HETEDIK FEJEZET

Szorongva, és valódi rettegő félelemmel tette meg azt a pár lépést a Nagyfőnök irodájáig, ami még hátra volt. A kisstílű stricije már loholt felé, és látszott erősen feldagadt, egyébként is pufók arcán, hogy ma este kapott egy kisebb fokú figyelmeztetést, mert vagy a költségvetés, vagy az eredeti könyvelések számai nem stimmeltek, márpedig a Nagyfőnök szigorúan kikötötte, hogy ma estére mindennek klappolni kell, ha a fene fenét eszik, akkor is!

Az igazság persze az volt, hogy a hosszú évek alatt bármennyire is kisstílű szemétládának mutatkozott előtte és bánt vele ez a kis senkiházi szőrös hernyó fityegő gyűrűs ujjaival – azért valahogy mégiscsak kijöttek egymással, mert felismerték azt az egyszerű tényt, hogy egymás nélkül ,,halálra” vannak ítélve! S az életben maradásuk egyetlen biztosítottnak látszó záloga, ha bizonyos fokig önmaguk árulóivá lesznek, és megalkudnak a – nem ritkán – sanyargatott léthelyzetükkel!

- Jaj, szegénykém! Hát mi történt veled?! – rohant oda most hozzá, és hangján érződött, hogy őszintén aggódik a kialakult helyzet miatt.

- Auu! Vigyázhatnál te kis dög! Kurvára kiverette a Nagyfőnök legalább négy fogamat! Pedig tudja nagyon jól, hogy gyűlölöm a fogászokat! – sajnálkozott szerencsétlen állapotán.

- Mutasd csak! – aprócska, gyöngéd tenyerébe vette kedvesen az arcát, és figyelmesen szemügyre vette mekkora lehet a baj? – Várj csak… - kihalászott egy alig tiszta papír zsebkendőt, és óvatosan kezdte felitatni ebben a pillanatban hatalmától megfosztottnak látszó, kis és szánalmas emberke vastaggá bedagadt ajkáról a vérnyomokat.

A kicsi s sokszor gyilkosan kegyetlen strici zavart, és értetlenséget érzett; eddig még senki sem mutatott irányába ilyen fokú kedvességet, és megértést! Ha volt valami, amit talán egész fennálló életében a veleéig gyűlölt, hát akkor az a kölcsönös szívességek visszaadása, vagy viszonzása volt: amikor az ember kiszolgáltatottá válik, meglehet önhibáján kívül, és kénytelen belekapaszkodni egy szükséges mentőövbe, hogy végleg el ne süllyedjen! És akkor beláthatatlan szövevényes szívességek elátkozott hálójába kerül, és ezt utálta és megvetette, mert gyengévé és kiszolgáltatottá tesz, de nem visz előre! És most ez a felkínált mentőöv egy kis kurvától érkezik?!

Valahogy még mindig nem tudta eléggé elhinni, hogy azért az emberek többsége kedves és mindig segítőkész, ha őszinte kiszolgáltatottságot tapasztal! Talán azért nem, mert ő világ életében a túlélésért küszködött, és ha ő nem tapos el másokat bármi áron, - meglehet -, hogy előbb, vagy utóbb de az ő kezén csattan a bilincs, és sec perc alatt bedutyizzák, aztán volt nincs profit, és üzleti szintű megélhetés!

- Nehogy azt hidd, hogy most jó pontokat szereztél nálam te kis fokhagymaseggű rüfke! – folytatta -, csupán csak jövök neked majd egy szívességgel, ha esetleg valóban megszorulnál! – ezt az utolsó szótagot már végkép úgy kellett szájából kirángatni, mintha szándékosan megrekedt volna tüdejében a gazdag levegő. Nehezére esett, hogy segítséget kérjen, és fogadjon el; ő is afféle emberi roncsnak számított, aki mindig megteszi, amit parancsolnak neki, és mégis egyetlen szót nem fog szólni, ha kedves az élete, és életbe akar maradni!

- Na, várj még! – törölgette és szinte már figyelmesen babusgatásba fordult át Annamari kisebb pátyolgatása. – Még ezt az aprócska vérpöttyöt letörlöm a vadiúj zakódról kis dundim, és azzal már mehetsz is!

Világ életében rühellte, ha ,,kis dundinak” becézték, mely egyfajta sajátságos gúnynévre fokozta le eredeti létezését még a suliban, de titokban bármennyire is morcosnak tűnt – azért most hálás szívvel pillantott Annamarira: mintha felfedezte volna benne az embert, és nem az eladható értéktárgyat mustrálgatta volna! Tudta, ha továbbra is fenntartják a kedveskedések láncolatait egymás között az újabb megmagyaráznivaló gondokat szül, ami senkinek sem használ! Ráadásul itt volt még a tulajdonképpeni Nagyfőnök is, akivel óhatatlanul számolni kellett, hiszen övé volt az egész business és kóceráj, és ha akárcsak egy hajszál sem stimmel az eredeti gépezet fogaskerekei között arra tutti biztos, hogy elsőként Ő fog rájönni azonnal, és akkor azonnal kinyírja őket, vagy csak eltünteti, de ez is elég volt, hogy végleg lehúzzák a rolót!

- Jól van már te picsa, jól van! – már ment volna tovább, és feldagadt szája szegletében azért egy bizalmas, ,,tartozom-mosolyt” csak megeresztett, amiből Annamarinak olyan érzése támadt, hogy meglehet a későbbiek folyamán még hasznát veheti ennek a stricinek…

- Napsugaram! Ideje felkelni az ágyikóból! – aprókat pöccintgetett Myrea fülcimpáin Szilvi, aki vidéki lány lévén világ életében hozzászokott a koránkelés – sokak számára -, elviselhetetlen, és méltatlan -, tortúrájához, mely sokszor felért egy egyetemes, örökkévaló kínszenvedéssel, legalább is addig, amíg az ember ki nem ért a konyhába és meg nem ivott legalább két csésze jó forró kávét. S abban mindhárman egyet értettek, hogy szigorúan a kávét tejjel, és tejszínnel fogyasztják, szükségessé vált egy felelős személy, aki ezeket a bizonyos létserkentő tejtermékeket alkalom attán mindig beszerzi.

A legtöbbször mivel Szilvi volt hármójuk közül a notórius korán kelő, aki majd kicsattant, ha csak megpillanthatta a nap ébredező rózsaujjú sugarait, és felkelt ideje korán az ágyából azonnal lement az éjjel-nappali kis vegyeskereskedésbe, és csak a legszükségesebb dolgokból be is vásárolt; természetesen ilyen esetekben mindig harmadolták a költségeket, attól függően, hogy kinek mekkora jövedelemre sikeredett szert tennie. S miután hármójuk közül legfeljebb Annamari, és Szilvi lehetett az aki keres, Myrea nagyon sok esetben érezhette úgy magát, hogy méltánytalanság, az ha egyedül ő az egyetlen, akivel kivételeznek csak azért, mert egyetemi tanfolyamot látogat, és még nem sikerült állást szereznie; ha hozzá nem vesszük a nyári idény felszolgálásokat főként a Balaton partján!

Ebben a kora reggeli órában katasztrófaövezetnek is nyugodtan beillő csatatérszerű párnahalmok fogságában pihegett egy ifjú hölgy, és szemlátomást esze ágában sem volt felkelni, mert amióta csak az eszét tudta, mindig is hétalvónak számított:

- Mi a frászkarika van már megint?! A jó életbe már! – nyűgösködött szokás szerint.  

- Kis bogár! Ideje felkelni, ma nekem is be kell szagolnom a stúdióba, mert ha nem vetted volna észre, a rezsi nem fizetődik ki magától! Úgyhogy nem érdekel mi a válaszod, de ma te fogsz a kis Milánkára vigyázni! Okés?! – csiklandozta meg lábikráit takarója alatt.

- Mi-micsoda??? Ugye ez most valami hülye vicc?! – döbbent meg még mindig álmos szempillái alól.

- Nem drágaságom! Már miért lenne?! Annamari melózik, nekem is be kell mennem, szerinted mégis kire hagyhatnám? Csak nem várhatod el, hogy az öreg Barkóczinéra tukmáljam akinek hét macskája van! A végén még elkap a kis csöppség valami gusztustalan fertőzést!

- Jól van! Ha nagyon muszáj! – nagy nehezen sikerült a még erősen éber kómás, hibernált állapotában feltápászkodnia matracos ágyából: - …És mikor mehetek be az Egyetemre, hogy egy kicsit gyakoroljam a rajzolási képességemet?

- Miért? Itthon is nyugodtan gyakorolhatsz nem?! A kutya nem fog téged zavarni! Megeteted a kis angyalt, majd mellette egész nyugodtan rajzolhatsz! Mi bajod lehet?!

- Igen, de… mi van, ha… valami gond lesz? – hangja aggódóbbá vált, és érezhető volt, hogy kissé kényelmetlen számára a szituáció, és a hirtelen jött tudatos felelősség!  

- Fogd fel úgy a dolgot, hogy ez a felnőttség, és a felelősségvállalás egyik kezdete! Ha ezt az akadályt sikerrel veszed, már pedig nem kétlem, hogy meg tudod csinálni, akkor beléphetsz a teljes jogú felnőttek baráti táborába!

- Ez most nagyon furin hangzott tőled! Én mindig is azt hittem, hogy jó barátnők vagyunk!

- Hanem a legjobbak, de mindennek megvan a maga feltétele! Előbb vigyázz a kicsire, aztán jövök haza és mindent megbeszélünk! – fogta magát, és mindig is csinos, és halatlanul elegáns módján, haját laza coffba fogva, elindult a hangstúdióba, mert találkozója volt egy zenei szakemberrel, aki újabb lehetséges fantáziát látott gyöngyházfényű hangjában.

A bejárati ajtóból azért a biztonság kedvért visszafordult, mert a kisfiú máris sírdogálni kezdett, tehát vagy éhes, vagy már megint telemehetett egy újabb nagyadag műtéti hulladékkal a pelusa:

- Hozzak neked valamit esetleg? Egy fánkot, vagy egy kis sütit?! – érdeklődött kicsattanó bájossággal.  

- Nem kösz! Esetleg egy kis ciánt, vagy öt méteres kötelet, amire föllógathatom magam, hogy sikeresen rávettél erre! – fekete szarkazmusa ebben a pillanatban majd fölrobbant, de mint mindent ezt is valahogy szellemesen csinálta. 

- Akkor én mentem! Sziasztok! – behúzta maga mögött a bejárati ajtót és elviharzott. 

 Közben Myrea felvette a babát, és tétova ügyetlenséggel megpróbált vele beegyensúlyozni a fürdőszobába, hogy enyhén meleg vízsugár mellett lemossa róla a ragacsos, gusztustalan masszává sűrűsödött kakit, ami úgy festett, mint az olvadozó mogyoró, vagy nugátkrém.  

- Jól van, kis haver! A pót mami szépen lefürdet, aztán eszegetünk valami finomat! – úgy tervezte, ha folyamatosan beszél hozzá, talán fogságban tarthatja állandóan élénk-éber figyelmét, és ettől lehet, hogy megnyugszik a baba. Miközben fürdette a kisfiú szemmel láthatóan nagyon is élvezte a vízcseppeket kicsi, pirospozsgás testén, mert állandóan nagyokat ujjongott, kacarászott és tapsikolt, és szinte élvezettel csapkodta maga körül a bugyborékoló vizet.

- Jól van kis csillagom drága! Hagyd szépen, hogy Myrea nénikéd egy kicsit megmossa a csöpp alvázadat, jó?! Aztán annyit tapsikolhatsz, ha már tiszta leszel, amennyit csak akarsz! – s már érezte, hogy ettől a pár egyszerű művelettől máris mennyire halálosan elfáradt, és a végleteig kimerítette tartalékolt lelki energiáit.  

Sokszor gondolt arra, hogy mi lett volna, ha annak idején, amikor megnyerte azt a nagy ovációval, csinnadrattával beharangozott szépségversenyt, és aztán a jobb, partiképesebb, szexis pasik is azonnal megkezdték ellene a hódításukat mi lett volna akkor, ha valamelyiktől gyerek lesz, és neki kell majd egy csöppségről gondoskodnia? Vajon eltudta volna vállalni? Hiszen a kisbaba semmiről sem tehet, és minden gyereket szeretni illenék, még akkor is, ha az alkalmi szexuális együttlét velejáróit egyik fél sem gondolta át megfontoltan, és bölcsen!

Miközben megpróbálta ezeket az igen-igen egyszerű kérdéseket tisztázni a fejében folyamatosan izgett-mozgott, mert maga se vette észre, de átvette a kisfiú folyamatosan mozgó természetét, és éppen emiatt meglehetős nehézségekbe ütközött ingatag egyensúlya megtartása, és az, hogy ne huppanhasson bele a megtöltött fürdőkádba.

- Jól van bogaram! Myrea nénikéd szépen megtörli a kis popsikádat, és utána rád adja a tiszta pelust! Jó lesz kicsi csöppem? – becézgette, és igyekezett folyamatosan magán tartani folyamatosan érdeklődő természetét, nehogy lankadjon, mert nincsen rémesebb dolog annál, mint egy állandóan síró kis csöppségnél, aki még nem tud beszélni, és jóformán sírva kommunikál csak szűkebben vett környezetével.

Szilvi mindig is imádta a nyughatatlan, és sohasem alvó főváros vérkeringésszerű zsongását, ami már annyira egy lett vele, ha most valaki azt mondaná neki, hogy megürült egy énekesnői pálya Szegeden a világ összes pénze kevés volná rá, hogy visszarángathassák oda!

Nem arról volt szó, hogy nem szerette szülővárosát! Sőt! Imádta! Mégis valami szüntelen, önmagát megmutatni kész honvágyat érzett, és hitvallásszerű kötelességként könyvelte el magában, hogy neki igenis egyik sarkalatos, és megváltó feladata, hogy az emberek boldogulását elősegítse! Aztán, hogy ehhez még külön, gyönyörű, igazgyöngyszerű csilingelő orgánummal áldotta meg az ég – külön öröm volt számára!

Sohasem szokott elkésni; ha volt valami, amiben nem ismert kíméletet barátnőivel ellentétben – hát akkor az a másoktól való értékes percek elrablása volt! Utálta egyenesen, ha jóval a megbeszélt találkozó után fél, - rosszabb esetben egy órával állított be valaki hozzá, és egyszerű, flegma stílusban vagy ráfogta az akadozó tömegközlekedésre sanyarú sorsát, vagy csupán azt felelte, hogy nem tudott idejében felkelni! Ha ehhez hasonló, könnyelmű megjegyzések hagyták el valakinek a száját, Szilvit valósággal a felrobbanás veszélye kerülgette idegi alapon! Ha ő vette történetesen a fáradtságot, és ideje korán, legalább negyven perces haladékkal felkelt, akkor egyszerűen képtelenségnek tűnt elhinnie, hogy a másiknak miért akkora probléma idejében megérkezni?

Most hál’ istennek nem ez volt a helyzet, mert a stúdió kis mini jellegű helysége meglehetősen közel volt a belvároshoz, így csak elvillamosozott a Blaha Lujza-térre, majd onnan – különösen, ha beköszöntött szín-orgiáival a megváltó Tavasz -, kényelmesen elsétált az Erzsébet körútra és szintén felkajtatott egy gangos, kissé romos bérház hetedik emeletére, ahol gyönyörűen felújított iroda jellegű helységekben már javában igen komoly hangfelvételek alkotói munkája folyt!

- …Csakhogy megjöttél Hercegnő! – üdvözölte egy nyurga, szemüveges srác, aki a legalább ezergombos fekete színű keverőpultnál ült, és most szemlátomást görcsbe rándult gyomorral abban reménykedett, hogy lehetőleg mindent a legjobb képességeihez mérten csinál.

- Szia, Tomikám! Csak nincs valami gáz? – hirtelen kicsit megijedt a fiatal srác halott halvány arcáról, mert ez vagy azt jelentette, hogy semmi sincs rendben, vagy azt, hogy egy tízes skálán erős hetesre kell értékelni a tönkrement dolgok kategóriáját.

- De hát mi a baj Tomi?! Kezdesz megijeszteni, és tudhatod, hogy azt utálom! – ellentmondást nem tűrő volt az őszintesége így közeledvén a délelőtt tíz órához.

- Ne haragudj rám, Hercegnő, de… na, szóval az van, hogy… tönkrement az egyik stúdiómikrofon, és…

- …És horribilis összegbe kerülne beszerezni egy újat, ami miatt minden csúszik! Eltaláltam?!

- Pontosan a fején találtad a szöget! – a srác olyan hevesen verejtékezett, hogy biztos azonnal az egekbe szárnyalt megnövekedett pulzusszáma, mert úgy nézett ki, mint aki azonnal és ott helyben kidobja a taccsot.  

- Szerintem a legfontosabb dolog, hogy ne essünk pánikba! – javasolta halál nyugodtan -, a többi meg majdcsak rendeződik magától! – levette kis bőrkabátját, felakasztotta a fogasra; retiküljét is lerakta az egyik székre, és igyekezett reális tervet készíteni a nap további részére.

- Hát akkor lássuk csak! Mi az, amiből még gazdálkodhatunk? Az eredeti anyag hogy áll? – vetett egy nagyon komoly és figyelmes pillantást a zenei keverőpultra, melyben már digitális formátumban megvolt szerkesztve és keverve az aznapi hanganyag, amit fel kellett volna énekelni.

- Amint láthatod Hercegnő, igyekeztem mindent elmenteni a hordozható merevlemezre, meg ott van a pendrive is, de hát mikrofon nélkül! – fejét fogta és idegességében szabályosan tépdesni kezdte sűrű, apró hajszálait, mint aki valami jóvátehetetlen hibát követett el.

- Hé! Nyugodj már le! Ne izgulj semmi miatt! Nincsenek lehetetlen helyzetek ezt te is tudod, csak megoldásra váró feladatok vannak! – magabiztosan csengett a hangja, ám valójában kicsit legbelül ő is kezdett reszketni, hogy hogy a csudába kerülnek majd ki ebből a szorult helyzetből?

- Ez, ez nagyon igaz csajszi, de… - annyira ideges volt, és frusztrált, és közben egyfolytában feszült rohamokkal tördelte az ujjperceit, ami a legtöbb embernek fülzsongító, és korántsem kellemes élmény, - nem úgy Szilvinek, aki még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetből is mindig igyekezett kisebb fondorlatos női praktikákkal kihámozni a maximumot!

- Nyugalom, drága barátom! Lássuk csak! Mit is tehetünk a cél érdekében! – figyelmesen vizsgálgatni kezdte a hipermodernnek tűnő, koromfekete keverőpultot, amin ezerféle – főként -, pirosan, kéken, és sárgán villogó fény jelezte, hogy hangfelvétel szempontjából minden ideálisnak, és a lehető legmegfelelőbbnek tűnik, már csak az adott hang – Szilvi mindig bájos, gyöngyházfényű hangja -, vár szakszerű, és lehetőleg korszerű rögzítésre!

- Mit szólnál Tomi, ha elővenném az okos telefonomat, és USB-csatlakozóval csinálnák meg a Demókat? Na?! Megoldható?

- Hát… ő… íze… - hezitált, mint aki egyenesen már elképzelte a lehetőséges retorziók, és megtorlások széleskörű változatait, és most ezektől valóságosan is retteg. – Okés! De ha jön a főnök, akkor te leszel az, aki kitálal neki!

- Jaj, te kis drágaság! Mondták már neked, hogy akkor vagy a legcukibb pofa, ha ennyire megöl az idegesség!

- Kedves tőled! De annyira szeretném lehetőleg szívinfarktus kockázata nélkül megúszni ezt a napot, ha már önhibánkon kívül tönkrement az az átkozott mikrofon!

- Hát akkor kis barátom! Várjunk bele! Minél előbb készen vagyunk, annál hamarabb szabadulhatunk, remélve, hogy a tisztelt főnök nem is sejti miben is sántikálunk!  

A nyurga srác azonnal észrevette, hogy Szilvinek voltak apróbb pillanatai, amikor teljesen magába vonult, és megpróbálta kizárni a külvilágot:

- Figyelj csak csajszikám! Tudom, hogy semmi közöm hozzá… de mi van veled? Olyan szórakozottnak tűnsz, de ugyanakkor kicsit idegesebbnek is! Csak nem történt valami baj? Nincs gáz ugye?!

- Annyira édes vagy, hogy megkérdezed! Nincs, csak pár napig az egyik bébire legjobb barátnőimmel együtt én vigyázok!

Érezte, hogy nagyon hamar közvetlen bizalmába avatta ezt a fiatal fiút, de mivel nagyon jól kiismerte egész eddigi életében az embereket – még halvány árnyéka sem merült fel annak, hogy ez a megszeppent, jó fej srác bármit is kikotyogjon! Különben is! Legfeljebb majd mindenkinek azt mondja, hogy a legfiatalabb unokaöccse, és a nevére veszi, így már senki sem vizsgálódhat a kis imádnivaló csöppség után!

De most rajta volt a sor, hogy elektronikai, ideiglenes eszközeivel hozzáláthassanak az adott dalszövege – amit szinte mindig ő maga írt -, demójának felénekléséhez, és megvalósításához. És ki a fenét érdekel, ha ebéd magasságában betoppan a nagyfőnök? Kivágják majd legfeljebb közösen a rezet, hogy olyan mikrofonnal nem is lehet minőségi hanganyagokat készíteni, ami egyik pillanatról a másikra teljesen hasznavehetetlen, és tönkremegy!

A zenei producerre nem kellett olyan sokat várakozni, mint azt eredetileg gondolhatták volna, hiszen ahol az idő pénz, ott elég egyszer jól átgondolni, átrágni, hogy mi az, amibe egy dörzsölt üzletember a forgatható pénzét fektesse, ráadásul úgy, hogy az lehetőleg kamatos haszonnal meg is térülhessen!

Most is valamivel tizenegy előtt úgy lépett be a hangulatos, kis hangstúdióba, mintha egyenesen ő gyártotta volna a spanyolviaszt; valami hihetetlenül gusztustalan flegmasággal és persze jelentős arroganciával:

- Hát ti meg? Mi van itt hé? Pihenőnapra nem szerződtünk! Miért nem dolgoztok?!

- Bocsika drága főnököm, de sajnos a hangrögzítő mikrofon hát… szóval… bemondta az unalmast és… hát… ez a nagy helyzet! – felelte a srác, mielőtt Szilvi bármit is mondhatott volna.

- Hogy micsoda??? És attól, hogy egy nyavalyás mikrofon bedöglött megáll ez a rohadt, büdös élet??? Mi?! – agyát máris elöntötte a feszültség és a túlzásba vitt idegesség, attól hogy máris pénzt veszthet.  

- Ne bomolj öregem! Ne húzd fel magad! – ezt már Szilvi próbálta odamondogatni neki.

- Én pedig azt ajánlom kis anyám, ha velem akarsz még dolgozni, akkor aztán szedd ráncba magad és kussolj, mert ha nem kiváglak, aztán felőlem mehetsz énekelni a híd alá is! – nem akarta, de egy ismeretlen agresszív erő arra kényszerítette, hogy ökölbe szorítsa a kezét. Meg akarta ütni, mert elvesztette azt az átkozott forrófejét? Meglehet…

- Hé! Nyugi van drága főnököm! Nem történt akkora eget rengető tragédia! Semmi perc alatt előkaparom az okos telomat és felvesszük arra a demót, onnan pedig már csak egy köpés az USB-port és ha nagyon lazsálunk akkor is készen vagyunk negyed háromra! – Szilvi megpróbált tőle telhetően egyelőre még a lehető legudvariasabb hangnemben viselkedni, bár legszívesebben ilyen durva hangnem hallatán azonnal megmondta volna kereken a véleményét összepakolt volt, és kisétált volna az ajtón, amin bejött, mert saját karakán, és mindig talpraesett nőiessége ekkora szemétséget nem hagyott volna szavak, tettek nélkül! Mégis tudta azt, hogy egész álló napig utánajárhatott volna zenei karrierépítésének akkor sem lett volna szinte semmi eredménye; még annyira friss és gyakorlatilag ismeretlen volt jobbára a neve a zenei szakma krémjének, hogy a kutya nem állt volna vele akkor se szóba, ha ott helyben mindjárt Maria Callas-szá vedlik át, és rögtönöz egy Toscát vagy egy gyönyörű áriát! Különben is a posztmodern, kísérletező stílushoz szokott, és azt szerette, ha a népzenei elemeket fölturbózzák mindenféle modern hangkeverésekkel, hogy a fiatalabb generációk számára is emészthetőbbé válhasson az adott zenei anyag!

Most is csak egyelőre finoman figyelmeztette; hattyú-finom, hosszú ujjacskáival gyengéden megfogta főnöke ökleit:

- Figyelj ide főnököm! Nem lesz itt semmi hiba! Én elintézem! Ha hasznosnak szeretnél látszani akkor inkább keríts számunkra egy mikrofont, ha valóban gyors és minőségi munkát szeretnél! Na, megegyeztünk? – kinyújtotta a kezét, mint aki megígér valamit, és kézfogással pecsételné meg szavát.

- Jól van Tündérem! Te győztél! – legalább ötnapos borostájával enyhén megcsiklandozta hamvas, őszibarackszerű arcát, amikor puszit adott Szilvinek. – Akkor… megyek és megnézem a fene vigye el, hogy mit lehet egyáltalán csinálni! – azzal, amilyen lelkesedéssel jött, olyannyira szélvihar sebességgel már távozott is, megkímélve kollegáit, tulajdonképpeni barátait a további konfliktusok kirobbanásától.

A nyurga, szemüveges Tomi ebben a pillanatban nagyon hálás volt Szilvinek, hogy megmentette őt a biztosra ígérkezett pusztulástól; és nem rúgták ki! Hála talpraesett szemfülességének! Szilvi pedig – bár már jó régen lehetett mikor utoljára valaki iránt érezte a hála, és a leköteleződés magasztos érzéshullámait -, mégis bizalmas, bájosan titokzatoskodó mosolyok között súgta oda a még mindig keverőpult mellett, enyhén karót nyelt kollegájának:

- Köszi, szépfiú! Jövök neked eggyel!