Új Novella




TÁMADÁS


Aznap mintha minden kicsit furcsábban alakult volna annál minthogy tervezte. Beugrós műszkban volt, és úgy hiányzott neki a folyamatos, szüntelen ingázás, akár a hátára a púp. Mégis Fecskés Mihályról el lehetett mondani, hogy állását, és szakmai kötelezettségeit maradéktalanul, és felelősségteljesen teljesítette, és megállta a helyét, ha úgy kívánta meg az erkölcsi etikett.
A Feneketlen-tó környéke, és a Kosztolányi Dezső-tér sarkán egy kis zsákutcában hagyta régebbi típusú Dácia autóját, mert itt mindig tudható volt, hogy nem kell a parkolásért fizetni, és az ember – ha szerencséje volt -, olcsóbban megúszhatta a dolgot.
A gyémántként ragyogó, holtsápadt holdvilág szinte belenevetett a Feneketlen-tó nyugodt, és csillogó tükrébe; mintha csak egyetlen nagy torz szerű arc, vagy éppen kísértő mimika lett volna, aki így akarhat elégtételt venni az emberek gyávasága és hanyagsága miatt, hogy „egyesek” a kis parktóba szemetelnek.
Fecskés Átvágott a hangulatos kis sétálóparkon, mely a tavat kerítette és fogta közre. Hamisítatlan szokásához híven rágyújtott kedvenc cigarettájára, és olyan mohó, és zsigeri szomjúsággal szívta a drága dohányt, mintha az élete függne rajta. Élvezte, ha irritáló hatása miatt előbb-utóbb hányingere támad, vagy úgy kezd el krákogva köhécselni, akár egy tüdőbeteg. Titkos, mondhatni egészen ünnepélyes szertartásához ez is hozzátartozott.
„Mit keresek én itt?! – tette fel már több alkalommal is önmagának a megkerülhetetlen kérdést. Otthon a legédesebb álmát alussza gyönyörű kis feleségem, és a fiam is egészen rendben van! Persze csúfolják, meg megütik gyakorta a suliban, de mégiscsak az én gyerekem!” – töprengett, és mintha csak önmagát szerette volna meggyőzni, vagy csupán csak folyamatos önigazolást szeretett volna lelkiismeretéttől kicsikarni egyre inkább szöget ütött a fejében, hogy szánalmasan egyhangú, monótón, és megrögzötten gépes életében valami sehogy sincs rendben.
Mintha üldözné, vagy legalább is figyelné valaki. Félve, aggódva párszor körbetekintett, mert bár mindenkinek nagy mellénnyel igyekezte bebizonyítani, hogy ő semmitől és senkitől se fél, ám valójában megesett, hogy gyakorta elszorult a torka a sötétség szinte masszív, sziruposan szurkos masszaszerűségétől. Amikor az ember eggyé válik a sötétséggel, mintha megszűnne önállón gondolkodó indiviiumnak lenni. Ezt viszont nem akarta. Érezte ebbe nem egyezhet bele, még ha kényszeríti is rá a külső, fenyegető világ.
A Feneketlen-tó melletti kis zsákutcában – ahol műszakja kezdetén -, kocsiját hagyta most a kilátástalan vakság állapotába merült. Sehol se marad egy maradék világító, pisla fény, mely némileg eloszlathatta volna a novemberi barátságtalanul hűvös, és kedvetlen éjjel mellékhangulatait. Elhatározta, hogy megpróbálja az élet derűsebb oldalát nézni. Elvégre nemsokára lejár a műszakja, és újra otthon lehet kedvenc sörével, és kedvenc tévé-műsoraival. S míg kis családja az igazak álmát alussza addig ő a jó melegben kényelmes foteljában ücsörögve bámul ki a fejéből, és megpróbál lazítani, és nem gondolni többet az eseménytelen szürke hétköznapok terheivel.
A sötét fickó – mintha csak egy udvarias vendég volna -, szinte a semmiből bukkant elő. Úgy jelent meg hangtalanul, észrevétlenül mellette, akár egy orvgyilkos, aki tudja, hogy minden esetben ővé lesz a trófea, mert megérdemli a kikényszerített győzelmet.
– Jó estét kedves Uram! – köszönt illedelmesen. – Ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom csupán csak a pontos időre volnék kíváncsi! – közelebb lépett, és minden gesztusával, és mozdulatával valamiféle jótékony, és barátkozós manipulatív kedvet akart Fecskés Mihályra erőltetni, holott Fecskés sohasem barátkozott önként, mert megkerülhetetlenül rászokott arra, hogy kategóriákba sorolja embertársait.
A sötét alak óvatosan közelebb lépett, mintha csak barát volna, és egyetlen óvatlan perc elég volt számára, hogy bevihesse aljas, számító gonosz tettét. Zsebéből paprikaspré-szerű kotyvalékot spirccelt egyenesen a védtelen, és tehetetlen Fecskés szeme közé, amitől az óvatlan buszvezető előbb homályos, sötétlő foltokat kezdett maga előtt viziónálni, mintha sajátságos szellemalakok lettek volna, majd fokozatosan totális sötétség kerítette hatalmába kívül is, belül is. A most már támadó férfit a legkevésbé sem érdekelték az idő folyamatosan ketyegő, teremtő percei – annál inkább Fecskés pénztárcája, és személyesnek nevezhető, becses értékei. Pénztárcáját azonnal elvette, és személyes tárgyai közül sikerült azt a kis gyurmaszobrot is zsákmányolnia, melyet fia készített Fecskésnek valamelyik iskolai technika órán. Bár sohase mondta a fiának, hogy mennyire büszke rá, mégis ez a kis, szinte jelentéktelen szoborszerűség volt rá az ékes bizonyíték, hogy a marcona, mogorva külső alatt érző, és gondoskodó szív lapul. A sötét alak egy hatalmasat boxolt a védtelen Fecskés hasába, amitől azonnal térdre rogyott. Utoljára katona korában verekedett egy nagyot még a szomathelyi laktanyában, és bár az a kisebb mérkőzés döntetlennel zárult sok barátot szerzett, hiszen megelőzte hírneve.
– Hé… Várjon… kérem… - tompa hangokat kezdett orra alatt motyogni a most már tökéletesen ismeretlen környezetének. Az egykori ismerős környék hirtelen annyira megváltozott, mintha egy marslakó próbálna eligazodni az egyik legnagyobb fővárosi kerületben iránytű, és valamirevaló térkép útmutatása nélkül.
Fecskés nagy nehezen két karjára támaszkodva felállt, és máris tapogatni kezdett. Meglehetősen nehéz volt a dolga, mert eddig sohasem kellett a vaksággal megküzdenie. Egyszer olvasott róla, hogy akik farkasvakságban szenvednek olyanokká válnak a sötét éjszakában, akár a vaksi vakondokok, az orruk hegyéig sem látnak. Villámgyorsan jött a további felismerés: átmenetileg teljesen megvakult. Ha továbbra is ennyire kétségbeejtő lesz a helyzet hogyan fog majd buszt vezetni? Mi lesz az állásával, és a további karrierlehetőségével? A családja mindennapi megélhetéséről már nem is beszélve?
Agya szinte fotografikus memóriával lefényképezte és eléje vetítette gondolataiban a szomorú, és lehangoló jövő rémképeit. Apját Idősebb Fecskést alig egy éve temették el. Az öreg ivott mint a kefekötő, mégse merte senki sem szóvá tenni, hogy alkoholista. Legfeljebb csupán csak annyit mondtak, hogy jól bírja az italt.
Megpróbált elbotorkálni egy házfalba megkapaszkodva a közelben lévő zárva tartó újságosbódéig, mert ott még volt egy nyilvános telefonfülke. Ha sikerülne bepötyögnie a számot, talán hívhatna segítséget. Vagy inkább a rendőrséget kellene hívnia? Elvégre esetét úgy is minősíthetné, hogy rablótámadás áldozata lett, akit – átmenetileg -, meg is vakítottak.
Érezte, hogy a fokozatos idegesség, és szüntelen őrlődő aggodalom akár a hínár körbekeríti, és lehúzza mélyre; lélekenergiái vészesen merülni kezdtek. Mégsem adhatja fel ilyen kilátástalannak tűnő helyzetben. Annak idején a szomszéd gyerekekkel nőtt fel, mint utcagyerek, hiszen szülei folyton dolgoztak, mert úgy hitték építhetik a szocializmust, és a gyarapodást, amiből végül senki se kapott semmit. Az egyik utcájukban lakó komiszabb gyerek addig-addig idegesítette, míg a gyerek Fecskés megfogta apja trágyahordó vasvilláját, és beledöfnie lábába az enyhén rozsdás vasat. A másik fiút azonnal kórházba kellett vinni, és elefántrúgásnyi tetanusz injeckciót kellett kapnia, hogy nem akart vérmérgezést kapni. Ebből is látszik, hogy Fecskést hamar ki lehetett hozni a szilárdnak vélt béketűrésből.
Elért az utca végéhez, és kicsit szomorúan vette tudomásul, hogy aprópénze híján nem fog tudni telefonálni. Így fogta magát, és mivel elég közelnek találta a Bocskai utat máris tervbe vette, hogy ha törik, ha szakad elbotorkál addig, aztán lesz, ami lesz. Valaki majd csak segít.
Szerencséjére a Bocskai úton szinte mindig akadt egy-két kivilágított épület, így a közvilágítás sem volt annyira siralmas állapotban, mint a Feneketlen tónál. Talált egy kis ivókutat, melyből csöpögött a hűs víz. „Legalább egy kicsit megmosakodhat! Hátha visszatér látása!” – vélte. S máris paskolni kezdte arcába a hűsítő permetvizet, mely egyszerre megnyugtatta, és segített kitisztítani józan gondolkodását.
Az utca egyik sarkán lévő épületből egy házmester, vagy portásforma kis emberke jött ki. Fecskésnek mintha felerősödtek volna érzései, így hallása is egyre élesebbé vált. Olyan hangokat is meghallott, melyeket eddig szándékosan elkerült.
– Halló… Jó estét… Valaki… - köszönt, bár fogalma sem volt, hogy viszonozzák-e?
– Jó estét kívánok! Segíthetek valamiben? – a kis emberke ekkor vette észre, hogy valami nem stimmel a másik ember szemével. – Hát magával meg mi történt? – lepődött meg.
– Sajnos rablótámadás ért, és szeretnék eljutni a kerületi rendőrőrsre! Ha lenne olyan szíves és elkísérne addig! Ha jól tudom a Bocskai úton van! – észre se vette, és rettegő, belső félelme, mintha máris csillapodott volna.
– Persze, hogy segítek magának! Ez természetes! – Karolja át a vállamat! – a kis emberkéből senki se nézte volna ki az erőt, és lélekjelenlétet, de hát kicsi a bors, de erős!
Fecskés átkarolta a kis embert, és együtt lépésben tették meg a távot a kerületi rendőrőrsig, ahol a házmester bekísérte, és szólt a recepciónál posztoló rendőrnek, hogy ezt az embert támadás érte.
Fecskést azonnal bekísérték egy kihallgató szobába. Leültették, igyekeztek megnyugtatni, hoztak neki egy pohár vizet, majd részletesen kikérdezték, és megkérték, hogy pontosan mesélje el szomorú történetét. Mikor végeztek a tanúvallomással Fecskés megkérte az egyik rendesebbnek gondolt rendőrt, hogy hívja fel a feleségét, és mondja meg neki, hogy beszállítják a Szent János Kórházba. A rendőr felhívta Fecskés feleségét, akit a legmeghittebb álmából riasztott a házi telefon kellemetlen csörgő hangja.
Fecskés Mihályt beszállították a sürgősségi ügyeletre a János kórházba. Fecskésnének így is legalább háromnegyed órába telt mire sikerült megnyugtatnia akkor tizenegy éves fiát, hogy apuval nem lesz semmi baj, de neki sürgősen be kell rohannia hozzá a kórházba.
–De ugye nem lesz semmi baj! – a fiatalember arcát teljesen ellepték a reménytelen kétségbeesés könnycseppjei. Pedig számtalanszor megbeszélték már, hogy sajnos vannak és lesznek élethelyzetek, amikor bármi áron is, de erősnek, és karakánnak kell maradni, különben, ha nem vigyázunk egyetlen szemvillanás alatt eltaposhat bennünket az élet.
– Nem lesz semmi baj életem! Te most aludj szépen, reggel pedig iskolába kell menned! – Fecskésné egy darabig megvolt róla győződve, hogy reggelre visszaér a kórházból, mert fiának is szüksége van rá. Aztán vette a téli kabátját és a sálját és gyalog elindult a kórház felé.
Hamarabb odaért, mint várta, hiszen éjjel alig van forgalom. Amikor végre a kórterembe ért, ahol férje feküdt, mert nyugtatót adtak neki az egyik főorvos közölte, hogy a férjének valószínűleg vérplazmára lesz majd szüksége, melyet újra be kell fecskezdezni a retinájába, hogy a keringés kimossa a szeméből a vegyszert, amivel félhetően lefújták.
Fecskésné mindvégig igyekezett erőteljes, talpraesett benyomást kelteni, bár valójában sebezhető lelke legmélyén párszor már elsírta magát, hogy miért fordul elő ilyesmi olyanokkal, akik jóravaló, rendes emberek?
Amikor férje felébredt, - bár az égvilágon nem látott semmit, mégis mintha azonnal visszatért volna belé az elfelejtett életerő, hogy felesége magabiztos, és szerető hangját meghallotta.
– Drágám! Ugye te jól vagy, és a gyerek is?! – kérdezte józanul, reálisan, mint akit nem érdekelnek a lehetséges következmények, mert tisztába került mindennel.
– Igen szívem! Minden rendben van! Hozni fogok neked pizsamát, meg amire csak szükséged van! Az orvos azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, de vért kell fecskendezniük a szemedbe, hogy tisztuljanak a retináid! – muszáj volt megnyugtatnia férjét, mert bár egy magabiztos, és sokszor erőteljes embernek tűnt, mégis volt egy gyerekes imázsa, melyet megőrzött.
– Ne haragudj, hogy… nem mentem haza… - fogta el a mardosó bűntudat.
– Ugyan már drágám! Ne butáskodj! Neked most az a dolgod, hogy meggyógyulj! Nemsokára itt van a fiunk tizenkettedik születésnapja! Tudod, hogy nagyon szeret téged, és fel is néz rád! – szorította meg erősen férje kezét az asszony.
– Igen! Bocsáss meg, hogy sokszor nem vagyok jó apuka! Teszem amit kell! – hangja elfulladt. Szándékosan elfordította a fejét, mert úgy érezte sírnia kell, és ezt egy asszony nem láthatja.
Fecskésné még elüldögélt egy darabig férje kórtermi ágya mellett, aki az erős nyugtatók miatt hamar elszenderült, majd hajnalban öt óra felé haza indult, hogy otthoni életét is rendbe tehesse.