MÉLTATLAN KISZOLGÁLTATOTTSÁG

Az osztályban mindig voltak afféle gyakorlati típusú foglalkozások; amik legkivált arra szolgáltak, hogy csiszolják a gyerekek kreatív képességeit, és fejlesszék a még elhanyagolt gyakorlati szemléletű készségeiket is! Persze azért itt is mindenkinek megvolt a maga jól bevált rangsora; míg a lányok nagy általánosságban konyhai, és főzési ismereteket próbáltak elsajátítani, addig természetes, hogy a fiúk barkácsolni tanultak. Volt azonban az osztályban egy különös, amolyan mindenki által lesajnált, és magának való, meglehetősen pufók és hörcsögtokájú fiúcska, aki szinte senkivel sem barátkozott – ez nem lehetett az orrára kötni, elvégre nem akadt egyetlen nap sem, hogy valaki végestelen végig ne terrorizálta, ne molesztálta, vagy ne akarta volna fizikailag is megleckézetni!

Sokszor húzták le a nadrágját, vagy vették el tőle az iskolai WC-k magányában, ahol senki nem láthatta – azok a bizonyos garázda bandatagok, és fenegyerekek mit is művelnek vajon vele? És szerencsétlen flótásnak úgy kellett utána merőben szégyenkezve; gyakorlatilag anyaszült meztelenül végiggaloppoznia az adott diákoktól, és természetesen tanároktól hemzsegő folyosókon – ahol kellő rendszerességgel kinevették, és ki is csúfolták napjában többször is – s ha ez nem lett volna ismételten elég, akkor sok esetben úgy megropogtatták túlsúlyos csontjait, és alaposan hasba verték, hogy szegény már sírógörcsökben fetrengett a földön, és az émelygés, és a hányinger alkalmi együttes ötvözete kerülgette!

- Na, te kis patkány! Hát velünk akartál te szívózni?! – állt meg a technikateremben, munkaasztala, és aprócska fémsatuja mellett egy langaléta, legalább kétméteres dromedár kamasz. – Vedd tudomásul te kis pöcs, ahogy amíg itt vagy azt csinálod, amit mondunk neked! Hogy merészeltél egymagad madáretetőt csinálni az engedélyünk nélkül?! – fortyant fel. Azzal édesanyja által vett mini lombfűrésznek az összes fogazott betétjét összetörte, és kihajította a már szépen megkonstruált munkadarabot a szemétbe.

- Ha van még merszed hozzá, hát akkor újrakezdheted! De figyelmeztetlek, te kis szarházi, ha így teszel, ismét visszajövök, és a seggeden át foglak megkajáltatni a fűrészporoddal együtt! – azzal se szó, se beszéd, villogó szemekkel egyszerűen továbbállt.

- Menjetek a pokolba ti szemetek! – szabályosan már visította utánuk ítéletmondatait a naponta megvert gyerek. Azzal elővett egy másik munkadarabot, és ott folytatta szép míves, előre megtervezett, és kigondolt munkáját – ahol abbahagyta.

- Hát ezt meg ki csinálta he?! – kérdezte kissé mérgelődve a technikatanárnő, aki egyben doktori fokozattal is rendelkezett, és erre látszólag hallatlanul, büszke volt! – Micsoda dolog ez kérem szépen, hogy egy majdnem már befejezett, kissé ugyan érdes madáretetőt valaki behajítson a szemétbe, hogy aztán a fáradtságos munkáját újrakezdje? Ez aztán a maximalista gondolkodás! Ki volt az? Hadd halljam csak?! – s most meglátszott a tisztelt tanárnőn, hogy igencsak híján van minden rangú tréfálkozásnak!

Persze a bandatagok a maguk sunyi, és méltatlan alávalóságukkal lapítottak, mint a megalkuvó kuvaszok, vagy éppen zsákmányt leső hiénák, farkasok, és csak a legvégső esetben merészkedtek ki!

- Hát senki nem emeli a magasba a kezét? Nekem így is jó! – legyintett -, pedig milyen finom süteményeket vettem reggel a büfében.

Hát több se kellett az alávaló gazembereknek! Majdnem mindegyik fölrakta a ragasztótól enyvesedő, piszkos mancsát:

- Tanárnő én voltam!

- Nem te marha! Én!

S se szeri se száma nem volt, hogy a tanárnő mindegyiknek adhatott volna süteményt – ha egyáltalában szándékában állt volna; de mint minden jól kigondolt haditerv ez is a megtévesztés egyik fokozata volt nála!

- Á! Végre kiugrasztottam az összes ugrifülest a bokorból, igaz-e? – s elégedett volt a végeredménnyel. - Akkor regéljétek csak el bogárkáim, hogy ki volt az, aki behajította ténylegesen a munkadarabot a szemétbe, és hogy kinek is volt a munkadarabja? De rögtön ám, mert semmi kedvem, hogy fegyelmezéssel menjen el az egész, hátralévő óra! – utasította főleg azokat a gyanúsan viselkedő növendékeit, akik önkéntelenül is, de elárulták magukat!

- Ne tessék haragudni tanárnő, de nem mi voltunk! – emelkedett szólásra a banda eszeként is ismeretes Szatyor Laci, akit vakító, kék égbolt szemei miatt, a ,,vesébe látó” gúnynéven emlegettek, és aki későbbi bűnöző karrierje folytán ítéltek el sorozatos bolti betörései miatt.

- Ne, nem ússzátok ezt meg ennyire egyszerűen aranygyerekeim! Neveket akarom hallani, de most rögtön, és nem tőled kedves László! Leülhetsz! – fölemelkedett tanári asztalától, és most villámlott csak igazán szemüvegén keresztül átható tekintete. – Ha a főbűnösök nem jelentkeznek, akkor én leszek kénytelen nevükön szólítani őket, és mindannyian tudjuk, hogy ennek mi lesz a tartós következménye.

Most egy kis nyeszege mesüge legény pattant fel, aki az egyik bandatag kisöccse volt, de máris bebizonyította, hogy a gondolatokat nem neki találták ki:

- Tessék már megmondani tanárnő, hogy mi lesz a következménye, mert égek a kíváncsiságtól! Ezt a kissé furcsán, és beteges fantáziával megáldott gyereket Gyurgyák Tamásnak hívták, és a specialitása között szerepelt a gyengékkel, és védtelenekkel szemben föllépő, tartós agresszív hajlam, és szinte mindig jelenvaló móresre tanítási kényszer.

- Látom már, hogy az első tettest meg is találtam! – eresztett meg egy fensőbbséges mosolyt a technikatanárnő. – Pedig nem is kellett sokat keresgélnem, és még meg sem izzadtam! No bravó! Hát akkor folytassuk csak, bátran!

- Gratulálok, te hülye! Most aztán benne vagyunk nyakig a lekvárban is meg abban a senkiházi zavarosban! – súgta valaki a hátsó sarokból a többi tagnak a tippet. – Most kit mártsunk be, hogy legalább a főnök seggét menthessük?! – tanakodtak egy ideig. Kis idő múlva meglett a végeredmény. Ha bemártják azt az imbecillis kretén ikreket, akik mint két tök annyit sem érnek, akkor a többség lehet, hogy megússza! Meg kellene próbálni, elvégre már mélyebbre a gödörbe így sem süllyedhetnek, nem igaz?!

- Tanárnőnek tisztelettel jelentem! – emelkedett fel a munkapadjáról az összeragasztózott kezű Degecsi Krisztián, aki az egyetlen többszörösen buktatott, és már több javító nevelőintézetet megjárt kamasz fiú volt a csoportban – igaz már jócskán a kamaszkor végein járt, amikor beszervezésre került a Bányász bandába.

- Hát te meg mit akarsz?! Nem rád vagyok kíváncsi! világos?! Nekem bűnösök kellenek, és te csak másodhegedűs lehetsz, megértetted! – csattant most a tanárnő hangja, akár a bevizezett ostorcsattogtatás.

- Tanárnő kérem… Én követtem el! – vallott szint a nagy melasz.

- Megengedtem, hogy beszélhetsz kedves Krisztián? – most a csoport többi tagjához fordult, kérdőre vonó, szúrós, és nagyon árgus szemekkel.

- Hallotta valaki, hogy a nevét szólítottam, vagy engedélyt adtam volna arra, hogy fecsegjen?!

Néma csend honolt mindenütt. – Én is így gondoltam! Most pedig, akkor addig fogunk várakozni, ameddig valaki kegyeskedik elárulni a főbűnösök neveit!

- Ébredj már te lüke pöcs! – taszította oldalába Bányász padtársát, egy szerencsétlenséggel megáldott, töpörödött, kis növésű cingár gyereket.

- Én voltam az tanárnő! – jelentkezett máris a cingár. Elvégre, ha Bányász Zoli akart valamit valakitől, hogy csinálja meg, hát akkor az a minimum, hogy tűzön-vízen át végrehajtja a rábízott feladatot!

- Már megbocsáss kedves Gézuka! De szólítottalak?! Én nem tudom hova keveredtem? Talán ennyire át kellene még egyszer ismételtetnek veletek az erkölcs fogalmát? Mi?! Tessék rögtön bevallani, hogy ki csinálta, különben az sem érdekel, hogy milyen madáretetőket fabrikáltatok össze mindenkinek könyörtelenül bevágom az egyest! Na, hadd halljam!

A bandafőnök most egy kissé szorult helyzetben keveredett, de mindig megvolt az a felettébb előrelátó, és mindennel számító szokása, hogy maga helyett bűnbakoknak tartogatta a balhés szerepeket, akikre mindent rá lehetett sózni!

- Hé, te sutyerák! Oksizzál már ide! – intett a következő, kiszemelt áldozatnak maga helyett. – Most te következel! – adta meg a jelet, és egy jelentőség teljeset villant, nagy hiénabarna szeme. – De vigyázz! El ne szúrd nekem a tervet, te kis féreg, mert ha bajba keveredek, nem kerülsz ki élve órák után!

Mint a nyárfalevél most úgy remegett meg a következő gyerek, akinek megbökte – ráadásul körzője tűhegyes hegyével az oldalát -, lassan, félénken megemelkedett ültő helyéből.

- Tudod Ádámka, jól tudom! De te nem lehetsz még akkor sem bűnös, ha akarnád, mert az apád lelkész.

No, erre faragott most igazán rá Bányász Zoli. Az a bizonyos bűvös kör, és jelképes harapófogó már egyre jobban szorult körülötte, és ha sürgősen nem talál ki valamit, hát akkor kézenfekvő, hogy a végén saját magát kell majd beárulnia! Most mihez is kezdjen?! Sokat töprengett ezekben a meghatározó percekben élete sorsán – amikor már szinte minden veszni látszott, amikor hirtelen ismét megcsillant ravasz szeme; hirtelen mentőötlete támadt! Azonnal összecsillant a szemük Szatyor Lacival, és a két mitugrász Gyurgyák testvérrel, majd elsőként Szatyor, és csak másodjára a két ízig-vérig bűnös testvér emelkedett ki a padjából.

- No lám, no lám! – hökkent most meg a technikatanárnő. – Ahogy én most látom, Bányász Zoltánnak igencsak rosszul festhet a szénája, ha a legjobb embereit is fel kell áldoznia, pusztán csak azért, hogy életben maradjon nemde bár?!

- Tanárnőnek tisztelettel jelentem, én voltam! - jelentette ki egyértelműen, kétséget kizáróan Szatyor Laci. – A két Gyurgyák csak időnként segített, amikor összetörték a fűrészlapokat. – bukott ki belőle.

- Á, itt volt a kutya elásva! És meséld csak el nekem, hogy miért kellett ezt csinálnotok egy tökéletesen ártatlan, és a légynek sem ártó osztálytársatokkal.

Szatyor Laci egy kis ideig hallgatott, de ez is elég idő volt ahhoz, hogy a szinte velejéig minden helyzetben kotnyeles, és sok esetben cserfeskedő Gyurgyák Tamás föl ne pattanjon a székéről, és el ne kezdje a maga nem kérdezett szónoklatát:

- Igenis tudja meg azért volt, mert egy szánalmas ember, aki puhány kis féreg nem tudja megvédeni magát, és csak állandóan fölidegesíti az agyamat! – bukott ki belőle.

Persze a nagyobbik bátyja Gyurgyák László, akinek valami oknál fogva éppen a karatés filmek jöttek be, azonnal megjegyezte:

- Jaj, tisztelt tanárnő, kérem nem is foglalkozzék vele, mert nem tudja szegény, hogy miket beszél! – azzal adott neki egy kisebbfajta legyintős taslit a kobakjára.

- Megígéred Tomi, hogy többet nem fordul elő! – szeretett volna a siralmas helyzetén javítani, bár erre meglehetősen vékony hajszálnyi remény sem kínálkozott.

- Megígérem, bratyó! – azzal cinkosan összeröhögtek, és olyan láthatatlan, arcmimikával kommunikáltak egymással, amit talán egyedül csak ők érthettek!

- Hát ez nagyon megható, és nagyon szép! A testvéri szeretet! Remélem figyel az osztály, mert ezekből a meghatározó pillanatokból lehet majd csak igazán tanulni, a későbbi életetekre nézve. – odament a két fivérhez, megfogta mindkettőnek a haját, valósággal belemarkolt a hajukba, és azonnal kivonszolta őket a teremből, föl egyenesen az igazgatói irodába, ahol szinte már meg sem lepődtek rajtuk; elvégre ott is már jól berendezkedett mindennapos vendégeknek számítottak!

- Igazgatónő kérem! – szólította felettesét a tanárnő, akivel a legjobb barátnők voltak, ám elvégre, ha az ember hivatalos helyen van csak természetes, hogy a meghatározott protokoll az első!

- Itt lenne ez a két istencsapása, akiknek fegyelmi eljárást szeretnék indítani, mert már több alkalommal is bántalmaztak diákokat, és rendszeresen rongálják, és pazarolják a technikaszertár kellékeit, és munkaanyagjait!

Az igazgatónő daierólt, szőke, hamvas hajú asszony volt, mint kiderült maga is férjezett, és két gyerek édesanyja. Felnézett legjobb barátnőjére, és már az összecsengő tekintetek néma párbeszédéből megsejtették, hogy itt csak az őszinte igazság az egyedüli mérvadó, és az egyetlen járható út!

- Igen, tanárnő! Figyelemmel hallgatom! – azzal lerakta tollát, és figyelmesen vizslatni kezdte a technikatanárnő mondatait.

Amikor a tanárnő végzett a mondókájával, szúrós, és haragtartó, villámló tekintettel meredt a két komisz, és sajnos a velejéig romlott testvér felé.

- Szóval ez igaz, amit a tanárnő állít?! – tette fel az ítéletet megelőlegező, végső kérdést.

- Igaz! – egy alig érthető, inkább suttogásnak tekinthető halk hang volt a válasz, amit úgy kellett silabizálgatni, hogy egyáltalán hallható legyen.

- Legyen kedves László még egyszer, ha volna szíves, mert nem értettem tisztán az ön motyogását! – de ezt most már parancsolta.

- Igaz, mindenben bűnösök vagyunk! – nyögte ki.

- De ugye még nem vették a bátorságot, és merszet, hogy a valódi bűnös nevét elárulják igaz-e? Bár erre már magam is rájöttem! – s mint aki megsejtett valamit, az igazgatónő azonnal elkezdte kitölteni a fegyelmi eljárással kapcsolatos ügyrendi iratokat, szorgalmas, és mindenben naprakész titkárnője segítségével.

- Akkor kénytelen vagyok önöket fegyelmi eljárás elé citálni! Az iskolaszék, és a teljes tantestület kezében van ezután a soruk! – nyilatkoztatta ki, mint valami próféta, vagy legalább is tárgyalást vezénylő bíró.

- Amennyiben továbbiak folyamán is meggyűlik a bajunk önökkel akkor mehetnek vissza a fiatalkorúak intézetébe! Világosan fejeztem ki magam?! Megértették szavaimat?!

- Igen, minden világos! – felelte most is a nagyobbik testvér, de csupán a lehető leghalkabban.

- Akkor megkérem önöket, hogy várakozzanak egy pillanatig a titkársági szobában, amíg én beszélek a tanárnővel! Köszönöm, távozhatnak!

A két gonosz, és elvetemült testvér kiment a közvetlenül az igazgatói iroda melletti titkársági szoba helységébe, ahol az ötvenes éveiben járó asszonyság éppen kávét főzött. És idegesen, kezüket kinyújtóztatva, majd előbb recsegtetni, majd ropogtatni kezdeték kezeiket, de ettől függetlenül sem tudták megállni, hogy ne törték fejüket valami gonosz, és cudar csínytevésen!

A nagyobb, elvetemültebb testvér azonnal készségesen felajánlotta segítségét az idősebb hölgynek:

- Tessék csak nyugodtan hagyni az egészet! Majd én megcsinálom!

- Köszönöm László kedves, de azt hiszem, boldogulok még magam is egyelőre! – felelte, és már éppen készült föltenni a forró vizet a kotyogós kávéfűzőbe, amikor a kisebbik mitugrász Tamás egy jól megrágott, és szájpadlás által bejáratott rágógumi-csomagot nyomott bele egyenesen a kedves, idős nő szoknyájába, ami bizony meglehetősen kellemetlen volt; hiszen úgy tűnhetett, mintha az asszonynak vizelettartási problémái lettek volna! S ha ez még mindig nem lett volna elég a két ördögfiókának, Tamás kinyújtotta jobb lábát egyenesen, és hagyta, hogy az asszonyság magatehetetlenül elvágódjék a földön, - ráadásul még a teljes forró vizes kancsót is magára öntötte.

- A mindenségit neki! Ti bitang kutyakölykei! Hát örülök, hogy nekem nem ilyen unokáim vannak! Ti csirkefogó pernahajderek! – bosszankodott jogos megbántottságában a csínytevő aljasságon a végtelenül fölháborodott asszony. – No, megálljatok csak! Majd mindjárt jön az igazgatónő! Akkor majd kétszer is meggondoljátok, hogy mi jár büntetés gyanánt az ellenszegülőknek?!

- Én magasról leszarom, hogy mi a franc jár! Világos te gennyes nyanya?! – szólt hangosan, igaz csupán az orra alatt a kisebbik testvér.

- Hogy mondtad te kis mitugrász?

- Azt mondtam, kit érdekel, te gennyes nyanya!

- Értem! Ha te így viselkedsz, és nem adod meg egy idős asszonynak a megérdemelt tiszteletet, akkor fiacskám kölcsönkenyér visszajár! – azzal az idős asszonyság megvárta, amíg a meleg vizes forralóban a víz hőmérséklete az adott forrási ponthoz eljut, majd egy elegáns, és kimért mozdulattal az egész kancsó tartalmát Tamás fejére öntötte, aki ettől úgy elkezdett visítozni, és hepciáskodni, mint a szopós malac!

- Jaj, jaj, jaj! Te szemét kurva! – bukott ki belőle.

- Minek neveztél??? – hüledezett a hirtelen levegőt sem kapott asszony.

- Illetve ne tessék haragudni rá, Marika néni – szólt gyorsan közbe, menteni a még menthetőt László -, azt akarta mondani, hogy szörnyen sajnálja a dolgot! – de ezt az utóbbi kijelentését talán maga sem gondolhatta eléggé komolyan.

- Na, akkor bitang kölkei! Látom, hogy itt bizony hiányzott a testi fenyítés nektek! De gyertek csak velem! Majd azt is megadom nektek! – azzal kivitte őket az iskolai mosdóba, és előbb mindkettőnek jól megmosta a fejét, Tamásnak külön – mert tiszteletlen volt, és rondán beszélt -, pedig különbe járatúan ki is mosta a száját egy éppen ott leledző, gusztustalan állagú szappannal.

- Hogy érzitek magatokat ördögfajzatok? – végzett a fejmosással.

- Én egészen jól vagyok, és maga Marika néni? – reszkírozta meg a kérdést László.

- Oh, hát ez volt a legrosszabb kérdés, amit valaha is fel mertél tenni! Még vissza mersz fecsegni?! Rögtön lehajolsz! Megértetted! Majd ha megtanultál engedelmeskedni, akkor talán nem lesz több fejmosás!

Mint kiderült később – főleg az iskolai folyósokon lézengő, és gyorsan terjedő mendemondákból; aznap a kellően rettegett Gyurgyák testvéreket alapos fejmosásban részesítette az iskolatitkár. Azonban az elvetemültségükben csak nem tudott változtatni, a Bányász banda továbbra is védelmi pénzekkel terrorizálta, és zsarolta a többieket, és senkit sem hagyott békén!