EMLÉKEK GYŰRŰJÉBEN




Faliraki meghittnek nevezhető, és rendkívül romantikus Rodoszi kikötővárosába hajnal felé érkeztünk meg. Abban a percben, hogy lehámoztuk magunkról, akár a málhás, fölpakolt szamarak utazóbőröndjeinket, és kézipoggyászainkat máris az éppen csak épülőfélben lévő motelbe vittek bennünket egy légkondicionált neoplán busszal, mely legalább annyira megvolt pakolva, akárcsak a fapados charter-járat – mellyel -, idejöttünk. Minden homokok apró aranyszemcséitől volt szúrós, és fülledt meleg, amíg adott szobánkban be nem kapcsoltuk, és a legnagyobb fokozatra állítottuk a légkondicionálót; bízva abban, hogy ez majd kellő mértékben lehűti nyughatatlan kedélyeinket, és végre ki tudjuk kiadósan pihenni az utazás fáradalmait. Már jócskán benne jártunk a délután négy órában, amikor kipihenten felébredtünk. Ekkora alvásra talán egyikőnk sem volt felkészülve, hiszen megvolt a megszokott napirend, és nálunk – általában -, este öt felé már vacsoraidő van, így szokatlan volt, hogy az egyik helyi, kissé borsos árakkal kooperáló szupermarketben reggelire való szendvicseket vettünk, amiben valami miatt több volt a saláta, és az uborka, mint a tényleges felvágott, vagy szalámi.
Az embernek szüntelen olyan érzések keringtek a fejében, amikor útra kelt, vagy elutazott egy ismeretlen földrészre, melyet kíváncsiságától vezérelten mindenképpen fel kellett fedeznie, mintha valami belső, ösztönszerű honvágy gyötörné valami, vagy valaki miatt, amit értelemszerűen nem kaphat meg. „Hogy én mekkora egy idióta vagyok!” – gondoltam magamban. Kissé ciki volt, hogy egy húszas éveiben lévő felnőtt fiatalember a szüleivel megy nyaralni, ahelyett, hogy csinos barátnőjével romantikáznának valamelyik pálmafa, vagy épen kikötői csónakban. Legszívesebben idillikus kedvesemre gondoltam, és a kötelező tengerparti séták után, mikor a fényeskedő napkorong is véres bíborszínnel festi meg a nyughatatlan mélységet gondolatban lelki társamra gondoltam. Vajon megtalálom-e az életben. Faliraki kisebbfajta kikötője meglepően csöndes, és egykedvű volt az este. Ahhoz képest, hogy a legtöbb szórakozóhelyen még csak most kezdtek banzájszerű mulatozásba, és dáridós dorbézolásba a balzsamosnak ígérkező, kánikulai éjszakában, és a magas páratartalomnak köszönhetően valósággal tapadt ránk a könnyed, nyári ing. Talán túlzottan is tartózkodóak voltunk. Egyikünk se merte levetni, és szabadon láttatni meztelen, albínó fehér felső testét.
A legtöbb pénzesebb turista azonnal quadokat bérelt, melyek szinte homokfutóként a legkeményebb tereppel is megbirkóztak. Legyen az dombos, sziklás vidék, vagy éppen tengerpart. Főként a vállalkozó, és vagányabb szellemű hölgyek egyenesen odáig vetemedtek, hogy előnyös kedvtelés gyanánt csipkedni kezdték a száguldozó quadokon robogva az emberek fenekét. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy ez bizonyos szempontból illem beli, magatartásbeli vétséghez is vezet- főként a sebezhetőbb emberekkel szemben -, abban a percben, hogy a csipkelődést végrehajtották vadállati, amazonkurjantást hallattak, és már száguldottak is tovább, mintha mi sem történt volna.
– Látod édes fiam! Így kell élni! – röhögött torka szakadtából kicsit megszégyenített arcomba apám, aki szerint meg kellett volna köszönöm angolul, hogy legalább azok a bakfis lányok néminemű fantáziát láttak hátsó fertályomban, és nem szégyenkezve minél előbb a motel védett magányába vonulni.
– Nos! Igazán köszönöm! – bukott ki hirtelen felháborodásomban, és gyávának mondott mérgelődésemben.
Anyám persze – mint sokszor szinte mindent -, ezt is megpróbálta és igyekezett a kompromisszumok szintjére alacsonyítva kezelni:
– Kisfiam! Ne vedd zokon! Tudod! Apád csak viccel, de nagyon szeret! – Hát persze! A szokásos szöveg, de apám amellett, hogy rendíthetetlenül makacs, forrófejű, és büszke ember volt ezt sohase merte volna nyíltan a szemembe mondani. Mint minden mást ezt is anyámtól kellett végig hallgatnom.
Másnap reggel kissé kábán, és másnaposan a tegnap esti későig eltartó beszélgetéseink miatt meglepően korán már felkeltünk, és azonnal – még mielőtt heringekként nyüzsgő embertömegek -, elfoglalták volna a tengerpart legjobb részeit lementünk a moteltől alig hatszáz méterre található homokos partra, ahol még a madár se járt. Az ember, ha figyelmesen kémlelni kezdte a távol hullámait, amikor a horizont és a tenger szinte összeért megfigyelhette, hogy egy-két kíváncsiskodni vágyó delfin kiugrott a vízből, hogy aztán játékos kedvvel újra és újra csobbanhasson egy napot, mintha pajkos gyerekek volnának.
A legtöbb tengerparttal sajnos ténylegesen az a probléma, hogy az embernek valósággal minden négyzet milliméterért keserves, és szinte reménytelen harcot kell folytatnia, ha azt szeretné, hogy viszonylag egy nyugodt ki szegletet találhasson, ahová letűzheti a magával cipelt napernyőt, leterítheti a gyékényt, vagy éppen törölközőt, és hogy kicsit függetlennek érezhesse magát.
Apám máris felbontott egyszerre két jó hideg dobozos sört, és a fogyasztási emberek kissé szemetelő szokásával máris mohó kortyokban kezdett iszogatni, mintha egész életében még nem ivott volna ennyire jó sört. Anyám pedig óvatosan, szinte alázattal vetkőzött virágmintás fürdőruhára, mely engedni sejtette még most is makulátlan, és hibátlan alakját. Egyszerre bosszantott, és nagyon furcsáltam, hogy apám nem vesztegeti a bókokat, vagy a kedveskedő megjegyzéseket, és egyszer sem jegyezte volna meg, hogy micsoda fantasztikus asszony a párja és szerelme, egyetlen fia anyja. Ekkor gondolkodtam el először azon, hogy mennyire összetett dolog is a létezés? Az ember találkozik valakivel, később már megismeri, és ha minden jól alakul, és valahogy összeszoknak akkor jöhet az összeköltözés, és a gyerek. De valami minden párkapcsolatból előbb-utóbb eltűnik, vagy hiányzik. A kölcsönös gyöngéd, romantikus érzések, és a szív törvényeinek maradéktalan átélése, mely a földi halhatatlanság kecsegtetésével bírhat. Annyit értettem már, hogy szüleim az utóbbi időben jócskán veszekedős, és temperamentumos kapcsolata fordulóponthoz érkezett, és ezen sem apám, sem folyamatosan kompromisszumokra hajló anyám nem szeretne változtatni. Mintha elfogadták volna, és egyszersmind beletörődtek volna a megváltoztathatatlan ténybe, hogy az idő múlik, már nem lesznek fiatalok többé, és hogy az időközben felnőtté vált fiuk miatt még ki kell tartaniuk egymás mellett, ha tetszik, ha nem.
„Talán, ha újra megvallanák egymásnak, hogy miért szeretik egymást!” – gondoltam kissé mélán, és gyerekesen.
A tengerpartot délelőtt tíz óra tájban máris dögös, szexis, egzotikus, napbarnított istennők, és angyali hölgyek népesítették be. Mintha egy olyan szirupos, rózsaszín amerikai filmben lettem volna, ahol szinte már alapvető elvárást helyeztek rá, hogy követelmény a sportos, szexis, stílusos, csinos megjelenés, és aki mindezek bírtokában van, az szinte bármit megkaphat a nagybetűs élettől, míg a többi csóró, vagy kövér, és túlsúlyban szenvedő csak maradjon csöndben, hiszen semmilyen különleges képességgel nem rendelkezik, hogy megnyerő, vagy éppen optimista személyiségébe bármikor is beleszeressen egy földi istennő, vagy szupermodell.
Apám – csöppet sem zavartatva, hogy nős ember -, valósággal mohó szomjúsággal, és csorgó nyállal máris stírölni kezdte a szemrevalóbb hölgyeket, és mint minden hódítani vágyó férfi ezt tőlem is elvárta. Éppen kedvenc chipszemet próbáltam meg úgy majszolni, hogy remélhetőleg ne szemeteljek fölöslegesen, és notórius figyelemmel igyekeztem kutatni egy megfelelő szemeteskuka után, ahová majd kidobhatom a szemetet.
– Édes fiam! Nem jó dolog ám az, amit csinálsz! Az életet élvezni kellene! Te meg úgy búsulsz itt akár egy faszent! Mi bajod van?! Csak nem vagy beteg?! – kérdezte, csakhogy meginduljon közöttünk a beszélgetés, aminek – szokás szerint -, nem sok értelme volt.
– Géza! Hagyd békén a fiunkat! Ha neki ilyen most a kedve akkor ilyen! Ha rosszul érzi magát majd megmondja! – anyám szavai állandó jellegű önkontrollt, és figyelést vontak maguk után. Egy húszas éveiben járó emberre a gyerekkor játékszabályai nem szoktak vonatkozni.
Egy-két hölgy komfortosan letáborozott mellettünk, és szintén napernyőiket feszítették ki, és szúrták le az aranyló homokba. Szinte kíváncsi gyönyört éreztek valahányszor pufók, és kissé mihaszna arcomra küldhettek egy-egy csábos mosolyt, vagy kacérkodni vágyó kacsintást.
„Bárcsak itt lenne az akiért meghaltam volna, ha igazán megismert volna!” – szívem égő vágya összekeveredett a hétköznapok sokszor kiábrándító, átlagos szürkeségével. Bátortalan, szégyenlős mosollyal igyekeztem viszonozni a két hölgyemény közeledését, és most olyan jó lett volna, ha valaki igazán mellém áll lelki zsörtöléseim közepette. Megértettem, hogy hihetetlenül hosszú utat tettem meg egymagam, és jó volna párt találnom.