HATÁRMEZSGYE

Anyai nagyanyám sokszor mesélte, amikor még én is egészen kisgyerek lehettem, hogy gyermekkoromban, amikor családi házukban laktunk szüleimmel nekem az volt a rigolyám, hogy örökbefogadott, tehát adoptált gyerek vagyok. afféle árva, kis szerencsétlen emberke, akit csak megtűrnek egy merőben konzervatív, és vaskalaposan régimódi család szent berkei között.

A végén persze mindig az lett egy-egy bőségesen bölcselkedő, már-már sztoikus és kimért szópárbajnak az eredménye, hogy előtört dacos makacsságom, és nagyapám által farigcsált botommal kimentem a Maglód közelében lévő kisebb határba, mely szinte majdnem szomszédságunkban feküdt, és ahol – mint kalandvágyó gyerkőc -, hatalmasokat lehetett sétálni, felfedező körutakat tenni anélkül, hogy bárki is megszólta volna az embert, hogy ugyan árulja már el mit keres ott, ahol még a madár se jár? Csupán csak késő este mentem haza, minden egyenes következménye lett, hogy ott helyben nagyanyám istenesen kiporolta már egyébként is sajgó fenekemet, mert vadszömörcés bokorban bújtam el azoktól a kóbor kutyáktól, akik eléggé hamisak, és alattomosak voltak hozzá, hogy megkergessenek, vagy éppen csak jócskán megugassanak.

– Később még számolunk veled édes fiam! Addig szállj magadba! – szólt a nagyanyai intelem. Sírásra görbülő számmal mint egy megriadt kis majomkölyök görcsös önzőséggel, majd hisztérikus toporzékolhatnékkal kapaszkodtam jó anyámba, aki babusgató simogatásával mindig sikeresen elérte, mint egyfajta jó szándékú cinkos a nagyobb bajok idején, hogy megvigasztalódjak. Akkor még élő nagyapám jóízűen kacsintott totálisan kopasz homloka alatt, és különleges mosolyával mindig azt üzente, hogy apám helyett is rendkívül elégedett, és büszke rám, hiszen, ha el merek indulni akár egymagam is, hogy világot lássak akkor csak nem vagyok amolyan anyámasszony katonája. Nem igaz?!

Később szüleim – főként a nyári vakáció idején -, a nyolcvanas években gyakorta mentek nyaralni a volt Csehszlovák tagköztársaságba, ahol mindig szívélyes, szinte baráti testvér szeretettel üdvözölték a turistákat a környező, szomszédos országokból. A piros és zöld útlevélnek legfeljebb csak a szín összeállítása lehetett eltérő, bár a rendeltetése bizonyára még így is különbözhetett.

– Kicsi fiam! Apuval mi most elutazunk! Szeretném, ha addig jó kisfiú lennél, és sokat segítenél a nagymamának! Meglásd hamar itthon vagyunk, és kapsz majd valami szép ajándékot! – próbált sikertelenül vigasztalni jóanyám, mert semmi áron sem voltam görcsös, pufók kis kezeimmel elengedni szépen ívelt nyakát, és majdnem eltéptem véletlenségből azt az aranynyakláncot, melyet még apám vett neki mint afféle eljegyzési ajándékot.

Alig tudtak nagyszüleim jóformán apránként lefejteni anyámról, aki – bár sohasem engedte meg, hogy gyengének, vagy gyávának mutatkozzék -, olyan gyorsan szállt be a Lada 1200-as autónkba, és utazott el apámmal együtt, hogy állítólag egész úton Karlovy Varyba könnyezett, és nagyon bántotta a lelkiismeret, hogy egy alig négy-ötéves korú kisfiút jóformán magára hagy.

Három kerekű biciklimet mindenes nagyapám hegesztette össze használt vasakból, és egyéb fémipari hulladékokból. Volt benne többek között Csepel bicikliből, és Tefus teherautóból kimustrált alkatrész is, és néhány hengeres csapágy, melyet még ki tudja honnét sikerülhetett egy-egy munkája során kicsempésznie szinte észrevétlen a többi munkás szeme óvatlan szeme elől. Apám hozott egy eredeti sötétkék színben pompázó, vörös csillagos buszvezetői sapkát, - melyről biztos, ami biztos -, harapófogóval ügyesen eltávolította a csillagot, nehogy bárkinek is szemet szúrhasson, így én szinte szuperhősöknek kijáró büszkeséggel viselhettem ellenzőmet hátrafordított sapkámat, és kerekezhettem szabadon a nagyméretű betonos udvaron. Minden kora hajnalban már fent voltam, és első utam a pirosas vaskerítéshez vitt, és amíg nem szólítottak reggelihez addig csöndes, könnyező méltósággal ott várakoztak akkori kutyánkkal Csöpivel. Egy kis törpe tacskó keverékkel, aki hűséges volt akár egy oroszlán, és legalább annyira harcias is. Bárcsak felnőtt koromban ne kellett volna mániákus megszállottsággal rettegnem az állatoktól, vagy a kötődésük kiszolgáltatottságától…

Kora este aztán megint kinéztem a kerítésen, és ha szerencsém volt, és a vaspántos kaput nem zárta be aggódó nagyanyám, akkor bátran kimehettem a salakos utcára, és elláttam a földes autóútig, ahol a kocsik rendszerint mindig bejöttek hozzánk.

– Milánka! Indíts szépen bele felé de rögtön, vagy megint elporollak! – hallottam, hogy éles, rikoltó hangon szólít mamám. Olyan volt ilyenkor mint egy anyatigris, vagy harcias kotlóstyúk, aki ízig-vérig védi a kicsinyeit, és a világért se hagyná, hogy bántódásuk essék.

A napok csak nem akartak múlni. Már-már annyira jelentéktelenné, semmitmondóvá sűrűsödtek, tömörödtek össze, mint az idők homokja, mely ugyan hamar lepereg, az ember mégsem tudja megszámolni egyenként a homokszemeket. Hirtelen vett erőt rajtam a csüggedés, a halálfélelem, a búskomorság, és az árvaság masszív, szirupos gondolata. Mintha hóhérhurkot tekertek volna csenevész gyereknyakam köré, hogy fojtogasson, és alig kapjak levegőt. Miért ment el anyám? Miért hagyott itt?! Talán annyira rossz, gonosz voltam, hogy már egy másik gyereket szerzett időközben magának, akin éppen úgy kitöltheti minden megmaradt, fölösleges, szerelmes szeretetét?

Az ember egy idő után már megérti – még ha gyerekfejjel is -, kénytelen, hogy a felnőttek bonyolult, és összetett dolgaiba nem szabad beleavatkozni, legfeljebb csak kibírni, vagy eltűrni a megélt történések összefüggéseit.

Alig két gyötrelmesen sírós, hisztizős, jajveszékelős két hetes nyári nyaralásuk után a boldog szülők végre hazatértek a nagymama családi házába, és hoztak mindenféle színes ajándékot. Volt közötte egy négerbaba, afféle moncsicsi, majd egy búgócsiga, melynek hosszú színes karját föl-le kellett mozgatni, hogy a csiga szerkezete önmaga tengelye körül forogjon, és még számtalan más hasznosnak mondott dolog, melyet gyermeki eszemmel – akkor még -, fel nem foghattam.

– Jaj, édes drága kisfiam! Úgy hiányoztál nekünk! – ölelt szívszorongatóan magához jó anyám. Sohasem sírt, én mégis megéreztem, hogy aranyszíve minden dobbanása féltett, és egyszerre reszketett, míg apám férfiasan letérdelt mellém, és csak formálisan kezet szorított velem, mint a hallgatag, büszke férfiak többsége, vagy a vadnyugat hősei.

– Ne haragudj kicsim ránk, hogy ennyi ideig magadra hagytunk! Tudod apunak, és nekem szükségünk volt egy kis szabadidőre, hogy rendesen kipihenhessük magunkat, és újult erővel vessük bele magunkat a dolgos hétköznapokba! – anyám minden mondata mögött komoly, és bizonyára vaskos lelkiismeret-furdalás gyökerezhetett, mert hatásos szüneteket tartott az egyes jelentőségteljes szavak között. Főként akkor, amikor ahhoz a részhez ért, hogy ,,több időre volt szükségük.” Az ilyenfajta mondatokat egy ifjú házaspár legfeljebb csak akkor használja, ha már zátonyra futott a kapcsolatuk, vagy már készek azonnal elválni.

Bennem újból megindultak, és felszakadtak a régi, titkolt sebek. Nagyanyámtól, és apámtól is hallhattam már elégszer, hogy egy valamirevaló férfi mindig titkolni kénytelen az érzelmeit, és sohasem engedi meg önmagának azt a különcködő, kislányos érzelmet, hogy kimutassa legbelsőbb vívódásait. Édesanyám még szerencse, hogy ezzel homlokegyenest szembe ment, mert ő nem szólt rám, ha eleredtek minduntalan öklömnyi nagyságú krokodilkönnyeim, vagy később az óvodai, vagy iskolai versmondásokon sírva fakadtam, mert megijedtem a mikrofonok okozta torz, üvöltő visszhangoktól.

– Édes kisfiam! Sosem baj az, ha sírsz! Sírjál csak egészen nyugodtan! Ez bizonyítja azt, hogy mindenki emberből van, és nem gép! – gyermeki értelemre lefordított szavai úgy megragadtak bennem, hogy azóta, ha kisgyerekekkel találkoztam mindegyiket igyekeztem bátorítani, és vigasztalni, hogy önbizalmukat erősítsem, és a világért se el ne bizonytalanítsam.