A PRODUCER

Szokásához híven egyedül üldögélt a luxusingatlan méretű, meglehetősen tágas irodájában kedvenc bőrfoteljében márkás kubai szivarjával a szájában, amikor a jelentéktelen külsejű, átlagos, és meglehetősen csenevész Litkey Antalt bejelentették. Miközben ült figyelmét a tervek, és az újabb kölcsönök foglalták le. Már évek hosszú sora óta egyik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy fogadta félhivatalosan azokat akiket kellett, és önzetlenül végig is hallgatta, ha pénzre, kapcsolatokra, vagy éppen kisebbfajta személyes protekciókra volt szükségük, ám saját személyes privilégiumának érezte, hogy csak azoknak segítsen, akiket szimpatikusnak talált. Tehát, akik már eleve behódoltak neki, és teljhatalmú uralmának.

– Főnök úr! Elnézését kérem, de egy bizonyos Litkey Antal keresi, és forgatókönyvet hozott! – szólt bele elbűvölően dallamos, kissé butáscska kanárihangjával az ajtón a csábosan szépséges, szemüveges titkárnő, aki – bár kétségtelen, hogy előnyös megjelenését egy fokkal intellektuálissá tette a sötét keretes szemüveg -, azonban mogyorónyi agyán ez mit sem változtatott.

– Kéretem Ildike! Ebédidő után nyugodtan hazamehet! – felelte negédes, szinte leereszkedő mosollyal a teljhatalmú igazgató, aki minden egyes főnök-beosztott viszonyt személyes hatalomgyakorlásként fogott fel, és szinte kéjes élvezetet talált benne, ha egy-egy alkalommal valakinek a tyúkszemére léphetett, vagy bárkit kedvére megalázhatott. Ennek a mostani titkárnőnek csupán csak az volt a szerencséje, hogy szenzációsan teljesített az ágyban, ha a testi szükségletek úgy hozták.

Mielőtt a jelentéktelen, kopott, szürke embert beengedte volna nem árt mérlegelni a lehetőségeket. A legtöbb esetben puszta formalitásról lehetett szó, mint eddig vagy egy milliószor. Vélhetőleg a filmgyár, vagy a Színművészeti Egyetemről küldtek ide valami elfuserált, kissé idióta hallgatót, hogy bemutatkozó vizsgafilmet készíthessen, és pusztán csak egy kis anyagi támogatást szeretne előzékenyen kikunyerálni tőle. De nem lesz olyan könnyű dolga, mint azt gondolná. A pénzt nem adják ingyen! Minden keserves fillér akár további életek, szakmai karrierek tönkretételébe kerülhet. Ha nem vigyázunk a fél szakma is könnyűszerrel akár öngyilkosságba is menekülhet, hiszen sohasem futja a költségvetésből egy újabb kasszasikerre, ami vagy megtöltené a mozikat, vagy a későbbi tömeggyártás folyamán a DVD-k árát is behozná. És ha már itt tartunk a producerek talán még a stúdióknál is gátlástalanabbak, mohóbbak, és elvetemültebbek.

A magas, termetes Gombóc Arthúrra emlékeztető férfi kissé félősen, gyerekesen lépett a tágas irodába; szemével szinte azonnal lázasan kutatni kezdett, és minden kis apró részletet szemügyre vett a székektől egészen a hatalmas fekete íróasztalig, ahol az igazgató még akkor sem állt fel, amikor kezet kellett volna fognia vele.

– Nos kedves Litkey Antal! Miben segíthetnék én magának? Kérem fogja rövidre, mert ma még nagyon sok dolgom, és elfoglaltságom lenne! – ez a kíméletlen tárgyalási stratégia rendszerint mindig bejött azokkal a gyámoltalan, tapasztalatlan, és zöldfülű emberkékkel szemben, akiknek fogalmuk sem lehetett miként működnek az üzlet, és a piac farkastörvényei.

– Jó napot kívánok… Igazgató Úr! Hoztam egy forgatókönyvet, és arra gondoltam talán… érdekelhetné… - a fiatalember inkább egy elveszett, hajótörött gyerekre, és nem egy magabiztos, érett férfira hasonlított. Mintha folyton bujkált volna valami fájdalmas, túlvilági szomorúság a szemeiben, amit a legtöbb idegenember rendszerint képtelen első találkozásra megérteni. Az Igazgató háta lúdbőrözni kezdett.

– Miből gondolja, hogy érdekelhet engem?! – ez már határozottan ellenszenvesen, és flegmán kérdezte, akár egy olyan kiskirály, aki éppen most nyerte vissza önuralmát, hogy nem fosztották meg egyéni hatalmától.

–Igazgató Úr… kérem szépen tisztában vagyok a költségvetési, és anyagi vonzatokkal… de szándékosan ismeretlen, tehetséges színészekkel dolgoznék együtt… nagyszerű kollegákkal, akik számára a készülő film nem csupán egy újabb kereskedelmi termék lenne, amit el kell adni, de egy valóságos kulturális ügy, ami akár milliókat is megszólíthat…

Az Igazgatónak kedvére volt ez a fajta szokásos öntömjénező rizsaszöveg. Nyugodtan hagyta dadogni, szemrebbenés nélkül. Figyelmesen tanulmányozni kezdte az ovális, kövér arcot, mely itt kínlódott, reménykedett előtte. Ideje volt, hogy egy kisebbfajta fejszámolást végezzen magában. Ha sürgősen nagyobb összegre van szüksége akkor elhúzza előtte a mézesmadzagot, és legfeljebb tizenöt százalékot kap. Majd átgondolta, ha a film sikeres lesz, és közönség kedvenc akkor a jogdíjakból mindenki jól fog járni, és elsősorban hozzá fog áramolni a megkívánt bevétel.

Szórakozottságában továbbra is kedvére pöfékelt, eregette a kívánatos mozdonyszerű füstkarikákat, miközben észre se vette, hogy az előtte álló, félszeg fiatalember már régen elhallgatott. Kicsit leereszkedőbben, mégis hivatalos hangon szólalt meg, hogy el ne illessze:

– Hát… lássuk csak kedves uram! Feltételezem, hogy ezt a kis történetet eddig csupán csak itt adta elő! Gondolom még nem kereste fel a Nemzeti Filmalapot, vagy a Nemzeti Erőforrások Minisztériumát?

– Bocsánat! – vágott közbe tétován a fiatalember. – Már szinte mindenhol megfordultam, hol filmekkel foglalkoznak, és minden honnét elküldtek! – jelentette ki. Most úgy tűnt ebben a labdaadogatós beszélgetésben egyenes ágon nála van a labda, tehát ő az, aki diktálhatja a feltételeket. Bárcsak tudott volna róla.

Az Igazgató színpadias mozdulattal széttárta vaskos karjait úgy mosolygott; ravaszkásan, akár a lyukban lapuló róka, amikor újabb prédára les, hiszen a zsákmány megléte még ingatag.

– Ugye tudja, hogyha egy befolyásos producer egy filmre pénzt ad, akkor annak a filmnek legalább a háromszorosát kell visszahoznia a befektetett összegnek?

A fiatalember most lehajtotta fejét, mint aki büntetésbe van, vagy valami szentségtörést követett volna el, ami miatt retteg kinyitni a száját. Szemlátomást arra készült, hogy még szomorúbbá, szerencsétlenebbé, vagy elkeseredettebbé válik. Már éppen készült, hogy megforduljon, amikor az Igazgató váratlanul megszólalt.

– …De mielőtt meggondolnám a dolgot… láthatnám a kész forgatókönyvet? – kíváncsisága mindig is erősebb volt, mint szakmai érdeklődése.

A fiatalember csetlő-botló, ügyetlen, hóbortos mozdulatokkal vette ki a több mint százhúsz oldalas forgatókönyveket már igen-igen elhasznált, szürke színű aktatáskájából. Úgy tette le az íróasztalra, mint valami felbecsülhetetlen kincset, amiből az egész világon csupán egyetlen darab készült.

Az igazgató gyorsan átfutotta az első tíz oldalt, és ígéretesnek találta a történetet.

– Mennyi is lenne az az összeg, amiben eredetileg gondolkodtak? – nézett farkasszemet a most meglepett fiatalemberrel.

– Hát… izé… az az igazság, hogy a pénz szándékosan nem került szóba, mert aki már most benne van a megvalósítási folyamatokban ők akár ingyen is bevállalnák csakhogy úgy színészi feladatokat kaphassanak.

– No, igen… ez egy remek kezdeményezés… - pöfékelt megint, miközben a fiatalember az irritáló szivarfüsttől kicsit öklendezni, fulladozni nem kezdett. – Ha zavarja a füst nyugodtan mondja meg! – parancsolt rá hangosan.

A fiatalember hevesen bólogatott, mert már kis híján lilult a feje. Mire az Igazgató rögtön el is oltotta a büdös szivarcsonkot, mely nemrégen még a szája végében fityegett.

Az Igazgató kimért, hivatalos hangnemben folytatta:

– Nézze kedves Litkey Úr! Bár azt mondják egyesek, hogy kapcsolatokkal és befolyással rendelkező, nagy hatalmú ember vagyok, de én inkább azt mondanám olyan ember, akinek elsősorban szerencséje volt. – a szerencse szót határozottan megnyomta, ezzel is kihangsúlyozva egyénieskedő fontosságát. –Amennyiben én és partnereim bizalmat szavazunk az Ön filmes projectjének a leghatározottabban tudnunk kell, hogy képes lesz-e maximálisan ellátni szakmai feladatát, és határidőre elkészíteni a filmet, és az ezzel járó folyamatokat?! – most úgy nézett rá, mintha legújabb filmes szakembere valami csúszómászó, vagy éppen féreg lett volna, akit mert hasznavehetetlen el kell taposni.

A másik már táskája felé kapott idegeskedő kézzel, hogyha más nem akad legyen mibe megkapaszkodnia.

– Egyelőre három tehetséges színésznő lenne benne az egyetemről, de még páran jelezték az egyik belvárosi színháztól, hogy szívesen segítenének bármiben!

Az Igazgató kedvére mosolygott. Hitte is meg nem is ezt a kissé képtelen, és szánalmas történetet, amit meglehet, hogy csak azért talált ki az előtte álló, mert mindenáron hírnévre vágyott, és másként nem kerülhetett már a közelébe a sikernek.

– Megkérdezhetem hogy melyik színház jelezte, hogy mindenben segítene magának? – emelte rá kíváncsian kicsinyes, sunyító barna szemét.

– A Katona, és a Tháliából is!

Az Igazgatóból erre máris kitört a jóízű röhögés, melyet ha képtelen lett volna talán akkor sem fékez meg.

– Meg vagyok győződve róla, hogy az Ön emberei a helyzetük magaslatán állnak…

A fiatalember tétován megállt a falnak támaszkodva, mint akin émelygés fut át az egész szánalmas szituációtól. Pillanatnyilag habozott, majd rákezdte:

– Igazgató Úr, kérem… akik megismertek engem nagyon jól tudják, hogy nem elsősorban az anyagi haszon, és a profit izgat, hanem hogy a közönségnek, és a filmrajongóknak is elgondolkodtató filmeket készíthessek, amiket a moziból kijőve is tovább kell gondolni, hogy az értékes, sorsfordító gondolatok ne vesszenek el. Nagyon jól tudja, ha a pénz miatt aggódnék nem Önhöz fordultam volna. Bár matekból mindig hülye voltam tisztában vagyok vele, hogy nem kétforintos beruházásról beszélünk. De, ha behozza az árát, akkor szerintem a presztízskérdés fontosabb lesz, mint néhány millió. – hirtelen határozottan, és férfiasan kezdett beszélni. Mint akinek kinyílt a csipás szeme.

Az Igazgató azt hihette, hogy valami balul sikeredett, szerencsétlen tréfáról lehet szó, mert hátradőlt bőrfoteljében, megszívta időközben meggyújtott szivarját és fensőbbségesen kezdett beszélni:

– Nézze úgy látom, hogy maga elkötelezett és bizonyára fantasztikus munkát végzett eddig is, és biztos vagyok benne, hogy elsőosztályú lehet a forgatókönyve, de az a baj, hogy sajnos egy milliókat termelő üzletben az embernek nagyon meg kell gondolnia, hogy hová teszi a pénzét! – ezer és egy esettel találkozott, amikor menesztenie kellett, vagy éppen elküldenie az embereket, így még várt egy kicsit, amíg Litkey megemészti a hallottakat.

Litkey gálánsan, kissé szerencsétlen módon meghajolt, megköszönte, hogy a nagy tekintélyű Igazgató egyáltalán időt fecsérelt rá, és halk angolossággal távozott az ajtón.

Abban a percben, hogy elhagyta az épületet az Igazgató máris megeresztett néhány üzleties telefont, és néhány zsíros szagú, jól jövedelmező szerződést, majd felhívta az egyik sok díjat nyert rendező barátját, hogy lenne számára egy ütőképes és minden bizonnyal használható forgatókönyve.

Néhány év múlva Litkey Antal már egy másik Igazgató ajtajánál kopogtatott, aki kezdő, nagy reménységű, fiatal, és ismeretlen tehetségeket keresett készülő, új játékfilmjéhez, és szinte azonnal lecsapott Litkey precíz pontossággal megszerkesztett forgatókönyvére, persze azzal a különbséggel, hogy teljes jogú felhatalmazást adott Litkeynek, hogy úgy készíthesse el filmjét, ahogy neki tetszik, és szándékosan semmit sem változtatott az adott munkafolyamatokon.