TIZEDIK FEJEZET

Myreán szinte még saját szülei is képtelennek bizonyultak sok esetben kiigazodni! Hát akkor hogyan várhatta volna el, hogy két legjobb barátnője megérthesse azokat a belső lélekerőket, melyek vezérelni igyekeztek legtöbbször spontán, kavarós életvitelét. Mert azért valljuk be, hogy Myrea imádta azt, ha turbósítva zajlik, és szó szerint pezsegve forr körülötte a bohém, és habzsolható élet; a bulizós éjszakás korszakoktól kezdve egészen a csajos programokig, amikor kedvére terítékre kerülhetett az aznapi kimustrált pasi felhozatal, és természetesen a férfiak hím soviniszta bunkósága, vagy éppen az aktuális trendi ruhadivat!

Milyen vadítóan új, és extrém márkában feszítsenek a csajok, hogy eléggé dögösek lehessenek, és mégis halhatatlan nőiességüket előnyösen ki tudják aknázni?

Észre se vette, amikor az otthoni készülődésben váratlanul meglepte Annamari, aki szokásához híven éjszakai műszakból jött, és most elbűvölően szarkasztikus, és nyers volt nemcsak bunkósított modora, de mindig gyilkosan őszinte szabadszájúsága is:

- Menj arrébb csajszim! Vagy tűnj a pinába! Most aludni szeretnék legalább egy pár évet még, mert egyenesen hullának érezem magam! Mit akit szabályosan kifacsartak!

- De mi történt, hogy csak így?! – lepődött meg a másik, míg elrendezte valahogy festékes temperáit.

- Semmi, semmi bébi! Csak a szokásos nyavalyás éjszakai meló, amikor mindenki tombol, és meg van veszve! – felelte a tőle telhető nyűgösséggel.

- Azért remélem nem okoztál már megint akkora galibát, mint a múltkor? – kérdezte nagy jóindulattal.

A három jó barátnő általában igyekezett minden tabunak minősülő témát kifecsegni – legalább is, ami a jó ízlés határain belül maradt, és ami egyikük személyes terét sem sértette -, Annamari most kicsit kótyagos álmossággal felelt:

- Ha majd azt várod tőlem aranyanyám, hogy kitaglalom mivel töltöttem az istenverte időmet előbb fogsz megöregedni! Különben meg, egészen jól boldogulok! Kopj le! Tudod mit? Inkább kussolj!  

- Megértettem! Te figyelj csak! Megismerkedtem egy jóképű hapsival, és… - kezdett bele szokásos álmodozásaiba, folytatásos szappanoperai hangjával de Annamarinak aztán beszélhetett amennyit csak akart, mert fogta magát, semmivel se törődve a holtfáradságtól levágta magát a ,,munkaruhájában” magára terítette a takarót és már úgy horkolt jóízűen, mint akinek szabályosan orrsövényferdülése van! Se nem hallott, se nem látott állapotban leledzett, míg Myrea lökte neki a sóder-szöveget:

- …És képzeld csak annyira ellenállhatatlan azzal a kis borostával, amit mindig meghagy magán pár naposra! Szerintem tutira csak azért csinálja ezt, hogy a többi lány is rástartolhasson, és ráizgulhasson! Istenem… megdöglök érte! – fogta el a vágyakozás. – Ha csak rágondolok, már azonnal bizsergek! Jaj de fincsi popsija van! Annyira kedvem lenne megtapizni! Jól belemarkolni!  

Valahogy mindhármójuknak a vérévé vált a férfiakkal való közvetlen, és kölcsönös kapcsolat és törődés! Mégis három, teljességgel tökéletesen független útvonalat választottak ahhoz, hogy beférkőzhessenek a férfiak kegyeibe.

Míg Szilvi bölcs előrelátással inkább a visszafogott gyarmatosítást részesítette mindig is előnyben, addig Annamari és Myrea is azon a véleményen voltak, hogy addig kell ütni a forró vasat, amíg meleg; különösen igaz volt ez Annamarira, akinek ,,szakmájából” eredet, hogy a pillanatok művészetével flörtölt őszintén, és ez megkövetelte, hogy az azonnali aktív cselekvést! Míg Myrea is inkább amellett érvelt, hogy egy valódi vérbeli csajos csajszi azonnal, még szavak nélkül is bármikor elcsavarhatja akárcsak a legpartiképesebb agglegények fejét is! Pedig mennyi minden kifinomultabb nőies praktikát el kellett volna még ahhoz sajátítaniuk, hogy igazán értékelni tudják saját maguk nőies kisugárzásába vetett hitét.   

 RÁDIÓS KALAND

A rádióriporter-hölgy, aki eredeti végzettségére nézve közgazdász volt, és másodállásban mint szinkronszínész is dolgozgatott – feltéve persze, ha akadt munka, vagy felkérés most mindent hajszálpontosan, és gyilkos precizitással állított be, hogy a saját műsora vendégét ne csupán kényeztesse, de mindent megtehessen, hogy a riporteralany a lehető legszemélyesebb titkokat elárulhassa a magánéletéből, és ettől egy kicsit olyan bizalmas és sokkal ember közelebbi hangulata lehessen az adott interjúnak, melynek hangfelvételére most készült.

- Én azt szeretném, ha egy picit mesélnél a kedves hallgatóknak először a gyerekkorodról, amikor te a pályádat elkezdted! – vendégének először kicsit furcsa volt, hogy bár régóta meghitt és baráti kapcsolatban voltak a riporter-hölggyel, azonban a belsőséges kapcsolatuk szempontjából furcsán festett, ez az egybőli dolgok közepébe való vágás, és a tegezés. De hát alig ötven perc állt mindkettejük rendelkezésére és itt csak gyilkosan kiszámított, pontos mondatszerkezetekre futotta a sovány időből.

- Ez egy kitűnő kérdés! – kezdte bevezetőjét a fiatal történelem tanár, aki szakmája mellett még rengeteg furcsa, és különös dolgot csinált; könyveket írt, verseket, novellát, és színdarabot, és nagyon sok hobbija is volt. – az én gyerekkorom kezdetben a gondtalan vidámság jegyében telt, ezt nyugodtan mondhatom de… - most jött a vallomás őszintesége. Mindent felfedjen múltjából, vagy csupán csak a lényegre törő, fontosabb dolgokat, melyek a nyilvánosságra tartoznak, és a belsőségeket hagyja meg a magánbeszélgetésekre? Majd folytatta:

- … De sajnos közbeszólt az általános iskola, és a valódi életpofonok valójában ott kezdődtek! – eléggé ütős kezdésnek bizonyult, és ezzel a sarkalatos megállapítással most nem érezte magát teljesen egyedül, mert a vele szemben helyet foglaló bájos ifjú hölgy kutatva érdeklődő őzikeszemével folyton mondatait, hangsúlyait elemezte és figyelte. Mint akit mélyen megérintett a kálvária, melyet minden embernek személyesen szükséges megélnie.

A fiatal tanár kicsit közelebb hajolt az íróasztalhoz, melyen a sok technikai furcsaság kétségtelen felkeltette tudományos érdeklődését, most viszont inkább azt a tollat szorongatta, ami mint nélkülözhetetlen kelléke életének szinte minden nap vele volt, és kicsi jegyzetfüzete. Kinyitotta a füzetet, majd elkezdett mindenfélét firkantani, amíg a riporter-lány kissé szabódva, és szégyellően, mintha találgatni szeretné, vajon felteheti-e a következő mondatai súlyát megpróbálkozott a következő kérdéssel:

- Egy picit azt éreztem a hangodból, hogy te egy rendkívülien sebezhető, és érzékeny ember vagy; mondd csak, ezt te saját magad alakítottad ki önmagad számára, vagy megtudhatják-e a kedves hallgatók is, hogy mi volt nálad ez a mélyen meggyökeresedett fájdalom, és reményvesztettség? – hangja fátyolosabbá, ezáltal bensőségesebbé vált, míg gyönyörű gombszeme folyvást azt kutatta vajon nem vetette-e el nagyon a sulykot, hogy olyasmit kérdezett, ami egyébként egyeseknek tabu téma!

A tanár felnézett irkafirkáiból és kissé kizökkentette a leplezett nyugalmi állapota, melybe akkor került, mikor már az iskolai évekről beszélt.

- Kérem szépen! A fejlődéslélektanból már biztosan megtudtuk a legalapvetőbb emberi tételt, miszerint az ember meghatározó élményei, és első világhoz kötődése, és viszonya nagyjából kb. tíz éves korig ott dől el. Tehát ebből következik, ha a gyerekkorban az embert bizonyos negatív hatások, inzultusok, és ingerek érik akkor következésképpen a felnőtt életére is több mint valószínűleg a viszonylagos negatívitás is keserűen rá fogja nyomni a bélyegét! De maradjunk a kérdésnél, mert látom kis kegyed erre kíváncsi! Hát nézze! Én azt mondhatom, hogy mélyen meg kellett tapasztalnom azokat a pofon-törvényeket, melyeket talán egy hat-hét éves kisgyereknek még nem kellene megélnie, és nagyon sok olyan dolgot is látnom kellett, és tapasztalnom, mely gyakorlatilag egy az egyben aláásta az akaraterőmet, bátorságomat, vagy ha úgy tetszik karakánságomat!

,,Ezt a sok sallangot majd legfeljebb úgyis kivágja a főszerkesztő!” – gondolta a riporterlány. Bár nagyon szívéhez szólt, és mélyen megérintette az a fajta mélyen sebzett hangnem, ahogy egy sokat tapasztalt, mégis még egészen ifjú ember most négyszemközt vele beszélgetett. Tulajdonképpen az emberek többsége hajlamos megfeledkezni arról az egyszerű tényről, hogyha a másik ember benső életébe nyerhet kicsit bepillantást, megtisztelve kellene érezni magát, mert ez már a titkok tere, ahova rajtuk kívül csupán eléggé kevesen láthatnak be.

-… Én azt érezem, hogy nagyon összetett személyiség vagy; benned van egy mélyen rejtőzködő gyermekkori én, és ugyanakkor a tétova, hezitáló, és mások elől szó szerint menekülő felnőttes én, ami viszont még mindig sérülékeny és nehezen megérthető!

A fiatal tanár sohasem volt egy arrogáns, vagy hiú ember, mégis, ahogy hallgatta azzal a kellemesen csicsergő lágy hangjával az ifjú hölgyet rögtön földöntúli melegség járta át zsibbadásnak indult végtagjait.

A riporterlányt ellenben mintha az adott ismert emberek vonzása kicsivel jobban érdekelte volna, mint a mögöttük megbújó ember – elvégre részben ez volt a munkája: ismert, vagy ismerős emberek magánéleti titkai között búvárkodott és előszeretettel vájkált és minél szaftosabb, érdekfeszítőbb volt egy-egy story az ifjú hölgy meglehet annál jobban teljesített a jól fizetettek listáján.

,,Nem az a baj, ha az ember őrzi magából a gyermeket, sokkal inkább az, hogy a világgal szembeni kihívásokra hogyan készítheti fel, vagy egyáltalán felkészítheti-e?!” – morfondírozott, és észre se vette, hogy jócskán eltelt legalább másfél haszontalan perc, amit megint csak a technikusoknak szükséges majd újravágniuk, hogy egyáltalán egy használható felvételt kaphassanak.

- Egy picit akkor talán menjünk tovább! – csöppet sem sürgetésnek szánta, de időközben észrevette, hogy az üvegfal túlsó oldalán főszerkesztő főnöke azzal a mindig siettető látványosságával, és ezzel irritáló személyeskedésével az órájára nézett, ami azt jelentette, hogy haladni kell, mert rohamléptekkel fogyatkozik a drága idő!

- Azt hallottam rólad, hogy megpróbálkoztál a Színművészeti Egyetemmel is! Ez igaz, vagy kulturális kíváncsiságodat szeretted volna egy kicsit kielégíteni! Ha erről egy picit mesélnél nekünk, bizonyára többet is megtudhatnánk rólad! – A mondat utolsó fele kicsit éneklő hangúra sikeredett, amit mások úgy értelmezhettek volna, hogy a riporter-hölgy kicsit felszínes modorú, de ez egyáltalán nem annak tűnt.

A tanárember felhúzta a szemüvegét, mert még az álmaiban sem gondolta volna, hogy ennyi magánéleti titkára napfény derül. Kicsit megrémült, mert görcsösebben, és feszélyezettebben kezdte markolászni már erősen verejtékezős tenyerei között az a szerencsétlen golyóstollat, ami mindig hű szolgálatot tett valahányszor csak valami fontos, vagy érdekes információ kapásból eszébe jutott.

- Khm… Khmm… - mielőtt belevágott volna hatásvadász célzattal párszor szándékosan megköszörülte a torkát, csakhogy további jelentőséget biztosíthasson további lényeges mondatainak.

- Mielőtt jelentkezhetem volna a Színművészetire, ami még az én időmben Főiskola volt előtte jártam – ha jól emlékszem -, körülbelül másfél évet egy színi tanodába is, ahol megpróbálták megtanítani az adott mesterség egy-két alapfogásait, és ahol egy-két színészlegenda is tiszteletét tette. Az ember kicsit mindig is megdöbben, amikor az általa isteni magasságokba emelt személyekről egyszerre csak lehullik a lepel, és rádöbben, hogy ők is egyszerű halandói a földnek! – kicsit ironikus volt a hangja. Mint aki szemlátomást mérleget von a múltbéli események és a jelen történései között, és szinte folyamatosan mérlegel.

- … És mi volt annak az oka, hogy pályafutásod egészen másként alakult, mint azt szeretted volna?

- Hát… elmentem a felvételire, ahol már az első rostán közölték, hogy nem tudják elképzelni, hogy egy alapvetően teltkarcsú, és molett színésszel játszhassák el Hamletet, vagy ha tetszik Cyránót! Majd ezt követte a Tanárképző Főiskolai Kar, ahova pontszámok hiányos volta miatt, mint költségtérítéses hallgatót felvettek és elkezdhettem a magyar-történelem szak járását!

- Tehát, akkor azért mégsem kanyarodtál el a humán tantárgyaktól sőt! Gyakorlatilag a magyar, és a szépirodalom ,,szerelmeseként” továbbra is az álmaid közelében tartózkodhattál? – igyekezett szépen körülírt mondatokban fogalmazni, mert kislány korától arra lett nevelne, hogy szépen és helyesen beszéljen az anyanyelvén.

- Igen, hát ez több szempontból is egy mérföldkő és egyben huszárvágás is volt, mert az imádott magyar szakot sajnos le kellett adnom, ha azt szerettem volna, hogy megkapjam a diplomát! – hangja még fájdalmasabban csengett. Aki most láthatta volna pufók, és kissé pirospozsgás arcát, mely egyfolytában masszív üveggolyókban csurgott rögtön elfogta volna a megértő részvét és az önzetlen szánalom.

A fiatal riporter-hölgy is mélyen átérezte azt a fajta életutat, melyet most hallgatott. Világító sötét szeme csak még jobban kitágult, és megtelt az adakozó szeretet bensőséges lángjaival.

A történelemtanár lélekben már előző este megpróbált tisztességesen felkészülni a rá váró rádióbeszélgetésre. Föl s alá járkált késő estig egyfolytában a nappaliból be a hálóba, aztán fordítva a sorrenden a volt gyerekszobából az első szobán át a konyháig. S miközben összevissza járkált, mint egy magában merengő holdkóros, vagy tébolyodott egyetlen kérdést fogalmazott meg töprengő agyában: ,,Vajon önmagát adja-e, vagy a státuszának és foglalkozásának megfelelő pedagógust, ami tekintélyt és tiszteletet parancsoló szakma volt egykoron?”

Mivel soha nem volt szokása, hogy igen-igen fontos megbeszélések, vagy értekezletekre kialvatlan, és erősen álmos kifejezéssel érkezzen meg aznap jócskán korán fél nyolckor elment aludni, és meglepően frissen ébredhetett reggel ötkor. Kávészürcsölés közben egy egyszerű hófehér papírlapot félbe hajtogatott; az egyik fele lett a beszéde, míg a másikra alapvetően azok a lényeges tudnivaló kerültek, melyek nélkülözhetetlenek életútja konkrétabb, és összetettebb megértéséhez.

Amikor végzett még mindig nem tudott megnyugodni, és inkább evett valamit, mielőtt inget vasalt, és fekete nadrágot készített ki; Különben is minek töri így magát, elvégre a hallgatók a hangjára lesznek – jobb esetben kíváncsiak -, és egyáltalán nem érdekli majd őket a külső. Viszont azt is ideje korán megtanulta, hogy az öltözék valahol igencsak sokat jelent, és sajnos az emberek többsége a legelső benyomás alapján hajlamos mérlegelni és dönteni.

A rádió szerkesztősége egy kisebb vidéki községben volt, ahova ideje korán el kellett indulni, ha az ember azt szerette volna, hogy pontosan érkezzék; így hát valamivel háromnegyed hat előtt kocsiba vágta magát, és el is indult a közel két és fél órás autópályán megtett útra.

Szinte minden autópályára érvényes, hogy ott a KRESZ-szabályok csak korlátozott, kitágítható értelemben használatosak, s mint ilyenek sajnos megszokottakká váltak a balesetek.

A lány most félbeszakította:

- Mindez amit eddig elmondtál egy nagyon tanúságos, és sok tapasztalatot gyümölcsöztető életútról tanúskodik, de engedd meg nekem a kérdést, hogy akkor mihez kezdesz most, mik a további terveid? elképzeléseid? – hátradőlt forgatható székében, és komolyan, érdeklődően rágni kezdte szemüvege szárát, mint aki benyomást szeretne tenni a másiknak, vagy határozott és konkrét céljai vannak.

- Köszönöm kérdésed! Igen! Ötleteim lennének, és nagyon sok megvalósításra váró álmom is, de ahogyan az már lenni szokott sajnos a legtöbb elképzelés, ami az ember agyából kipattan az vagy amiatt bukik meg mert az anyagi forrásai nem elegendőek, vagy pedig amiatt, hogy nem tud elegendő kapcsolatokat teremteni maga körül, akik egyáltalán segíthetnék!

A riporterhölgy most megvakarta a fejét; úgy tűnt, hogy emészteni kényszerül a sok információt, amit eddig hallott. Most nem vette le róla a szemét – legalább is a tanár úgy érezte, hogy azok a hatalmasra tágult gyönyörűséges mandulaszemek is szinte a legapróbb megnyilvánulását, arcának kitágított mimikáit, gesztusait, ráncait is képesek meglátni, és a bennük jelenvaló szinte tapintható sebezhetőséget, és félelmek magvait.

A lány közben rápillantott a CD-korongra, hogy lehetőleg a felvétel adása egyenletesen forogjon, és egy-két gombot még feltétlenül megkapcsolt; hiszen jobb a biztonság a valóban megismételhetetlen interjúk során.

- Nagyon sok mindent halottunk eddigi életedből! Azt szeretném megkérdezni, hogy a családod hogyan viszonyult a te kissé furcsa és külön kétlakiságodhoz? – érdekes volt csilingelő, éneklő hangja, mintha szándékosan mindig a mondatok végénél hatásvadász célzattal megemelte volna az eredetileg ereszkedő hangsúlyt, mintha ezzel folytatásra sarkallaná a további néma mondatokat.

- Hát kérlek… - érződött a hangján hogy erre mintha nem lett volna felkészülve, mert egy kissé elbizonytalanodott -, édesanyám drága föl se vette, vagy legalább is annyira nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, hogy egyetlen fia a kultúrára adta végleg fejét, viszont apám sok ideig még masszív ,,ellenállást” tanúsított, és sokszor ellenkezett, mert ő egy roppant morózus ember, és neki sokkal több időre volt szüksége a változáshoz. Ő minderre elidegenedéssel és meglehetősen értetlen passzivitással reagált.

- … De azért, ha jól gondolom valamilyen szintén büszke volt rád, különösen, amikor a könyveid, és műveid is már napvilágot láttak, és beindulhatott a kulturális, irodalmi pezsgés? – ezt olyan ellenállhatatlan kedvességgel, és kitüntetően figyelmes bájossággal említette, hogy a fiatalember most legszívesebben megpuszilta volna, de nem merte megtenni.

- Hát kérlek… azt kell hogy mondjam, hogy… ez is változó! Én körbejártam, telefonáltam, és e-maileztem Budapest összes könyvkiadással foglalkozó vállalatát, kiadóját stb. Vagy vissza sem írtak, és összesen akadt egy – legfeljebb két kiadó akik azt felelték, hogy anyagi indokok miatt sajnos nem vállalhatják el műveim kiadatását, hacsak anyagilag én sem szállok be, és amikor közöltem velük, hogy alkalmi munkákból igyekszem fenntartani magamat többet már vissza sem hívtak.

A hölgy finom, és roppant kecses lábait keresztbe vetette; választékos eleganciájával mindig is látszott, hogy talán nem is formaságokra fekteti a legnagyobb hangsúlyt, talán éppen az adott művészi műveletet szerette volna minél élethűbben leutánozni, és ezáltal sakkban tartani védtelenített ,,riporter-áldozatait”.

- Ez bizonyára nagyon megviselt! – érződött, hogy tökéletes empátiával viszonyul a megtörtént, tehát visszafordíthatatlan eseményekhez, és azokhoz a múlt szilánkjaihoz, melyek még elevenül égtek a másik lelkében; azt nem lehetett igazán pontosan tudni, hogy ez a felebaráti részvét vajon ténylegesen a tanárembernek szól-e, vagy a fiatalembernek, mint magánszemély?

- Kérlek, bocsáss meg, ha esetleg túlzottan érzékeny húrokat érintettem, vagy tabu témákat! – hangja fátyolossá, rezgőbbé rendeződött, és ő maga is alig vette észre de, mintha fázna párszor meg is reszketett.

A fiatalember önkéntelen reakcióval, mint aki adakozó segítséget szeretett volna nyújtani azonnal visszakérdezett: - Nincsen semmi baj!

A hölgy szívét ebben a pillanatban érte valami láthatatlan mégis nagyon intenzív villamos ütés; hangtalan vulkánkitörésnek indult először, hogy birtokba vegye a szívét, és még egyikük sem sejtette, hogy lesz-e egyáltalán folytatása…

- Ezek után arra gondoltam, ha az adott kiadók nem fogadnak el, akkor megkeresek olyan kiadókat, akik a self made man publishing  tehát a csináld magad kreatív csapatát képviselik, és megjelentetik a műveimet, szárnypróbálgatásaimat. Minden kezdet nehéz, de szerintem a legfontosabb lenne, hogy a kezdeti lelki energiákat serkentő lelkesedést senkinek sem szabadna azonnal és rögtön feladnia, sőt tartalékolni illene a valóban embert próbáló napokra is!

A riporterhölgyet annyira lekötötte és érzelmi szintén azonnal meg is indította vele szemben ülő pufók fiatalember nagyon őszinte és sebzett beszédessége, hogy mintha már nem is a hanglemez, és a felvétel lett volna fontos, - sokkal inkább az, hogy minden érzelmi, és emocionális eszközzel fenntartsa a hangulatos és belsőségesre sikeredett beszélgetés még hátralévő foszlányait. Éppen a negyvennyolcadik percnél vette észre, hogy a hanglemez, mely a méltó feladatra volt hívatva cselekedni azon mód betelt: ,,Most mi lesz? Az adott műsoridőből még mindig van jó hat perc, és ezt valahonnét pótolnia kell! Egyetlen megoldás maradt kínálkozólag, ha nyomban bekapcsolja a magnetofonját is, és csak a saját lélekjelenlétén múlott, hogy előző este mindig tett bele ceruzaelemet!

- Kérlek… csak egy pillanat… - előkotorta otthoni kis táskájából a kilencvenes évekre jellemző, még szalagos hangfelvevőt, ami úgy festett mint egy fekete, nagyobbacska szivardoboz.

- Minden rendben lesz?! – kérdezett vissza a másik kicsit aggodalmasabban.

- Ó, hát persze! Tessék! – kattintotta be a felvevőgombot a hölgy. – Akkor talán folytathatnánk is!

- A fiatal történelem tanár most arra gondolt, hogy mennyivel könnyebb lenne talán ez a beszélgetés egy hangulatos naplementében a kihaltnak vélt tengerparton, ahol minden lakatlan, csupán csak az egymásért élő szerelmesek suttogása örök és felbecsülhetetlen, melyet egymásnak súgdosnak. Azt álmodta, ha végre rátalálhatna az örök szerelem nem kellene már mindenért bocsánatot kérnie, és kisstílűen magyarázkodásokba bocsátkoznia; csak hagyná hogy magával ragadhassák az adott pillanatok, és érzelmek és akkor talán sokkal elégedettebb lehetne mint eddig. Eddig sem volt telhetetlen és elégedetlen, legfeljebb csak türelmetlen, de azt is valami mondhatatlan, és makacs szívóssággal képviselte. Jó lett volna egy szép kis otthonos család talán... ahova örömmel érkezik meg az ember, és ahol akkor is szeretve és mindig tisztelve van, ha görcsös igyekezettel megszeretné önmagában őrizni a ,,nagy gyereket."

- Aztán mi történt? – riasztotta fel álmaiból a riporterlány.

- Hát kérlek… ami lenni szokott! A könyveim valahogy nem fogytak se az adott könyvpiacon, sem a könyvhéten, sem a könyvesboltok kirakataiban, így hát következett a könyvek általánosított leértékelése, ami további süllyedéseket, és zuhanásokat eredményezett.

- Köszönöm, hogy megosztottad velem, és a kedves hallgatókkal életed ,,regényét.” Hát akkor… - kicsit keresgélte a szavakat. – Ennyi fért mai műsorunkba! Búcsúzik önöktől a műsorvezető, és a vendége, és ne feledjék továbbra is hallgassák a vidék rádióját, ami elhozza önöknek az otthon hangját!

Kikapcsolta a felvevőgombot a magnetofonján is. S önmagában azon morfondírozott, hogy ,,ennyi lenne egy befejezetlen élet története? Egyetlen szánalmas hanglemezre rámondott, gyakorlatilag megbeszélt sablonszöveg?!” – Kicsit megalázónak találta a helyzetet, hiszen riportvendégei mindig is érdekes történetekkel töltötték fel folyamatosan gazdagodó műsorának széles választékát, de ezek a vendégek elsősorban sokat megélt, és tapasztalt emberek voltak. Úgy érezte most magát, mint aki szándékosan beavatkozik a másik életébe – méghozzá szakmájából jövő utasításképpen -, és ezt kifejezetten nem tartotta etikusnak.

A fiatalember is kicsit kinyújtóztatta elzsibbadt, felizgult végtagjait, és igyekezett úgy látszani, mint aki tökéletes kontrollt gyakorol idegrendszere felett; mint aki teljes mértékben megnyugodott, már csak azáltal is hogy ezt a bájos, és gyönyörű hölgyet hallgathatta: méghozzá teljes életnagyságban.

A riporter-hölgy megköszönte a fiatal tanárnak, hogy befáradt az interjúra, és átadta neki névjegykártyáját, ahol az összes publikus elérhetősége föl volt tüntetve.

Szabadkozva adta át a kártyát; érezte, hogy reszket a térde, és gyomorgörcse rándulnak belső szervei.

- Ha nem bánnod akkor… szeretném, ha kapcsolatban tudnánk maradni!

- Azt én is nagyon szeretném! – szokásához híven kicsit meggörnyed tartással kezet csókol az intelligens hölgynek.

Még azon a héten a hölgy kitartó, és karakán helytállásának köszönhetően – hiszen egyébként a fiatal tanár különben sem vette volna a merszet, sem a bátorságot, hiszen egy olyan rendkívüli nő mit is akarhatott volna egy olyan kissé unalmas, és szabályok, és hétköznapi rutinok szerint éldegélő emberkétől mint ő – megbeszélt vele egy kisebbfajta találkát az egyik hangulatos belvárosi romkocsmában. A fiatal hölgy ugyanis imádta az olyan romantikával megfűszerezett helyeket, ahova még nem gyűrűzött be masszív elszántsággal a nagyvárosi közforgalom, és autóáradat forgataga, és ahol kellemes, ,,kertvárosokra” jellemző környezetben az ember akár még órákig is képes lett volna elbeszélgetni azzal, akit igazán érdekel. Erősen szabadkozott a telefonba, hogy nem jelentkezett be előre, de a munkája sajnos olyan, hogy egyetlen percet sem szabad fölöslegesen elvesztegetnie, hiszen minden másodperce olyannyira be van táblázva és osztva, akár egy gondoskodó, és halálpontos svájci óramű.

- Szia! Hát hogy vagy mindig? – azonnal kérdezett, mielőtt a másik bármit is felelhetett, vagy reagálhatott volna. Ez is hasznos kombinációja volt egyik ,,támadási stratégiájának.”

- Köszönöm kérdésedet! És te? Hogyan alakul a karriered?

- Ez így nem fair, már megbocsáss! – kicsit méltatlan színt váltott a hangja, melyben érződött a neheztelés, de csak nyomokban.

- Bocsánatot kérek! Hogyan?!

- Nem válaszolhatsz egy kérdésre kérdéssel drága barátom! Ez szigorú szabály! – koppintott az orrára.

- Mindenkitől elnézést kérek, akit megbántottam volna, de a beszélgetés fonalát különben is – ha jól emlékszem te indítottad -, és én csak reagáltam rá! – kimérten igyekezett felelni egyetlen cseppnyi feszültségtől mentesen, nehogy a másik gyanút fogjon.

- Hát te még a tréfát sem érted? Kis butuskám! Látom a humorérzékedre jócskán ráférne a restaurálás! – gyönyörű, hibátlan zongoraívű fogsorát megvillogtatta feléje, és a zsongító, délutáni nagy fényben gyönyörűbb volt ez a halhatatlanságot ígérő pillanat.

- Bocsáss meg kedves, de ma nem vagyok formában, mert tegnap egész álló éjjel dolgozatokat kellett javítanom, hogy ma áttudjam adni a gyerkőcöknek! Ugye nem haragszol nagyon?!

- Ugyan már! Tegnap az én napom is nagyon zsúfolt volt, mert két helyre is hívtak játszani, és be is kellett ugranom az egyik főpróbára, mert később kiderült az egyik kolleganőm beteg lett, és az előadást mindenképpen meg kellett tartani! De fogalj már helyet az ég áldjon meg! Mi a csudáért álldogálsz még egyfolytában? – kissé bosszantotta, hogy egy olyan felelősségteljes hivatást választó fiatal miért álldogál egy szál magában előtte, mint egy sóbálvány, amikor helyet is foglalhatna?

- Bocsánat, de ez azért van így, mert azt gondoltam, hogy előbb kihúzom előtted a széket, míg te helyet foglalsz, és én csak azt követően ülök le!

A hölgy ennél váratlanabbul már ritkán, ha pirulhatott volna el jóleső érzéssel, mert nem is gondolhatta volna, hogy léteznek még ennyire kedves, figyelmes és jó modorú fiatalok is. A legtöbb fiatalabb korosztály csöppet sem azzal kezdte, hogy hellyel kínálta a barátnőit, sokkal inkább pofátlanul vedelni kezdte a dobozos kólákat, és hanyag nemtörődömséggel dobták le magukat az adott ülőalkalmatosságokra, anélkül hogy megkérdezték volna egyáltalán ez megfelel-e a másiknak?

- Igazán drága vagy, hogy erre is gondolsz! – nyugtázta jóleső érzéssel és most kitüntető büszkeséggel. Jólesett ennek a különös, kisfiúsan szerény, mondhatni már visszahúzódó ember társaságában sütkéreznie, aki pontosan tudta, hogy honnét hova tart, és hogy még mit szeretne megvalósítani!

- Hát akkor csak utánad drága hölgyem! – kihúzta előzékeny udvariassággal a széket, és hellyel kínálta.

- Igazán nagyon köszönöm figyelmességed! – helyet foglalt, és igyekezett ügyelni rá, hogy a gyönyörű, mégis könnyed nyári ruha megpróbálja takarni szüntelen pirulását, amivel csak még szenzációsabban nézett ki. Finom, kecses nyakának íve is mindjobban a bíbor különböző színárnyalataiban játszott, és kicsit ez most zavarta, mert nem tudta, hogy az érzelmeket kimutathatja-e egy olyasvalaki irányába, akivel csupán egy ötvenperces interjút készített, azonkívül egyebet nem tudott.

- Tudod, nagyon megható volt az interjú közben a belőled áradó közvetlen őszinteséged, ahogy nemcsak láttad a dolgodat magad körül, de ahogy bizonyos összefüggéseket is kezelni tudtál! Igazán nagy benyomást tettél rám!

A fiatalember úgy meglepődött, hogy legszívesebben köpni-nyelni is alig bírt volna, de erre mint pedagógus mindig készenlétben állt, hogy azonnal másra terelje a szót, ha megakad, vagy nem megy a munka!

- … És, hogy sikerült az adott darabod, amelyben te vagy az egyik főszereplő? – megkerülte szándékosan az eredeti témát, remélve, hogy a hölgy érzelmeit ezzel is egy kicsit lazíthatja és oldhatja.

- Köszönöm kérdésed! Egészen jól boldogultam, boldogulok a kihívásokkal, csak tudod olyan mérvű maximalitást kényszerítenek sokszor az emberre, hogy komolyan mondom, sokszor igazán nem is értem, hogy hogyan lehetséges a tökéletességet a színpadon is megjeleníteni?

- Szerintem az emberek manapság mintha szándékosan is félreértették volna a tökéletesség fogalmát! Mintha elfelejtették volna az egyszerű képletet: a tökéletesség nem létezik, legfeljebb csak törekedhetünk rá, de ugyanakkor, hogy az axiómát megfordíthassam nem az lenne a lényeg, hogy a világ szemében az ember tökéletesnek tessen, hanem az, hogy önmagát elfogadja, és ha sikeresen talált valakit, aki ugyanúgy működik majdnem mint ő, akkor az lehet a jövőbeni bizalom egyik sarkalatos alapja!

- Hú! Hát ezt nagyon szépen mondtad! Szerintem minden ötödik év után lehetne egy szakdolgozatot írni, melynek tárgya maga az Ember lenne! – de ezt valami olyan szinte ellenállhatatlan túlbuzgósággal és istennői lelkesedéssel közölte, hogy a másiknak önkéntelen is nagyot dobbant a szíve.

A lánynak hirtelen most az a kissé megmagyarázhatatlan, és mégis reális gondolata támadt, hogy valakivel akit eddig még nem ismert hogy létezhet, hogy máris kialakult a jó hangulat és a kölcsönös kedvelés láthatatlan egyvelege? Ezen maga is megdöbbent; persze feltűnést kerülve és leplezetten.

-… És mondd csak? Hogy lehet az, hogy egy ennyire felvilágosult, és bizonyára roppant intelligens tanárember még nem találta meg élete szerelmét?

A fiatalemberen látszott, hogy nem szívesen teregeti ki a magánéletét vadidegeneknek mégis ahogyan most nézett sokkal inkább hasonlított egy eltévedt, kisfiúra, mint egy harmincéves emberre. Mintha minden fájdalom, megaláztatás, és stigma-bélyeg melyeket az évek súlyai alatt sikeredett összegyűjtenie most egyesült volna tekintetében!

A hölgy rögtön észrevette, hogy érzékeny húrokat pengetett, és rájött, hogy ennél kihívóbban és kissé nyomulósabban már nem is szabadott volna megközelítenie az adott témát.

- Bocsáss meg! Én igazán… ne haragudj! Ez oltári nagy tapintatlanság volt tőlem! Csak tudod… hogy is fejezzem ki magamat? Mintha lenne benned egy másik valaki is… értesz? Egy sokkalta sebezhetőbb, törékenyebb és nagyon érzékeny valaki, akinek szüntelen támogatásra lenne szüksége hogy tovább tudok lépni az élet sakktábláján.

- Nem történt semmi! Kérdezz csak bátran! – kicsit gépesített hanggal hangzott a mondata, de minden jó szándékát sikeredett belepréselnie.

- Bocsáss meg nekem, de már az első néhány alkalommal olyan jó veled együtt lenni, hogy attól tartok ez tartóssá válhat!

A fiatalember gondolatai között rögtön előfordult a berögzített feltételezés: ,,Hát akkor most mi van? Szereti, ha együtt vagyunk, vagy ez csupán csak a kezdet kezdetet?” Mindenesetre kezdésnek egyáltalán nem is olyan rossz!

- Ennek igazán örülök és… - nem tudta befejezni, mert a hölgy azonnal közelebb húzódott hozzá; mintha szándékosan átszeretne ugrani rögtön és azonnal egy láthatatlan határvonalat, vagy válaszfalat, mely eddig szívüket elválasztotta, vagy kirekesztette egymástól, és óvatosan, mintha egy puha, és érett gyümölcsöt szeretne megkóstolni cseresznyeszínű, lágy ajkaival finoman cirógatni kezdte a másik száját.

Eltelt így legalább tíz perc, mely máris egy örökkévaló boldogsággal felért!

- Úgy sajnálom! Ezt nem kellett volna! Azt hiszem túl gyors voltam már az első alkalommal! Igazán sajnálom és nem szoktam így viselkedni… csak hát… tudod kihozta belőlem a stressz, és az összes többi! – váratlanul húzta vissza puha ajkait, ami egyáltalán nem volt szokása, ha valamibe igazából belekezdett.

- Én nem haragszom rád! De ha megengedsz egy kérdést?

- Tessék csak! – ideges apróbb remegéseit, hogy leplezze látványosan előbb matatni, majd sebesen turkálni kezdett kisméretű retiküljében. – Igen! Még figyelek rád! – ellenállhatatlanul mosolygott.

- Nézd csak! Te egy igazán csodálatos hölgy vagy, és roppant intelligens, de nem szeretném, ha miattam bármi bajod vagy problémád lenne! Nem késel el a munkahelyedről?

- A francba! – ütött szöget a felismerés benne -, tényleg! Ne haragudj rám, de most már tényleg rohannom kell, de megígérem jó, hogy később a hét folyamán még folytatjuk ezt a kellemesnek induló beszélgetést! -  A fiatalember készségesen kihúzta székét, hogy feltudjon állni, majd arcul csókolták egymást a biztonság kedvvért, mert a riporterhölgy nem mert tovább kezdeményezni, majd úgy váltak el, mint a legrégebbi jó barátok, akiknél az eszmecsere, és a gondolati kommunikáció is a lehető leggördülékenyebben megy! 

PÁRBESZÉDBE FOGVA

Felebarátom! Ha jó pár évvel később majd megkérdik:

Hatvan vagy elegendő húsz év után mit tettél Tettel?

Vagy cselekedtél asztalodra? Mit felelsz?

Hisz nem mondhatod:

Dolgoztam, gürcöltem, tikkadtam napi tizenkettőt

ráment családom,

mindenségem egyetlen darabja.

– Panaszkodok, de félő kedvem

sem pesszimistább még.

Tudom! Amit ma megtehettem könnyelműen

elszalasztottam másnap!

Felejteni kellene? Igazad lehet:

Sebes-sodrú Léthe-folyamként fennkölt fejjel elhagyni emlékezéseink egykori,

büszke partjait

– s mint radírgumi kisatíroznám,

kitisztíttatnám fejemből negatív,

oda nem illő,

eleget szenvedett dolgaim.

Így tán még rám köszönthetne háboríthatatlan békém,

örömkönnyező nyugalmam, - nem hiányozhatna tiltott pecsét-

ként belőlem az önbizalom se a maradék szikra-mersz.

– Látod: Harmincévnyi számkivetett magány,

lélek-önkéntes emigrációja, tutyimutyis mafla,

melasz-mulyaság kifacsart egészben;

földbe taposott! Nem találhattam meg rég áhított,

fölfedezhető boldogságom!

– Mégis, balgán s ostobán még elmertem hinni én,

hogy tiszavirág-életű ismerkedésekből,

futó flört-pillantásokból lehet még valami:

Tán jobb lett volna fájdalmak,

megpróbáltatások szögesdrót-bokra nélkül

mint közönyös állat s kietlen Semmi-malmában felőrlődni?

– Jobb lett volna örökkévalón,

egyetlen igaz anyám teremtés-virágölében

egyetlen álmot szunnyadni,

mint tréfáskedvű dzsinn, dundi-szellem?

Akkor nem hangoztatnám,

mint ki folyton a véggel néz farkasszemet,

tiltólistára lökné, ha tudná a biztos elmúlást:

 ,,Nem vagyok eléggé talpraesett!

Se merszes, fickós legény!”

– ha befogadó szülői otthonok melegéből kivetnek,

- csupán sebezhetőn,

vérkönnyekkel mosolygón, sokat próbált bohóc!

KILENCEDIK FEJEZET

Bár mindenki tisztában volt vele, hogy a mindig bájosan elragadó, és csupa szív, de igen-igen bölcs előrelátással rendelkező Szilvi szeret ambiciózusnak, és mindenkinek megfelelően viselkedni, és maximalista lévén tisztában volt vele, hogy mindig lelkes – egyelőre csupán kisszámú kedves közönségének is -, mindig a maximumot nyújthassa; sokszor volt bizonytalan, és úgy szemlélte magát, mintha tükröt tartott volna folyamatosan állandósággal szakmai teljesítménye, és a szóban forgó magánélete elé! Már ha lett volna megérdemelt magánélete!

Amikor nem az adott hangstúdióban gürizett és készítette szakmai igényességgel demófelvételeit, amikből egyszer – ha a sors is úgy akarja -, akár még platina lemez is lehet, akkor rendszerint következett a hazarohanás, majd Milánka tisztába tevése, ha két barátnője közül valamelyik esetleg elfelejtette volna e roppant kényes műveletet megcselekedni, aztán ehhez jött még a pillanatnyi szusszanás, mert közös lakásuk tisztán tartásához feltétlen hozzátartozott bizonyos higiéniai elvárások megfelelése is; nevezetesen minden második héten kötelező volt a padlótól egészen a konyhai kövezetig minden felglancolni, és felmosni, hogy a tisztaság egyetemes érezte lenghesse be a házat.

- Akkor mit is kell még csinálnom mára? – igyekezett, amilyen gyorsan csak tudta a bevásárlók kötelezően előírt listáján túl összeállítani a fejében, hogy mi mindennel kellene még foglalkoznia. És sokszor megbocsáthatóan meg is feledkezett róla, hogy egy nap huszonnégy óra!

- …Azt hiszem az lesz a legjobb, ha az adott válogatáskazetta felvételeivel egyelőre várok addig, amíg az a seggfej, meg nem érkezik az új mikrofonommal! – Nem volt valami jó, és kitüntető véleménnyel zenei menedzseréről, és produceréről egy személyben, mert a velejéig sótlan, tudálékos és beképzelt alaknak titulálta, aki egy jó üzleti fogásért még a saját anyát is nyugodt szívvel eladta volna, csakhogy a profitból minél többször részesedhessen! De mivel még nem tudott olyan megbízható, és hangsúlyozottan is segítőkész szakmabeli kapcsolatokra szert tenni, amiből zenei ,,karrierje” szempontjából értékesebben tudott volna építkezni, addig sajnos meg kellett elégednie ezzel a sótlan, nagyokos seggfejjel, akinek – sokszor előfordult, hogy tökéletesen elegendőnek bizonyult saját maga!

,,Akkor gyorsan bemegyek a boltba, megveszem amit kell, és talán még egy újabb peluscsomagot is pakolok, mert egészen biztosan kifogyott!” – amint átrobogott a járdán, hogy a saját kissé ódivatúnak tűnő csotrogányába vághassa magát, és elinduljon hazafelé, amennyire csak lehet igyekezett magában felállítani a szükséges bevásárlók listáját. ,,Csak valamit el ne felejtsek!” – soha sem volt problémája a memóriájával! Sőt! Megesett vele, ha az utcán esetleg összefutott volna valamelyik szegedi gimis osztálytársával kapásból tudta volna a nevét, és azt hogy milyen jelleme is volt, míg csak együtt koptatták az iskolapadot!

Mindig szerette a sebességet, és ha valamit egyszerre kellett a városi közlekedésben utálnia és rühellnie, hát akkor az az volt, hogy a szánalmasan meztelencsiga-lassú tötyögést, és tökölést ki nem állhatta; azt a mozzanatot, amikor az ember azt hiszi, hogy végre valahára már mozgásba lendülhetett az az istenverte, idegesítő forgalom, és akkor azonnal leesik neki a tantusz, hogy a többi autó csak úgy tesz, mintha menne, ám valójában minden, és mindenki csak áll, és várja a megváltó sült galambot!

- Hát akkor várunk még egy kicsit, hátha lemegy addig a nap! – Érdekesen konstatálta, hogy ellentétben a szülővárosával, Szegeddel itt a fővárosban sokszor előfordult, mintha szándékosan megállt volna az idő, hogy azoknak is lehetőséget, előbbre jutási esélyt biztosíthasson akik még nem döntötték el, hogy felébrednek-e az éber hibernáltságból, vagy csupán Pató Pál urakká vedlenek – persze csak jelképesen!

Bekapcsolta az autósrádiót, és igyekezett a híreken túl inkább a megváltó zenére koncentrálni, miközben az egész napos idegőrlős hajtást igyekezett száműzni zakatoló agyából. Kicsit felhangosította azt a Whitney Houston számot, amit ki tudja miért, valahogy nagyon a szívéhez közel állónak talált! S amikor felcsendült az a hamísíthatatlan, magával ragadó halhatatlan hang: ,,Egyetlen pillanat az időben” – valahogy tudta és értette, hogy a lehető legjobb döntést hozta, mikor mindent hátrahagyva önálló életbe kezdett.

S egy kis idő múltán, amikor a forgalom még mindig nem halad már ő is dalra fakadt, és Whitney-vel együtt énekelt szinte a kölcsönös zenei mámor felszabadító, és egyetemes zsongásában:

,,Szeretnék egy pillanatot az életemben, amikor versenyt futok a sorssal, ott abban a pillanatban megérezhetem, megérezhetem az örökkévalóságot!”

- Csak nyugalom! Nyugi! – hallotta, amint igyekszik megnyugtatni magát, mert egy gusztustalanul tolakodó motoros éppen a véletlen előnyét használta ki, és a megszeppent figyelmetlenségét arra, hogy körülbelül öt méteres távot tehessen meg szlalomozva a többi kocsik kereszttüzében.

- Hát te meg hogy a jó anyádba keveredtél ide, mi?! Te kis puha pöcs?! – az egyik ajtós szabadszámú véleménynyilvánítása valamivel kicsit erőteljesebben, és pofátlanabbul sikeredett, mint azt várni lehetett volna tőle! A motoros tett még néhány centimétert, majd leszállt a motorról, kitámasztotta egy acélszínű kis pecekkel, hogy el ne dőljön, és igyekezett – amennyire csak lehetett -, hidegvérű udvariassággal közölni, hogy ő csupán a pizzát szállítja, és nem tehet róla, ha előnyösebb feltételek kínálkoznak. Mire a pofátlan autós is meggondolhatta magát, mert inkább hagyta a francba az egészet, becsapta maga után autója ajtaját, és inkább kerülőutat választott, hogy idejében elérhessen valahova, ahol már várhatták…

- Hát ez igen! – jelentette, ki de ezúttal hangosan Whitney szólójával egyszerre Szilvi. – Ha nekem ilyen stramm, és csúcs pasim lehetne! – sóhajtott vágyakozón egyet, majd, amikor észrevette magát ,,külső szemekkel” hogy ez mennyire gyerekesen, és kislányosan fest, inkább azonnal befogta csicseregni támadó száját, és továbbra is a zenei hullámsávok között kalandozott keze, amíg a dugóban várt.

,,Miért nem jöttél össze azzal a jó fej sráccal a hangstúdióból?! – szólalt meg fejében a kis hang, ami olyan volt, mint egy mindig bölcs és előrelátó lelkiismeret. – Nem tudom! Azt hiszem már éppen elégszer törték össze együtt érző szívemet!” – úgy érezte, mintha szándékosan áltatta volna, hitegette volna magát azzal, hogy saját magának hazudik, mert akkor ennyi erővel soha az életben ne kezdjen bele további párkapcsolatokba, és ami persze a legfontosabb soha ne akarja elhinni egy már több éve nős trágya hapsinak, hogy egyedül csak Ő élete óriási szerelme!

,,Nem késtem le semmiről! Elvégre erős, független nő vagyok! És csupán harminc éves! Még azért ráérek! Vagy nem?!” – s ahogy egyre többet, és többet gondolkozott és morfondírozott az adott témán észrevette, hogy sohasem sikerült a problémák gyökeréig lehatolnia, és megállítani magában a tétlenség betegségfaktorát!

,,Talán, ha marad még egy kis időm, elhívom randira Tomit!” – s ezzel az önmagával való önmarcangoló-vívódó eszmecserének aznapra már végre is volt!

Nem sokkal később ténylegesen váltott a forgalomirányító lámpa és Szilvi végre egyszer legalább az életben azt érezte, hogy magabiztosabb, és csajosabb, mint valaha.

   MÉLTATLAN KISZOLGÁLTATOTTSÁG

Az osztályban mindig voltak afféle gyakorlati típusú foglalkozások; amik legkivált arra szolgáltak, hogy csiszolják a gyerekek kreatív képességeit, és fejlesszék a még elhanyagolt gyakorlati szemléletű készségeiket is! Persze azért itt is mindenkinek megvolt a maga jól bevált rangsora; míg a lányok nagy általánosságban konyhai, és főzési ismereteket próbáltak elsajátítani, addig természetes, hogy a fiúk barkácsolni tanultak. Volt azonban az osztályban egy különös, amolyan mindenki által lesajnált, és magának való, meglehetősen pufók és hörcsögtokájú fiúcska, aki szinte senkivel sem barátkozott – ez nem lehetett az orrára kötni, elvégre nem akadt egyetlen nap sem, hogy valaki végestelen végig ne terrorizálta, ne molesztálta, vagy ne akarta volna fizikailag is megleckézetni!

Sokszor húzták le a nadrágját, vagy vették el tőle az iskolai WC-k magányában, ahol senki nem láthatta – azok a bizonyos garázda bandatagok, és fenegyerekek mit is művelnek vajon vele? És szerencsétlen flótásnak úgy kellett utána merőben szégyenkezve; gyakorlatilag anyaszült meztelenül végiggaloppoznia az adott diákoktól, és természetesen tanároktól hemzsegő folyosókon – ahol kellő rendszerességgel kinevették, és ki is csúfolták napjában többször is – s ha ez nem lett volna ismételten elég, akkor sok esetben úgy megropogtatták túlsúlyos csontjait, és alaposan hasba verték, hogy szegény már sírógörcsökben fetrengett a földön, és az émelygés, és a hányinger alkalmi együttes ötvözete kerülgette!

- Na, te kis patkány! Hát velünk akartál te szívózni?! – állt meg a technikateremben, munkaasztala, és aprócska fémsatuja mellett egy langaléta, legalább kétméteres dromedár kamasz. – Vedd tudomásul te kis pöcs, ahogy amíg itt vagy azt csinálod, amit mondunk neked! Hogy merészeltél egymagad madáretetőt csinálni az engedélyünk nélkül?! – fortyant fel. Azzal édesanyja által vett mini lombfűrésznek az összes fogazott betétjét összetörte, és kihajította a már szépen megkonstruált munkadarabot a szemétbe.

- Ha van még merszed hozzá, hát akkor újrakezdheted! De figyelmeztetlek, te kis szarházi, ha így teszel, ismét visszajövök, és a seggeden át foglak megkajáltatni a fűrészporoddal együtt! – azzal se szó, se beszéd, villogó szemekkel egyszerűen továbbállt.

- Menjetek a pokolba ti szemetek! – szabályosan már visította utánuk ítéletmondatait a naponta megvert gyerek. Azzal elővett egy másik munkadarabot, és ott folytatta szép míves, előre megtervezett, és kigondolt munkáját – ahol abbahagyta.

- Hát ezt meg ki csinálta he?! – kérdezte kissé mérgelődve a technikatanárnő, aki egyben doktori fokozattal is rendelkezett, és erre látszólag hallatlanul, büszke volt! – Micsoda dolog ez kérem szépen, hogy egy majdnem már befejezett, kissé ugyan érdes madáretetőt valaki behajítson a szemétbe, hogy aztán a fáradtságos munkáját újrakezdje? Ez aztán a maximalista gondolkodás! Ki volt az? Hadd halljam csak?! – s most meglátszott a tisztelt tanárnőn, hogy igencsak híján van minden rangú tréfálkozásnak!

Persze a bandatagok a maguk sunyi, és méltatlan alávalóságukkal lapítottak, mint a megalkuvó kuvaszok, vagy éppen zsákmányt leső hiénák, farkasok, és csak a legvégső esetben merészkedtek ki!

- Hát senki nem emeli a magasba a kezét? Nekem így is jó! – legyintett -, pedig milyen finom süteményeket vettem reggel a büfében.

Hát több se kellett az alávaló gazembereknek! Majdnem mindegyik fölrakta a ragasztótól enyvesedő, piszkos mancsát:

- Tanárnő én voltam!

- Nem te marha! Én!

S se szeri se száma nem volt, hogy a tanárnő mindegyiknek adhatott volna süteményt – ha egyáltalában szándékában állt volna; de mint minden jól kigondolt haditerv ez is a megtévesztés egyik fokozata volt nála!

- Á! Végre kiugrasztottam az összes ugrifülest a bokorból, igaz-e? – s elégedett volt a végeredménnyel. - Akkor regéljétek csak el bogárkáim, hogy ki volt az, aki behajította ténylegesen a munkadarabot a szemétbe, és hogy kinek is volt a munkadarabja? De rögtön ám, mert semmi kedvem, hogy fegyelmezéssel menjen el az egész, hátralévő óra! – utasította főleg azokat a gyanúsan viselkedő növendékeit, akik önkéntelenül is, de elárulták magukat!

- Ne tessék haragudni tanárnő, de nem mi voltunk! – emelkedett szólásra a banda eszeként is ismeretes Szatyor Laci, akit vakító, kék égbolt szemei miatt, a ,,vesébe látó” gúnynéven emlegettek, és aki későbbi bűnöző karrierje folytán ítéltek el sorozatos bolti betörései miatt.

- Ne, nem ússzátok ezt meg ennyire egyszerűen aranygyerekeim! Neveket akarom hallani, de most rögtön, és nem tőled kedves László! Leülhetsz! – fölemelkedett tanári asztalától, és most villámlott csak igazán szemüvegén keresztül átható tekintete. – Ha a főbűnösök nem jelentkeznek, akkor én leszek kénytelen nevükön szólítani őket, és mindannyian tudjuk, hogy ennek mi lesz a tartós következménye.

Most egy kis nyeszege mesüge legény pattant fel, aki az egyik bandatag kisöccse volt, de máris bebizonyította, hogy a gondolatokat nem neki találták ki:

- Tessék már megmondani tanárnő, hogy mi lesz a következménye, mert égek a kíváncsiságtól! Ezt a kissé furcsán, és beteges fantáziával megáldott gyereket Gyurgyák Tamásnak hívták, és a specialitása között szerepelt a gyengékkel, és védtelenekkel szemben föllépő, tartós agresszív hajlam, és szinte mindig jelenvaló móresre tanítási kényszer.

- Látom már, hogy az első tettest meg is találtam! – eresztett meg egy fensőbbséges mosolyt a technikatanárnő. – Pedig nem is kellett sokat keresgélnem, és még meg sem izzadtam! No bravó! Hát akkor folytassuk csak, bátran!

- Gratulálok, te hülye! Most aztán benne vagyunk nyakig a lekvárban is meg abban a senkiházi zavarosban! – súgta valaki a hátsó sarokból a többi tagnak a tippet. – Most kit mártsunk be, hogy legalább a főnök seggét menthessük?! – tanakodtak egy ideig. Kis idő múlva meglett a végeredmény. Ha bemártják azt az imbecillis kretén ikreket, akik mint két tök annyit sem érnek, akkor a többség lehet, hogy megússza! Meg kellene próbálni, elvégre már mélyebbre a gödörbe így sem süllyedhetnek, nem igaz?!

- Tanárnőnek tisztelettel jelentem! – emelkedett fel a munkapadjáról az összeragasztózott kezű Degecsi Krisztián, aki az egyetlen többszörösen buktatott, és már több javító nevelőintézetet megjárt kamasz fiú volt a csoportban – igaz már jócskán a kamaszkor végein járt, amikor beszervezésre került a Bányász bandába.

- Hát te meg mit akarsz?! Nem rád vagyok kíváncsi! világos?! Nekem bűnösök kellenek, és te csak másodhegedűs lehetsz, megértetted! – csattant most a tanárnő hangja, akár a bevizezett ostorcsattogtatás.

- Tanárnő kérem… Én követtem el! – vallott szint a nagy melasz.

- Megengedtem, hogy beszélhetsz kedves Krisztián? – most a csoport többi tagjához fordult, kérdőre vonó, szúrós, és nagyon árgus szemekkel.

- Hallotta valaki, hogy a nevét szólítottam, vagy engedélyt adtam volna arra, hogy fecsegjen?!

Néma csend honolt mindenütt. – Én is így gondoltam! Most pedig, akkor addig fogunk várakozni, ameddig valaki kegyeskedik elárulni a főbűnösök neveit!

- Ébredj már te lüke pöcs! – taszította oldalába Bányász padtársát, egy szerencsétlenséggel megáldott, töpörödött, kis növésű cingár gyereket.

- Én voltam az tanárnő! – jelentkezett máris a cingár. Elvégre, ha Bányász Zoli akart valamit valakitől, hogy csinálja meg, hát akkor az a minimum, hogy tűzön-vízen át végrehajtja a rábízott feladatot!

- Már megbocsáss kedves Gézuka! De szólítottalak?! Én nem tudom hova keveredtem? Talán ennyire át kellene még egyszer ismételtetnek veletek az erkölcs fogalmát? Mi?! Tessék rögtön bevallani, hogy ki csinálta, különben az sem érdekel, hogy milyen madáretetőket fabrikáltatok össze mindenkinek könyörtelenül bevágom az egyest! Na, hadd halljam!

A bandafőnök most egy kissé szorult helyzetben keveredett, de mindig megvolt az a felettébb előrelátó, és mindennel számító szokása, hogy maga helyett bűnbakoknak tartogatta a balhés szerepeket, akikre mindent rá lehetett sózni!

- Hé, te sutyerák! Oksizzál már ide! – intett a következő, kiszemelt áldozatnak maga helyett. – Most te következel! – adta meg a jelet, és egy jelentőség teljeset villant, nagy hiénabarna szeme. – De vigyázz! El ne szúrd nekem a tervet, te kis féreg, mert ha bajba keveredek, nem kerülsz ki élve órák után!

Mint a nyárfalevél most úgy remegett meg a következő gyerek, akinek megbökte – ráadásul körzője tűhegyes hegyével az oldalát -, lassan, félénken megemelkedett ültő helyéből.

- Tudod Ádámka, jól tudom! De te nem lehetsz még akkor sem bűnös, ha akarnád, mert az apád lelkész.

No, erre faragott most igazán rá Bányász Zoli. Az a bizonyos bűvös kör, és jelképes harapófogó már egyre jobban szorult körülötte, és ha sürgősen nem talál ki valamit, hát akkor kézenfekvő, hogy a végén saját magát kell majd beárulnia! Most mihez is kezdjen?! Sokat töprengett ezekben a meghatározó percekben élete sorsán – amikor már szinte minden veszni látszott, amikor hirtelen ismét megcsillant ravasz szeme; hirtelen mentőötlete támadt! Azonnal összecsillant a szemük Szatyor Lacival, és a két mitugrász Gyurgyák testvérrel, majd elsőként Szatyor, és csak másodjára a két ízig-vérig bűnös testvér emelkedett ki a padjából.

- No lám, no lám! – hökkent most meg a technikatanárnő. – Ahogy én most látom, Bányász Zoltánnak igencsak rosszul festhet a szénája, ha a legjobb embereit is fel kell áldoznia, pusztán csak azért, hogy életben maradjon nemde bár?!

- Tanárnőnek tisztelettel jelentem, én voltam! - jelentette ki egyértelműen, kétséget kizáróan Szatyor Laci. – A két Gyurgyák csak időnként segített, amikor összetörték a fűrészlapokat. – bukott ki belőle.

- Á, itt volt a kutya elásva! És meséld csak el nekem, hogy miért kellett ezt csinálnotok egy tökéletesen ártatlan, és a légynek sem ártó osztálytársatokkal.

Szatyor Laci egy kis ideig hallgatott, de ez is elég idő volt ahhoz, hogy a szinte velejéig minden helyzetben kotnyeles, és sok esetben cserfeskedő Gyurgyák Tamás föl ne pattanjon a székéről, és el ne kezdje a maga nem kérdezett szónoklatát:

- Igenis tudja meg azért volt, mert egy szánalmas ember, aki puhány kis féreg nem tudja megvédeni magát, és csak állandóan fölidegesíti az agyamat! – bukott ki belőle.

Persze a nagyobbik bátyja Gyurgyák László, akinek valami oknál fogva éppen a karatés filmek jöttek be, azonnal megjegyezte:

- Jaj, tisztelt tanárnő, kérem nem is foglalkozzék vele, mert nem tudja szegény, hogy miket beszél! – azzal adott neki egy kisebbfajta legyintős taslit a kobakjára.

- Megígéred Tomi, hogy többet nem fordul elő! – szeretett volna a siralmas helyzetén javítani, bár erre meglehetősen vékony hajszálnyi remény sem kínálkozott.

- Megígérem, bratyó! – azzal cinkosan összeröhögtek, és olyan láthatatlan, arcmimikával kommunikáltak egymással, amit talán egyedül csak ők érthettek!

- Hát ez nagyon megható, és nagyon szép! A testvéri szeretet! Remélem figyel az osztály, mert ezekből a meghatározó pillanatokból lehet majd csak igazán tanulni, a későbbi életetekre nézve. – odament a két fivérhez, megfogta mindkettőnek a haját, valósággal belemarkolt a hajukba, és azonnal kivonszolta őket a teremből, föl egyenesen az igazgatói irodába, ahol szinte már meg sem lepődtek rajtuk; elvégre ott is már jól berendezkedett mindennapos vendégeknek számítottak!

- Igazgatónő kérem! – szólította felettesét a tanárnő, akivel a legjobb barátnők voltak, ám elvégre, ha az ember hivatalos helyen van csak természetes, hogy a meghatározott protokoll az első!

- Itt lenne ez a két istencsapása, akiknek fegyelmi eljárást szeretnék indítani, mert már több alkalommal is bántalmaztak diákokat, és rendszeresen rongálják, és pazarolják a technikaszertár kellékeit, és munkaanyagjait!

Az igazgatónő daierólt, szőke, hamvas hajú asszony volt, mint kiderült maga is férjezett, és két gyerek édesanyja. Felnézett legjobb barátnőjére, és már az összecsengő tekintetek néma párbeszédéből megsejtették, hogy itt csak az őszinte igazság az egyedüli mérvadó, és az egyetlen járható út!

- Igen, tanárnő! Figyelemmel hallgatom! – azzal lerakta tollát, és figyelmesen vizslatni kezdte a technikatanárnő mondatait.

Amikor a tanárnő végzett a mondókájával, szúrós, és haragtartó, villámló tekintettel meredt a két komisz, és sajnos a velejéig romlott testvér felé.

- Szóval ez igaz, amit a tanárnő állít?! – tette fel az ítéletet megelőlegező, végső kérdést.

- Igaz! – egy alig érthető, inkább suttogásnak tekinthető halk hang volt a válasz, amit úgy kellett silabizálgatni, hogy egyáltalán hallható legyen.

- Legyen kedves László még egyszer, ha volna szíves, mert nem értettem tisztán az ön motyogását! – de ezt most már parancsolta.

- Igaz, mindenben bűnösök vagyunk! – nyögte ki.

- De ugye még nem vették a bátorságot, és merszet, hogy a valódi bűnös nevét elárulják igaz-e? Bár erre már magam is rájöttem! – s mint aki megsejtett valamit, az igazgatónő azonnal elkezdte kitölteni a fegyelmi eljárással kapcsolatos ügyrendi iratokat, szorgalmas, és mindenben naprakész titkárnője segítségével.

- Akkor kénytelen vagyok önöket fegyelmi eljárás elé citálni! Az iskolaszék, és a teljes tantestület kezében van ezután a soruk! – nyilatkoztatta ki, mint valami próféta, vagy legalább is tárgyalást vezénylő bíró.

- Amennyiben továbbiak folyamán is meggyűlik a bajunk önökkel akkor mehetnek vissza a fiatalkorúak intézetébe! Világosan fejeztem ki magam?! Megértették szavaimat?!

- Igen, minden világos! – felelte most is a nagyobbik testvér, de csupán a lehető leghalkabban.

- Akkor megkérem önöket, hogy várakozzanak egy pillanatig a titkársági szobában, amíg én beszélek a tanárnővel! Köszönöm, távozhatnak!

A két gonosz, és elvetemült testvér kiment a közvetlenül az igazgatói iroda melletti titkársági szoba helységébe, ahol az ötvenes éveiben járó asszonyság éppen kávét főzött. És idegesen, kezüket kinyújtóztatva, majd előbb recsegtetni, majd ropogtatni kezdeték kezeiket, de ettől függetlenül sem tudták megállni, hogy ne törték fejüket valami gonosz, és cudar csínytevésen!

A nagyobb, elvetemültebb testvér azonnal készségesen felajánlotta segítségét az idősebb hölgynek:

- Tessék csak nyugodtan hagyni az egészet! Majd én megcsinálom!

- Köszönöm László kedves, de azt hiszem, boldogulok még magam is egyelőre! – felelte, és már éppen készült föltenni a forró vizet a kotyogós kávéfűzőbe, amikor a kisebbik mitugrász Tamás egy jól megrágott, és szájpadlás által bejáratott rágógumi-csomagot nyomott bele egyenesen a kedves, idős nő szoknyájába, ami bizony meglehetősen kellemetlen volt; hiszen úgy tűnhetett, mintha az asszonynak vizelettartási problémái lettek volna! S ha ez még mindig nem lett volna elég a két ördögfiókának, Tamás kinyújtotta jobb lábát egyenesen, és hagyta, hogy az asszonyság magatehetetlenül elvágódjék a földön, - ráadásul még a teljes forró vizes kancsót is magára öntötte.

- A mindenségit neki! Ti bitang kutyakölykei! Hát örülök, hogy nekem nem ilyen unokáim vannak! Ti csirkefogó pernahajderek! – bosszankodott jogos megbántottságában a csínytevő aljasságon a végtelenül fölháborodott asszony. – No, megálljatok csak! Majd mindjárt jön az igazgatónő! Akkor majd kétszer is meggondoljátok, hogy mi jár büntetés gyanánt az ellenszegülőknek?!

- Én magasról leszarom, hogy mi a franc jár! Világos te gennyes nyanya?! – szólt hangosan, igaz csupán az orra alatt a kisebbik testvér.

- Hogy mondtad te kis mitugrász?

- Azt mondtam, kit érdekel, te gennyes nyanya!

- Értem! Ha te így viselkedsz, és nem adod meg egy idős asszonynak a megérdemelt tiszteletet, akkor fiacskám kölcsönkenyér visszajár! – azzal az idős asszonyság megvárta, amíg a meleg vizes forralóban a víz hőmérséklete az adott forrási ponthoz eljut, majd egy elegáns, és kimért mozdulattal az egész kancsó tartalmát Tamás fejére öntötte, aki ettől úgy elkezdett visítozni, és hepciáskodni, mint a szopós malac!

- Jaj, jaj, jaj! Te szemét kurva! – bukott ki belőle.

- Minek neveztél??? – hüledezett a hirtelen levegőt sem kapott asszony.

- Illetve ne tessék haragudni rá, Marika néni – szólt gyorsan közbe, menteni a még menthetőt László -, azt akarta mondani, hogy szörnyen sajnálja a dolgot! – de ezt az utóbbi kijelentését talán maga sem gondolhatta eléggé komolyan.

- Na, akkor bitang kölkei! Látom, hogy itt bizony hiányzott a testi fenyítés nektek! De gyertek csak velem! Majd azt is megadom nektek! – azzal kivitte őket az iskolai mosdóba, és előbb mindkettőnek jól megmosta a fejét, Tamásnak külön – mert tiszteletlen volt, és rondán beszélt -, pedig különbe járatúan ki is mosta a száját egy éppen ott leledző, gusztustalan állagú szappannal.

- Hogy érzitek magatokat ördögfajzatok? – végzett a fejmosással.

- Én egészen jól vagyok, és maga Marika néni? – reszkírozta meg a kérdést László.

- Oh, hát ez volt a legrosszabb kérdés, amit valaha is fel mertél tenni! Még vissza mersz fecsegni?! Rögtön lehajolsz! Megértetted! Majd ha megtanultál engedelmeskedni, akkor talán nem lesz több fejmosás!

Mint kiderült később – főleg az iskolai folyósokon lézengő, és gyorsan terjedő mendemondákból; aznap a kellően rettegett Gyurgyák testvéreket alapos fejmosásban részesítette az iskolatitkár. Azonban az elvetemültségükben csak nem tudott változtatni, a Bányász banda továbbra is védelmi pénzekkel terrorizálta, és zsarolta a többieket, és senkit sem hagyott békén!

GYILKOS MEGFEJTÉS

Gyilkos csönd, érthetetlen hangfulladás,

sűrű embertömeg-tolongás!

Értelmét még köszörűbe helyezi, észt remélve a lomha banda.

– Szemek: Mint kiüresedett kráterek, ásítanak, mélán válaszokat esendve.

Agyban elgazosodott, tarackos utak,

józan ész fényeit már kevésbé mutathatják,

Heuréka-megfejtéseket csupán ritkábban jelezhetik!

A szív egyre csak értelmetlenül zakatoló, s le-fel járkáló szivattyú!

Ásít a megszelídített unalom is.

Kitátja szörnyű, elhagyott száját,

s tüskék sebzik pattogó ostorokkal lelkemet!

Valahol még az éjszakába

sikolt egy parttalan vergődő Egy-hang.

Talpam alatt recsegve sziszeg a megszáradt falevél.

Mégis úgy óhajtanák a szívekben vackot nyert hétköznapi csodát:

Üvegragyogást, mint megfeneklett, parttalan áldozat,

hogy kimenthessen minket olcsó, földi poklok mocskából!

Osztálytermek csarnoki trónusait lábam bizony

félve érintette, szinte mindig!

Halálra ítéltek végső utolsó szava,

sem lehetett enyém! A szív mindig egyre csak tágult,

mélyült s kiolvadt kráterüreggé szélesedett aztán,

az értelem meglátott ott minden hitvány ellentét

ami az emberek lelkében még megfeszült!

Kívülállók elpártolását hordoztam magammal

– mert ez volt a Rend: Aki védte a fellebbezhetetlent

s egyénire szabott Damoklész-igazát

afölött hazug Nemeszisz-kezek,

mérgező Erünnisz-szemek tettek igaztalan Ítéletet!

Kharübdisz-csapdába hulltunk ahol vicsorgó szörnyek

tépdesték naponta egyetemi húsunk,

páncélos humánumunk!

NYOLCADIK FEJEZET

Myrea már vagy harminc teljes perce keverte az izzasztó tűzhely fölött a bébi tápszert, ami kivételesen erre a meghitt alkalomra nem volt más, mint sütőtök pürésítve egy meglehetősen miniüvegben, ami érdekes módon sokkal kisebbnek tűnt, mint amennyibe ténylegesen került! És az volt a rizikója, hogy bármelyik percben felrobbanhat, és milliónyi apró üvegszilánkok repülhetnek szerteszéjjel, ha az ember kicsit figyelmetlenebb!  

- Te jó ég! Hát tudod te kis galambom, hogy mennyi vegyszert meg ismeretlen eredeti mikrobát passzíroztak ebbe a te kis eledeledbe! – kedveskedőn beszélgetett Milánkával, akit most sikeresen beleszuszakolt egy alig használt lepedőbe, leültette a székre, de úgy hogy le ne eshessen. S miközben a kisbaba jókat rötyörészett a számára még ismeretlen eredetű beszédhangok halmazán Myrea már égett volna a vágytól, hogy két legjobb valamelyik barátnői közül legalább az egyik dugja haza a képét!

- Jól van kicsi csöppem! Myrea néni még kevergeti neked a kis hamikát aztán következhet a papiztatás! Nem is tudod még, hogy milyen finomat fogsz eszegetni! – s bár nem fült hozzá különösebben a foga most kicsit odahajolt a kellemesen, lassú tűzön rotyogó főzelékszerű masszához, beletúrt a kotyvalékba és megkóstolta. Grimaszba rándult rögtön az arca:

- Fúj! És ezt a szart még valaki hajlandó megenni? – kiáltott fel.

Milánka elnevette magát, mert még szerencse hogy semmit nem érthetett a csúnya beszédből, de ahogy Myrea előnyösen hangsúlyozta a mondatokat valami megfogta a csecsemőt.

- …Szóval te kinevetsz engem, kicsi csöppem? Hát ez szép dolog! Miközben rám bíztak, és látod mindent meg is teszek, hogy gondoskodó ideiglenes nevelőanyád legyek, és akkor még kinevetsz! – igazából össze-vissza szerette volna ebben a percben csókolgatni a kisfiúcskát, mert nagyon megkedvelte. Nem is lehet annyira rossz az anyaság az összes bagatellnek tűnő nyűgével! Vagy lehet, hogy csupán csak a vígjátékokban van így, és a tragikus valóság egészen másmilyen?

Biztos, ami biztos kicsivel csökkentette a tűzhely hőmérsékletét, és lassan le is vette a kész műtétinek tűnő kotyvalékot a tűzről, hogy kihűljön.

- Mindjárt megetetlek te gyönyörűség! És ha jó kisfiú leszel, talán festek neked egy szépséges képet! Egy kis mini kompozíciót!

Bár volt egy öccse, akit volt alkalma kicsi korától kezdve előnyére pesztrálgatni; megtanulhatta, hogy a felelősséget – nagyon sok esetben -, nem adják ingyen!

Kicsit kihűtötte a lepréselt és most gusztustalan állapotban leledző sütőtökpürét, és biztos, ami biztos még egyszer megkóstolta – hátha csak valami utóízt, vagy mellékhatást ízlelt a szájában, csak nem vette észre:

- Hát nem mondom! Lehet, hogy az én ízlelőbimbóim mentek már tropára, de mutass nekem akárcsak egyetlen kisgyereket is, aki annyira boldog és mosolygós lenne, mint a reklámokban, amikor az anyuka megeteti a picit! – evőkanállal elkezdte fújni, hogy még gyorsabban lehűlhessen a kotyvalék, és igyekezett Milánkát úgy fordítani a bepasszírozott etetőszékben, hogy a szája megbízható közelségben lehessen hozzá.

- Na, mit kap Myrea nénitől a jó kisfiú? Mit kap a mi kis tündi-bündi gyönyörűségünk? – a nagykanál már az első elkeseredett két percben a lehet legrosszabb választásnak bizonyult, mert nem a kisbaba aprócska szájának lett tervezve. Azért Myrea még igyekezett próbálkozni kicsit egyre elszántabban, és egyre görcsösebben.

- Na, kis bogaram! Csak egyetlen kanálkával még! Aztán kaphatsz egy kis csokit is, ha nagyon kérsz! – s már valósággal a plafonon volt kis híján a plafonon körtáncot járó idegzete, amikor Milánka előbb megkóstolta a hányadékszínű kotyvalékot, majd elfintorította kicsike arcát, grimaszolt, mint egy vérbeli komika, majd kifújta az egészet, és a bébietetőnek kinevezett széktől kezdve a csempézett padlóig minden telelett a gusztustalan tápszer árulkodó nyomaival.

- Ne legyél rossz kisfiú drágaságom, mert biztos vagyok benne, hogy Szilvi, és Annamari nénikéd is nagyon bosszúsak lennének, ha most látnának! – próbálta hangját megfűszerezni enyhén egy méltatlan bosszankodással, és nehezteléssel, de most mintha egyenesen feltámadtak volna benne az eddig eltitkolt, és nagyon rokonszenves anyai érzelmek.

- Akkor én most előveszek egy kisebb kanalat jó kincsem?! Aztán a maradékot szépen megeszegetjük! – máris odavágtatott a konyhai pulthoz, és kihúzott a fiókból egy alig mokkáskanál-méretű kanalat, amivel a kisbaba szája már könnyedén boldogulhatott. S bár egész ízlelőbimbói, és teste minden porcikája erősen tiltakozott ellene mégse tehetett mást szépen egyenként aprócska falatokkal kalkulálva végül sikerült megetetnie a fújoló babát.

- Akkor még egyszer! Egy papit Myrea nénikédnek, egyet pedig neked! – s amikor végeztek a bébitápszerrel Myreának már nem is erőfeszítésébe került, hogy jó pofit vágjon, és megpróbáljon a gyerek előtt eltorzított vigyorgással kicsit mosolyogni is, mintha nagyon ízlett volna neki a ,,kórházi koszt!”

- Ugye, hogy nem is volt annyira szörnyű, kis csöppségem?! – kivette a bébietetőből, és bevitte a hálóba, hogy jópapiztatás után kicsit kipihenhesse magát, csak az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy a babákat büfiztetni is szokták, és még idejében sikerült kivennie a kiságyából, és vállaira terítenie egy elhasznált konyhai ruhát, amire Milánka nyugodtan kiköhöghette a felesleget!

Látszólag a kis csöppség örömmel szabadult meg attól az azonosíthatatlan trutymótól, amit az ifjú hölgy elkeseredett igyekezett belediktálni, kevéske szerencsével. 

- Így ni! És most pihengess kicsi lelkem jó?! Addig én itt leszek a közeledben és megpróbálok kicsit dolgozgatni! – azzal átviharzott a másik műteremmé átalakított, valamivel nagyobbacska szobába, melynek belmagassága nyugodtan lehetővé tette, hogy akár egy valamivel több, mint háromméteres fenyőfát is könnyedén felállíthassanak benne; felállította a hófehér vásznat az egyik fakeretes, nagyméretű rajzállványra, majd fogta az ecsetjeit, és a festékkészletét, és megpróbált képzelete útmutatása szerint valami egészen posztmodern kísérletezéssel előrukkolni!

Fogta az ecsetjeit, és a festékes spalettáit a temperáival és az összes többi rajzoláshoz és pingáláshoz szükséges cuccaival egyetemben, és beköltözött a műteremmé átalakított kis kuckójába, hogy azért mégse teljesen el majdhogynem teljesen érdemtelenül a nap. Persze folyamatosan igyekezett kiszűrni agyából, és környezetéből a kellemetlen zajokat, és annyira óvó türelemmel igyekezett Milánka minden apró pihegésére is figyelni a kiságyban, hogy arra igazán nem lehetett panasz!

HŰSÉGES BARÁTOK

(Sinka Tamásnak szeretettel)

Az önmagukat barátoknak nevező tetszelgő emberkék, és széltolók, mindig megfogyatkoznak, különösen azokban a jellegzetes pillanatokban, amikor tudják, hogy elméjük titkos alagútjaiban felütötte fejét a hirtelen jött felejtés!

Mintha csak tegnap történt volna, hogy a lakótelep egy félreeső, csak a gyereki szemmel látható elrejtett zugában, megesküdött volna egymásnak két jó barát Bendenik Zoltán, és Dunna Gyula, hogy örökké barátok és hűséges testvérek lesznek, úgy elszaladt a halandóságra ítéltetett idő – aminek tudvalevőleg mindig az a dolga, hogy folyvást rohanjon, mint egy sokat pihent, és a tunyaság veszélyeitől rettegő rövidtávfutó, vagy leopárd, hogy a megérdemelt zsákmányát minél előbb megkaparinthassa.

- Én esküszöm, hogy a barátság szent, és megkérdőjelezhetetlen törvényeit szem előtt tartva fogadom, hogy Bendenik Zoltán hűséges barátom lesz, míg csak élek! – kezdte nagyon is erényesen, és túlságosan is ideges üvöltéssel eskütételét Dunna Gyula, aki nemcsak hogy a maga módján meglehetősen kirít minden fajta sorból – talán azért, mert mindig is enyhe túlsúlya következtében meglehetősen sok, és leküzdhetetlennek tűnő gátlásokkal, és nagy hatásfokú szorongásokkal küszködött -, egyébként a világ legrendesebb srácának is nevezhetnénk, ha csak egy kicsit is megbíztak volna benne azok, akiknek nap mint nap kisebb-nagyobb engedmények fejében természetesen, megpróbálta elnyerni a nem is annyira könnyen megszerezhető barátságát!

Gyula ugyanis adott mindenféle engedményt azoknak, akikről úgy gondolta, alkalmasak lehetnek arra, hogy a főleg rizikósabb, és azokban a jellegzetesen harapófogó helyzetekben kimenthessék őt a szorultabb helyzetéből! Volt a tarsolyában szinte minden csokoládé, ha valakinek édes élvezetekre vágyott a foga, számológép, ha valakit abban a tisztességtelen helyzetbe kényszerített – főleg a matek órák unalmas, és sivár hangulata, hogy egy meglehetősen bonyolult, és nehéz matek példát vetített elé a tábla képe, illetve ceruza, és toll is mert az irodalom, és főleg a nyelvtan órák alkalmával amikor a tollbamondás negédes helyesírási hibáival szinte egyvégtében senki sem lehetett maradéktalanul kibékülve jó volt, ha legalább az osztály egyik legrosszabb helyesírója Dunna Gyula rendelkezett a szükséges mérgeszöld javítószínnel.

Így lett Dunna úrból az osztály mindenese, és egyúttal nagyon is könnyedén félre söpörhető bohóca, aki mindenkit képes volt kisebb-nagyobb beszólásaival, és tréfálásaival megnevettetni, ám azt csak kevesen vették észre – az ú.n. titkos belső kör tagjai -, hogy önmagában Gyula meglehetősen sokat sírt és kesergett szerinte nagyon is nevetséges és megalázóan szerencsétlen mivoltán.

- Én Bendenik Zoltán fogadom, hogy a barátság hűségéhez mindig is tartani fogom magamat, és míg élek fenntartom a jogot, hogy az emberség törvényeinek eleget téve Dunna Gyulát barátomnak tekintem! – szólalt meg egy pár fejjel kisebb, korához képest meglepően alacsony, ám roppant elszánt, és

tetterős emberke, aki ugyan az olvasáshoz szemüveget vett fel, de ha – főleg itt az ökölharc, és a csetepaték elrendezésére kell gondolni -, akkor bizony meglehetősen vasmarokkal rendelkezett.

 Bendenik Zoli két-három évvel fiatalabb volt, mint idősödő barátja Gyula, ám korához képest meglehetősen fejlett mindenre kiterjedő szakértelemmel rendelkezett.
 A rejtőzködő haditervek kieszelése, és minél precízebben, és láthatatlanabbul való végrehajtása volt a specialitása Sajnos a sors nem adta meg azt a különleges kegyet, hogy a két jó cimbora, és hűséges barát egy osztályba járhasson – a fennálló korkülönbség miatt -, de ez nem zavarta őket Szabadidejükben, és természetesen a szünidőben is szinte nem volt olyan hely, ahova ne együtt mentek volna, a Bendenik szülők néha arrogánsan, és cinikusan is helytelenítő megjegyzéseinek ellenére, ugyanis a Bendenik szülök anyagias szempontokat kihasználva egy kicsivel talán jobban el voltak eresztve, mint Dunna Gyula munkás szülei!

Ami a valódi élet megszenvedett falai között annyit jelentett, hogy míg Dunnáék minden fillérrel alaposan elszámoltak, és takarékoskodtak, addig Bendenikék olyasmire is kiadták a pénzüket, ami egyesek számára maga volt a meggondolatlanság, és talán a túlzott könnyelműség.

Ettől eltekintve az ifjú kamaszok kedvenc időtöltése volt, ha csak úgy pár órácskára megfeledkezve iskolai kötelezettségeikről, és egyéb irányú teendőikről bátran a legkülönfélébb kalandokba keveredhettek, és örültek annak, hogy azt az önfeledt bohóc szabadságukat senki sem kérdőjelezi meg, sőt még csak nem is korlátozza!

- Te nézd csak azt a sérült verébfiókát – állította meg cangáját Zoli, aki maga is nagy természetrajongó lévén imádta a legkülönösebb állatokat, és mindent elkövetett, hogy szüleitől kikunyerálja az előzetes engedélyt arra nézve, hogy megkapja a várva várt állatot, amit éppen szeretett volna – Egy madár fekszik a fűben! Ha jól látom megsebesült! Te is látod?

- Én nem vettem észre semmit! – füllentett kissé könnyelműen barátja Dunna Gyuszi, mert o ellentétben barátjával bizony-bizony halálosan rettegett minden fajta élőlénytől, különösképp ellenére voltak a kutyák, mint az ember legjobb négylábú barátai, akik nemcsak, hogy megtámadhatják az embereket, de egy-egy fölöttébb rossz hangulatukban még arra is vetemednek, hogy haragtartó üvöltésükkel rájuk hozzák a frászt!

- Ne mondd már te hebehurgya! Még a vak is láthatja, hogy itt egy madár fekszik!

- Kérlek, ahogy gondolod! – vetette oda, de csak úgy félvállról Dunna a választ, és rögvest igyekezett más irányba nézni, mert titkon tudta, hogy Bendenik minden állatnak megkegyelmez, és ha csak rajta állna örökbe is fogadná mindent! Ezzel még nem lenne semmi probléma – gondolhatnánk -, de Dunnát

igencsak nyomasztotta az a tény, hogy barátjával nekik mindenből illet kivenni a részüket, és ehhez.

Gyuszinak nemcsak, hogy nem volt kedve, de ő inkább megmaradt volna a békésen kószálgatás, és a szabad időtöltés törvénye mellett ami egyet jelentett az örökösen négy fal közé zártsággal, illetve azoknak a szülői törvényszerűségek betartásával amit nemcsak hogy meg illett tartani, de amivel értelmetlenség lett volna dacolni. S most itt voltak. Dunna agyában egyetlen perc leforgása alatt világossá vált a képlet ha fogják a madarat, és hazaviszik, abból semmi jó nem következik Ha viszont ápolják, és Bendenik gondoskodik, róla előbb-utóbb úgyis kiderülhet, hogy kinek tartogatják ennivalójuk fölös morzsáit, és különféle ételmaradékot, illetve kinek vehetik a madáreledelt, amikor nem is tartanak díszmadarat!

- Mi lesz, segítesz, vagy sem?! – kérdezte barátját Benednik.

- Hát persze rám mindig számíthatsz! – s már nyújtotta is azt az alig használt nejlonzacskót, amit még tegnap estefelé kunyerált a szüleimtől, akiknek fogalmuk sem lehetett arról mire is kell egy kamaszgyereknek egy zacskó, amikor az uzsonnát, és a tízórait, általában az iskolatáskába szokás tenni!

- Vidd csak egészen nyugodtan, ha szükséged van rá! – mondta a büszke apuka.
Foglakozott is ő azzal, hogy milyen fajta bolondos ötleteket, vagy hóbortos játékokat talál ki a fia a másik gyerekkel a fiacskája, fő, hogy addig se alkalmatlankodjék, és ne legyen láb alatt, amíg o a jól megérdemelt idegőrlő munkavégzés után a délutáni szundiját tölti.

VÁZLAT ÉVSZAK

Most még meleg, langyos kábulat dönög.

Halotti lepelbe öltözött egyre a szürke ég.
Vattacukros felhők eregették önmagukból

bánatuk megtöretett cseppjeit.
Villámok kései össze-vissza cikázó

injekciós tűhegyei nem hasogatnak:

Bár baljóslatú szellők még egyre lebegőbe robban,

s titkon itt-ott felbukkan.

Az ágakon változatlan nyárvég zsongása
érik mozdulatlan:
Telítkezik s duzzasztja önmagát!
Zöld pikkely-tüzeit imitt-amott

lángrózsáival csókolgatja az Ősz:
testüket az emésztő tűz-ár fenyegeti!
Ott túl a Madár-hegyen három kopaszodó

aggastyán-király pihen:
s hegyláncaik finoman s erezetesen

úgy kapcsolódnak,
mint megfáradt s ernyedt izomzat

testük kopár felületein.

Most még minden van, lehet s lesz is!
– Biztonságos megelégedettség boldog tudata ez.
Nincs másom, csupán a sárból erőszakosan kirángató,
s felállító öntudatos reménykedésem:
Lesz majd – igenis -, munkám s a világ farkastörvényeivel
el már nem taposs,
s halálosan meg nem sebez!

Jó volna már kikötni a létezés élemedett korszakában,
s kölcsönös lótás-futás mellett letelepedni:
én befogadtam mint váratlan utazót,
hálás vendéget a Magányt,
s nem várok köszönetet csak irigykedő szidást
– hisz véghetetlen napjaim összekapart törmelékein még

most is olvasgatom a betűk örök érvényű,
s halhatatlan Igazságait!
– Élelmemet adagolgatom,
de fokozott hipochonderek diétamániája mellett!
– Reggel az ember is csak bal lábbal kikél az ágyból,
s mogorván zsörtölődik…

Csak megpillanthatnám újra az esthajnalcsillagot,
s benne baklövésekben elvesztett kedvesemet!

HETEDIK FEJEZET

Szorongva, és valódi rettegő félelemmel tette meg azt a pár lépést a Nagyfőnök irodájáig, ami még hátra volt. A kisstílű stricije már loholt felé, és látszott erősen feldagadt, egyébként is pufók arcán, hogy ma este kapott egy kisebb fokú figyelmeztetést, mert vagy a költségvetés, vagy az eredeti könyvelések számai nem stimmeltek, márpedig a Nagyfőnök szigorúan kikötötte, hogy ma estére mindennek klappolni kell, ha a fene fenét eszik, akkor is!

Az igazság persze az volt, hogy a hosszú évek alatt bármennyire is kisstílű szemétládának mutatkozott előtte és bánt vele ez a kis senkiházi szőrös hernyó fityegő gyűrűs ujjaival – azért valahogy mégiscsak kijöttek egymással, mert felismerték azt az egyszerű tényt, hogy egymás nélkül ,,halálra” vannak ítélve! S az életben maradásuk egyetlen biztosítottnak látszó záloga, ha bizonyos fokig önmaguk árulóivá lesznek, és megalkudnak a – nem ritkán – sanyargatott léthelyzetükkel!

- Jaj, szegénykém! Hát mi történt veled?! – rohant oda most hozzá, és hangján érződött, hogy őszintén aggódik a kialakult helyzet miatt.

- Auu! Vigyázhatnál te kis dög! Kurvára kiverette a Nagyfőnök legalább négy fogamat! Pedig tudja nagyon jól, hogy gyűlölöm a fogászokat! – sajnálkozott szerencsétlen állapotán.

- Mutasd csak! – aprócska, gyöngéd tenyerébe vette kedvesen az arcát, és figyelmesen szemügyre vette mekkora lehet a baj? – Várj csak… - kihalászott egy alig tiszta papír zsebkendőt, és óvatosan kezdte felitatni ebben a pillanatban hatalmától megfosztottnak látszó, kis és szánalmas emberke vastaggá bedagadt ajkáról a vérnyomokat.

A kicsi s sokszor gyilkosan kegyetlen strici zavart, és értetlenséget érzett; eddig még senki sem mutatott irányába ilyen fokú kedvességet, és megértést! Ha volt valami, amit talán egész fennálló életében a veleéig gyűlölt, hát akkor az a kölcsönös szívességek visszaadása, vagy viszonzása volt: amikor az ember kiszolgáltatottá válik, meglehet önhibáján kívül, és kénytelen belekapaszkodni egy szükséges mentőövbe, hogy végleg el ne süllyedjen! És akkor beláthatatlan szövevényes szívességek elátkozott hálójába kerül, és ezt utálta és megvetette, mert gyengévé és kiszolgáltatottá tesz, de nem visz előre! És most ez a felkínált mentőöv egy kis kurvától érkezik?!

Valahogy még mindig nem tudta eléggé elhinni, hogy azért az emberek többsége kedves és mindig segítőkész, ha őszinte kiszolgáltatottságot tapasztal! Talán azért nem, mert ő világ életében a túlélésért küszködött, és ha ő nem tapos el másokat bármi áron, - meglehet -, hogy előbb, vagy utóbb de az ő kezén csattan a bilincs, és sec perc alatt bedutyizzák, aztán volt nincs profit, és üzleti szintű megélhetés!

- Nehogy azt hidd, hogy most jó pontokat szereztél nálam te kis fokhagymaseggű rüfke! – folytatta -, csupán csak jövök neked majd egy szívességgel, ha esetleg valóban megszorulnál! – ezt az utolsó szótagot már végkép úgy kellett szájából kirángatni, mintha szándékosan megrekedt volna tüdejében a gazdag levegő. Nehezére esett, hogy segítséget kérjen, és fogadjon el; ő is afféle emberi roncsnak számított, aki mindig megteszi, amit parancsolnak neki, és mégis egyetlen szót nem fog szólni, ha kedves az élete, és életbe akar maradni!

- Na, várj még! – törölgette és szinte már figyelmesen babusgatásba fordult át Annamari kisebb pátyolgatása. – Még ezt az aprócska vérpöttyöt letörlöm a vadiúj zakódról kis dundim, és azzal már mehetsz is!

Világ életében rühellte, ha ,,kis dundinak” becézték, mely egyfajta sajátságos gúnynévre fokozta le eredeti létezését még a suliban, de titokban bármennyire is morcosnak tűnt – azért most hálás szívvel pillantott Annamarira: mintha felfedezte volna benne az embert, és nem az eladható értéktárgyat mustrálgatta volna! Tudta, ha továbbra is fenntartják a kedveskedések láncolatait egymás között az újabb megmagyaráznivaló gondokat szül, ami senkinek sem használ! Ráadásul itt volt még a tulajdonképpeni Nagyfőnök is, akivel óhatatlanul számolni kellett, hiszen övé volt az egész business és kóceráj, és ha akárcsak egy hajszál sem stimmel az eredeti gépezet fogaskerekei között arra tutti biztos, hogy elsőként Ő fog rájönni azonnal, és akkor azonnal kinyírja őket, vagy csak eltünteti, de ez is elég volt, hogy végleg lehúzzák a rolót!

- Jól van már te picsa, jól van! – már ment volna tovább, és feldagadt szája szegletében azért egy bizalmas, ,,tartozom-mosolyt” csak megeresztett, amiből Annamarinak olyan érzése támadt, hogy meglehet a későbbiek folyamán még hasznát veheti ennek a stricinek…

- Napsugaram! Ideje felkelni az ágyikóból! – aprókat pöccintgetett Myrea fülcimpáin Szilvi, aki vidéki lány lévén világ életében hozzászokott a koránkelés – sokak számára -, elviselhetetlen, és méltatlan -, tortúrájához, mely sokszor felért egy egyetemes, örökkévaló kínszenvedéssel, legalább is addig, amíg az ember ki nem ért a konyhába és meg nem ivott legalább két csésze jó forró kávét. S abban mindhárman egyet értettek, hogy szigorúan a kávét tejjel, és tejszínnel fogyasztják, szükségessé vált egy felelős személy, aki ezeket a bizonyos létserkentő tejtermékeket alkalom attán mindig beszerzi.

A legtöbbször mivel Szilvi volt hármójuk közül a notórius korán kelő, aki majd kicsattant, ha csak megpillanthatta a nap ébredező rózsaujjú sugarait, és felkelt ideje korán az ágyából azonnal lement az éjjel-nappali kis vegyeskereskedésbe, és csak a legszükségesebb dolgokból be is vásárolt; természetesen ilyen esetekben mindig harmadolták a költségeket, attól függően, hogy kinek mekkora jövedelemre sikeredett szert tennie. S miután hármójuk közül legfeljebb Annamari, és Szilvi lehetett az aki keres, Myrea nagyon sok esetben érezhette úgy magát, hogy méltánytalanság, az ha egyedül ő az egyetlen, akivel kivételeznek csak azért, mert egyetemi tanfolyamot látogat, és még nem sikerült állást szereznie; ha hozzá nem vesszük a nyári idény felszolgálásokat főként a Balaton partján!

Ebben a kora reggeli órában katasztrófaövezetnek is nyugodtan beillő csatatérszerű párnahalmok fogságában pihegett egy ifjú hölgy, és szemlátomást esze ágában sem volt felkelni, mert amióta csak az eszét tudta, mindig is hétalvónak számított:

- Mi a frászkarika van már megint?! A jó életbe már! – nyűgösködött szokás szerint.  

- Kis bogár! Ideje felkelni, ma nekem is be kell szagolnom a stúdióba, mert ha nem vetted volna észre, a rezsi nem fizetődik ki magától! Úgyhogy nem érdekel mi a válaszod, de ma te fogsz a kis Milánkára vigyázni! Okés?! – csiklandozta meg lábikráit takarója alatt.

- Mi-micsoda??? Ugye ez most valami hülye vicc?! – döbbent meg még mindig álmos szempillái alól.

- Nem drágaságom! Már miért lenne?! Annamari melózik, nekem is be kell mennem, szerinted mégis kire hagyhatnám? Csak nem várhatod el, hogy az öreg Barkóczinéra tukmáljam akinek hét macskája van! A végén még elkap a kis csöppség valami gusztustalan fertőzést!

- Jól van! Ha nagyon muszáj! – nagy nehezen sikerült a még erősen éber kómás, hibernált állapotában feltápászkodnia matracos ágyából: - …És mikor mehetek be az Egyetemre, hogy egy kicsit gyakoroljam a rajzolási képességemet?

- Miért? Itthon is nyugodtan gyakorolhatsz nem?! A kutya nem fog téged zavarni! Megeteted a kis angyalt, majd mellette egész nyugodtan rajzolhatsz! Mi bajod lehet?!

- Igen, de… mi van, ha… valami gond lesz? – hangja aggódóbbá vált, és érezhető volt, hogy kissé kényelmetlen számára a szituáció, és a hirtelen jött tudatos felelősség!  

- Fogd fel úgy a dolgot, hogy ez a felnőttség, és a felelősségvállalás egyik kezdete! Ha ezt az akadályt sikerrel veszed, már pedig nem kétlem, hogy meg tudod csinálni, akkor beléphetsz a teljes jogú felnőttek baráti táborába!

- Ez most nagyon furin hangzott tőled! Én mindig is azt hittem, hogy jó barátnők vagyunk!

- Hanem a legjobbak, de mindennek megvan a maga feltétele! Előbb vigyázz a kicsire, aztán jövök haza és mindent megbeszélünk! – fogta magát, és mindig is csinos, és halatlanul elegáns módján, haját laza coffba fogva, elindult a hangstúdióba, mert találkozója volt egy zenei szakemberrel, aki újabb lehetséges fantáziát látott gyöngyházfényű hangjában.

A bejárati ajtóból azért a biztonság kedvért visszafordult, mert a kisfiú máris sírdogálni kezdett, tehát vagy éhes, vagy már megint telemehetett egy újabb nagyadag műtéti hulladékkal a pelusa:

- Hozzak neked valamit esetleg? Egy fánkot, vagy egy kis sütit?! – érdeklődött kicsattanó bájossággal.  

- Nem kösz! Esetleg egy kis ciánt, vagy öt méteres kötelet, amire föllógathatom magam, hogy sikeresen rávettél erre! – fekete szarkazmusa ebben a pillanatban majd fölrobbant, de mint mindent ezt is valahogy szellemesen csinálta. 

- Akkor én mentem! Sziasztok! – behúzta maga mögött a bejárati ajtót és elviharzott. 

 Közben Myrea felvette a babát, és tétova ügyetlenséggel megpróbált vele beegyensúlyozni a fürdőszobába, hogy enyhén meleg vízsugár mellett lemossa róla a ragacsos, gusztustalan masszává sűrűsödött kakit, ami úgy festett, mint az olvadozó mogyoró, vagy nugátkrém.  

- Jól van, kis haver! A pót mami szépen lefürdet, aztán eszegetünk valami finomat! – úgy tervezte, ha folyamatosan beszél hozzá, talán fogságban tarthatja állandóan élénk-éber figyelmét, és ettől lehet, hogy megnyugszik a baba. Miközben fürdette a kisfiú szemmel láthatóan nagyon is élvezte a vízcseppeket kicsi, pirospozsgás testén, mert állandóan nagyokat ujjongott, kacarászott és tapsikolt, és szinte élvezettel csapkodta maga körül a bugyborékoló vizet.

- Jól van kis csillagom drága! Hagyd szépen, hogy Myrea nénikéd egy kicsit megmossa a csöpp alvázadat, jó?! Aztán annyit tapsikolhatsz, ha már tiszta leszel, amennyit csak akarsz! – s már érezte, hogy ettől a pár egyszerű művelettől máris mennyire halálosan elfáradt, és a végleteig kimerítette tartalékolt lelki energiáit.  

Sokszor gondolt arra, hogy mi lett volna, ha annak idején, amikor megnyerte azt a nagy ovációval, csinnadrattával beharangozott szépségversenyt, és aztán a jobb, partiképesebb, szexis pasik is azonnal megkezdték ellene a hódításukat mi lett volna akkor, ha valamelyiktől gyerek lesz, és neki kell majd egy csöppségről gondoskodnia? Vajon eltudta volna vállalni? Hiszen a kisbaba semmiről sem tehet, és minden gyereket szeretni illenék, még akkor is, ha az alkalmi szexuális együttlét velejáróit egyik fél sem gondolta át megfontoltan, és bölcsen!

Miközben megpróbálta ezeket az igen-igen egyszerű kérdéseket tisztázni a fejében folyamatosan izgett-mozgott, mert maga se vette észre, de átvette a kisfiú folyamatosan mozgó természetét, és éppen emiatt meglehetős nehézségekbe ütközött ingatag egyensúlya megtartása, és az, hogy ne huppanhasson bele a megtöltött fürdőkádba.

- Jól van bogaram! Myrea nénikéd szépen megtörli a kis popsikádat, és utána rád adja a tiszta pelust! Jó lesz kicsi csöppem? – becézgette, és igyekezett folyamatosan magán tartani folyamatosan érdeklődő természetét, nehogy lankadjon, mert nincsen rémesebb dolog annál, mint egy állandóan síró kis csöppségnél, aki még nem tud beszélni, és jóformán sírva kommunikál csak szűkebben vett környezetével.

Szilvi mindig is imádta a nyughatatlan, és sohasem alvó főváros vérkeringésszerű zsongását, ami már annyira egy lett vele, ha most valaki azt mondaná neki, hogy megürült egy énekesnői pálya Szegeden a világ összes pénze kevés volná rá, hogy visszarángathassák oda!

Nem arról volt szó, hogy nem szerette szülővárosát! Sőt! Imádta! Mégis valami szüntelen, önmagát megmutatni kész honvágyat érzett, és hitvallásszerű kötelességként könyvelte el magában, hogy neki igenis egyik sarkalatos, és megváltó feladata, hogy az emberek boldogulását elősegítse! Aztán, hogy ehhez még külön, gyönyörű, igazgyöngyszerű csilingelő orgánummal áldotta meg az ég – külön öröm volt számára!

Sohasem szokott elkésni; ha volt valami, amiben nem ismert kíméletet barátnőivel ellentétben – hát akkor az a másoktól való értékes percek elrablása volt! Utálta egyenesen, ha jóval a megbeszélt találkozó után fél, - rosszabb esetben egy órával állított be valaki hozzá, és egyszerű, flegma stílusban vagy ráfogta az akadozó tömegközlekedésre sanyarú sorsát, vagy csupán azt felelte, hogy nem tudott idejében felkelni! Ha ehhez hasonló, könnyelmű megjegyzések hagyták el valakinek a száját, Szilvit valósággal a felrobbanás veszélye kerülgette idegi alapon! Ha ő vette történetesen a fáradtságot, és ideje korán, legalább negyven perces haladékkal felkelt, akkor egyszerűen képtelenségnek tűnt elhinnie, hogy a másiknak miért akkora probléma idejében megérkezni?

Most hál’ istennek nem ez volt a helyzet, mert a stúdió kis mini jellegű helysége meglehetősen közel volt a belvároshoz, így csak elvillamosozott a Blaha Lujza-térre, majd onnan – különösen, ha beköszöntött szín-orgiáival a megváltó Tavasz -, kényelmesen elsétált az Erzsébet körútra és szintén felkajtatott egy gangos, kissé romos bérház hetedik emeletére, ahol gyönyörűen felújított iroda jellegű helységekben már javában igen komoly hangfelvételek alkotói munkája folyt!

- …Csakhogy megjöttél Hercegnő! – üdvözölte egy nyurga, szemüveges srác, aki a legalább ezergombos fekete színű keverőpultnál ült, és most szemlátomást görcsbe rándult gyomorral abban reménykedett, hogy lehetőleg mindent a legjobb képességeihez mérten csinál.

- Szia, Tomikám! Csak nincs valami gáz? – hirtelen kicsit megijedt a fiatal srác halott halvány arcáról, mert ez vagy azt jelentette, hogy semmi sincs rendben, vagy azt, hogy egy tízes skálán erős hetesre kell értékelni a tönkrement dolgok kategóriáját.

- De hát mi a baj Tomi?! Kezdesz megijeszteni, és tudhatod, hogy azt utálom! – ellentmondást nem tűrő volt az őszintesége így közeledvén a délelőtt tíz órához.

- Ne haragudj rám, Hercegnő, de… na, szóval az van, hogy… tönkrement az egyik stúdiómikrofon, és…

- …És horribilis összegbe kerülne beszerezni egy újat, ami miatt minden csúszik! Eltaláltam?!

- Pontosan a fején találtad a szöget! – a srác olyan hevesen verejtékezett, hogy biztos azonnal az egekbe szárnyalt megnövekedett pulzusszáma, mert úgy nézett ki, mint aki azonnal és ott helyben kidobja a taccsot.  

- Szerintem a legfontosabb dolog, hogy ne essünk pánikba! – javasolta halál nyugodtan -, a többi meg majdcsak rendeződik magától! – levette kis bőrkabátját, felakasztotta a fogasra; retiküljét is lerakta az egyik székre, és igyekezett reális tervet készíteni a nap további részére.

- Hát akkor lássuk csak! Mi az, amiből még gazdálkodhatunk? Az eredeti anyag hogy áll? – vetett egy nagyon komoly és figyelmes pillantást a zenei keverőpultra, melyben már digitális formátumban megvolt szerkesztve és keverve az aznapi hanganyag, amit fel kellett volna énekelni.

- Amint láthatod Hercegnő, igyekeztem mindent elmenteni a hordozható merevlemezre, meg ott van a pendrive is, de hát mikrofon nélkül! – fejét fogta és idegességében szabályosan tépdesni kezdte sűrű, apró hajszálait, mint aki valami jóvátehetetlen hibát követett el.

- Hé! Nyugodj már le! Ne izgulj semmi miatt! Nincsenek lehetetlen helyzetek ezt te is tudod, csak megoldásra váró feladatok vannak! – magabiztosan csengett a hangja, ám valójában kicsit legbelül ő is kezdett reszketni, hogy hogy a csudába kerülnek majd ki ebből a szorult helyzetből?

- Ez, ez nagyon igaz csajszi, de… - annyira ideges volt, és frusztrált, és közben egyfolytában feszült rohamokkal tördelte az ujjperceit, ami a legtöbb embernek fülzsongító, és korántsem kellemes élmény, - nem úgy Szilvinek, aki még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetből is mindig igyekezett kisebb fondorlatos női praktikákkal kihámozni a maximumot!

- Nyugalom, drága barátom! Lássuk csak! Mit is tehetünk a cél érdekében! – figyelmesen vizsgálgatni kezdte a hipermodernnek tűnő, koromfekete keverőpultot, amin ezerféle – főként -, pirosan, kéken, és sárgán villogó fény jelezte, hogy hangfelvétel szempontjából minden ideálisnak, és a lehető legmegfelelőbbnek tűnik, már csak az adott hang – Szilvi mindig bájos, gyöngyházfényű hangja -, vár szakszerű, és lehetőleg korszerű rögzítésre!

- Mit szólnál Tomi, ha elővenném az okos telefonomat, és USB-csatlakozóval csinálnák meg a Demókat? Na?! Megoldható?

- Hát… ő… íze… - hezitált, mint aki egyenesen már elképzelte a lehetőséges retorziók, és megtorlások széleskörű változatait, és most ezektől valóságosan is retteg. – Okés! De ha jön a főnök, akkor te leszel az, aki kitálal neki!

- Jaj, te kis drágaság! Mondták már neked, hogy akkor vagy a legcukibb pofa, ha ennyire megöl az idegesség!

- Kedves tőled! De annyira szeretném lehetőleg szívinfarktus kockázata nélkül megúszni ezt a napot, ha már önhibánkon kívül tönkrement az az átkozott mikrofon!

- Hát akkor kis barátom! Várjunk bele! Minél előbb készen vagyunk, annál hamarabb szabadulhatunk, remélve, hogy a tisztelt főnök nem is sejti miben is sántikálunk!  

A nyurga srác azonnal észrevette, hogy Szilvinek voltak apróbb pillanatai, amikor teljesen magába vonult, és megpróbálta kizárni a külvilágot:

- Figyelj csak csajszikám! Tudom, hogy semmi közöm hozzá… de mi van veled? Olyan szórakozottnak tűnsz, de ugyanakkor kicsit idegesebbnek is! Csak nem történt valami baj? Nincs gáz ugye?!

- Annyira édes vagy, hogy megkérdezed! Nincs, csak pár napig az egyik bébire legjobb barátnőimmel együtt én vigyázok!

Érezte, hogy nagyon hamar közvetlen bizalmába avatta ezt a fiatal fiút, de mivel nagyon jól kiismerte egész eddigi életében az embereket – még halvány árnyéka sem merült fel annak, hogy ez a megszeppent, jó fej srác bármit is kikotyogjon! Különben is! Legfeljebb majd mindenkinek azt mondja, hogy a legfiatalabb unokaöccse, és a nevére veszi, így már senki sem vizsgálódhat a kis imádnivaló csöppség után!

De most rajta volt a sor, hogy elektronikai, ideiglenes eszközeivel hozzáláthassanak az adott dalszövege – amit szinte mindig ő maga írt -, demójának felénekléséhez, és megvalósításához. És ki a fenét érdekel, ha ebéd magasságában betoppan a nagyfőnök? Kivágják majd legfeljebb közösen a rezet, hogy olyan mikrofonnal nem is lehet minőségi hanganyagokat készíteni, ami egyik pillanatról a másikra teljesen hasznavehetetlen, és tönkremegy!

A zenei producerre nem kellett olyan sokat várakozni, mint azt eredetileg gondolhatták volna, hiszen ahol az idő pénz, ott elég egyszer jól átgondolni, átrágni, hogy mi az, amibe egy dörzsölt üzletember a forgatható pénzét fektesse, ráadásul úgy, hogy az lehetőleg kamatos haszonnal meg is térülhessen!

Most is valamivel tizenegy előtt úgy lépett be a hangulatos, kis hangstúdióba, mintha egyenesen ő gyártotta volna a spanyolviaszt; valami hihetetlenül gusztustalan flegmasággal és persze jelentős arroganciával:

- Hát ti meg? Mi van itt hé? Pihenőnapra nem szerződtünk! Miért nem dolgoztok?!

- Bocsika drága főnököm, de sajnos a hangrögzítő mikrofon hát… szóval… bemondta az unalmast és… hát… ez a nagy helyzet! – felelte a srác, mielőtt Szilvi bármit is mondhatott volna.

- Hogy micsoda??? És attól, hogy egy nyavalyás mikrofon bedöglött megáll ez a rohadt, büdös élet??? Mi?! – agyát máris elöntötte a feszültség és a túlzásba vitt idegesség, attól hogy máris pénzt veszthet.  

- Ne bomolj öregem! Ne húzd fel magad! – ezt már Szilvi próbálta odamondogatni neki.

- Én pedig azt ajánlom kis anyám, ha velem akarsz még dolgozni, akkor aztán szedd ráncba magad és kussolj, mert ha nem kiváglak, aztán felőlem mehetsz énekelni a híd alá is! – nem akarta, de egy ismeretlen agresszív erő arra kényszerítette, hogy ökölbe szorítsa a kezét. Meg akarta ütni, mert elvesztette azt az átkozott forrófejét? Meglehet…

- Hé! Nyugi van drága főnököm! Nem történt akkora eget rengető tragédia! Semmi perc alatt előkaparom az okos telomat és felvesszük arra a demót, onnan pedig már csak egy köpés az USB-port és ha nagyon lazsálunk akkor is készen vagyunk negyed háromra! – Szilvi megpróbált tőle telhetően egyelőre még a lehető legudvariasabb hangnemben viselkedni, bár legszívesebben ilyen durva hangnem hallatán azonnal megmondta volna kereken a véleményét összepakolt volt, és kisétált volna az ajtón, amin bejött, mert saját karakán, és mindig talpraesett nőiessége ekkora szemétséget nem hagyott volna szavak, tettek nélkül! Mégis tudta azt, hogy egész álló napig utánajárhatott volna zenei karrierépítésének akkor sem lett volna szinte semmi eredménye; még annyira friss és gyakorlatilag ismeretlen volt jobbára a neve a zenei szakma krémjének, hogy a kutya nem állt volna vele akkor se szóba, ha ott helyben mindjárt Maria Callas-szá vedlik át, és rögtönöz egy Toscát vagy egy gyönyörű áriát! Különben is a posztmodern, kísérletező stílushoz szokott, és azt szerette, ha a népzenei elemeket fölturbózzák mindenféle modern hangkeverésekkel, hogy a fiatalabb generációk számára is emészthetőbbé válhasson az adott zenei anyag!

Most is csak egyelőre finoman figyelmeztette; hattyú-finom, hosszú ujjacskáival gyengéden megfogta főnöke ökleit:

- Figyelj ide főnököm! Nem lesz itt semmi hiba! Én elintézem! Ha hasznosnak szeretnél látszani akkor inkább keríts számunkra egy mikrofont, ha valóban gyors és minőségi munkát szeretnél! Na, megegyeztünk? – kinyújtotta a kezét, mint aki megígér valamit, és kézfogással pecsételné meg szavát.

- Jól van Tündérem! Te győztél! – legalább ötnapos borostájával enyhén megcsiklandozta hamvas, őszibarackszerű arcát, amikor puszit adott Szilvinek. – Akkor… megyek és megnézem a fene vigye el, hogy mit lehet egyáltalán csinálni! – azzal, amilyen lelkesedéssel jött, olyannyira szélvihar sebességgel már távozott is, megkímélve kollegáit, tulajdonképpeni barátait a további konfliktusok kirobbanásától.

A nyurga, szemüveges Tomi ebben a pillanatban nagyon hálás volt Szilvinek, hogy megmentette őt a biztosra ígérkezett pusztulástól; és nem rúgták ki! Hála talpraesett szemfülességének! Szilvi pedig – bár már jó régen lehetett mikor utoljára valaki iránt érezte a hála, és a leköteleződés magasztos érzéshullámait -, mégis bizalmas, bájosan titokzatoskodó mosolyok között súgta oda a még mindig keverőpult mellett, enyhén karót nyelt kollegájának:

- Köszi, szépfiú! Jövök neked eggyel!