ÚJJÁÉLEDT SORSUTAK

,,Merre vagy? A nőknél kódorogsz, Zoltánka...? A holnap déli géppel érkezem. Este hétkor találkozhatnánk.”
Ennyi volt az üzenetrögzítőn.
Nem mondta, honnan érkezik.
Meg sem kérdezte, jó-e nekem másnap este.
Annamari hangja, bárhonnan is beszélt, mintha ott szólalt volna meg mellettem.
Már akkor is így volt, amikor először hallottam meg több mint tizennyolc éve az Egyetemen azon a jellegzetesen népszerű irodalomtörténeti előadáson melyen egy fantasztikus tenorénekes hangú professzor éppen felolvasta Vajda János verseit miközben az egybegyűlt legalább száz ember - ha nem több -, valósággal úgy itták minden szavát, akár a jófajta virágmézet.
Annamari hangja egyszerre volt gyermekien kíváncsiskodó, amolyan védelmező angyalé, ugyanakkor bohókás, kicsit mindig huncut-csalafinta kanárihang, ami - ha az embernek pocsékabbnál pocsékabb napjai vannak -, megvigasztal, felemel, és mindenképp bátorít, hogy jöhet még bőven borúra derű.
A szív alakú arcban elsőre az aprócska, szinte gombszerű szeplők voltak a legszembetűnőbbek, nem mintha az ember máris hibákat, vagy kisebb testi fogyatékosságokat keresett volna. Mintha a szeplők hozzátartoztak volna ahhoz az egzotikus vonásokat mutató, tündérien közvetlen, és mennyország-mosolygós archoz, melyet szinte azonnal észre lehet venni, hiszen a nagy általánosságban szupermodellek arca ez, s mégis ha jobban belegondolunk mennyire nehéz az ilyen kaliberű nőkkel egyáltalán egy-két barátságos szót váltani, persze anélkül, hogy az embert azonnal elküldenék melegebb égtájak felé.
Vészesen közeledtek a huszonharmadik évemhez, mely egyben azt is jelentette, hogy nemsokára diplomát is fogok kapni történelemből, és még mindig ott toporgott a sarkamban, mint egy harapós kutyus az angol középfokú C-nyelvvizsga, melyet szükségképpen muszáj volt letennem, ha bizonyítványt akarok kapni.
Annamari - mikor megismertem -, volt több húsz évesnél.
Hupikék pulóvert viselt, elvégre már ősz közepén voltunk, és hozzá egy kopottas farmernadrágot.
- Szia, hogy vagy? Ne haragudj, de szabad ez a hely?! - kérdezte szikrázó mosolyával, mely valósággal megdobogtatta a szívemet.
Ö... izé... miért is ne... - mintha harapófogóval kellett volna egyesével kihúzni belőlem a szavakat.
Meg se várta a válaszomat, szinte azonnal, akár egy fürge őzike lehuppant a mellettem lévő, még szabad ülőhelyre. Mintha szándékosan, nőies praktikáit felhasználva máris azt akarná, hogy karcsú, szexis, kecses teste szükségképp kicsit az én gusztustalanul hájas, uszógumijaimnak dörgölőzzön. Ebből is kitűnt, hogy a nők számára mennyire fontos, és lényegre törő a simogatás, egyáltalán a test kényeztetése.
Végül, amikor a professzor termetes termetével belépett hirtelen síri csend támadt, és senki sem mert beszélni. Megrészegült nyugalommal hallgattuk, amint fejből szavalja kedvenc Vajda János költeményeit. Aztán amikor az órának bő ötven perc múltán vége lett Annamari jelentőségteljesen rám nézett előbb aprócska sóhaj hagyta el enyhén telt ajkait, később már titkos vágyakozás, mintha a szerelmes vers, melyet kedvenc professzorunk szavalt rá is hatással lett volna. Akkor bukott ki belőlem az első-egyetlen verssor:
,,Szemed, akár a barna éjfél...”
- Ez gyönyörű! Mondj még nekem ilyen szépeket! - mintha csicsergő, kanári hangjában már ott bujkált volna a romantika mellett az ösztönök fokozása, mely szinte mohón arra vágyik, hogy az ember óvja, dédelgesse felbecsülhetetlen, és értékes halhatatlan lelkének kincseit.
A későbbi dolgok már korántsem tűntek annyira szépnek. Annamari később egy filmrendező hallgatóval kezdett járni, akivel volt szerencsém találkozni, és kezet rázni, és akinek az egoja egyre inkább háttérbe szorított minden más közös élettel kapcsolatos elképzelést. Legalább is, ahogy Annamari szerette volna az életét eltervezni.
Amikor megkaptam a diplomámat, melyet szándékosan besurranó betörők módjára vettem át, mert semmi kedvem sem volt a sötét-fekete tallérhoz, sem a csákós sipkához, ahhoz pedig pláne nem, hogy néhány kellemetlenkedő csoporttárs, és persze még barátságtalanabb, és gonosz tanár becsmérlő megjegyzéseket és grimaszokat vágva kijelentse: - No végre valahára! Csak megszabadultunk magától is!
Akkor láttam Annamarit utoljára.
Kellemesen napbarnított volt mind a két válla. Hófehér kosztümnadrágot vett fel, méz-szőkés haját laza, mégis elegáns kontyba fogta, és pár szóban azonnal érdeklődött, hogy miként tervezem a további életem.
- Szeretnék forgatókönyveket írni, vagy valami hasonló... - jött belőlem a bizonytalan válasz.
- Ez igen! Le a kalappal! Mindig éreztem, hogy benned több van, mint amit mutatni akarsz! - azzal két oldalon megpuszilt, nem törődve vele, hogy két-háromnapos borostám a legtöbb nőt visszataszító gusztustalansággal tölti el, majd tűsarkú kopogó cipőjével kiment az épületből.
Most tizennyolc évvel később fejtetőmön jócskán kopaszabb lettem, míg pufók arcomon tokásodásnak indultam, miközben állandóan a tartós, masszív fizikai-lelki kimerülés határán egyensúlyozok, hiszen hétköznapokon valami oknál fogva szeretek hajnali három, és négy között felkelni, mint aki esti műszakot visz, vagy mintha lekésnék valami nagyon fontos dologról.
A Rákóczi úton találkozunk, és annyira megőrölünk a másiknak, hogy hosszú percekig csak bámuljuk egymást, akár a furcsa földönkívüli marslakók.
Aztán Annamari szorosan magához ölel, de úgy mint aki nagy hibát vétett akkor, amikor elengedte a kezemet az egyetem után. Néhány perccel később, amikor kibontakozik az ölelésből gyöngéden közelebb hajol viharvert arcomhoz, és romantikusan megcsókol. Érezni az ajkán, hogy több mint valószínű, hogy már régóta készülhetett erre a megfontolt tettére. Szólni is alig bírok a váratlan, mégis nagyon is kellemes meglepetéstől.
- Az utolsó talink után te valahogy végképp eltűntél. Bevallom, hogy már vagy egy tucat ismerősödet felhívtam, kutattam, érdeklődtem utánad, hogy mi történt veled, de neked aztán nagyon jó barátaid lehetnek, mert arra vonatkozóan, hogy hol laksz? És egyebek nem kaptam bizalmas infókat! - kicsit szamon kérően sikerül a felelte, ami jócskán bizalmatlanná tesz. Elvégre mit akar még tőlem ennyi év után?! S miután ő a kezdeményező fél, az illem úgy diktálja, hagyjuk csak egészen nyugodtan kibontakozni.
- Sétáljunk egy kicsit! - szó nélkül belecsimpaszkodik a karomba, mintha máris csúcs-szuper bombázó barátnőm lenne, és nem törődik vele, hogy másik mit gondolnak. - Annyi mindent szeretnék neked elmesélni! Először is tudom mire vagy kíváncsi! - szögezi le azonnal.
- Valóban?! - kérdezek vissza annyira nyeglén, akár egy Karinthy-féle rossz tanuló, és vigyáznom kell, nehogy az érzelmeim kerekedjenek felül.
- Figyelj Miklós tényleg nagyon jó fej volt, és briliáns koponya! Állítólag Los Angelesben lett rendező! Nem tudom... már legalább két éve nem dumáltunk... - óvatosan elhallgat. Látszik rajta, hogy tapintatos női praktikával igyekszik kiegyensúlyozottan megvárni, míg a hallott részinfók elhatolnak tekervényes agyamig. Kis idő múlva folytatja: - Szóval... később divatcégnél kezdtem melózni, majd megörültem volna azért, hogy egyszer az én ruháim is a kifutókon állhassanak, csak aztán a szemétláda főnököm leakart velem feküdni cserébe azért, hogy valamicskét előlépjek, én meg azonnal megmogyoróztam a rohadékot, és kiléptem! A gennyládának még volt képe azt állítani a zsaruknak, hogy csak segíteni akart! Hallottál ekkora szemenszedett aljasságot?! - nézett rám kérdőn babonázó őzikeszemeivel, melyek szó szerint dübörgésre bírták sebezhető szívemet.
- Ö... ezt őszintén sajnálom... - böktem ki nagy sokára. - Aztán mi történt?
- Szerencsére nagyon klassz és belevaló csajos barátnőim lettek közben, és meghívtak Milánóba, majd Párizsba, hogyha van kedvem próbáljak meg ott ruhákat tervezni! Én pedig gondoltam egyet és azt mondtam: nosza! Vágjunk bele! Hátha megütöm a főnyereményt! Varázslatos idők voltak, de úgy éreztem, hogy egy valaki hiányzik az életemből! - úgy néz rám, mint egy kis állatka, aki támogatást, védelmet kér.
- Ó... - annyira meglepődök, hogy szabályosan köpni-nyelni sem bírok. Ő pontosan tudja, és érzi, hogy mi játszódik le jócskán fölzaklatott lelkemben.
- Drága! Ne izgulj semmit! Még mindig anyukáddal laksz, és hárman már túl sokan lennék! Majd kiveszek egy szobát, vagy keresek egy lakást! - hangja kissé szomorkás, kiábrándult. Látszik, hogy megviselte ez a pár mondat.
- Szó sincs róla! Szeretnélek bemutatni! Persze, ha ez nem okoz neked gondot?! - kérdezek bátortalanul vissza, és Annamarit annyira fölcsigázom, és érdeklődővé teszem, hogy rögvest húsos, tokás nyakamba csimpaszkodik, és megint egy hosszú ölelés következik.
- Nem is tudod Drágám, hogy ez mennyit jelent nekem!
Alig pár óra leforgása alatt hazarohan, majd legalább két vaskos, dugig kitömött, méregdrága, gurulós bőrönddel jön vissza az egyik barátnője társaságában és annak autójával a Rákóczi útra.
- Szia Drága! Már kész is vagyok! - pakol ki, és szavak nélkül is elvárja, hogy egy rendes úriember cipekedjen. Mind a két kezembe megfogom a bőröndjeit, míg ő is táskával a kezében elindul mellettem. Jobbára tömegközlekedést veszünk igénybe. Szerencsére eléggé közel lakom, így édesanyám már a kapuban üdvözöl bennünket, és persze kellemesen meglepődik, hiszen Annamariról - bár kétségtelen, hogy rengeteget hallott eddig -, mégis nem tudott a nevén kívül képet társítani a sugárzóan igéző nőhöz, aki - bátran mondhatom -, sokkal több lett, mint egyszerű, vagy átlagos barátnő.
- Szervusztok! Édes fiam! Hát te? - néz rám anyám kérdőn, bár inkább Annamarit kezdi el titkokban méregetni.
- Ó... igen, bocsánat! Engedd meg, hogy bemutassam neked a legfantasztikusabb nőt a világon. Ő itt Annamari! - óvatosan megpróbálom lefejteni kőkemény, hamvas ujjacskáit szőrös mancsaimról, melyeket már most fehérre szorított.
- Nahát! Ezt a meglepetést!
- Üdvözlöm Annamari vagyok... - mutatkozik be annyira félénken, mondhatni bátortalanul, mintha nem is ugyanaz a karakán, és talpraesett nő lenne, mint néhány órával ezelőtt.
- Ugyan! Inkább tegeződjünk kicsim! - vált át anyám azonnal, hogy a kínos percektől kölcsönösen megkímélhessük egymást. - Hogy találtatok egymásra?! - hirtelen erőt vesz rajta a megrögzött kíváncsiság, melyet azonnal igyekszem leszerelni, és az ennivaló trükköt dobom be:
- Anyu! Ne haragudj, de lehet valami enni, mert Annamari is minden bizonnyal megéhezett! - azzal már tessékelem is be a gyönyörű nőt a lakáson belőle, hogy mégse álldogáljunk fölöslegesen a folyosón.
Odabent anyám villámsebességgel megterít, és azonnal melegíteni kezdi a aznapi ételt, míg Annamari szabadkozni kezd:
- Miattam igazán... fölösleges...
- Ugyan kicsim! Ülj csak le, ahova szeretnél! Érezd magad nyugodtan otthon!
- Segíthetek valamit...?! - kérdezi újfent.
- Nagyon aranyos vagy, de azért elboldogulok!
Leülünk a nappaliban, miközben Annamari tekintete körbe vándorol az egyszerűségéről híres szobán. Úgy szorongatjuk egymás kezét, akár a hősszerelmesek, és most az embernek van egy olyan megállapodott, nyugalmi érzése, hogy végre ténylegesen megtalálhatta a helyét, és remélhetőleg haza is érkezett.