KÓKUSZBA REJTETT GYŰRŰ

Még most itt kezem közelében tartom. Úgy dédelgetem mint egy halhatatlannak tetsző, szívemnek drága, kedves kincset, mely régi romantikákat, és mindenség szerelmeket őriz. Több mint egyszerű ékszer. Napfényes, sárgás fénnyel ajándékozza meg azt, aki igazán gondját viseli, és mégis… annál sokkalta több. Mintha az alkonyba bukó vérvörös szívdobbanással lüktető nap felfűzné vaskos, tömzsi ujjamra ezt a gyűrűt, melynek szinte nincs is súlya. Talán csak a léleknek maradtak meg titkos, nehezen értelmezhető súlypontjai…

Akkoriban még dívott a romantika. Ha egy fiatalember udvarolt egy világszépe, virágszál hölgynek akár még ablaka előtt is szerenádozhatott, persze azzal a feltétellel, ha jövendőbeli apósa ki nem ereszti azt a hamis, veszettül ugatós, és barátságtalan kutyát, melyek a ház őrzéssel voltak szigorúan megbízva, és persze, hogy minden jóindulatú betolakodóval szemben valósággal ölre mentek a fenyegető rémisztgetés kivitelezésében. Ezek a fészkes fenevadak néhol már nem is ugattak, vagy kiabáltak! Nem! – Egyenesen röhögtek! Igen! Szándékosan kinevették gyilkos tréfájuk melléktermékeként félős, félszeg, vagy éppen gyanútlan áldozataikat.

Amikor akusztikus gitárral igyekszik meghódítani a gáláns lovag szíve hölgyét el ne felejtse, hogy a zenei akkordokat – legalább egy-két szólam erejéig -, igyekezzen pontosan pengetni, különben nagy bajok támadhatnak. És ha még ehhez társul a hölgy egyik kedvenc zenéje a kilencvenes évekből a More than words című zenei klippel, akkor a zajos sikertelenség és a szomszédok egyetemes tiltakozása szinte már garantált. Pláne akkor, ha az illető hölgy úgy alszik, mint a mormota, és minimum háromnegyed óra szükséges hozzá, mire meghallja a gitárszólót, no és persze a három tüneményes házőrző kutyuska veszett, káromkodó ugatását.

Végre villanyt gyújt. Pont azt a hevenyészett, gyermekkori olvasólámpát, mely régi szép emlékeket őrizget, és amely még a távoli naiv, és csacska időkből maradhatott a szobájában, hogy emlékeztesse kis hercegnős korszakára. Hallani lehet aprócska, katicabogárszerű gazellalépteit; ahogy a nagyobb méretű, szúnyoghálóval gondosan felszerelt nyitható ablakhoz megy, mely sajnos az utcára néz, így kicsit olyan az egész szituáció, mintha a lénykérés mindenki szeme láttára történne, és a túlzásba itt kíváncsiságból kivételesen a szomszédok is kiveszik a részüket.

– Édesem, egyetlenem! Te meg mi a csudát csinálsz itt?! – lepődik meg azzal a tágra nyílt, megbabonázó, szívemig hatoló őzikeszemével, mellyel általában az emberi lélek mélyére képes látni, akár egy láthatatlan léleklátó, vagy terapeuta.

– Bocsáss meg édesem, és csak… talán rosszkor jöttem, hogy… megkérdezzem… volna-e kedved velem élni… - annyira ostobán, már-már unalomig ismételt közhelyes zagyvaságként hangzik minden szó, melyet ajkam csak hebegni bír jócskán dadogva, hiszen nincs is annál szebb, és álomgyönyörűségesebb dolog, mint amikor örök párunk ránk néz, és mindkettőnknek egyformán megdobban ritmikusan a szíve.

Rögvest kihajol az ablakon, és az sem érdekli, ha most nyomban összedől a hosszú évtizedeket megélt, gondos szülői ház, vagy hogy azok az átkozott, fenevad kutyusok még mindig úgy ugatnak, mintha most köszöntött volna be a világvége, vagy egy kisebb atomkatasztrófa. Enyhén telt, bíborvörös ajkaival – melyek mintha szájfénnyel, vagy vörös rúzzsal volnának kihúzva -, közelebb hajol hozzám, és bár sokszor sajnos fokhagymaszagú a leheletem, halhatatlan csókot ad, de úgy, hogy hosszú percekig megengedi, hogy óvón, dédelgetően tölgyfakarjaim menedékében tarthassam szirmos testét, miközben teljes valójában érzem őt, és hallom titkosan becéző gondolatait.

– A válaszom: Igen! Hát persze, hogy igen! – ebben a pillanatban már sugárzik, de annyira megváltozottan, és olyannyira ragyogó boldogan, mint akinek ez az éjszaka a világ talán egyetlen, és legfontosabb napszakja. – De most jobb lesz kicsi szívem, ha gyorsan elmész, mert tudod milyen vaskalapos az apám, és veled még nem sikeredett kibékülnie! Várjál meg, holnap reggel máris ott vagyok nálad! – azzal még egy szenvedélyes búcsúcsókot ad, de úgy, mint akinek az ajkai valósággal hozzátapadtak a számhoz, és most képtelennek bizonyul, hogy elvegye onnét.

– Megígérem! – suttogom csöndes, félszeg halksággal, bár a kutyák mostanra már elhallgattak azért egy-két szemközti házban kíváncsian fölkapcsolták a villanyokat, hátha betörők, vagy éppen tolvajok garázdálkodnak az utcán. Óvatosan átmászom a fából készített, díszes fakerítésen. Bárcsak könnyedébben leadhattam volna vagy húsz kilót, talán meg is lett volna az eredménye; ami a fizikai erőnlétemet illeti.

Másnap kora hajnalban – még szerencse, hogy menny asszonyom, és én is mindketten koránkelők vagyunk -, fél ötkor már ott is van egyetlen párom, és úgy totyog, és mosolyog, mint egy valódi, földre szállt, igazi egzotikus angyal, akinek minden vágya, hogy boldoggá tehessen, és titokban érzi, hogy kapcsolatunk mindenáron ki fogja állni az idők nehézkes, és kacifántos próbáját, hiszen egyek lettünk.

– Bepakoltam még egy-két holmit! Betettem egy fürdőrucit is, mert imádom, ha bókolsz nekem! – lobogtatja meg még csipásan pislogó, kissé álmos-vizenyős szemeim előtt a csábos, kétrészes fürdőruhát. Egyes tengerparti helyeken szigorúan tilos a meztelen fürdés, de állítólag vannak olyan lakatlan, eldugott kis édeni paradicsomok, ahol a madár se jár, és ott egészen biztosan senkinek sincsen ínyére. Én semminek sem vagyok az elrontója, de kissé elpuhult, tohonya, hurkás testemre ráférne a testedzés, hogy bár a sohasem látható hasizmaim, vagy csontjaimon meglátszon, hogy azért talpraesett, és határozott vagyok, nem csupán egy romantikus álmodozó.

Kimegyek a kis konyhába. Amilyen gyorsan csak lehet kávét főzök, aztán mivel már tegnap mindent precízen, pontosan előkészítettem, és bepakoltam, már csak egy-két utolsó simítás van hátra mielőtt megkezdenénk álomi utazásunkat. Iykor kicsit irigykedem azokra, akiknek magán repülőgépük van, mert egészen biztosan nem kell annyit várakozniuk a vámon, vagy a reptéri biztonsági vizsgálatokon.

– Annyira izgalmas lesz szívem! – csimpaszkodik máris a nyakamba gyönyörűséges barátnőm, mintha máris kislánykora óta szinte semmit sem változott volna, és most ugyanaz a kis hercegnő lenne, aki minden meglepetésnek igazi szívvel, nagyon örül.

Nem sokkal öt óra előtt indulunk el Ferihegyre, és még szerencse, hogy a reptéri busz viszonylag mindig megbízhatóan közlekedik, cirka egy óra alatt érünk ki a reptérre, ahol már igazi dzsungelturisták népes kis csoportja várakozik fesztelenül, ugyanakkor izgatottan.

– Csak nincs valami baj drágám? Nagyon rosszul nézel ki! – törli le egy bevizezett zsebkendővel verejtékező homlokomat kedvesem. Nem tudni mért a tömeg, és az agora fóbia általános jeleit mutatom, és ez nem túl jó ómen a biztonsági szakembereknek, akik direkt a hozzám hasonló, defektes, és kétes erkölcsű alakokra specializálódtak.

– Hé, nyugi! Néz rám drága! – fordít szembe magával. Egyetlen kemény, és acélos pillantás elegendőnek bizonyul, hogy újra meggyőzzem magamat azért nem vagyok akkora lúzer szerencsétlen mint azt eredetileg mindig is gondoltam magamról. – Együtt végig megyünk a biztonsági kapun, és nem lesz semmi baj! Utána vár bennünket az édenkert! – mosolya egyszerre határozott, talpraesett és mégis romantikus. Hálát adhatok minden égi hatalomnak, hogy egymásra találtunk. Tétován bólintok, de úgy, mint aki valósággal máris karót nyelt a félelemtől.

Két jól megtermett, afféle izomkolosszus gorilla biztonsági őr vár bennünket a nagyobb méretű, kocka alakú biztonsági kapu előtt. A biztonság kedvéért a szandálomat, és az övemet is leveszem, mert a fém csatt mindig gondot szokott okozni.

– Csak egy pillanatra kedves uram! Legyen szíves fáradjon ide ki! – az egyik őr parancsolva int. Máris úgy érzem magam, mintha valóban akasztanák a hóhért!

–Elnézést kérek… - suttogom, mint aki be van rekedve, vagy titkolni valója van.

– Maga mindig ennyire feszült, és izzad?! – az őr végig merő pillantással valósággal lefegyverez, és köpni, nyelni alig tudok. Barátnőm mellettem terem; erélyesen belém karol, és helyettem beszél:

– Az én vőlegényem a legfantasztikusabb ember, akit valaha megismerhettem! – annyira harcias, annyira hangosan válaszolja az elképedten vigyorgó őr felé szavait, hogy az megnézve az útlevelet máris tovább enged, mert rájöhetett arra, hogy jobban teszi, ha az én barátnőmmel nem kekeckedik.

– Kellemes utazást kívánok Önöknek! – jelenti ki, akár a fogát húznák. Mi pedig máris beszállunk az üvegburaszerű, fedett terminálba, hogy onnét máris a repülőgép testében két vigyorgó stewardess üdvözölhessen minket.

Mivel még azért helyi idő szerint kora reggel van menyasszonyom hamarabb bedobja a kellemes szunyókálást, mint jómagam. Szinte élvezem, amint liliomos, sötétbarna haja gyöngéden a vállaimra hull, és hallok minden szuszogást, és aprócska mozdulatot. Mintha a lélek zenéjét hallgatnám. „Talán gyakrabban kellene verset írnom, vagy megmondani neki, hogy hitvány életemnél is jobban imádom, és rajongok érte!” – Bár szerintem ezt ő már pontosan sejtheti.

A kapitány a hangosbemondón máris bemondja, hogy jelenleg mennyi az utazási sebesség, és körülbelül mennyi időt vesz igénybe, amíg a kis óceánparti gyöngyszem-szigetre érünk, melyen a levegő hőmérséklete legalább ötven fok árnyékban, de az óceán kellemesen hűsítő kikapcsolódást kínál minden úszni tudónak.

Észre se veszem, és a gép kis kajüt szerű ablakának döntve búsa fejemet én is hosszú álomba szenderedek. Hálás vagyok a stewardesseknek, ahogy nem zavartak, és költögettek fel minket. Szerintem kicsit őket is meghatotta a romantikus összkép.

Barátnőm alig két óra után ébred. Óvatosan felemeli vállaimra hajtott fejét, és szinte élvezettel figyeli hogy emelkedik, süllyed szőrös mellkasom nyári ingem alatt. Ilyenkor volna jó egy eredeti pálmafa mintás ing, akárcsak a romantikus filmeken.

A repülőgép enyhén megrázkódik, mert utóbb kiderült légörvénybe kerültünk, de semmi ok a fölösleges aggodalomra. Mivel kiskorom óta valósággal éber alvó vagyok, és a villámoktól azóta is rettegek azonnal felpattan a szemem, és remegve nézek körül, majd amikor barátnőm csókolni, és simogatni kezd átmenetileg meg is nyugszom.

Közel tizennyolc órás repülőút után érkezünk meg az érintetlen, földi mennyországba. Egy szubtrópusi éghajlatú szigetparadicsomba, hol érdekes módon a repülőből kiszállva andalító zeneszó fogad, és két egzotikus, barna hölgyemény máris virágfüzért akaszt mindkettőnk nyakába, miután arcon pusziltak. (mint kiderült ez is helyi szokás akárcsak Hawaii szigetén.)

– Azonnal vízesés alatt szeretnék fürdeni! – jelenti ki annyira hamvas, üdén, és kicsattanó frissességgel barátnőm, mintha ez lenne egy tizennyolc órás út után a legtermészetesebb dolog a világon. Bár minden porcikám valósággal sajog, és fáradt, semmiképpen sem engedhetem meg magamnak, hogy csalódást okozzak neki.

Kicsomagolom a bőröndömet, és máris felkapok egy elviselhető fürdőnadrágot, mely kivételesen még kényelmes is. Barátnőm egyáltalán nem szégyenlős. Nem úgy mint én! állandóan rázza a jóízű, könnyed kacagás, hogy elpirultan vagy lesütöm mind a két szemem, vagy elfordítom tekintetem, amíg fürdőruhát vesz. Bizonyára konzervatív neveltetésem okán.

– Kész vagyok szépfiú! Hódítsuk meg a paradicsomot! – fordul körbe bombázóan előttem, és szinte élvezi, hogy azonnali lefegyverző sikere van.

Fogom a napernyőt, és egy kisebbfajta gyékényt is, csak a biztonság kedvéért és máris megindulunk a sziget belsejébe. Ilyenkor azért nem ártana egy iránytű, vagy idegenvezető, ha esetleg eltévednének. ám mint kiderült barátnőmnek remek tájékozódási képességei vannak, és perfekt angol.

– Egyszerűen rajongok az ilyen szigetekért! Itt sokkalta kedvesebbek, és nyugodtak az emberek, mint odahaza! – hangjában honvágy és vágyakozás támad, mint aki itt szeretne végleg letelepedni. – Nagyon szívesen élnék itt! – mondja. Hangja egyszerre boldog-szomorú, mint aki már érzi mit hozhat a jövő.

Tovább megyünk egészen a sziget külső részéhez, mely már szinte az óceánnal is határt képez. Máris felbukkan vagy száz rejtett lagúna, édes vízi környezet, és egy-két ténylegesen szemkápráztató, fenséges fátyol vízesés, melynek önálló, saját szivárványa is van. Azt mesélik, hogyha valaki a szivárvány alatt kíván valamit az teljesülni fog. Bár már egy ideje leszoktam az efféle legendás történetekről, mégis lehet benne valami.

Kedvesem azonnal egy nagy fejest ugrik az egyik kisebb szikláról halált megvető bátorsággal, míg én tétován, holdkórosok módján toporgok az ásító vízmélység fölött, mely egyszerre vonzó, és taszít.

– Hu! Ez isteni volt! Gyere már! Fantasztikus a víz! – kiálltja vízhangot verő, csicsergő hangjával.

„Amit ő tud azt bizonyára én is tudom!” – igyekszem bátorságot önteni magamba. Kicsit későn döbbenek rá, hogy valójában kit is akarok én átverni? Nagy levegőt veszek és halálugrást hajtok végre egy pöttömnyi szikláról, hogy elnyeljen, magába fogadjon a nyugodt óceánnak tetsző mélység feneke.

Kicsit prüszkölők, mert víz ment az orromba, de barátnőm máris mosolyog és jóízűn nevet, majd csókolózni kezd. Később elúszunk a fátyolvízesés alá; mindketten titokban kívánunk valamit, mert úgy illik, aztán megint szerelmeskedünk, és észre sem vesszük, hogy a háboríthatatlan mennyországban ideje korán ránk sötétedett.

Találok egy elhasznált kókuszdiót, amit valaki már fölbonthatott, mert dió keménységű, szőrös héja meg van kezdve. Arra gondolok, hogy most vagy soha. Kiveszem legféltettebb arany kincsemet az időközben csuromvizes nadrágomból. Barátnőm megbabonázva még figyeli minként zúdul ragyogva a milliónál is több gyöngéd, de erőteljes igazgyöngycsepp a vízesésről. Így még éppen annyi időm marad, hogy mindent kiterveljek.

A kókuszdióba óvatosan elrejtettem a két karikagyűrűt. Nagyon szeretném, ha igazán meglepődhetne, és igazán örülne neki. Csak el ne rontsak valamit. Kiúszik a vízből. Tengeri Istennő alakján valósággal csillog a megannyi vízkristály. Sötétbarna haját megrázza egzotikusan. Így még csábítóbb, kacérabb.

– Miben sántikálsz drágám? – kérdezi kacéran, búgva, miközben letelepszik mellém az árnyékos hófehér homokba.

– Éppen a kókuszdiókat kezdtem figyelni! Bámulatos, hogy mennyi minden szükséges ahhoz, hogy egy kókuszdiót az ember elkészíthessen. A fára mászáson kívül persze.

– Á! Ez érdekes! – huncuttan ragyogó szemeivel kíváncsian engem néz, mert rájött arra, hogy egyik kezemmel a hátam mögött rejtegetek valamit előtte. – Kérdezhetek?

Bólintok.

– Milyen meglepetést tartogatsz nekem, édesem? – már alig várja egész angyali lényével, hogy megfejthesse a mindenség titkát.

Óvatosan előveszem a kókuszdiót, és akár egy totyogó, nagyobb testű pingvin elé teszem a homokba állítva a kókuszdiót, aminek a közepén meglátszik a nagy repedés.

Eltéveszthetetlenül észreveszi, remegő, hattyúkezeivel szétbontja a két szőrös hájat, és mikor megpillantja a két felbecsülhetetlennek tetsző, kis karikás aranyékszert leírhatatlan érzelmi hullám, és boldogsághullám fut végig a fejétől a lábujjáig. Álomgyönyörű tekintete talán most a legszebb, mikor minden ami lényeges, és fontos egyetlen sűrített, és tartalmas pillanatban összpontosul. Vizes ajka szétnyílik az ámuló meglepetéstől; szóhoz sem tud jutni. Tehát a meglepetés elérte eredeti célját.

– Édesem… én… annyira… szerelmes vagyok beléd… - nyögi ki hosszú percek után. Majd előbb ő, aztán én húzom gyűrűsujjacskájára a kis ékszert, mely szívünk szerelmes esküjét jelképezi.