EGY BARÁTSÁGOS MOSOLY

Özvegy Kelemenné arra gondolt, akkor hibázott, amikor nem csináltatta meg idejében a fogait. Gondolta is: ,,de hát így jár az, aki ideje korán megöregszik, és magára marad!”
Amint megérezte a valósággal kibírhatatlanul hasogató, pokoli fájdalmat a fogágyában, a gyökereiben, azonnal el kellett volna mennie egy olyan szakemberhez, aki - remélhetőleg -, fájdalommentesen szabadítja meg pácienseit a fájdalmak kálváriáitól.
Öt éve halt meg a részeges ura. Azóta nem igen mosolygott. Nem volt más férfi az életében, illetve egyszer majdnem. De hogy a fogai! Hallott már olyan bánatról vagy megrázkódtatásról, ami pillanatok alatt befeketíti, korhadttá teszi az ember fogait.
Előjönnek a testi bajok, az egekbe szökik a vérnyomás, nőni kezdenek az epe vagy a vese kövei, és csak szúrnak, csak hasogatnak, mintha kést döftek volna az ember oldalába. Fájnak az ízületek, táncolnak a reumás fájdalmak, na, és tartós álmatlanság, aminek vége-hossza nincsen, és minden éjszaka egy kínzó örökkévalósággal ér fel, hiszen az embernek nincs kedve aludni sem.
De hogy valakinek hullni kezdjen a foga?! Hát ő ilyesmiről még nem hallott.
Pedig már egy-két éve rákezdte, amikor elviselhetetlen hasítást érzett, föl is jajdult, mire a lánya, Ági megígérte, hogy beugrik a patikába valami fájdalomcsillapítóért. Végül aztán szegfűszeget rágcsált egész álló nap, hogy valamicskét mérsékelni tudja a tartósnak bélyegzett fájdalmat.
Csöndesen, de hallhatóan jajgatott tovább, mert olyan fájdalmai lettek hirtelen, amilyenekkel még nem találkozott, a szülésnél is jobban fájt, pedig lányával hosszan vajúdott, majdnem császár lett.
Ő sírt, végigcsorgott az arcán a könnye, és tudta, hogy valamit muszáj lesz tennie, ha normálisan akar éldegélni.
Egyik nap benyúlt a szájába.
Kicsit piszkált odabent, sziszegett és a nyelvével is végigsimított a fogain, hogy aztán kivegye az első példányt. Addig-addig ügyeskedett a fürdőszobai tükör előtt, míg az ide-oda kilazult fog egyszerre csak engedett a kérésnek, és tövestül kijött magától persze jócskán hagyva maga után vérfoltot, és néminemű gennyes turhát, melyet az öregasszony igyekezett - ha másként nem ment -, jóféle nyolcvanöt százalékos pálinkával lefertőtleníteni hosszan öblögetve, persze anélkül, hogy akárcsak egyszer is megitta volna a tiszta szeszt.
Semmi baj nem látszott azon az őrlőn, amit az ujjai között tartott.
Mintha egészen ép lett volna.
Valamilyen erő mégis kilökte az ínye húsából. Ez volt a kezdet, elég gyorsan és megállíthatatlanul kihullt az összes foga, és nem volt mind lyukas.
A hullást nem lehetett akadályozni, fog maradt a levesben, a pohárban, reggel arra ébredt, hogy szopogat egyet.
Biztosan le is nyelt egyet-kettőt.
A fogorvos képtelen volt megállapítani, hogy miféle rendellenesség okozhat ilyesmit.
Csakhogy így egy idő után nem mert mosolyogni. Ha mégis nevetett valamin, csak mert a barátnői olyan vicceset mondtak, vagy olyat látott, akkor is a szája elé kapta a tenyerét.
Így élt néhány évig végül, már nem volt foga, mindennap pürét evett, főzeléket, szószt és mártást, egyszer kipróbálta a gyerektápot, nem ízlett.
Olyan seízű kotyvalék neki többet nem kell. Különben is a mostani drágaságok mellett minek kellene neki ekkora luxus?
Aztán, mert a lánya is nógatta, meg tényleg kellemetlen volt így élni, elment egy másik fogászhoz.
Lecsípett egy nagyobb összeget a megtakarított pénzéből, pedig váratlanul lánya is utalt rá többször, milyen jól jönne most egy kis segítség.
Pedig úgy tervezte, hogy a megtakarított pénzből kisebb, nem túl drága utazást tesz, hiszen még soha életében nem hagyta el a kis városát, ahova született, és ahol életének egész idejét leélte.
Két hetet mondtak, de egy hónap alatt készen is lett az új, porcelános, kivehető, betehető műfogsora.
Elegáns darab volt, saját fénnyel.
Most már mosolyoghatott is.
A jó nevű rendelő Budapesten volt, és ő többször buszra, metróra pattant, hogy megtegye ezt a nem csekély távot. Bár mindenki mondogatta neki, hogy nénike jobban teszi, ha semmilyen hálapénzt, és egyebet nem ad a főorvos úrnak, mert a végén, még bűncselekményt követ el, az öregasszony rájuk se bagózott. Sütött jó finom, tejfölös-sajtos krumplispogácsát, majd egy hófehér borítékba tett egy ropogós, friss Deák Ferenc-bankjegyet, és készen állt, hogy kicsit gazsuláljon az orvosnak, aki szemmel láthatóan egyáltalán nem tiltakozott.
Amikor végzett a rendelőben kiment az napfényes utcára sétálni egyet.
Összenéztek végre ezzel a férfival, és ekkor ő elmosolyodott.
Nem föltűnően, nem hosszan. Tartózkodó mosoly volt, a férfi mégis zavarba jött:
– Segíthetek? - hajolt meg úri gavallér módjára előtte, akár egy szolgáló, vagy inas.
– Miért akar maga segíteni rajtam?! - csöppet sem az volt a szándéka, hogy máris leripakodik, vagy leordítja a fejét egy ennyire kedves, közvetlen korabeli embernek, mégis furcsán megemelte rekedtes hangját, amitől a másik megijedt.
– Én csak úgy gondoltam, hogy…
– Rosszul gondolta – mondta tettetett haraggal, menni akart.
Azt gondolta, ostoba vénember. Ez biztosan olyan hülye, nem ért semmit.
Itt penészedik egy padon, érthetne mindent.
Kilépett egy fiatal férfi a presszóból, elég hangosan beszélt az okostelefonján. Mintha csak azt akarta volna, hogy a legtöbb környéken lévő ember felfigyeljen rá.
- Figyelj cica! Nem tudom megmondani, mikor érek be melózni! Egyébként is szabin vagyok, és nincs az az Isten, hogy én bármikor is hajszoljam magam, vagy hogy mások seggét nyalogassam! - jelentette ki határozottan, amire már az öregasszony is jócskán felkapta a fejét, elvégre micsoda szemtelenség így beszélni, ráadásul a nyilt utcán, ahol mindenki szem és fültanúja lehet bizonyos kellemetlen eseményeknek.
Most arra gondolt kipróbálja vadonatúj protézisét. Lássuk csak! Hogy bírja a gyűrődést!
Elvégre, sokkal szilárdabb ételeket is muszáj lesz ezentúl megrágnia!
Lement egy aluljáróba, ahol volt egy látványpékség, bár ő sokkalta ízletesebb, és gusztusosabb finomságokkal igyekezett kényeztetni utcában élő szomszédjait.
Furcsa volt, rágott újra.
Akármit meg tud most már rágni.
Hosszan bámulta saját megöregedett tükörképét egy betört kirakatüvegben. Kivette a fogsort. Visszatette. Kivette.
Minden nagyon szépen működött, nem fájt, passzolt. Újra önmaga volt.
Látott egy fiatal férfit, aki szürkeszínű aktatáskáját szorongatta egyre görcsösebben magához, mintha abban - legalább is -, rejtett kincseket rejtegetne.
A fiúra mosolygott, talán a táska miatt, az meg mintha megijedt volna.
Próbálkozott még egyszer, de a fiú nem mutatott érzelmet, csak mintha jobban szorította volna magához azt az átkozott táskát.
Vajon mi lehet benne? Az uzsonnás doboz? Kérdőívek? Ostoba prospektusok?
Sötétben érkeztek meg, és ő tétovázás nélkül indult hazafelé, nem nézett föl a koromsötét égboltra ami ott magasodott az állomás mellett.
Hunyorogtak a főút lámpái. Ilyenkor már ritkán járnak az utcán, hangosabb minden mozdulat.
Vidéken olyan az este és az éjszaka, mintha minden beleveszne a hontalan lakatlanságba.
Három utca a buszmegállótól a házig.
Három utcát kell ebben a sötétben letudnia, ahol ismer minden kaput, kerítést, ismer minden kutyát, ismer minden horpadást.
Alig tett néhány lépést, már meg is hallotta, hogy követik.
Jött utána valaki, nem mert megfordulni, de hallotta a vásott cipősarok koppanásait.
Ő nem ment túl gyorsan, nem sietett, nem tudott már, az ő korában hogyan is szaporázhatott volna. A másik pedig vele tartott, átvette az ő szabálytalan, fáradt ritmusát.
Gondolkodott. Mi lenne, ha megállna, és hátrafordulna. Megkérdezné.
Ugatott egy kutya, az a fehér nagy dög, az a kuvasz, nem is hallotta az állat őrjöngésétől már a kopogást, de amikor a kerítésen túl járt, és a dög is elhallgatott, meghallotta újra, és azt is, hogy közelebb került.
Egészen közel volt...
Kopogott a cipő, szörcsögött az a másik, aki mögötte haladt, harákolt, kifújta az orrát, rettenetes volt, nagyon visszataszító, jött utána, így követte, te jó ég, mi lesz most. Egyre közelebbről érezte.
Már hallotta a lélegzését is, ahogy sípol a tüdeje, ahogy mind hevesebben veszi a levegőt, néha még sóhajtott is, köpött, sóhajtozott.
Most kellene megállni és megfordulni.
Most kellene azt mondani, én egy beteg öregasszony vagyok, nem kellene semmi rosszat tervezni.
Nem szabad akarni a rosszat.
Én szegény árva özvegy vagyok. Egyedül élek, a lányom csak pénzt akar, nem, ezt nem lehet mondani, az ingerlő lehet, egy magányos asszony, még ha öreg is, nagy csábítás, nem szabad a magányt emlegetni, azt kellene mondani, hogy dehogyis vagyok özvegy, már nagyon vár a férjem, a korábbi busszal kellett volna érkeznie, mert az orvosnál volt... a szíve miatt, beteg a szíve, félrever, ki akar ugrani a fészkéből, ezt fogja mondani neki, aki már szinte a nyakába lihegett, akinek érzi a savanyú lélegzését, aki már szinte nyúl utána, nyúl a májfoltos karja, a madár-törékeny nyaka után, aki meg akarja ragadni, aki le akarja teperni.
Csak megfordult gyorsan, és kirántotta a szájából a műfogsort. És a már valóban nagyon közelről imbolygó, árnyékban maradt arc elé tartotta.
Nem is mondott semmit.
Fénylett az a fogsor, bevilágította a másik arcát. Egy kis csend lett, felhő úszott a vigyorgó hold elé.
Kiderült, hogy egy részegeskedő suhanc volt csupán, aki meglehetősen ittasan érkezett haza a szórakozóhelyről, és most jóformán azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány. Arról meg aztán végképp nem tudott, hogy az öregasszony bizony jócskán ráijesztett, úgy hogy majd összecsinálta magát.
Megnézte a fogsorát, nahát, visszahelyezte a szájába. Cuppogott, csücsörített, jól van, passzol most is.
A szemközti házsor egyik ablakában elrántottak egy függönyt. Mintha egy nehány kíváncsiskodni vágyó szomszéd kinézett volna, hátha lát valami érdekeset.
Mennyi izgalom egy napra. És még mindig volt egy árnyékos utca hátra, aminek a sarkán lánykorában sokszor fütyültek utána a kanos legények.