FÜLLENTŐS ALIBI



Valami miatt a legtöbben úgy néztek rá, mintha valami ismeretlen, legalább is vadidegen vadállat, vagy éppen marslakó lett volna, akit – meglehet -, csupán csak azért küldtek a föld nevű bolygóra, hogy megfigyelhesse az emberek hitvány, csenevész gyengeségeit.
Úgy közelítette meg pontban reggel háromnegyed hét előtt pár perccel a Kazinczy utcai egyetemi kar épületét, akár egy elitélt, akinek ez lesz a végső órája, mielőtt kivégzik, vagy közlik vele, hogy már soha többet nem lehet szabad ember. Szándékosan tétova gyávasággal lépett be a nagyméretű aulába, miután halk hangon igyekezett köszönni a mindig éberen posztoló portásnak.
Az aula nagyobb méretű helység volt. Első ránézésre még focimérkőzéseket is nyugodtan lehetett volna benne tartani, hiszen tágas és magas méreteivel az ismeretlen figyelő számára szinte minden esetben meghökkentő élménnyel szolgált. Most azonban kórházakban is használatos merev, és meglehetősen hivatalos fehér vaságyak voltak felállítva szám szerint vagy tíz darab. Rajtuk kórházi fertőtlenítőszagos lepedő, melytől az embert szinte azonnal elfogta az émelygéssel rokonszenvező hányinger, és tartósnak mondható rosszullét.
A hivatalos, és roppant szigorú nővérek, és segédápolók úgy viselkedtek, mint valami idétlen tudományos-fantasztikus filmek droid, vagy mechanikus automatagép főszereplői. Szinte vezényszavakra, és meghatározott sorrendben végezték el a rájuk bízott szakszerű utasításokat. Abban a percben, hogy az adott önkéntes véradók, akár a kísérleti nyulak kényelmesen lefeküdtek az ágyra, és felkarjukat nyújtották, mintha prédát, vagy alkalmat szolgáltattak volna a nővéreknek máris egy meglehetősen elefántnagyságú, jó éles tűvel valósággal felnyársalták a hajszál vékony ütőerek hálózatát. Akinél nem találtak vénát sokkalta rosszabbul, fájdalmasabban járhatott, mert addig kellett szurkálni a karját össze-vissza, míg egyértelműen nem szivárgott belőle a dús, bíborpiros vér.
A legtöbb önkéntes egyetemista szinte fülig érő szájjal, és ragyogó boldogsággal újságolta újdonsült ismerőseinek, és barátainak, hogy lám csak! Vért adott, és ezzel – ha szerencséje engedi -, máris megmenthetett legalább három életet. Szinte eufórikus érzés volt úgy segíteni másokon, hogy az emberek többségének csupán csak incifinci kisebbfajta kínjába került.
Darvas Ádámnak azonban ez a nap sem tartogatott sok szerencsét! Szinte szándékosan elbújt az egyik görögösen karcsú, betonoszlopfő mögött, és mintha csak egy megriadt, védtelen, árva kis állat volna, akit a szülei a kerek nagy erdőben felejtettek úgy leste megrémült, nagy, zöld szemekkel az ügybuzgó nővéreket. Mintha minden egyes hangot, elejtett célzást rendkívül jól hallott volna, hiszen érzékeit, belső ösztöneit a rettegő félelem, és veszélyhelyzet szinte tökéletesen felerősítette. Mintha maximumra tekerte volna a hangerősítőt, mely egy kis idő után torz, és kakofóniás hanghullámokat kezdett  barátságtalan visszhangok módján közvetíteni fejében.
„Hát köszöni szépen a megtiszteltetést! Igazán jólesik, tényleg, hogy éppen rá gondoltak, meg minden, de ő ebből az egész orvosi beavatkozásból egyáltalán nem kér! Már éppen eleget szenvedett és gyötrődött miatta egész gyermekkorában! Semmi szükség rá, hogy valaki ismételten győzködni kezdte, hogy csak egy szúnyogcsípés, vagy éppen méhharapás lesz az egész, és ezzel másokon is segíthet!” – Ami azt illeti a másokon való segítő szándék jogosságát szinte mindig is firtatta: hol cinikusan, hol sztoikus álláspontra helyezkedve. Hiszen kisiskolás korában sem segített rajta az égvilágon senki se, amikor szintúgy orvosi vizsgálatra vitték, és osztálytársai közül – többen is -, jócskán megszégyenítették, mire keservesen, vigasztalhatatlan bőgni kezdett, ami után kapott egy lórúgásnyi injekciót, mert a doktornéninek meggyőződése volt, hogy a jajveszékelő kisfiút azonnal, és hatékonyan meg kell nyugtatni. Persze azt szinte mindenki kihagyta a számításból, hogy az iskolai vizsgálat után Darvas Ádám ismét keservesen bőgni kezdett, és végig sírta árvaságában mind a hét órát.
Most megint itt volt egy kiáltástalannak, és totálisan reménytelennek tűnő veszélyes helyzetben. „Bárcsak láthatatlan lehetne, mint a legtöbb szuperhős!” – gondolta. Akkor könnyedén és szabadon mozoghatna az egyetem területén anélkül, hogy bárki is láthatná a kálváriáit. Hirtelen úgy érezte légszomj fojtogatja. Mintha egy ellenséges kéz szándékosan hóhérhurkot csavart volna vastag, bikanyaka köré, és jó szorosan megszorította volna, hogy még véletlenül se kaphasson levegőt, vagy szabad lélegzetet. Még most is rémálmai között hallotta a bandatagok vészjósló, szemétláda-hangját: „Most megdöglesz te szemét kis patkány a hülye családoddal együtt!”
„Miért nem lehetett boldog és egészséges gyermekkora, mint bárki másnak? Reggelente a szülei puszit adtak volna egymásnak, akár csak a szende, vagy túlságosan is elfogódott, vagy éppen szégyenlős hősszerelmesek, és akárcsak a régi filmekben az apuka megengedte volna, hogy a kertvárosi utcában – ahol rendőr csak ritkán járt -, egy kicsit tekergesse kedvére a kocsikormányt a kisgyerek.”
Óvatosan, akár egy betörő, vagy rafinált tolvaj kinézett a betonoszlopok mögül, és egy alkalmas pillanatban, mikor senki sem láthatta, hogy a több mint százkilencvennyolc centi magas, és legalább száz kilós pehelysúlyú mangalica testével kisebb akrobatamutatványt hajtott végre, hogy közvetlenül bemenekülhessen az aula melletti lépcsőházba, melynek a legalsó szintén helyezkedett el a jegyzetbolt, és a mindig illatozó büfé, ahol a legtöbb egyetemista kedvére falatozhatott.
Most villámsebességgel iszkolt. Ha rendeztek volna rövidtávfutó versenyt, egészen bizonyos, hogy egyéni kategóriában bronzérmet vihetett volna haza kimagasló teljesítményéért. Valósággal megrohamozta az alagsori lépcsőt, és csöndesen elrejtőzött a jegyzetbolt melletti kis falmélyedésben, ahol pontosan látni lehetett, hogy a rengeteg vas és aluminiumcsőnek, és különféle, bonyolultnak kinéző hálózati vezetékeknek bizonyára konkrét és egyértelmű rendeltetésük van.
Nem érdekelte, ha meglátják, vagy hogy megint újabb megszégyenítő, és szánalmas megjegyzéseket tesznek rá. Most igazán sírva fakadt, és úgy sírt mint aki elvesztette rajongásig szeretett szüleit, vagy egyetlen, halhatatlan szerelmét.
– Jó reggelt fiatalember! Csak nincs valami baj?! – kérdezte kedves érdeklődéssel Marika néni, a jegyzetboltos. Már tanév elején sikeresen összebarátkoztak. Azóta mindig érdeklődtek egymás élete felől, és sokat nosztalgiáztak, hogy minden mennyire egyszerűnek tűnt a régi időkben.
– Köszönöm szépen Marika néni! Csak belement valami a szemembe… - egy tapasztalt, özvegy asszonyt képtelenségnek bizonyult átverni, vagy megtéveszteni, hiszen hüppögő hangja sok mindent elárult, és leleplezett.
– …Nem tudom, hogy mi történhetett, de nem lesz semmi baj! Menjen csak fel bátran, nézzen be az órákra, és meglássa a nap végére már kutya baja se lesz! – mosolygott biztatóan, mint egy olyan őszinte, vagy rokonszenves asszony, aki sok világégést, és értelmetlen háborút túlélt, és valahogy mindig újra tudta kezdeni a dolgokat.
Darvas Ádám most inkább új rejtekhelyet keresett, mert rájött arra, hogyha a bölcs asszonyság továbbra is szóval tartja a végén még valaki kikotyogja, hogy hol van, és akkor vége lehet mindennek, amiért egészen idáig kitartott.
A jegyzetbolt mellett volt két ellentétes irányban végződő folyosó. Az egyik a számítástechnikai gépterembe vitte a hallgatókat, ahol szinte mindig gépzaj duruzsolt, és jó meleg volt, míg a másik folyosó a maga sejtelmes, hátborzongató sötétségével egy lakatlan, és madárlátta helységnek bizonyult, ahol aztán az ember ténylegesen elmélkedhet akár több évtizedet is, mert a kutya sem találja meg. Ádám ezt a folyosót választotta. Egy kis idő után, mintha a félelme is inkább általános, egészséges kíváncsisággá változott volna át, anélkül, hogy fel kellett volna adnia emberi elveit. Akár egy felfedező, vagy Indiana Jones lépésekben fedezte fel a sötét, és katakombaszerű folyosót. Mintha a jótékony sötétség – mely ebben a formában nyugodtan lehetett akár jótékonykodó barát -, szándékosan felerősítette volna a külvilág zajait. A jócskán elöregedett vezetékek recsegő, sercegő neszeit, melyek úgy beleivódtak az épület alapzajába, hogy szinte már eggyé váltak vele.
„Megfontoltan, és türelmesen kivár! Ha szerencséje van a nővérek legfeljebb a délelőtti órákban lesznek itt, így a délutáni előadásokra nyugodtan be tud ülni! Ha valaki megkérdezné, hogy hol volt eddig legfeljebb majd annyit mond, hogy elaludt, és reggel nem már későn csöngött az ébresztőóra!” – utóbb ezt az ötletet szándékosan elfelejtette, mert Darvas Ádámnál megbízhatóbb, és pontosabb hallgatója ritkán volt az egész egyetemi diákseregnek.
Egy hatvan vattos körténél kezdett olvasni egy verseskötet, és megpróbálta elfoglalni magát autodidakta kreativkodással. Verset írt a leggyönyörűbb, őzikeszemű lánynak, akinek odaadta az utolsó Kit-Kat csokiját, és akiről úgy hitte, hogy a vonzalom tartós és kölcsönös lehet, de egyelőre még nem történt semmi! Ha így folytatja tovább a végén a hölgy ténylegesen meggondolhatja magát és idő előtt férjhez megy, vagy másik pasit fog magának!
Minden tizedik percben Casio karórájára nézett. Ez a jelentéktelen, szinte gyerekes óra az évek múlásával egyre nagyobb terhet, és érzelmi értéket képviselt. Akkor kapta, amikor a kilencvenes évek elején első osztályba ment, és bármi történt is viszontagságos, szerencsétlen életében ez a kis óra mindenhova elkísérte, mint egy hűséges jóbarát.
– Öt perccel múlt kilenc! – mondta ki suttogva. – Most mihez kezdjek?!
Mivel más nem jutott eszébe fel-le sétálgatni kezdett akár egy önmagában elmélkedő, ókori filozófus, és megpróbálta kitalálni az élet értelmét.
– Vajon Nietzschének mi lenne a véleménye? Ha elfogadjuk a Schopenhaueri tételt, ami a létezés tagadására irányul, akkor az emberi életnek nincsen sok értelme. Az ember kénytelen újra és újra új célokat és vágyakat megfogalmazni magának, hogy aztán minden elpocsékolt idejét ezen álmoknak, és vágyaknak a teljesítésére szánhassa. És akkor nem foglalkozott a feleségével, gyermekeivel, családtagjaival csak beállít a robotmunkások táborába, akiknek már nincs is életük.
Eldöntötte, ha sikerül megkapnia a diplomáját ő minden szabad percéről számot fog majd adni, elsősorban önmagának, mert nagyon szerette volna már, ha a tartós, és megérdemelt boldogság rátalál.
A percek egyre keservesebben teltek. Míg nem tíz óra körül egyszer csak egy meglehetősen barátságtalan takarítónő jött arrafelé, így Ádámnak szednie kellett a cókmókját és tovább állnia, ha el akarta kerülni a felesleges kérdezősködéseket.
Sikerült bejutnia a másik folyosó végén lévő számítástechnikai terembe, ahol a legtöbb gépen ingyenes internetes hozzáférést biztosítottak a hallgatóknak, így végre kedvére hallgathatott zenét, pedig szülei felajánlották, hogy vesznek neki egy hordozható Ipadot akármi is legyen az. Szerette az új technológiai kütyüket, de mindig félt attól, hogy a tömegközlekedési eszközökön bárki ellophatja tőle. Ezért csak szükség esetén vitte magával – zsörtölődés apja tiltakozása ellenére -, vadi új okos telefonját.
A számítástechnikai teremben csupán csak egyik osztálytársa üldögélt, akivel – rendszerint -, együtt szokott hazamenni a Déli pályaudvar irányába.
– Szia! Na? Mi a pálya? – köszönt neki a szemüveges hölgy aki kissé kotnyeles volt, de meg lehetett benne bízni. – Hát téged meg mi szél fújt errefelé?! – kérdezte meglepetten, mert csak a vak nem látta, hogy Darvas Ádám sírt.
– Semmi, tényleg semmi! Ez csak azért van, mert a doki felírt valami szemcseppet, ami nagyon irritálja a kötőhártyáimat, és azért látszik úgy, mintha itattam volna az egereket! – könnyen rájött, hogy hazugsággal még nem lehet elnyerni senki bizalmát sem.
– Aha! Hiszi a piszi! – jegyezte meg elmésen az egyetemista hölgy, aki vélhetően már sok hazugsággal szembesült, és most úgy tűnt alig várja, hogy egy újabb verziót hallhasson. – Szerintem az történt barátocskám, hogy te rohadtul berezeltél egy kis tűszúrástól! Igaz-e?!
Hát erre mit lehet felelni? Ha bevallja az igazat mindenkinek előbb-utóbb a fülébe jut, de ha most megint hazudni kezd a törékeny bizalom pillérei ismételten megroggyannak.
– Tudom, hogy te alapvetően a latin macsókra buksz, meg az izmos pasik hoznak lázba, de annyi jó volna, ha nem csak a felszínes dolgokat vennéd észre! Tudod már pszichológiát is tanulunk, így a legfontosabb az ember életében a gyerekkori fejlődés! – meglehet, hogy ez volt az egyik kezdőlökés arra nézve, hogy egyetemista csoporttársa a továbbiakban nem kérdezett tőle semmit. Sőt, amikor a délutáni előadások alkalmával újra fitten, és egészséges közérzettel bement az órákra egyenesen segített kisebbfajta füllentős alibit szolgáltatni Ádámnak, hogy többi osztálytársa nem nézze sültbolondnak, és ami fontosabb ne nevesse ki.