ők csupán azért vannak, hogy megkönnyíthessék a sikeres emberek mindennapi életét.

Az egyetem végére aztán amolyan felemás barátságba keveredtek. Igazság szerint ez nem volt köznapi szó értelmében barátság, sokkal inkább a kihasználhatóság, és a szolgaság kellőképpen változatos műfajaira hasonlított. Aztán, amikor már mindketten, mint friss diplomások kiléptek az életbe Halász Aladár máris fékezhetetlen mohósággal szórni kezdte szülei alapos gondossággal megkeresett, aztán fiúk számára félretett pénzét. Míg Vadász Dániel éppen azon volt, hogy – főként alkalmi, és nyári idénymunkákból gondosan félretett pénzéből valahol rendesen eltudjon helyezkedni, mint pályakezdő munkavállaló.

– Hékás! Öreg haverom! Komolyan mondom én nem értelek téged! Itt szomorkodsz, meg sajnáltatod önmagadat, mikor egyszer vagy fiatal ebben a rohadt életben! Most kellene belevetned magadat a csajtengerbe hapsikám! Inkább lazíts, és élvezd ki a nyarat, míg teheted! Nyugodtan lejöhetsz a nyaralómba is. Mit veszítesz?! – addig, addig győzködte Vadász Dánielt, míg az kötélnek állt. Igen ám, de amikor leutazott a Balaton partján megbújó kisebbfajta luxusnyaralóba barátjához – mint utóbb kiderült -, ott sem volt igazán minden fenékig tejfel. Kiderült ugyanis, hogy Halász nem csupán bulizni, és szórakozni hívta, hanem hogy önkéntes pincérként szolgálja ki V.I.P. különlegesen fontos üzleti ügyfeleit, és a bombázóan csinos, angyali hölgyeket. Aztán, ha valamelyik megtetszik csak nyugodtan szedje fel, vagy szórakozzon el vele.

– Nézd! Én azt gondolom, hogy mindent megtettem érted az egyetemen! Azt hittem, hogy jól elbeszélgetünk, és talán kitalálhatunk majd valamit a jövőre nézve, de úgy tűnik téged csupán saját magad érdekel. – már éppen kezdett volna távozni, amikor Halász fölajánlotta, hogy akár busásan megfizeti a pincérkedését is, csak maradjon legalább addig, amíg elkápráztatja az üzleti tárgyalófeleit. A mézes-mázos, rábeszélős hang volt az egyik specialitása.

– Hah! Na jól van! Megteszem! De felhívnám szíves figyelmedet, hogy én is emberből vagyok, és ki nem állhatom, ha csicskáztatnak, mint valami hülye gyereket! – Vadászt sem ejtették a feje tetejére. Pincérkedni kezdett, és megnyerő, mindig udvarias, úriemberes viselkedésével nemsokára komoly népszerűséget vívott ki – főként a hölgyek körében. Egy kis idő után már a koktélkészítés fortélyaiba is belekóstolt, és a legváltozatosabb italokat keverte a szépségkirálynő szintű szépségeknek.

Azt szokták mondani, hogy a szépség nem mindig párosulhat intelligenciával, ami egy-egy bulizósabb, görbe este után egyre inkább masszív valóságnak tűnt, mégis Vadász megint besétált a csapdába. Ugyanis Halásznak voltak színházi berkekben is bizonyos érdekeltségei, és az üdvöskeszerű, vagy fiatal és tehetséges színésznők előnyt élveztek nála is. Legalább tizenöt színésznőt hívott meg egy-egy V.I.P. – partira, akik mintha maszkokat viselnénk arcukon – meglehet azért, hogy minél jobban megvédhessék sérülékeny és sebezhető személyiségüket -, kedves közvetlenséggel csacsogtak és cseverésztek a meghívott vendégekkel. Látszólag kezdetben ügyet sem vetettek Vadász Dánielre, aki kissé pocakos pingvin inas jelmezében ténylegesen is különleges és tréfákra alkalmas ürügyeket szolgáltatott. Halász rögtön kapott az alkalmon, hogy összeismertesse néhány művésznővel.

– Édes egy komám! Hadd mutassam be neked a színésznők krémjét! Hogy ezek micsoda vadmacskák, te! El se hinnéd! Egy főszerepért akár egymás szemét is bátran kikarmolják! – valósággal máris rángatni kezdte barátja inas jelmezét. – Gyere már! Ne vonszoltasd magad! Mi vagy te múmia?

Halász egy szűk körű hölgytársaságba vezette barátját, ami csupa-csupa felszínes emberből állott. Mintha a legtöbben egymás mozdulatait, gesztusait, vagy tekintetét akarták volna lélektanilag elemezni, hogy aztán egy kínálkozó pillanatban csattanjon az ostor, és megalázzák a másikat. Egyszerre tűntek alattomosnak, és számítónak. Egy sebezhető, félénk, vagy – esetünkben -, szerencsétlen ember az ilyen közegben szinte potenciális áldozattá, védtelen kiszolgáltatottá válik, hiszen nem ismerheti a sémát, sem rutint, ami alapján bizonyos szituációkat kezelni illenék. Mégis, amikor Halász bemutatta és minden hölgynek kezet csókolt a legtöbb kissé beképzelt, és rátarti hölgyemény mélyen elpirult. Még azok is változatos érzelmi hullámokkal reagáltak, akik normális körülmények között egyáltalán nem engedhették volna meg önmaguknak, hogy nyíltan, őszintén kimutathassák titkos érzelmeiket.

Nem telt bele egy kis idő, és Vadász Dánielnek itt is fergeteges sikere támadt. Egy-két rendező még ajánlatot is tett számára, hogy különc figuráját bele fogja építeni soron következő színdarabjába, és a tiszteletdíjat majd megfelezik vele.

Az est folyamán Vadászon érzelmi hullámok törtek át. Hol megpróbált boldognak, és kiegyensúlyozottnak látszani, hol pedig kisfiús szomorúság kerítette általánosan hatalmába. Ezért amikor úgy látszott mindenkit kiszolgált, és mindenki a lehető legjobban érezi magát háttérbe vonult, és elbújt egy spanyolfalszerű paraván mögé, melyet csupán díszítő elemként állítottak fel, hogy elfedhesse a minibárt, és a jakuzzis medencét.

Egy meglehetősen tehetséges színésznő azonban rögtön kiszúrta Dániel mókás szerencsétlenkedéseit, és úgy döntött, hogy önként, fizetséget nem számolva beszáll a különleges játékba. Kisestélyi jellegű ruhácskájával valósággal átrepült az egész helységen, és úgy vegyült el a többi ember között akár egy láthatatlan árnyék.

– Bocsásson meg kedves… Dániel! Mit keres itt? – szólította meg őszinte mosollyal. Ebben a tekintetben már nem volt nyoma semmi hamiskodó, felszínes, flegma, vagy arrogáns jellemvonásnak. Mintha átváltozott volna egy védelmező angyali lénnyé, akit csak azért küldtek ide, hogy megvédje a Vadász Dánielhez hasonló kevésbé, vagy egyáltalán nem szerencsés embereket.

– Jaj, kisasszony kérem! Ne tessék elárulni, hogy itt vagyok, mert félő, hogy nagy baj lesz! – folyamatosan vizenyős, élénk zöld szemeivel olyan kétségbeesett, mély fájdalomról tanúskodott egész fizimiskája, mely szinte kívánja azt, hogy az ember vigasztalja meg. A hölgy lehajolt hozzá; aprócska, hattyú-tenyerébe vette ormótlan, mancsos kezét, és simogatva nyugtatni kezdte:

– Kedves Uram! Egyet se féljen! Nem lesz semmi baj! Különben is! Én sem igen kedvelem a felszínes embereket! – bátorítóan, lélegzetelállítón mosolygott. Így kezdődhetett el kissé döcögősen egy örök barátság kezdete, és Vadász Dániel később elmondhatta magáról, hogy talán még a legreménytelenebb, vagy legszerencsétlenebb embereknek is járhat egy második lehetőség.