A VARÁZSLATOS CSÁRDÁSTÁNC

(A mátraszentimrei napok emlékére)

Szalon Karcsi a sorsfordító, és misztikus, mindent meghatározó tizennyolcadik születésnapjához közeledett Magas volt, állandó súlyproblémák gyötörték, és pufók arcával, főleg ha a kristálytükörrel szemben megpillantotta kellemesen, és kedvesen barátságos kerek fejét –  ami szerinte inkább hasonlított egy jól méretezett, és nagyon s  ízletes baracklekváros, és egyúttal fahéjas  porcukros fánkhoz, mint saját koponyájához -, bizony állandó jelleggel fölöslegesen csalódott, és minden egyes alkalommal szinte álló nap bebeszélte önmaga naiv, hiszékeny, és túlontúl önbizalomhiánnyal küszködő lelkiismeretének, hogy minden egyes ember legyen az gavallér úr, vagy hölgy őt figyeli, gúnyolódnak rajta, és ha esetleg más fele  pillant,  istenesen  mindent  beleadva  kinevetik!

Szegény  Szalon  Karcsi,  tudta  volna,  ugyan  is,  ha  ez nem lett volna elég jellemvonásai ismertetése képen a kicsi, más ember számára jelentéktelennek tűnő problémákból, és apróbb dolgokból hatalmas elefántokká növesztette a kisebb baklövéseket, és gondokat az életében  Hál’ Istennek, hogy volt arra bátorsága – hála gimnáziumi magyar irodalom tanárnőjének  Szombathelyi Anita tanárnőnek -, hogy Mátraszentimre városában az ódon természetű Bükk-hegység lábánál egy afféle tanulmányi kirándulás keretében elkísérhesse osztálytársait, és a többi csoportot gimnáziumi iskolájából egy közös hamisíthatatlan, és nagyon eredeti táncos, estélyi fellépésre!

Mindez történt tulajdonképpen tizennyolc  éves kora körül, amikor az ember önmagát becsapva hajlamos elhitetni önmagával, hogy a világ egy olyan idillikus környezetnek megfelelő, mesebeli sziget, ahol tündéri, varázslatos, és mindenképpen mesébe is bele illő dolgok történnek!  Szalon Karcsi édesanyja Szalon Árpádné az utazó bőröndjébe – ami gyakorlatilag egy élénk, fűzöld színű táska volt -,  nem  csomagolt egyebet, mint ruhaneműt, több pólót, mert biztosra vette, hogy fia eléggé gyakorta verejtékezős típus, és meglehetősen sok élelmet, hogy a hegyekben eltöltött egyhetes  táncolós, kimerítős, afféle edzősködősdi a lehető legkellemesebben teljen – természetesen, ami az ifjúság gyomrát, és étvágyát csak  illeti!

Szalon Karcsi osztálytársai között három hölgy, és egy fiatalember foglalt helyett Három nagyon is összeszokott barátnőrõl van szó, akik fiatal naivságuknak, és meglehetősen törhetetlen magabiztosságuknak köszönhették, hogy mindent elrendeztek önmaguk körül, és mindig megtalálták annak a módját, hogy minden óhajuk, és kívánságuk maradék nélkül érvényesülhessen Afféle modern XX század végi hölgyek voltak a lehető legdivatosabban –  talán ezt a mai nyelvezet akként fogalmazná meg, hogy trendi öltözködési  viselet  -, és igyekeztek temperamentumos viselkedési módjukkal, illetve meglehetősen  csinos öltözködésükkel rabul ejteni azokat a bizonyos könnyen elcsábuló férfiszíveket!  Ha  ez  sem  lett  volna elég, volt egy fiatal, nagyon határozott, céltudatos, bátor hölgy, aki amellett, hogy elegáns, rövidre nyírt, napsugárszínű haját, mint a mézet tudta kontyába belefoglalni, ha erre szükség volt, olyan őzikeszemekkel rendelkezett, amely a szelídgesztenye színével gyöngéd, és édeni érzéseket pengetett, főleg a férfiközösség szívének hárfahúrjain Zichy Krisztinának hívták egy  személyben a napglória tündérhölgyét Az ember, főleg amikor abban a kivételes földi adományban részesülhetett, hogy nem tolakodón, és természetesen nem feltűnően, és mohón ennek a leányzónak a lélektükreibe pillanthatott, akárcsak egyetlen másodpercre is elfogta  valami  megmagyarázhatatlan, bűvkörű, varázshatalom, amely annyira lefegyverezte lelkében az érzelmeket, hogy minden egyes gondolat, és értelem átadta magát az öntudatlanul őszinte, és tiszta lángolásnak Mert tagadhatatlan, hogy ebben a fiatal hölgyben azért lángolt valami megbabonázó, titkos mennyországnyi angyal lét, amelyet csak az sejthetett, és érezhetett át, aki hagyta, hogy szívének féltett, és a világ szemei elől elrejtett  titkaiba  ez a két, fenséges, királynői szempár beférkőzhessen. Bizonyára ezt a minden érzelemmel, és tiszta, és babonázón őszinte hívogató, glóriás tekintetet érezhette meg Szalon Karcsi naivsága, akit mondani sem illett, hogy mennyire elvarázsolt ennek a hölgynek a felette aratott kiütéssel nyert bűverejű hatalma. Nem lehet azt tudni, hogy vajon Zichy Krisztina kisasszony szívében is hasonló gondolatok játszódtak-e le, de annyi bizonyos, hogy megkedvelhette a szerény, és félszeg csetlő -botló fiút, hiszen több alkalommal is egyik kedvenc becenevén szólította, úgy nevezte akárhol voltak osztályteremben, vagy táncfellépésen, hogy Karcsus!

Azokon a felettébb megterhelő napokon, amikor naponta legalább négy órát próbáltak a tánckar tagjai, hogy a mátraszentimrei művelődési házban az idősek tiszteletére adott műsorukban a lehető legtökéletesebb, és legjobb formájukat hozzák,  Szalon  Karcsinak  emellett Aiszoposztól –  egy ókori görög mesemondótól -,  el kellett szépen, és izgalmasan mesélnie majd a Mezei és a házi egér című mesét, illetve mint egy kis színházi játékképpen elő kellett csalogatnia jövendőbeli kedvesét a színfalakat leplező függöny mögül Vörösmarty Mihály kérő című alig négysoros, kicsiny versével De hogy ezt a hatalmas táncos, színházas, és mindenképpen  színvonalasnak tűnő vállalkozást, hogy megvalósítsák, bizony-bizony naponta mindenkinek derekasan, és emberségesen ki illett vennie a részét, a siker koronázta, szívós erőfeszítésekből!

Amikor tehát Szalon Karcsi éppen a szokásos bemelegítését végezte egy  hétfői nap szürke reggelén, rendszerint meglehetősen korán  hiszen  valami megmagyarázhatatlan életmód folytán tudatosan kereste, és kutatta a magányt, még  csak legkellemesebb, és legüdítőbb elképzelései, és álmai között sem reménykedett abban, hogy egy olyan kivételesen művelt, modern grófkisasszony, mint Zichy Krisztina majd vele fogja eltáncolni a táncos este mennyasszony kérős táncát   Éppen ezért hatalmas, kerekre gömbölyödött zöld színű szembogarát igencsak meg kellett, hogy feszítse, amikor a tánccsoport vezetője, és koreográfusa, (aki az előadandó táncokat betanította, és felügyelte), nevezetesen Argittai Gábor tanár úr azt találta mondani - Kriszta legyél szíves megfogni Karcsi kezét, és vigyázd, és vezesd őt a táncban, ha megkérhetlek! – Az a felemelő pillanat volt Szalon Karcsi életében a végzetet is meghatározó ütés, és jelzés, hogy ez a kivételesen fenséges, és számára a mennyország elérhetetlenségével rendelkező hölgy - nem  tudhatjuk,  hogy  szabad  akaratából is megtette volna  -, de mindenesetre tanári utasításra hajlandónak mutatkozott táncolni félszeg reménységű fiatalemberünkkel   Az a mindent betöltő, és mindent meghatározó tánc volt ez, amikor minden ember életében megtörténik az a bizonyos lélegzetet is elállító – Szalon Karcsi esetében meglehetősen  tenger sok könnycseppet verejtékező -,  csoda,  amikor  az ember azt érezheti, akárcsak egyetlen pillanatra is akár, hogy fontos valakinek, hogy számítanak rá, és hogy érezheti a másik ember közelségén át a lelkiismeret titkos, és őszinte feleleteit, válaszait.

 Ahogyan Krisztina kisasszony törékeny, és porcelán finomságú keze gyöngéden, és céltudatosan átfogta a csárdástánchoz Karcsi vaskos, medvebocsnak nevezhető, tölgyfa  szilárd mancsait, és az a mindent eláruló, és mindent megmutató, mégis tudatosan sejtelembe burkolódzó Delila-mosoly, ahogyan kellő gondviseléssel, és könyörülettel Zichy kisasszony megmutatta, hogyan kell Karcsi két mancsát kecsesen, és egyenletesen kardvirágos csípőjéhez érintenie, hogy aztán megindulhasson a mindent átható, és lebilincselő tánc, az maga volt a paradicsomi édenkert érintése   Amikor a tánc megindult szegény Karcsinak annyira félszeg járása volt, és gyökereket eresztettek a lábai, hogy legelső próbálkozásra bizony el sem akart indulni, és ha ez nem lett volna elég a feltűnően türelmes, és kedvesen előzékeny Krisztina kisasszonynak  Szalon  Karcsi  sajnos  – mentségére legyen mondva őszinte véletlenségből -, elkövette azt a hibát, hogy meginduló lábainak egészen egyszerűen nem parancsolt határt, és sajnos sorozatosan rálépett Zichy kisasszony hattyúfehér, apró, és vélhetően rendkívül törékeny lábára, amit ő nem nyugtázott valami szívélyesen, de egyúttal korrekt emberségről tett tanúbizonyságot, amikor vett egy nagy levegőt, és folytatta már megkezdett táncpróbák munkálatait, és előkészületeit.

Ám volt egy meglehetősen kellemetlen, és szomorú összezördülés Zichy kisasszony, és igen-igen porul járt Szalon Karcsi között, nevezetesen, amikor kissé félszeg, és az autóbalesetben sajnos jobb lábára megműtött Karcsinak, és osztálytársainak  egy hegyet kellett kellő alapossággal meghódítaniuk,  akkor  ez a roppantul nemes feladat még annyira  kisportolt embereket is próbára tett, mint esetünkben Zichy kisasszonyt, illetve az a tánccsoport többi tagját is!

Így történhetett, hogy amikor a tánccsoport egyik felelős vezető tanárnője, Szombathelyi Anita, aki később szerencsésen később Karcsi koreográfus, és lapszerkesztő tanár  úrhoz  Argittai Gábornak lett a tisztelt, és kedves felesége, azt tanácsolta, minden rosszindulatot, és merő gúnyolódást félretéve, hogy Karcsi ne folytassa tovább a lábának is annyira megterhelő túrát, hiszen még hosszú az út, és könnyen elfáradhat, ezért arra kérte a tanárnő Karcsit, hogy térjen épségben vissza a mátraszentimrei vadászházhoz, és pihenje ki a  hosszú, és megerőltető út fáradalmait Szegény Karcsi ezt a bölcs, és nagyon is korrekten megfontolt választ sajnos úgy értelmezte, hogy a többi osztálytársa, akikkel együtt jött ide Mátraszentimrére föllépni, majd a háta megett szépen összesúgnak, és kellőképpen ki fogják gúnyolni, hogy: - No lám, no lám, nézzétek a kis piperkőcöt egy kis túra hogy megártott neki, biztosan kivételeznek vele – és sajnos ezekhez a kijelentésekhez volt szokva szegény Szalon Karcsink füle, és a legnagyobb bajnak az látszott, hogy ezeket a könyörtelen, és helyenként a szó szoros értelemben porig sújtó, és jelentősen kőkemény megjegyzéseket Karcsi félre érthetetlenül   magára vette, és gyökereiben kínozta  a kellemetlen  lelkiismeret-furdalás!  Zichy  kisasszony is  azt  mondta  neki:  -  Látom Karcsikám, hogy  most már jobban megy a lábad, hogy hazafelé baktatsz, úgy kell neked! –  mondta merő sértődöttségből, és egy kissé indulatában forró pillanatában Zichy Krisztina kisasszony, akit egy őrangyal, vagy legalább is kegyelmes égi figyelő messziről figyelhetett,  mert eme korántsem udvarias, és merő tapintatlanságra való kijelentése után amikor felértek később Istállós kőre, egy hatalmas hegyre aminek a púpos koronája az ég dunnáját cirógatta, visszafelé szegény Zichy kisasszonynak kificamodott a bokája, ami miatt  az éjbe nyúlóan este nyolc órára tudtak csak valahogyan hazaevickélni, úgy hogy Krisztina kisasszonyt támogatta két osztálytársa vállaira támaszkodva!

Nos úgy gondolhatná az ember, hogy a minimum ezek után az lenne, hogy mint békülékeny felek, és egymás iránt megbocsátó bohókás fiatalos szívek egy-egy ,, bocsáss meg” , vagy  csak ,, bocsánatodat kérem, hogy megbántottalak” kezdetű és hangsúlyozottan őszinte megbánást tanúsító elnézést kérés talán helyénvaló, és erkölcsi tekintetben is helyes lett volna, de valami oknál fogva Zichy kisasszony kötötte az ebet a karóhoz, és nem kért elnézést.
Szalon Karcsi, hogy közben elmenekülhessen észrevétlenül a szitkok, és gyilkos indulatú rágalmak elől, amiket sajnos a fejére zúdítottak, mintegy jelképes feketeleves gyanánt, elmenekült a kis mátraszentimrei  vadászház konyhájába, amely ugyan általában az asszonyok, és a hölgyek birodalma volt,  de  roppant termékenyítő, és harmóniát sugárzó táptalajt jelentett annak, aki szerette a hasát, és kedvelte a gusztusos, általában csak húsos ételeket  Éppen ezért, mivel Argittai tanár úrnak az istállóskői erdőben azaz ötlete támadt, hogy ők bizony a fennmaradó legényekkel gombát szednek, míg a völgyben a hölgyek kicsiny közössége meg nem terít az ebédidő uzsonnájához, nagyon finom és egyúttal ízletes gombákat sikerült az ódonnak gondolt sötétbarna fonott kosárba helyezni, amikor pedig megérkeztek már látták, hogy a kis vadászházban serénykedve ég a villany, és közben diszkréten, és finom hangulatú zene szól.
Szalon Karcsi mosogatott éppen, nagy szerénykedve, és gondos alapossággal, és közben, hogy legyen a kimerült, és elcsigázottan elfáradt társaságnak mit innia csipkebogyó teát készített, és aki ezt nem szerette annak sima citromos teát  Vállalkozott rá, hogy kisüsse az épségben erdőn fogott gombakucsmákat, és minek utána  nem  volt abban bizonyos,  hogy ezek közül a gombák közül mindegyik ehető, és az emberi szervezetre nem jelent veszélyt, udvariasan, és telt bendőre hivatkozva elhárította magától azt a kedveskedő figyelmességet, hogy megkóstolja.
Ő volt a szakács, ő elkészítette ízletesen só, bors, és természetesen a nélkülözhetetlen prézli! Így amikor a népes tánccsoport neki látott az ízletes töménytelen gombakoponyák elpusztításához, bizony nyugodt megelégedettséggel nyugtázhatta legalább ezt az egyetlen tényt Karcsink, hogy legalább jól főz, és sütni is tud!     
A fájó, kificamodott bokájú Zichy Krisztina kisasszonyt pedig bevitték a szobájába, hogy feltöltődjön, és a lehetőségekhez mérten nyugodtan kipihenhesse magát, és Szalon Karcsi azzal szeretett volna kibékülni, és a megbocsátása jelét adni, hogy egyáltalán nem haragszik Krisztina kisasszonyra, hogy bevitte neki a megrendelt teáját, és hozzá egy pár szelet csokis kekszet, még a lefekvése előtt.
Nem tudhatjuk,  hogy  abban  a  pillanatban,  milyen  jellegű érzelmi hatások, és pszichológiai folyamatok is játszódtak le  Krisztina kisasszonyban, de megpróbált a kínzó, és nagyon hasogató fájdalomtól egy halvány mosolyt kisajtolni, gyönyörű végzetszínű Delila ajkain, és csak annyit rebegett félénken megtörtséggel, mint aki szégyenkezik amiatt, amit elkövetett, hogy:  - Mindent nagyon köszönök! –  És másnap, már kellő magabiztossággal zárulhatott a mátraszentimrei művelődési házban az idősek napi ünnepi műsor azzal a végzetesnek  gondolt, varázslatos csárdás tánc!

BŰNÖS ÁLDOZAT

Ránk köszöntötte ismét üstök-sebeit a Nyár.

Ez már a végső utolsó fellobbanás mielőtt hűvös tüskéivel

majd megfenyeget minket a fagy.

– Most még tobzódó érettség, dőzsölő,

bohém Mindenség lobbantja lángra fáklyás fényeit,

s zenélnek szivárványos színek:

Gyümölcsök zamatos biológiai nedveit dédelgeti az ember.

Emberarcú felhő-kontinensek dédelgetik a nap alkony-könnyeit.

Még most sincs pénzkötegek báláit termő munkám!

– Félő a józan ész s idő ideje korán elrak,

eltemet. Két karomban egyre alkotási tettvágy buzog,

feltör, s papírra törekszik

bennem a betűk halhatatlan jelentése.

Mint gyámoltalan óriás más ételét,

s kenyerét fogyasztom s leég bennem a bántó lelkiismeret,

hogy nem tehetek másként!

Ma minden: Ideiglenes s kevés!

Nincs más gondolatom, mint pár vágy,

s pusztában senyvedő szándék.

Tüdőm kazánházából vér-könnyeket bugyogtat néha a köhögés,

ha a nyárra gondolok:

Henyélés bóhémiája,

együttlétek önfeledt gyönyöre villan szaporán elmémbe,

s így éldegélni még mindig könnyebb,

mint napra-nap:

,,Felelőtlenséged lesz egyszer a Veszted!

Ne feledd el soha!”

– szólít bölcs hanggal kalapáló szívem,

mert Végzetes baklövésektől csak az

fél ki egyszer már életét derékba törő

egyszer kisiklatta önmagát.

– megérintenek szerény kérelmek s akaratok,

de erősnek kell lennem – fel nem olvadhatok,

az érzelmek tengerében;

emberek hangyatáborából jövő

bűnös áldozata vagyok a Jelennek!

ÖTÖDIK FEJEZET

Myrea már többször is észrevette, ha jó benyomást szeretett volna kelteni, akkor feltétlenül szükséges volt, hogy a saját maga előnyét kivételesen másnak adhassa, méghozzá önként, mert többször előfordult, hogy amikor elalvás miatt otthon felejtette mondjuk a tempera, vagy ecsetkészletét, és emiatt az illetékes tanárok tucatja igencsak megorrolt rá, észrevette, hogy a különbözően obszcén, és trágárul választékos szlengnyelvekkel, acsarkodó káromkodásokkal egy idő után az adott kulturális közegben szinte semmire sem megy! Ezért jobb napjain előszeretettel változtatott stratégiát és maga lett egy személyben az elragadó bűbáj, és ravasz, mégis imádni való furfang!

Amint ismét nyakába vette a régi bérház megkopott, és már felújítás után ácsingózó márványlépcsőit, és tekintetét minden részletre kiterjedően végigpásztázta a gyönyörű, csupán igen-igen ócska vaskapaszkodón, mely közvetlenül a lépcső mellett helyezkedett el. Szeretett volna – főként jóképű, és igen megnyerő modorú rajztanára kedvére tenni, aki szerint a művészet egyenlő volt a megfigyelés koncentrált képességével. És valaki minél jobb, és részletesebb megfigyelőnek bizonyult annál könnyedébben tudta az egyes csendéleteket, fény-árnyék effektusokat adott vásznán megjeleníteni. Sok esetben a tempera is feleslegesnek bizonyult, ha az egyszer vízfestékbe csöpögtettek egy pár csepp olajat.

- A fene vinné el! Pont most kellett itthon hagynom a vázlatfüzetemet! – bosszankodott magában, és elragadóbb volt ebben a durcás pózban, mint valaha, mert rendszerint, ha azon kapta magát, hogy belefeledkezetten felidegesítette lelkiismeretét rendszerint kellemes, szív alakú arcán két rózsaujjú hajnalpír jelent meg, amitől csak még vonzóbbnak láthatta az, akivel szembekerült, persze eltekintve mérgelődő modoráról!

A nagyalakú A5-ös vázlatfüzet ott volt, ahol reggel épen hagyta a reggeli fésülködő asztalkán, amit rendszerint közösen osztottak meg, és használtak egymás között; hál’ isten a fésűk nem voltak közösek! Különben is a XXI. század sokszor túlzásba vitt modernizációjában ki lehet még annyira kőkori ősember, hogy fésűt használjon? S mégis Myreát szinte mindig meglepte, ha azt szerette volna elérni, hogy feltűnően csinos és mindig makulátlan külsőre tehessen szert – ezt nevezték csajos nőciségnek -, akkor igenis meg kellett ismerkednie a nagymamák elavultnak hitt praktikáival is! Mi mindenre jó a tojás és az ecet; különösen akkor, ha a feltűnő hideg idő miatt enyhén korpásodásnak indul a fejbőr!

- Üdvözlöm Mirácska! – köszönt neki most az egyik kedves idősebb korú hölgy közvetlenül mellettük lévő lakásból, akinek az volt a hepije, hogy valami miatt ellenállhatatlan vonzalmat érzett a macskák szeretete iránt, és már vagy hét kis kedvence volt tartósan a lakásba a kellemetlenkedő illatokról már nem is beszélve. Talán azt gondolta, hogy régen eltávozott férje földi szelleme – mint az ó egyiptomi kultúrákban szokás -, a macskák lelkében térhet vissza a földre, és ebbéli meggyőződését, hogy néha megesett, hogy beszélgetett a halottakkal, tehát forródrót összeköttetése is lehetett akár a túlvilággal – senki nem tudta megingatni!

Myrea legszívesebben azonnal elkerülte volna a folyamatosan csak önmagáról csicsergő, csacsogó asszonyságot, de ha már ennyire rosszul és kedvetlenül indult a napja, hogy majdnem mindent elfelejtett minek tegye továbbra is tönkre, nem igaz?!

- Kezit csókolom drága Ági néni! Hát hogy vagyunk ma? Ugye milyen remek idő van egy kis kikapcsolódáshoz? – érdeklődött, és elhatározta, hogy csak azért is megmutatja másoknak a bájos legelbűvölőbb oldalát! Még mosolyogni is megpróbált, ami igazán már csak olcsó feleslegességnek tűnhetett, mert a vénasszonynak legalább nyolc dioptriája volt, és sokszor alig látott tovább az orránál.

- Jaj, édes lelkecském! Hát mit tudnék én már a nagyvilágba egymagam kezdeni? Ha nem volnának mellettem kicsinyeim, akkor talán végleg egyedül maradnék! – kezdett szokásos platinalemezes siránkozásába, és úgy tűnt, ha most elkezdi akkor továbbra is folytatni fogja és akkor aztán hét szentség, hogy Myrea nem ér vissza még idejében az Egyetemre, ahol már bizonyára felkeltette egyeseknek a figyelmét az aktív hiányzása!

- Jaj, drága Ági mamácska! Hát nem szabad így elkeseredni! Micsoda dolog! Nézze meg az ember! Inkább tessék egy kicsit lemenni, vagy ide a kis teraszra kiülni és élvezni a gyönyörű napsugarak melegét! – érezte, hogy mindenképpen szeretné felvidítani, de ez most ki tudja miért – nem sikeredett. A vénasszony látva, hogy az ifjú hölgy kimelegedett és bizonyára sürgősen siethet valahova inkább magára csukta az ajtót a továbbiakban egy egyszerűen elintézett ,,további minden jóval!”

- Kívánok Ági mamának is egy csodálatosan szép napot! – de ezt már jóformán kecses, pisze orra előtt becsapott ajtónak mondhatta csak el – gyöngédre élezett, dallamos hangja belevesztek a kongó koppanásba…

- Hol a fészkes fenébe lehet, az a kis ribanc? – füstölgött már vagy ötven kerek perce magában Annamari kis dugó, gusztustalanul hájas stricije. Olyan volt, mint egy meztelen csiga, aki gusztustalan nyálával előszeretettel fertőzte volna meg – ha rajta múlik -, az egészséges természet minden teremtményét, és növényeit.

- Te meg mit bámultok??? A picsába már! – rivallt rá a két termetes mögötte ácsingózó és ebben a percben tökéletesen tétlenkedő idióta, nagydarab gorillára, akik szemlátomást azt sem igen tudták, hogy miért is száguldozik fel-le a főnök vérnyomása, és miért olyan ideges és feszült gyakorlatilag egész nap?

- Azonnal hozzátok elém azt a kis kurvát! MEGÉRETTÉTEK?! A kurva életbe már!

- De… izé… főnök… - az egyik nagydarab, kigyúrt, melák hústorony véletlenül kérdezni mert, és a kisstílű, hitvány emberkén azonnal meglátszott, hogy egyedül ő kérdezhet ebben a buliban, ellenkező esetben következtek a fenyegetések, vagy rosszabb esetekben a gyilkosságok, csakhogy a saját egyéni törvényeit igazolhassa! Ebben a kissé kizökkentett és roppant idegrobbanással fenyegető percben valósággal érinthetetlennek tűnt a kis dugó.

- Hogy mit pofázol itt?!  – emelte rá mindenkire féltékeny, hiú, mérgeszöld szemeit, amik most úgy villogtak, mint a pattintott kőszőrű kő. – Nagyon ajánlom nektek drága patkányaim, hogyha még élvezni akarjátok kitüntetett vendégszeretetemet, akkor jobban teszitek, ha kussoltok, és azt teszitek, amit én mondok! Van még valakinek kérdése? Vagy vissza akar még pofázni neked?!

 Két kezén tíz ujj fityegett, és minden tömzsi, parasztos ujján apróbb karikagyűrűket viselt: mintha szánalmas életének összerabolt trófeái lennének, melyekre kellemes érzéssel gondolt vissza, mit, aki egyszerre megszerzett és most birtokol is valamit, amit – legalább is egyelőre -, senki nem vehet el!

- Ö… ö… főnök… - méltatlankodott oda most a másik idióta izompacsirta, akinek még az agya helyén is mogyoró lehetett. – Ö… hol… keressük?

A kis zsíros hájpacnit mintha egyszerre zavarták meg kellemes nyugalmi pozíciójában, amint roppant kényelmes, igazi bőrfoteljében üldögélt, mert most hirtelen felállt, és jobb gyűrűs kezeivel akkorát kevert le a csupa izom Kolosszusnak, hogy annak kis híján leröpült a feje, de kutya baja sem történt. Sőt! Egy ekkora tömegű fickónak ez a jelentéktelen kis ütés olyan volt, mintha egy szúnyog csípte volna meg; jelentéktelen apróság!

- Fogod azt a formás seggedet te istenbarma, és megkeresed akár a föld alól is! Hagyatok már engem az ostoba kérdéseitekkel! Idehozzátok nekem azt a csinos kis luvnyát különben, mert ha nem bemutatom nektek a temetkezési vállalkozó haveromat!

Valójában a két irdatlan nagyságú hústorony igazából azt sem tudta, hogy főnökük vajon miért is keverte bele a fenyegetései közé a temetkezési vállalkozót, hiszen ahhoz gondolkodni is kellett volna, legalább egy csöppet -, de azonnal kereket oldottak, hogy mindig figyelő, és fenyegetően is éber, rájuk tapadó szempár elégedett lehessen, ha nem is túlzottan nyugodt.

,,Hol a francba lehet ez kis lotyó?” – töprengett a megfejtésen, és érezte, hogy sötét lelke mélyén egyre feszültebb, egyre idegesebb a ma esti különlegesen fontos vendégei miatt; hiszen nem sok olyan szánalmas alkalom akadt, hogy személyesen a Nagyfőnök tette volna bármikor is tiszteletét náluk, és ezért minden igényét ki kellett elégíteni! Az igazság persze most is az volt, hogy a hájas strici emberke nem szívesen búcsúzott volna el sem a fejétől, sem egyéb nem nélkülözhető testrészétől, melyekre minden egészséges embernek valamilyen szinte élete során még biztosan szüksége lehet!

Még nagyon jól emlékezett azokra a keményebb, véresebb időkre, mikor még maga is egyszerű piti kis zsebtolvajként egy nagyúr szolgálatában tengődött, és egyszer az egyik haverja magánakciója rosszul sült el, ami miatt a Nagyúr szabályosan levágatta a szerencsétlen golyóit, így csúfítva a szerencsétlent nemzőképtelen, szánalmas eunuchá!

,,Na, nem! Arról szó sem lehet! Ma este a Nagyfőnöknek a lehető legcsodásabb estében lesz része! Erről személyesen én gondoskodom! És, ha Annamaricska nem tolja ide azt a ruganyos, feszes kis popóját, hát én fogom őt kinyírni!” – morfondírozott tovább.

Már jócskán ismét holdtalan este lett, amikor Annamari végre úgy érezte magát, mint aki az egészségtől majd kicsattan, mert sikerült majdnem teljes egészében közel tizenhárom és fél órácskát tökéletesen átaludnia; egy gombostű annyi sem sok, amire nem ébred volna fel, hiszen az egész éjszakás hajtás után gyakorlatilag nem sok híja volt, hogy a kis csecsemővel megússzák az egész kalamajkát! De hova tűnhetett Milánka? Azonnal kiugrott az ágyból, és semmivel sem törődve valósággal átrepült, mint egy szárnyaló, kecses balerina a hálószobán.

- Milánka? Kicsi fiú? Hol vagy? – úgy szólongatta most hirtelen támadt anyai kétségbeeséssel, mint aki elveszett egy értékes, és igen-igen ritka és felbecsülhetetlen kincset. – Kisfiúcska, merre vagy?

Haját, mint mindig, ha otthon tartózkodott laza coffba fogta. Szilvi jött az összevásárolt pelenkákkal:

- Inkább nekem segítenél egy kicsit Annamari, hogy Milánkát megint tisztába kell tenni! – és zokszó nélkül az adott pelenkás csomagot a másik kezébe nyomta.

- Hogy értetted azt, hogy már megint tisztába kellett tenni?! – értetlenkedett egy csöppet, mert nem értette még, hogy egy kis emberi lény hogy tudhat akkora galibát elkövetni, hogy az ember ítéletnapig is takaríthatott utána!   

- Ne erőltetesd meg túlzottan a fejecskédet, mert lehet, hogy a végén még megárt neked! – jegyezte meg kissé epés szellemességgel. – Szerinted úgy mégis egy csecsemőt napjában hányszor kell tisztába tenni, hogy a megfelelő higiénia biztosítva legyen?!

- Jótól kérdezed! Fogalmam sincs csajszi! – tárta szét egyértelmű őszinteséggel hattyú-karjait.

- Hát… fogalmazzunk úgy, hogy bizony… jó párszor! – hangja fáradtnak tűnt a tegnap esti menet után, és ebben a percben szemlátomást úgy festett, mint akinek már tökéletesen elege lett az egész Világból!

- Jól van már, na! Nincs vége a világnak! Majd én segítek, csak mondd el, mit kell tennem? Okés?! – vette át a szót tőle.

- Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy gyorsan rendbe vágod magad és elmész dolgozni, mert a verebek csicseregték, hogy ma este lehet a nagy nap!

- Jaj, ne is mondd! Csak tudod, az van, hogy… - hangja reszketőbbé vált -, már úgy vagyok vele, hogy félek kilépni! Érted te ezt?! Pedig még be sem töltöttem a húszat és biztosan azt mondanád, hogy még rengeteg minden vár rám, és számtalan lehetőségem van, de ennek ellenére… valósággal berezeltem, hogy változtassak a dolgaimon! És ilyenkor nagyon tudom magamat utálni, mert szabályosan gyengévé tesz! Idióta hisztis picsának tartom ilyenkor magam! – kicsit dorgálta magát, ami egyébként különösebben sohasem volt szokása, hiszen amióta csak az eszét tudta szinte mindig határozott karakánsággal viselkedett, mert erre kényszerítette rá az élet!   

Legjobb barátnője igencsak meglepődött, hiszen amióta csak megismerhette most először beszélt hozzá egy felnőtt, érett hangján, ugyanakkor még mindig gyerekes félelmek kerítették és tartották fogva méltánytalan, és megalázó munkája miatt, ahonnét még mindig nem tudhatta, hogyan is törhetne ki.

- Gratulálok! Ez igen! Látod-látod! Amikor mindig panaszkodsz, hogy felnőtté akarsz válni! Ahhoz nagyon sok minden hozzátartozik: többek között az önmagunkhoz való felelősség is! – kezdett oktatásba, és nagyon jól tudta, hogy ettől viszont Annamarinak áll menten ketté a feje. – De inkább lássunk munkához! – fogta meg a babát, hogy ügyeskedő egyensúlyozást mímelve valahogy profi módon popsija alá csúsztathassa a tiszta, vadiúj pelust.

- Így ni! Igaz kicsi csöppem! Nem lesz itt semmi gond! – egyre jobban babusgatta, és Annamarit hirtelen múltjában történt emlékek kerítették hatalmukba; vajon neki miért kellett minden egyes nap élet-halál küzdelmet folytatnia egy falatnyi kajáért? Miért kellett állandóan hazugságok kifeszített hálóiba burkolóznia, mikor szülői értekezleten az osztályfőnök már idegességében szabályosan vallatni kezdte, hogy miért nem jelentek meg, mint a többi szülő az ő szülei is? Egyáltalán miért van az, hogy valaki nem tud megelégedetté válni a sugárzó boldogság pillanatában sem, valakinek pedig csupán alig szilánkok, romba döntött törmelékek juthatnak a tartalmasan felépíthető gazdagságú életből?! S az, hogy még időnként nem ártana igazán élvezni is az életet! Lehet, hogy az csupán a szerencsésebbek örök kiváltsága?

Segített bepelenkázni Milánkáját Szilvivel együtt, mikor betoppant szándékosan trappolászó lépésben, mint aki szabályosan dúl-fúl és haragban áll az egész mindenséggel Myrea.

- Hát te meg? Mi a nagy harci helyzet kisanyám – lepődött meg elsőként Annamari. – Azt hittem még a sármos macsóddal vigasztalódol az egyetemen.

- Haha! Hát igazán jópofa vagy csajszim! Ha nem hagytam volna itt az ecsetkészletemet, és majdnem az összes cuccomat feledékenységemben, mert korán fölvertek ,,egyesek” talán jó eséllyel még ki is pihenhettem volna magamat! Nem gondolod?! – látszott, hogy az epésre sikeredett, kés-éles megjegyzést Annamari sem fogja szó nélkül lenyelni, de mint mindig bölcs Szilvi most is résen állt, és azonnal közbelépett, hiszen tudta, hogy Annamari szépen kifestett körmöcskéit, és Myrea legalább olyan éles eredeti körmei nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozhatnak a közeljövőben mindkettejüknek.

- Figyelmezetlek benneteket csajszikáim! Ha csak megpróbáljátok büntetésből legalább három hónapig együtt mosogathatjátok a koszos edényeket, és takaríthattok ítéletnapig!

- Csak nem hiszed kicsi szívem, hogy megijedek egy kis piszoktól? – kekeckedett vele Myrea.

- Én pedig azt tanácsolom, hogy vedd észre magad, és térj észhez, mert különben, garantálom, hogy megtanulod mi a lakásban a rend!

- Ugye hallottad a bölcs tanácsod galambocskám? – kérdezte szándékos, tompított nyugalommal Annamari, bár mindhárman jól sejtették, hogy a levegő még mindig forrongó hármójuk között sőt! Szemlátomást egyenesen puskaporszagú!

- Jól van! Nem kell ajtóstól rontani a házba! Már lenyugodtam! Észre se vettétek mi? Kis kelekótyák! Most teszteltem az állóképességeteket! – vigyorogva elmosolyodott, és ebben a kislányos dacállapotában inkább Annamari volt az, akinek a karján egy jelentős másodpercig megpihent Szilvi keze, mert legszívesebben azonnal megtépte volna a hajastól ezt a kisminkelt két lábon járó, szőke ciklon kozmetikai szalont!  

- …De inkább ti meséljetek légyszi? Hogy van a babucikánk? – vigyorgott minden szó után.  

- Hogy lenne? Szerinted?! Most pelenkáztuk be, de te mindent összezavarsz! – pirított rá Annamari.

- Jaj! Nem lehet igaz! Már megint ki kezdi? Én csak kedvesen érdeklődtem! – méltatlankodott, mint akit szándékos sérelem ért, és képtelen elégtételt venni.   

- Igen szívem! Ezt is nagyon jól tudjuk! – vette át a szót Szilvi -, de megkérlek, hogy ez talán nem éppen a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy… rendetlenkedj!

- Megértettem, és befogom a bagolylesőmet! De annyira cukorpofa ez a fiúcska, és már mekkora műszere van! Azelőtt legfeljebb csak sötétben láthattam ilyet!

- Na, ja! Szerintem azt se tudod mi fán terem egy jó nagyadag húsos virsli, amit kiadósan bekaphatsz! – csipkelődő gúnyolódásával továbbra sem állt le Annamari.  

- Csajszi! Ne most! Inkább vidd a cuccaidat, meg ami kell, mert szerintem nem veszik annyira jó néven az egyetem berkeiben sem, ha az ember a megengedett három alkalomnál többet hiányzik! – tapintott a lényegre Szilvi.

- Igazad van! Bocsánat! – kapott észbe, majd valósággal feltépte a hálószobájuk ajtaját, és összeszedte otthon hagyott készleteit, és ami az adott tanfolyamhoz kellett.

Igazában majd meghalt a kellemesen bizsergető, szerelmi vágytól, hogy azt a sármos, és meglehetősen igen jóképű fiatal tanárral elflörtölgethessen, egész óra alatt, és már alig várta, hogy kellően elismerő kritikákat kaphasson legújabb akt-festménye fény-árnyék kompozíciójára. Hát ha nem is jelest, de egy jó minősítést mindenképpen!

Decemberi fagyos szél megfagyott jégvirága még mindig ott csüngött, mint valami orvgyilkos, kifent tűhegyes tőr, vagy jégcsap-szigony a bérház ablakai alatt. Úgy nézett ki, hogy a Tavaszra bizony még jócskán várakozni kell.

ÉGÉSI KALANDOK

Az emberek nagy általánosságban – ha csak nem szeretnének tanúskodó kísérleti alanyai lenni -, szervezetüket rászoktatták a fokozatosan barnulás technikájára ami nemes egyszerűséggel annyit tesz, hogy szervezet borrétegét fokozatosan tesszük ki a káros napsugarak kellemes, és fotószintetizáló hatásainak, és vélhetően abban bízunk teljes tapasztalatunk minél előrelátóbb szakértelmében, amit így megcselekedtünk azt később kiküszöbölhetjük egyszóval kizárt dolog, hogy a leégés káros, és egyáltalán nem kellemes veszélye fenyegetne sugártámadásaival minket, mint száműzöttségre ítéltetett menekülőket.

Sajnos azonban vannak olyan érzékeny börű emberek, akik direkt nem mernek a nap támadásával szembenézni – még annak ellenére sem -, hogy törékeny hattyúfehér börűket a legmagasabb oktánszámú fényvédő krémmel kenegetnék már csak az elővigyázatosság fokozott biztonsága miatt is – így óhatatlanul is abban a könyörtelen igazságtalanság kísérleti alanyaivá válnak, akik rosszkor voltak a lehető legrosszabb helyen!

Abban az időben amikor még harmadéves gimnazista volt Tupek Alandár akinek kellemes és meglehetősen feltűnő és talán éppen ezért kigúnyolható úszógumikat adott a termékeny anyatermészet -, és aki a négylábú kedvencektől elkezdve a bogarak, és különféle ízeltlábúak népes családjáig bezárólag mindentől félt, és rettegett, egy szép nyári kánikulával megfertőzött napon abban a szerencsés kiváltságban részesülhetett, hogy ellátogathatott egy kirándulásra osztálytársaival, még mielőtt a szokásos nyári vakációt kiadták volna az iskolák részére.

 Szinte minden ifjú kamasz, és kamaszhölgy arról ábrándozik, hogy egyszer-egyszer bizony hogy önkéntelenül ki kell rúgni a hámból, és el kell felejteni a napi megpróbáltatásokat és felelősséggel terhes gondokat, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy ilyenkor az általános fegyelmezési problémák mellett is a felvigyázó nevelők megengedik maguknak a kicsit elnézőbb magatartást, és figyelmen kívül hagynak bizonyos- egyesek számára talán a huncutsággal, és a humorossággal is felérő tréfákat, és élcelődéseket -, ám azok számára akik a tréfálkozás keserű szenvedő alanyai nagyon is komoly problémákkal számolhatnak.

Tupek Aladár, aki még életében egyetlen szalmaszálnak nem tudott volna ártatni sajnos osztálytársai kedvelt élcelődős céltáblájává változott.

Aladár egy végtelenül kedves, figyelmes, és kissé túlsúlyos erősen a húszas éveihez közeledő, medvebocs termetű fiatalember volt, aki előszeretettel kínálta meg a hölgyeket saját készítésű süteményeivel – hiszen egyik fogyatékosságának, és torkosságának volt felróható, hogy rendkívül édes száj volt, és emellett, ha édesanyja egyszer-egyszer abban a szerencsés helyzetben részesítette, hogy vett neki egy tábla finom és ízletes minőségi csokoládét, sohasem követte volna el azt a szentségtörést, hogy megtagadta volna azt osztálytársaitól a csokoládé kellemes, és földöntúli vizekre evező élvezetét! Hiszen szinte egyetlen barátja sem volt, és mint minden magányos lélek, aki arra vágyik, hogy megpróbáljon érvényesülni a társadalmi miliőben O is szeretett volna igaz, és mi főbb őszinte barátokra szert tenni.

Ám ez sajnos egyáltalán nem sikerült – annál is inkább, hiszen Aladár, mint a reménytelen romantika egyik kései megtestesítője – már-már túlzottan is a szíven viselte a hölgyek támasztotta igényeket, és bizonyos lovagi jellegű elvárásokat, így egyáltalán nem meglepő, hogy ahelyett, hogy támogatták volna, és bizonyos fokig nagyon is tiszteltben tartották volna azt az eszményt amit Tupek Aladár megtestesített inkább csúfolódó, helyenként pedig gyilkosan is cinikus és fennhéjázó hangnemben beszéltek vele, és szinte minden egyes nap kisebb-nagyobb bókolási szenvedélye miatt kinevették.

Ám ami elsősorban a hölgyek szívét elkerülte azaz volt, hogy Tupek úr nagyon is értett ahhoz, - ami a legtöbb fiatalemberből sajnos manapság is egyre inkább hiányzik -, nevezetesen, hogy a hölgyek szívének minden óhaját, legfőképpen pedig egy segítő, és mindenkit nagyon szívesen meghallgató, vigasztaló barátot ismerhettetek meg azok a szerencsés jelöltek, akik természetesen kitüntették bizalmas barátságukkal Aladárt Nem is kellett csalódniuk, hiszen amellett, hogy Aladártól még az édes szülők sem tudták volna meg, hogy édes csemetéjük hol, és kikkel költi el azokat a verejtékkel megkeresett forintokat, amiknek könnyen lába kélt elsősorban valamelyik bárban, vagy mulatószerű helységben, és emellett ha valaki kérdezte Aladár. önzetlen készséggel adott bárkinek bölcs tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan is szedje össze magát főleg a kritikusabb és egyúttal nehezebb időben, és mit csináljanak – főleg a gyengébbik nem képviselői -,

azokkal a kóbor lovagokkal akiknek csak a szerelmi csábítás és elsősorban légyott szempontjából fontosak. Aladár, mint minden kamaszkora végén járó fiatal előszeretettel beszélgetett – elsősorban azokkal a fiatalabb pallérozatlan elmékkel -, akik azonosan és egy hullámhosszon gondolkodtak bizonyos felnőttséget érintő kérdésekben itt elsősorban a munkavállalás, gyermekáldás, és az adó, illetve a megfelelő társas együttlét szabályaira kell gondolni.

Tupek úrnak ugyanis szent meggyőződése volt, hogy egy húszas éveiben járó fiatalnak bizony már meglehet a magához való esze, és a legfontosabb, hogy mit is akar kezdeni az életével, ami olyannyira értékes,

és törékeny, és mindig hamarabb eltelik, mint azt bárki is gondolhatná. Egyszer-kétszer – pusztán csak a furdaló kíváncsiság miatt -, benézett egy-két dohányfüstös, gengszter-típusú bárba, ahol a fel világ jellegzetes, túlságosan is feltűnő úri asszonyai, és koktélruhába bújtatott hölgyei foglaltak helyet, mintha csak egyetlen dolgot akartak volna a férfitársadalom számára közvetíteni hogy itt van a becserkészet trófea, amire vágytak, és lássuk ki nyeri meg imádott kiválasztottja kezét

Egyébként a legtöbben vagy azért keresték fel ezeket a bulizós, éjjeli mulatókat, és diszkókat, hogy – pestiesen szólva -, lazuljanak, és ejtőzzenek egyet, de emellett a felszín alatt az emberi lélek rejtelmeiben bizonyára ennél több is megfordult egyesek gondolataiban.

Mindenesetre, amikor egy kisebb faluból fölmentek az osztálytársai egy nagyobbacska városba, hogy meghódítsák a még felfedezetlen, és parlagon hagyott múlatókat, és emellett borospincék illatait, Tupek úr sem szalasztotta el a vérpezsdítőnek ígérkező vállalkozást és azonnal kapott az alkalmon, hogy engedélyt kérhessen kissé szőrszálhasogató osztályfőnökétől – aki köztudottan rajongott a bikavér jótékony és agytágító hatásainak -, hogy elmehessen velük, ha nem is a borospincék naftalin és moly lepte illatú labirintusaiba, de legalább is azokba a kisebb csehókba, ahol beszélgetni lehet legalább is addig a jellegzetes pillanatig, amíg a koktélok száma egynél nem emelkedik tovább!

- Kérem szépen Kati néni, tessék megengedni, hadd mehessek el. – kérte a lehető legudvariasabb hangnemben Aladár osztályfőnökét Veréb Katalint, akiről azért érdemes volt tudni, hogy a sebezhetőbb és az érzékenyebb fiatalokat mindig is igyekezett hangyaszorgalommal biztonságba helyezni – még ha ez nem is látszott kivált az első időkben

Kati néni a harmincas éveinek elején járó, csinos, és jól szituált német-szakos tanárnő volt, bizonyára a hiúságának is imponált, hogy o mint, egy jelképes hatalom megtestesítőjétől kért bennfentes engedélyt egy olyan – egyesek számára nagyon is jelentéktelen figura, mint szegény Aladár Kati néni végignézve az egész nap fürdöző Aladáron akiről köztudomású volt, ha egyszer bement a vízbe, akkor onnét, még kisebb hatósugarú bombával sem tudták volna kirobbantani -, mint egy partra vetett és jócskán fölpüffedt főtt rák, vagy hideg vízi homár, amit éppen most vettek ki a forró győz ágy birodalmából, kissé émelyegve ugyan, de nagyon határozottan megállt előtte, és az osztályfőnök először azt sem tudta végignézve Aladáron sírjon-e a meghatódottságtól, vagy éppen nevessen egy nagyot amiért Aladár kissé habókosan elfelejtette magát bekenni magát a legmagasabb faktorszámú naptejjel, minek utána hattyúfehér tisztaságú volt a bőre! Levette általában mindig vöröses hajába tuzött napszemüvegét, diszkréten elmosolyodott, és csak annyit felelt:

- Mehetsz, de légy résen, okés?

- Köszönöm a lehetőséget tanárnő, ígérem, este tízre itt vagyok! – mondta kicsattanó örömtől ujjongva a fiatalember, és igyekezett az adott szavát betartani annál is inkább mert nagyon is tisztába került fele, hogy a kisebb krimók, és borospincék bepaprikázott hangulata után – mert o sosem szerette a szeszt, és az alkohol társait -, egyes embereknek korántsem

lesz kedvük ahhoz, hogy hazamenjenek, sokkal inkább, hogy még azért is virtusból, és forrófejűségből még inkább a pohár fenekére nézzenek, még akkor is, ha szervezetük figyelmeztető jelzésekkel ez iránt a leghatározottabb mértékben, és jogosan tiltakozik!

Mivel Kati néni erre valószínűleg számíthatott megkérte a ,,megbízhatóbb embereket” akik azért a határokon belül megpróbáltak nem lerészegedni, hogy azért ügyeljenek a tapasztalatlanabb emberkékre elsősorban Tupek Aladárra, mert ha nem így lesz drasztikus intézkedésekre számíthatnak!

- Ne tessék izgulni tanárnő! – felelte Juhász Roli – akiben egy rock zenész mentalitása veszett el, és remekül kezelte a dobokat, és a basszusgitárokat is -, nem lesz a bájgúnárral sem baj! Meghozzuk épségben, ne tessék izgulni miatta!

  - Úgy ám, még egészségesebb lesz, mint amikor elvittük, csak tessék megfigyelni – vágott barátja mondatába Mókus Marci – akinél szavatartóbb emberrel ritkán találkozhatott az ember!

- De tényleg hozzátok vissza épségben! Mert a szülei rendkívül aggodalmas emberek, és ha ne adj’ isten valami baja történik, szíjat hasítanak belőlem – kezdte rimánkodásait szokásosan a félelem hangjaival megtűzdelve Veréb tanárnő!

- Tessék egészen nyugodt maradni! – kezdte egy bájos szőke hölgy, akinek feltűnően csinos koktélruhája volt, és meglehet, csak azért viselte,

hogy ezzel magára vonzza a már amúgy is éhes férfi tekinteteket! – Nem lesz Norbussal az égvilágon semmi gond!

A hölgyet, aki imént ezt a kisebb jellegű intermezzót tette Tibai Krisztinának hívták, és bár látszólag meglehetősen figyelemfelkeltő egzotikus szépséggel rendelkezett nagyon is modernül felöltözve a legújabb divat szerinti nyári kosztümében, és ruháiban, mindenesetre nagyon megtetszhetett neki ez a félszeg, és hóbortos fiúcska akit mindenki csak afféle reménytelenül elveszett romantikus léleknek gondolt, minek utána imádta a verseket, és szerelmes költészet bizonyos formai bravúrjait előszeretettel gyakorolta – igaz ugyan, ezt az utóbbit az otthoni fürdőszoba tükör előtt cselekedte meg!

Amikor az osztályfőnök által kifizetett busz és annak szállítója megérkezett a társaságban már régen megfogalmazódtak azok a fajta – egyesek számára nagyon is bohókás, és körmönfont -, ravasz elképzelések, hogy esetleg megkóstoltatják a még életében egyetlen kortyocskát sem ivó Aladárral az alkohol bizonyos jótékony hatásait Azt azonban szinte mindenki figyelmen kívül hagyta kezdve a gavallér fiúktól egészen a tekintélyes mennyiségű tequilla és dajkiri koktélokat elfogyasztó kisebb hölgy társadalomig, hogy ha már ok sem igazán józanok, ugyan hogyan is gondolhatják, hogy ellássák Tupák Aladár nagyon is életfontosságú védelmét

Azonban a sors megkegyelmező szerencséje voltán a buszvezető – maga is felelősségteljes szülő lévén -, készséggel felajánlotta, hogy nyugodtan mulassanak csak bátran, és csapon mindenki egészen nyugodtan egy görbe éjszakát, o majd addig szemmel tartja a fiatalurat, aki időközben már jócskán húzta a nem kis vízhanggal járó lóbőrt elvégre nem igazán volt még hozzászokva a mások számára olyan természetes egész ,,éjszakás műszakokhoz”, és bizalmasabb üresjáratokhoz.

 Azonban amit egyszer egy mosolygós tündér nevezetesen Tibai Krisztina megígért, annak úgy, és akként kellett lennie, ahogyan azt ő kellő gondos aggodalommal eltervezte Annál is inkább, hiszen a hölgy – bizonyára fogékony intelligenciája révén -, imádta a verseket, és nagyon is szerette, ha találkozott olyan kaliberű úriemberekkel, akikben még él a halvány Heruréka-szikrája a lovagi udvarlási, és etikett szokásoknak.

Ezért készséggel vállalkozott arra a nem kis meglepetéseket tartogató feladatra, hogy ott marad egész éjjelbe hajlóan a sofőrrel, és együtt őrködnek – akár a jól képzett smasszerok -, a gyámoltalannak látszó Aladár álmai felett.

 - Biztos nem jössz velünk? – kérdezte Mókus Marci Krisztinát, mint az egyik legjobb és leghűségesebb barátja a társaságból, mert Marci viszont Krisztát szerette volna elvinni egy kicsit kirúgni a hámból!

- Rendes vagy Marci – kezdett a beszélgetésbe Kriszta -, de nem mehetek! Megígértem valakinek valamit, és nem engedhetem meg magammal szemben azt az igazságtalanságot, hogy magára hagyom, és becsapom saját magamat is.

- Értem Ha ez minden, akkor mi megyünk is! – mondta kissé kesernyésen, hogy a világ talán egyik legcsúcsabb hölgye nem a gavallér, és bizonyára már jócskán bepityókázott társasággal tart, hanem szerényen, és meglehetősen illemtudó lányként meghúzódik egy afféle remete-típusú félszeg kis senkiházi mellett ahogyan sokan titokban a háta mögött Aladárt emlegették.

Közbe Aladárt annyira hatalmába kerítette az álom meglepett, és nagyon is kellemesnek mondható paradicsom közeli állapota, hogy észre sem vette, hogy Tibai kisasszony bizony megpróbál félreérthető flörtölési szándékkal a bizalmába férkőzni!

Gyengéden – akárcsak egy szülői szívjósággal is

megáldott édesanya -, elkezdte a lehető legkedvesebben simogatni őszbe vegyülő, nagy általánosságban mindig rövid hajat viselő Tupek hajfürtjeit, mint aki éppen kedvesének mondana becézgetni, és kedveskedni vágyó angyal-szavakat.

Szegény Aladár észre sem vette, és már egész tojás alakú, kissé nagy feje Krisztina ölében volt, a jelképesen megnyugtató anyai öl védelme alatt S Krisztina legszívesebben elrejtett, és ez idáig dugdosott érzelmeit ott helyben, mint egy esküt megvallotta volna.

Aladárnak, ha az nem lett volna máris álmainak édes foglya.

- Kedves, Kedves Aladárom – kezdett dúdolni, csak úgy bele a meghatározó pillanatba Krisztina -, de nagyon randiznék veled, te édes kedves!

Erre Aladár is, aki már jócskán aludhatott úgy legalább másfél órácskát hirtelen kinyitotta szemeit, és meglepetésként hatott az rá, hogy egy ennyire elbűvölő, és lefegyverzően bájos hölgy ölében nyugtatja elgyötört rákvörösre égett fejét, ami tegnap bizony jócskán megégett.

- Hahó, te kis hétalvó – költögette anyásan Krisztina Aladárt – Hát hogy is aludtál? Mesélj nekem? Aladár a félszegéből, vagy meglehet, hogy pusztán csak illendő, és anyai nagyanya által erőltetetten szorgalmazott úriemberi jellemének köszönhette, hogy nem feledkezett meg magáról, máris leopárd gyorsasággal fölugrott, mint akit tetemesen elkezdtek csipkedni a galád moszkitók, és mint aki óriási szentségtörést vétett, és bizonyára megbocsáthatatlan hibát követ el Krisztina szemébe nézett, és mint aki éppen akkor hipnotizál, elkezdte szónoklatát:

- Ne haragudj, kérlek Észre se vettem, hogy éppen itt vagy! Mit is keresel itt egészen pontosan? – kezdte udvariasan faggatni Aladár Tibai kisasszonyt holléte felől – Miért maradtál itt?

Tibai Krisztina gondoskodó hölgyként őszintén leplezett kedvese smaragdzöld szemébe nézett, és halkan válaszolt, direkt, mint aki csak éppen, hogy bátorságot szeretne gyűjteni, mielőtt megindítaná az elrettent csapást.

- A többiek mind mulatni mentek! Kirúgják a ház oldalát gondolom – kezdte -, és én eldöntöttem, hogy csak azért is nem fogok részegen tántorogni, mert ki nem állhatom a bepaprikázott embereket! Egyébként azért maradtam, mert megígértem az ofo-nek, hogy vigyázok rád! – folytatta -, remélem, nem okozok gondot?!

Aladár hirtelen meglepődött, és egyúttal nagyon is meghökkent, hiszen o efféle titkosnak minősülő utasításokról ez idáig még nem halott, így kíváncsian hallgatta Krisztina állítólagos beszámolóját, amiért itt van.

- Ne haragudj, ahogy elaludtam! – mentegetőzött -, de borzalmasan leégtem a tűző napsütésben, és aki nincs a tó melletti klimatikus viszonyokhoz hozzászokva, az önkéntelenül is elveszít valamit fizikai adottságaiból.

Tupek úr annyira édesen meggyőző, és talpig őszinte ember volt, hogy ezen a bájos hóbortosságot, ami önzetlen emberséges jelleméből áradt, azon csak meghatódva elmosolyodni lehetett!

A hölgy ennél vonzóbbat talán el sem tudott volna képzelni nevezetesen, hogy egy serdülőkorából már erősen kiöregedett fiatalember ennyire kedves, önzetlen, és talán éppen ezért sebezhető legyen, - amit azért nem árt, ha megjegyzünk, hogy a férfiak azért sokkalta visszafogottabban hajlandóak megmutatni saját maguk rejtegetett érzelmeit, semmit a hölgyek Ez minden bizonnyal közre játszhatott abban, hogy Tibai kisasszony mit sem törődve azzal, hogy hol is vannak, és hogy esetlegesen kik lesznek azok a szerencsések, akik együtt látják majd őket, és mint szorgos kis spiclik azonnal jelentik az osztályfőnöknek, hogy együtt romantikáztak látszólag ártatlanul, gyengéden két hattyútenyerébe fogta leendő kedvese fejét, és megcsókolta nap szívta rákvörös és meglehetősen elgyötört homlokát.

Tupek Aladár erre a kis eltévedt flörthelyzetre azt már végleg annyira elpirult – hiszen ez idáig még szinte senkinek sem fordult meg a fejében, hogy egy annyira talpig úriemberrel, és már-már a különcösségig vitt udvarias piperkőccel merjen romantikázni, mint amilyen o maga -, hogy meglepetésében nem győzött ámulni, és bizonyos tekintetben bizonyos elégtételt, és felszabadult mennyország-tudatot érzett, amiért egy ennyire lefegyverzően bájos, és csinos hölgy kegyeibe fogadta.

Aladár ugyanis mindennél  jobban vágyott az édesanyai megértésre amiben kétségtelen, hogy minden nap volt része, elvégre az édesanyja mindig szófogadóan, és türelmesen végighallgatta, de óhatatlanul is felmerült benne a kérdés, hogy ,,Talán nem biztosan jó ötlet, ha minden hölgyben az édesanyját szeretné megkeresni, és egyúttal viszontlátva visszakapni!”

Ettől függetlenül, sok időbe tellett, mire a leplezetlen meglehetősen nagy intenzitású zavarodottságán felül tudott emelkedni, és amikor Krisztina arra a kis szélhámos huncutságra próbált vetemedni, hogy hirtelen, mint a forgandó szerencse megcsókolja o csak ennyit mondott:

- Köszönöm kedves, hogy törődsz velem! Kérlek ezt majd legközelebb – S a bájos hölgynek bár kétségtelen, hogy egy visszautasítás hangján elkövetett szerelmi ajánlatot hagyott a levegőben, de azért egy falatka mennyországot érezhetett szíve mélyén, amiért leendő férje fejét az ölében még simogathatta egy kis ideig!

ARC-VAKOLATOK

Odakint a törékeny arc-vakolatán ostromolnak a könnyek.

De odabent szemek golyó-kozmoszán,

retinák gömbjeiben a szomorúság valósága mind valószínűbb,

s sebezhetőbb lett!

A tűnt fájdalmat, érzelmek romjait gondos túlélőként

még dédelgetjük egy darabig,

s mégsem kérdjük:

Megváltoztunk-e, vagy felálltunk-e újra?

– Egyik gyöngyszem halvány a másik kincset hordozó kristály,

a harmadik üvegpalota,

s mind annyira mulandó s halandó.

Benn dolgoznak a szervezet

titkos üreg-katakombáiban,

a mindig eleven sejt-motorok biológiai részecske-molekulák!

Az emberek tán eggyé olvadnak újra a fájdalmak tengerében.

– Sebezhetőségben is idegen marad az ki még

tanulta tisztelni a létezés cifra szabályzatát,

mikor könnyek zápor-zuhanása között igaz-szemekben

fölfedhetővé válik a Valódiság esendő embersége!

A fájdalom – nem tudni honnan eredeztethető!

Titkos ingerküszöbök metrónomjain

azonban mindenki megérzi

s nyomorgó megkeseredettségből

mindhiába nem állhatsz ki sohasem,

mert azok bizakodó reménykedést

hogy van s tán még lehet még nem ismerhetik!

Mert ki szívében foszlik s szakadozz,

az őssejt s atomrobbanás vájt kráter-üregeket

lelkébe annak a legnehezebb dolga lesz!

– Csupán az apokalipszis gödre;

az odú, melyben az Élet bekövetkezett Cassandra-bélyegjei

sokasodnak lesz az utolsó ítélet,

melyben a szenvedések s könnyek ismételten megfogannak,

hogy bugyborékolva a felszín felé törjenek!

ÖTÖDIK FEJEZET

Myrea már többször is észrevette, ha jó benyomást szeretett volna kelteni, akkor feltétlenül szükséges volt, hogy a saját maga előnyét kivételesen másnak adhassa, méghozzá önként, mert többször előfordult, hogy amikor elalvás miatt otthon felejtette mondjuk a tempera, vagy ecsetkészletét, és emiatt az illetékes tanárok tucatja igencsak megorrolt rá, észrevette, hogy a különbözően obszcén, és trágárul választékos szlengnyelvekkel, acsarkodó káromkodásokkal egy idő után az adott kulturális közegben szinte semmire sem megy! Ezért jobb napjain előszeretettel változtatott stratégiát és maga lett egy személyben az elragadó bűbáj, és ravasz, mégis imádnivaló furfang!

Amint ismét nyakába vette a régi bérház megkopott, és már felújítás után ácsingózó márványlépcsőit, és tekintetét minden részletre kiterjedően végigpásztázta a gyönyörű, csupán igen-igen ócska vaskapaszkodón, mely közvetlenül a lépcső mellett helyezkedett el. Szeretett volna – főként jóképű, és igen megnyerő modorú rajztanára kedvére tenni, aki szerint a művészet egyenlő volt a megfigyelés koncentrált képességével. És valaki minél jobb, és részletesebb megfigyelőnek bizonyult annál könnyedébben tudta az egyes csendéleteket, fény-árnyék effektusokat adott vásznán megjeleníteni. Sok esetben a tempera is feleslegesnek bizonyult, ha az egyszer vízfestékbe csöpögtettek egy pár csepp olajat.

- A fene vinné el! Pont most kellett itthon hagynom a vázlatfüzetemet! – bosszankodott magában, és elragadóbb volt ebben a durcás pózban, mint valaha, mert rendszerint, ha azon kapta magát, hogy belefeledkezetten felidegesítette lelkiismeretét rendszerint kellemes, szív alakú arcán két rózsaujjú hajnalpír jelent meg, amitől csak még vonzóbbnak láthatta az, akivel szembekerült, persze eltekintve mérgelődő modoráról!

A nagyalakú A5-ös vázlatfüzet ott volt, ahol reggel épen hagyta a reggeli fésülködő asztalkán, amit rendszerint közösen osztottak meg, és használtak egymás között; hál’ isten a fésűk nem voltak közösek! Különben is a XXI. század sokszor túlzásba vitt modernizációjában ki lehet még annyira kőkori ősember, hogy fésűt használjon? S mégis Myreát szinte mindig meglepte, ha azt szerette volna elérni, hogy feltűnően csinos és mindig makulátlan külsőre tehessen szert – ezt nevezték csajos nőciségnek -, akkor igenis meg kellett ismerkednie a nagymamák elavultnak hitt praktikáival is! Mi mindenre jó a tojás és az ecet; különösen akkor, ha a feltűnő hideg idő miatt enyhén korpásodásnak indul a fejbőr!

- Üdvözlöm Mirácska! – köszönt neki most az egyik kedves idősebb korú hölgy közvetlenül mellettük lévő lakásból, akinek az volt a hepije, hogy valami miatt ellenállhatatlan vonzalmat érzett a macskák szeretete iránt, és már vagy hét kis kedvence volt tartósan a lakásba a kellemetlenkedő illatokról már nem is beszélve. Talán azt gondolta, hogy régen eltávozott férje földi szelleme – mint az ó egyiptomi kultúrákban szokás -, a macskák lelkében térhet vissza a földre, és ebbéli meggyőződését, hogy néha megesett, hogy beszélgetett a halottakkal, tehát forródrót összekötettése is lehetett akár a túlvilággal – senki nem tudta megingatni!

Myrea legszívesebben azonnal elkerülte volna a folyamatosan csak önmagáról csicsergő, csacsogó asszonyságot, de ha már ennyire rosszul és kedvetlenül indult a napja, hogy majdnem mindent elfelejtett minek tegye továbbra is tönkre, nem igaz?!

- Kezit csókolom drága Ági néni! Hát hogy vagyunk ma? Ugye milyen remek idő van egy kis kikapcsolódáshoz? – érdeklődött, és elhatározta, hogy csak azért is megmutatja másoknak a bájos legelbűvölőbb oldalát! Még mosolyogni is megpróbált, ami igazán már csak olcsó feleslegességnek tűnhetett, mert a vénasszonynak legalább nyolc dioptriája volt, és sokszor alig látott tovább az orránál.

- Jaj, édes lelkecském! Hát mit tudnék én már a nagyvilágba egymagam kezdeni? Ha nem volnának mellettem kicsinyeim, akkor talán végleg egyedül maradnék! – kezdett szokásos platinalemezes siránkozásába, és úgy tűnt, ha most elkezdi akkor továbbra is folytatni fogja és akkor aztán hét szentség, hogy Myrea nem ér vissza még idejében az Egyetemre, ahol már bizonyára felkeltette egyeseknek a figyelmét az aktív hiányzása!

- Jaj, drága Ági mamácska! Hát nem szabad így elkeseredni! Micsoda dolog! Nézze meg az ember! Inkább tessék egy kicsit lemenni, vagy ide a kis teraszra kiülni és élvezni a gyönyörű napsugarak melegét! – érezte, hogy mindenképpen szeretné felvidítani, de ez most ki tudja miért – nem sikeredett. A vénasszony látva, hogy az ifjú hölgy kimelegedett és bizonyára sürgősen siethet valahova inkább magára csukta az ajtót a továbbiakban egy egyszerűen elintézett ,,további minden jóval!”

- Kívánok Ági mamának is egy csodálatosan szép napot! – de ezt már jóformán kecses, pisze orra előtt becsapott ajtónak mondhatta csak el – gyöngédre élezett, dallamos hangja belevesztek a kongó koppanásba…

- Hol a fészkes fenébe lehet, az a kis ribanc? – füstölgött már vagy ötven kerek perce magában Annamari kis dugó, gusztustalanul hájas stricije. Olyan volt, mint egy meztelen csiga, aki gusztustalan nyálával előszeretettel fertőzte volna meg – ha rajta múlik -, az egészséges természet minden teremtményét, és növényeit.

- Te meg mit bámultok??? A picsába már! – rivallt rá a két termetes mögötte ácsingózó és ebben a percben tökéletesen tétlenkedő idióta, nagydarab gorillára, akik szemlátomást azt sem igen tudták, hogy miért is száguldozik fel-le a főnök vérnyomása, és miért olyan ideges és feszült gyakorlatilag egész nap?

- Azonnal hozzátok elém azt a kis kurvát! MEGÉRETTÉTEK?! A kurva életbe már!

- De… izé… főnök… - az egyik nagydarab, kigyúrt, melák hústorony véletlenül kérdezni mert, és a kisstílű, hitvány emberkén azonnal meglátszott, hogy egyedül ő kérdezhet ebben a buliban, ellenkező esetben következtek a fenyegetések, vagy rosszabb esetekben a gyilkosságok, csakhogy a saját egyéni törvényeit igazolhassa! Ebben a kissé kizökkentett és roppant idegrobbanással fenyegető percben valósággal érinthetetlennek tűnt a kis dugó.

- Hogy mit pofázol itt?!  – emelte rá mindenkire féltékeny, hiú, mérgeszöld szemeit, amik most úgy villogtak, mint a pattintott kőszőrű kő. – Nagyon ajánlom nektek drága patkányaim, hogyha még élvezni akarjátok kitüntetett vendégszeretetemet, akkor jobban teszitek, ha kussoltok, és azt teszitek, amit én mondok! Van még valakinek kérdése? Vagy vissza akar még pofázni neked?!

 Két kezén tíz ujj fityegett, és minden tömzsi, parasztos ujján apróbb karikagyűrűket viselt: mintha szánalmas életének összerabolt trófeái lennének, melyekre kellemes érzéssel gondolt vissza, mit, aki egyszerre megszerzett és most birtokol is valamit, amit – legalább is egyelőre -, senki nem vehet el!

- Ö… ö… főnök… - méltatlankodott oda most a másik idióta izompacsirta, akinek még az agya helyén is mogyoró lehetett. – Ö… hol… keressük?

A kis zsíros hájpacnit mintha egyszerre zavarták meg kellemes nyugalmi pozíciójában, amint roppant kényelmes, igazi bőrfoteljében üldögélt, mert most hirtelen felállt, és jobb gyűrűs kezeivel akkorát kevert le a csupa izom Kolosszusnak, hogy annak kis híján leröpült a feje, de kutya baja sem történt. Sőt! Egy ekkora tömegű fickónak ez a jelentéktelen kis ütés olyan volt, mintha egy szúnyog csípte volna meg; jelentéktelen apróság!

- Fogod azt a formás seggedet te istenbarma, és megkeresed akár a föld alól is! Hagyatok már engem az ostoba kérdéseitekkel! Idehozzátok nekem azt a csinos kis luvnyát különben, mert ha nem bemutatom nektek a temetkezési vállalkozó haveromat!

Valójában a két irdatlan nagyságú hústorony igazából azt sem tudta, hogy főnökük vajon miért is keverte bele a fenyegetései közé a temetkezési vállalkozót, hiszen ahhoz gondolkodni is kellett volna, legalább egy csöppet -, de azonnal kereket oldottak, hogy mindig figyelő, és fenyegetően is éber, rájuk tapadó szempár elégedett lehessen, ha nem is túlzottan nyugodt.

,,Hol a francba lehet ez kis lotyó?” – töprengett a megfejtésen, és érezte, hogy sötét lelke mélyén egyre feszültebb, egyre idegesebb a ma esti különlegesen fontos vendégei miatt; hiszen nem sok olyan szánalmas alkalom akadt, hogy személyesen a Nagyfőnök tette volna bármikor is tiszteletét náluk, és ezért minden igényét ki kellett elégíteni! Az igazság persze most is az volt, hogy a hájas strici emberke nem szívesen búcsúzott volna el sem a fejétől, sem egyéb nem nélkülözhető testrészétől, melyekre minden egészséges embernek valamilyen szinte élete során még biztosan szüksége lehet!

Még nagyon jól emlékezett azokra a keményebb, véresebb időkre, mikor még maga is egyszerű piti kis zsebtolvajként egy nagyúr szolgálatában tengődött, és egyszer az egyik haverja magánakciója rosszul sült el, ami miatt a Nagyúr szabályosan levágatta a szerencsétlen golyóit, így csúfítva a szerencsétlent nemzőképtelen, szánalmas eunuchá!

,,Na, nem! Arról szó sem lehet! Ma este a Nagyfőnöknek a lehető legcsodásabb estében lesz része! Erről személyesen én gondoskodom! És, ha Annamaricska nem tolja ide azt a ruganyos, feszes kis popóját, hát én fogom őt kinyírni!” – morfondírozott tovább.

Már jócskán ismét holdtalan este lett, amikor Annamari végre úgy érezte magát, mint aki az egészségtől majd kicsattan, mert sikerült majdnem teljes egészében közel tizenhárom és fél órácskát tökéletesen átaludnia; egy gombostű annyi sem sok, amire nem ébred volna fel, hiszen az egész éjszakás hajtás után gyakorlatilag nem sok híja volt, hogy a kis csecsemővel megússzák az egész kalamajkát! De hova tűnhetett Milánka? Azonnal kiugrott az ágyból, és semmivel sem törődve valósággal átrepült, mint egy szárnyaló, kecses balerina a hálószobán.

- Milánka? Kicsi fiú? Hol vagy? – úgy szólongatta most hirtelen támadt anyai kétségbeeséssel, mint aki elveszett egy értékes, és igen-igen ritka és felbecsülhetetlen kincset. – Kisfiúcska, merre vagy?

Haját, mint mindig, ha otthon tartózkodott laza cofba fogta. Szilvi jött az összevásárolt pelenkákkal:

- Inkább nekem segítenél egy kicsit Annamari, hogy Milánkát megint tisztába kell tenni! – és zokszó nélkül az adott pelenkás csomagot a másik kezébe nyomta.

- Hogy értetted azt, hogy már megint tisztába kellett tenni?! – értetlenkedett egy csöppet, mert nem értette még, hogy egy kis emberi lény hogy tudhat akkora galibát elkövetni, hogy az ember ítéletnapig is takaríthatott utána!   

- Ne eröltetesd meg túlzottan a fejecskédet, mert lehet, hogy a végén még megárt neked! – jegyezte meg kissé epés szellemességgel. – Szerinted úgy mégis egy csecsemőt napjában hányszor kell tisztába tenni, hogy a megfelelő higiénia biztosítva legyen?!

- Jótól kérdezed! Fogalmam sincs csajszi! – tárta szét egyértelmű őszinteséggel hattyú-karjait.

- Hát… fogalmazzunk úgy, hogy bizony… jó párszor! – hangja fáradtnak tűnt a tegnap esti menet után, és ebben a percben szemlátomást úgy festett, mint akinek már tökéletesen elege lett az egész Világból!

- Jól van már, na! Nincs vége a világnak! Majd én segítek, csak mondd el, mit kell tennem? Okés?! – vette át a szót tőle.

- Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy gyorsan rendbe vágod magad és elmész dolgozni, mert a verebek csicseregték, hogy ma este lehet a nagy nap!

- Jaj, ne is mondd! Csak tudod, az van, hogy… - hangja reszketőbbé vált -, már úgy vagyok vele, hogy félek kilépni! Érted te ezt?! Pedig még be sem töltöttem a húszat és biztosan azt mondanád, hogy még rengeteg minden vár rám, és számtalan lehetőségem van, de ennek ellenére… valósággal berezeltem, hogy változtassak a dolgaimon! És ilyenkor nagyon tudom magamat utálni, mert szabályosan gyengévé tesz! Idióta hisztis picsának tartom ilyenkor magam! – kicsit dorgálta magát, ami egyébként különösebben sohasem volt szokása, hiszen amióta csak az eszét tudta szinte mindig határozott karakánsággal viselkedett, mert erre kényszerítette rá az élet!   

Legjobb barátnője igencsak meglepődött, hiszen amióta csak megismerhette most először beszélt hozzá egy felnőtt, érett hangján, ugyanakkor még mindig gyerekes félelmek kerítették és tartották fogva méltánytalan, és megalázó munkája miatt, ahonnét még mindig nem tudhatta, hogyan is törhetne ki.

- Gratulálok! Ez igen! Látod-látod! Amikor mindig panaszkodsz, hogy felnőtté akarsz válni! Ahhoz nagyon sok minden hozzátartozik: többek között az önmagunkhoz való felelősség is! – kezdett oktatásba, és nagyon jól tudta, hogy ettől viszont Annamarinak áll menten ketté a feje. – De inkább lássunk munkához! – fogta meg a babát, hogy ügyeskedő egyensúlyozást mímelve valahogy profi módon popsija alá csúsztathassa a tiszta, vadiúj pelust.

- Így ni! Igaz kicsi csöppem! Nem lesz itt semmi gond! – egyre jobban babusgatta, és Annamarit hirtelen múltjában történt emlékek kerítették hatalmukba; vajon neki miért kellett minden egyes nap élet-halál küzdelmet folytatnia egy falatnyi kajáért? Miért kellett állandóan hazugságok kifeszített hálóiba burkolóznia, mikor szülői értekezleten az osztályfőnök már idegességében szabályosan vallatni kezdte, hogy miért nem jelentek meg, mint a többi szülő az ő szülei is? Egyáltalán miért van az, hogy valaki nem tud megelégedetté válni a sugárzó boldogság pillanatában sem, valakinek pedig csupán alig szilánkok, romba döntött törmelékek juthatnak a tartalmasan felépíthető gazdagságú életből?! S az, hogy még időnként nem ártana igazán élvezni is az életet! Lehet, hogy az csupán a szerencsésebbek örök kiváltsága?

Segített bepelenkázni Milánkáját Szilvivel együtt, mikor betoppant szándékosan trappolászó lépésben, mint aki szabályosan dúl-fúl és haragban áll az egész mindenséggel Myrea.

- Hát te meg? Mi a nagy harci helyzet kis anyám – lepődött meg elsőként Annamari. – Azt hittem még a sármos macsóddal vigasztalódol az egyetemen.

- Haha! Hát igazán jópofa vagy csajszim! Ha nem hagytam volna itt az ecsetkészletemet, és majdnem az összes cuccomat feledékenységemben, mert korán fölvertek ,,egyesek” talán jó eséllyel még ki is pihenhettem volna magamat! Nem gondolod?! – látszott, hogy az epésre sikeredett, kés-éles megjegyzést Annamari sem fogja szó nélkül lenyelni, de mint mindig bölcs Szilvi most is résen állt, és azonnal közbelépett, hiszen tudta, hogy Annamari szépen kifestett körmöcskéit, és Myrea legalább olyan éles eredeti körmei nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozhatnak a közeljövőben mindkettejüknek.

- Figyelmeztetlek benneteket csajszikáim! Ha csak megpróbáljátok büntetésből legalább három hónapig együtt mosogathatjátok a koszos edényeket, és takaríthattok ítéletnapig!

- Csak nem hiszed kicsi szívem, hogy megijedek egy kis piszoktól? – kekeckedett vele Myrea.

- Én pedig azt tanácsolom, hogy vedd észre magad, és térj észhez, mert különben, garantálom, hogy megtanulod mi a lakásban a rend!

- Ugye hallottad a bölcs tanácsod galambocskám? – kérdezte szándékos, tompított nyugalommal Annamari, bár mindhárman jól sejtették, hogy a levegő még mindig forrongó hármójuk között sőt! Szemlátomást egyenesen puskaporszagú!

- Jól van! Nem kell ajtóstól rontani a házba! Már lenyugodtam! Észre se vettétek mi? Kis kelekótyák! Most teszteltem az állóképességeteket! – vigyorogva elmosolyodott, és ebben a kislányos dacállapotában inkább Annamari volt az, akinek a karján egy jelentős másodpercig megpihent Szilvi keze, mert legszívesebben azonnal megtépte volna a hajastól ezt a kisminkelt két lábon járó, szőke ciklon kozmetikai szalont!  

- …De inkább ti meséljetek légy szi? Hogy van a babucikánk? – vigyorgott minden szó után.  

- Hogy lenne? Szerinted?! Most pelenkáztuk be, de te mindent összezavarsz! – pirított rá Annamari.

- Jaj! Nem lehet igaz! Már megint ki kezdi? Én csak kedvesen érdeklődtem! – méltatlankodott, mint akit szándékos sérelem ért, és képtelen elégtételt venni.   

- Igen szívem! Ezt is nagyon jól tudjuk! – vette át a szót Szilvi -, de megkérlek, hogy ez talán nem éppen a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy… rendetlenkedj!

- Megértettem, és befogom a bagolylesőmet! De annyira cukorpofa ez a fiúcska, és már mekkora műszere van! Azelőtt legfeljebb csak sötétben láthattam ilyet!

- Na, ja! Szerintem azt se tudod mi fán terem egy jó nagyadag húsos virsli, amit kiadósan bekaphatsz! – csipkelődő gúnyolódásával továbbra sem állt le Annamari.  

- Csajszi! Ne most! Inkább vidd a cuccaidat, meg ami kell, mert szerintem nem veszik annyira jó néven az egyetem berkeiben sem, ha az ember a megengedett három alkalomnál többet hiányzik! – tapintott a lényegre Szilvi.

- Igazad van! Bocsánat! – kapott észbe, majd valósággal feltépte a hálószobájuk ajtaját, és összeszedte otthon hagyott készleteit, és ami az adott tanfolyamhoz kellett.

Igazában majd meghalt a kellemesen bizsergető, szerelmi vágytól, hogy azt a sármos, és meglehetősen igen jóképű fiatal tanárral elflörtölgethessen, egész óra alatt, és már alig várta, hogy kellően elismerő kritikákat kaphasson legújabb akt-festménye fény-árnyék kompozíciójára. Hát ha nem is jelest, de egy jó minősítést mindenképpen!

Decemberi fagyos szél megfagyott jégvirága még mindig ott csüngött, mint valami orvgyilkos, kifent tűhegyes tőr, vagy jégcsap-szigony a bérház ablakai alatt. Úgy nézett ki, hogy a Tavaszra bizony még jócskán várakozni kell.

    HIRTELEN MEGLEPETÉS

A szőrszálhasogató embereknek általában az a nagyon is kellemetlen és egyszersmind visszautasító tulajdonságuk, hogy amellett hogy a kákán, illetve a Gordiuszi-csomón is megtalálják a finom hajszál erezeteket, repedéseket, illetve hézagokat, sosem mernék –  már csak az illendőség, vagy éppen a jó modor kedvéért, s mert ez vagy az úgy illenék -, megkérdezni az illeto embereket Akikkel szemben véletlenül, vagy éppen tudatos szándékossággal elkövették kisebb-nagyobb gaztetteiket, hogy mi az ami nekik nem igazán tetszett, és a legfontosabb, hogy miért?

Azt gondolhatnánk, hogy egy ötvennégy éves embernek amilyen jelen esetünkben éppen Rötter Árpád nyugalmazott gépjárművezető volt, a lehető legkisebb oka van panaszkodni, és neheztelni az élet viszontagságai miatt Pedig, amíg a csoportvezetőségi székig elért az életösvénye az nem nevezhetnénk az élet különös, és minden bizonnyal megmagyarázhatatlan tényeinek  Még nem volt húsz éves, amikor már kitanulta túlzott precizitással a karosszérialakatosi szakmát, és még nem töltötte be a huszonhetedik évét, amikor a területvezetői megbízása mellett kinevezték csoportvezetőnek a Kelenföldi garázs egy kisebb vonalszakaszán Gazdagréten.

Rötter Árpáddal – természetesen, ha valaki kellő mértékben szerette volna elkerülni a bajt -, érdemes volt a lehet legjobban vigyázni, hiszen időnkénti düh, és kisebb nagyobb agresszív kitörései óhatatlanul is azt a benyomást keltették egyik-másik emberben hogy ennek az embernek nincs minden rendben az agyi tekervényei között, illetve, hogy vélhetően már annyira hosszú és kimerítő ideje főnökősködik, és tesz eleget ennek a – valljuk csak be meglehetősen idegtépő, és korántsem szerencsés munkakörnek -, hogy teljes mértékben elege van szinte mindenből, és természetesen mindenkiből!

Ne is csodálkozzunk, tehát azon, hogy Rötter kisebb családja A szívjóságú felesége, aki aztán már végleg szinte túl sok mindent elnézett, és néhanapján meg is engedett férjének, illetve a fia, aki bár már jócskán túllépte a húszas éveit, még mindig félszeg kisfiús szeretettel csüngött a családi fészek berkeiben holott egy normális fiatalembernek ekkor már családja, otthona, önálló keresete, és fix állása is van – mint azt később, különösen amikor Rötter Árpád nyugdíjba jött már annyira számtalanszor elmondta, mint valami kimeríthetetlen, és nyughatatlan belső monológot, hogy szegény fia Rötter Róbert, és felesége Rötterné Judit asszonynak sehogyan sem sikerült megértenie, hogy hogyan is tudja Rötter ezeket az élethez tartozó, és el nem hanyagolható dolgokat ennyire mániákus megszállottsággal, néha, mint egy valóságos vadállat hajtogatni.

- Mondd csak édes fiam, nem sül ki a szemed, hogy szegény anyáddal, még mindig mi tartunk téged? – fakadt ki a vad férfi gerjedelem hangjaival Rötter a fiára – Azt hiszed, hogy minden családi élet tele van a magad fajta léhűtő mihasznákkal, akik csak naphosszat olvasgatnak, művelődnek, mert azt képzelik, mosogatólé agyukkal megválthatják egyszer a világot – folytatta.

A kisebbik Rötter akit kiváltképpen nagyon is érdekelt a szépirodalmon belül szinte minden legyen az líra, vagy próza, szinte el sem tudta képzelni selyemfiúkra jellemző, a másikat irritálóan udvarias jellemével, hogy valaki – mint jelen esetben az apja -, ennyire közönséges, és lealacsonyodott hangnemben, és nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illesse, így nagyon is fáradságos erőfeszítésébe került, hogy megemberelje magát, és tartsa foggal-körömmel magát az ősi Rötter család tételéhez nevezetesen csak a lányok pityereghetnek, a férfiak bátran viselni kényszerültek azt, amit a Damoklész-sors rájuk kimért!

Rötter Róbert sem tett másként vastagra húzta érzelmének vékony, kötéltáncot járó szálait, és igyekezett nem elpityeregni magát, amikor az apja ilyen csúnyán, és kissé megfontolt alattomossággal rádörrentett.

Kissé összeszedte magát, és a lehető legkihúzottabb háttal, ami csak létezhetik, és amit általában az ember tiszteletadás vagy nemzeti ünnepek alkalmával egyszer már jól, és vélhetően tartalmasan elsajátított egyenes, és mi főbb gerinces tartással megállt az apja előtt, majd karbunkulusként villogó zöld szemeivel (ami ugyancsak apai, biológiai adomány volt), apja dühöngő bika-szemivel dacolva nézett farkasszemet.

- Figyelj rám! – kezdte szónoklatát, amiről előre tudni lehetett, hogy bizonyára nagyon is megérinti a szíveket -, én mindig is tiszteltelek, becsültelek, és mindenben támogattalak téged, és sohasem viselkedtem sem itthon, sem másutt tiszteletlenül sem senkivel, sem pedig veled! – mondta mintha csak éppen katonásan fölbőszült apjával szemben akarna magába csepegtetni egy kis bátorságot -, Miért vagy velem ennyire irigy, és rosszakaratú? Talán azért mert én mindent igyekeztem az élet lehetőségei közül kamatostul megragadni, amit te könnyelműen elutasítottál magadtól?

S ki sem kellett volna az ifjabbik Rötternek mondania-e végzetesnek ítéltetett mondatokat és apja vaskos munkás kezétől máris elszenvedhette az első méretes, és kínzó égető skarlátsebeket tartogató kíméletlen pofont, aminek – aztán Róbert ezt ténylegesen megtapasztalta -, igencsak volt súlya, és bizonyos végzetes nyomatéka!

- Hogy merészelsz megkérdőjelezni, te pimasz kis taknyos, mi?! – fakadt ki most már aztán tényelegesen ordítozva, ahogyan szokta a dühöngő apuka -, honnan is veszed te a bátorságot ahhoz, hogy ilyeneket mondj nekem mi?! Tudod te, ki vagyok én? – folytatta korántsem kellemes arcszínezettel Mintha az arc, amely egykoron bizonyára kifejezősége tetőfokára ért, most elszíneződött volna, és inkább

egyfajta bíbor, és zöld árnyalat között kezdte megmutatni valódi árnyalatbeli szint különbségeit, ami természetesen a hangulattól még inkább függött!

 Rötter úr még mindig elegáns, és csinos felesége szinte, mint mindig most is a helyzet megoldásának, és elsimításénak magaslatán állt Mintha csak egy védelmező anyatigris lett volna aki – saját fiáról volt szó -, foggal-körömmel védelmezi azt, akit egyszer már kínkeservesen erre a világra hozott, és rögvest mindenkire pusztító dühöt zúdít, aki csak megpróbál ártani egyetlen mindennél jobban szeretett magzatának.

Rötterné finom idegrendszerének labirintusaiban is kezdett fölmenni a béketűrés legfelsőbb határa és most a mindennél vallatóbb szilárd lelkiismerete szólalt meg helyette is.

- Apus! Ha nem beszélsz rendesen a gyerekeddel, és nem moderálod magadat, úgy kettétöröm most nyomban a sodrófát a fejed tetején, hogy életed hátralévő részében tűzhányó fejed lesz! – mondta idegrendszerének teljes kimerült reszketésével Megértetted?!

Rötter Árpádra szinte világ életében jellemző volt az a fajta kőkemény macsós jellegű mentalitás, amit a vagányság minél hasznosabb és célszerűebb propagálásával kötött egybe Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy mindenkitől – legalább is aki férfinak született -, saját bevallása szerint bármikor elvárhatta, hogy némi nemű talpraesettséget tanúsítsanak a

valódi komolyságot, és rátermettséget jelentő helyzetekben és alamuszi, gyáva, és nyuszi lelku embereknek titulálta azokat a fajta – szerinte megátalkodott csirkefogó jellemeket -, akik nem képesek megvédeni önmaguk vélt, vagy valós igazságát, hanem éppen ellenkezőleg néhanapján képesek inkább

értelmi mentalitásukkal nyomást gyakorolni szűkebben vett környezetükre, mintsem mindenkit istenesen móresre tanítani!

Így aztán nem volt meglepő, hogy Rötter úr, felesége erős, és mondhatni nyomatékos biztatásának eleget téve jóformán csak önmagában duzzogott, de meglehetősen nagy kőszikla-sóhajokat emelgetve, és

elfojtotta azokat az indulatokat, amik sajnos egyértelműen csak egyetlen dolgot suttogtak nagyon is befolyásolható füleibe ,, Leckéztesd meg a fiadat, hogy megtanulja mi a rend!”

Így aztán Rötter nagyon is nyomatékos lélekjelenlétről tett szűkebben vett családja előtt tanúbizonyságot, mert csak önmaga konok törvényei szerint folytatott dühöngések közepette hallgatott, és előszeretettel kíváncsi volt vajon a felesége Judit asszony milyen jellegű megoldással szolgálhat a fennálló problémára?

Azt szokták mondani, hogy a férfiak anyás természetűek, míg a lányok inkább az apjukkal próbálják megtalálni azokat az elrejtett hullámhosszukat, amiket egyébként nem találtak volna meg a másik szülőjükkel.

Róbert hatalmas megkönnyebbülést, és bizonyos tekintetben felszabadultságot érzett amikor édesanyja védelmébe vette elvégre mindig is o volt az aki megvédte az apja kisebb-nagyobb zsarnoki természetű fenyegetőzéseivel szemben, és most örült annak, hogy jogosan megérdemelt ártatlanságát nem egyedül kell ,, kiverekednie”, hanem egy segítőtárssal, ami miatt az apja egyre inkább úgy érezhette magát, hogy tízen-egy néhány évig jóformán csak egy anyámasszony katonáját dédelgetett otthona falai között, és nem nevelt tudatosan egy minden élethelyzetet félvállról vevő férfit!

Mégis titokban legbelül talán önmaga is büszke lehetett arra a furcsa, és egyszersmind megmagyarázhatatlan érzésre, ami főleg akkor kerítette hatalmába amikor a felesége közölte vele, hogy fiúk elindult a szavalóversenyen, és harmadik lett, vagy megnyerte az irodalmi versíró versenyt, - tehát azokban a szellemi tudományokban, amihez kétségtelen, hogy a foga sem fűlött Rötter Árpádnak, de önmaga hiúságának azért legalább hízelkedett annyival, hogy előnyére vált a genetika kiismerhetetlen biológiája.

HÉTKÖZNAPOK SÚLYA

Szomszédunk ismét kényeztetett gyermekét bömbölteti.

Szürkére kopogtatott börtönfalak még recsegnek egyre,

beleremegnek.

Az idegpályák folyamatos bombázása

már tűrhetetlenségig elviselhetetlen.

Csillagok fényeskedő szentjánosaitól lámpások,

lampionok-kontinenseivel világít a porosodó éjszaka.

A kissrác hisztis, követelő kedvvel kutatja

eltűnt biciklije keréknyomát,

mint bűvös háromkerekűjét, mely a ég felé is elröpítheti,

de csak sárga pergamenné koptatott alumínium padlót talál,

panelelemek szigeteibe befúrt vasrácsozatot!

Zsebkendőt vagy kellemesen

savanyú gumimacival vigasztalnám,

csakhogy az elvesztett földi harmónia

ismét visszatérhessen,

s kék, piros, sárga, zöld,

finom kis íz-falatkák,

gördülnek le kicsiny torkán mint apró kezeivel

zacskómba hatalmasat markolász!

– De amit elképzelek,

hogy a lehetséges barátság büszke

alapjai igenis lerakhatók,

- már csak magamnak mormolom.

– A fiúcska hisztizve követelőzik tovább – s egyre még tovább,

s a szomszéd; árván maradt fiatalasszony

még most is tanácstalan

a nevelgetés játékosabb kérdéseiben,

és szelíd Dzsokonda-türelemmel tűri

a gyermeki zsarnokságot!

NEGYEDIK FEJEZET

Szilvit mindig is fűtötte valami belső motiváció. Már egészen fiatal, gimnazista éveiben – akkor még Szegeden, ahova általános iskola, majd gimnáziumba is járt -, határozott elképzelése volt arról, hogy harminc éves korára már önálló lakása lesz, egy szuper jó, és ultradögös férfival, és hozzá legalább két tucat csemetével, akik alig várják, hogy esti meséket olvasson fel nekik, vagy együtt játszhasson kedvenc Legó-építőkockáikkal.

Aztán, amikor felköltözött a fővárosba, hogy végre ne kelljen azzal az egy idő után roppant idegesítő szállóigével szembesülnie, hogy egy független nő a jég hátán is megél, kicsit keserű megsemmisüléssel szembesült azzal, hogy a mostani harmincasok tábora is leginkább a karrierépítésükre koncentrál behatóbban, és valaki majdnem negyvenéves korig is elhúzza, kitolja a gyerekvállalást, hogy a lehető legmegfelelőbb anyagi, és szakmai egzisztenciát saját magának bebiztosíthassa.

A fővárosban a szinglik élete olyan, mintha a mogyoró vajkrémet akarnánk összekeverni baracklekvárral; van úgy, hogy a társas kapcsolatokat kedvelőkkel tökéletesen összeférhetetlen.

- …Jaj, drágám, el sem fogod hinni, de nekem még annyi, de annyi lehetőséged van, majd meglátod – rendszeresen hallotta ezeket a békét, és megváltást sugárzó intelemhangokat akkor, amikor – főként hétvégeként felhívta imádott és rajongásig szeretett volt pedagógus édesanyát, mert nagy általánosságban a ,,csajosabb dolgokat” mindig is szerette nőkkel megvitatni!

Volt egy kiskutyája Folti, akit otthon kellett hagynia, mert kezdetben az adott albérleti szobájában meglehetősen szúrós, vizslató szemekkel kipécézte őt az a vén, kellemetlenkedő, mindenben kotnyeles csorosznya, aki szinte sportot űzött abból, ha másról kipletykálhatta a megszerzett szaftos információt, és minél provokatívabb, vagy pikánsabb volt egy-egy történet a vénasszony annál inkább élvezte; talán azért kedvelte a véleménynyilvánítás eme sajátságos módját, mert már vagy tizenöt éve élt masszív özvegységben, és valakivel mindenképpen társalkodni szeretett volna és erre a legjobb módszer az, ha az ember mindenkiről bizonyos, rejtegetett titkokat tud meg, és alkalom adtán ad át másoknak!

Szilvi mindenkivel igyekezett a tündéri bájosság, és természetesen az ellenállhatatlan kedves közvetlenség mércéjét megütni, de egy kis idő múltán önmaga is rájöhetett, hogy az özvegy Bertócsnéval szemben esélye sem lehet egy modern, feltörekvő, függetlenséget képviselő nőnek! Egy idő után nem is szándékozott túlzásba vinni, és nem is erőltetni a dolgokat: ha az idős nő köszönt, visszaköszönt, és aznapra az volt minden emberi érintkezésük tartalma.

Vészjóslóan közeledett a bűvös fél öt órás általános felkelés korszaka, és miközben barátnői ismét a jóleső álmok öntudatlan hibernáltságában lebeghettek addig Szilvinek kellett gondoskodni, hogy a kis Milánkának lehetőleg meglegyen mindene.

- Tényleg van itthon tej? – kérdezte meg, amint belépett a fürdőszobába, hogy megmosakodjon, és kissé fel is frissülhessen. – Jaj, hát az nem lesz jó, mert egy kisbabának azért mégiscsak tápszer kell! Nem?! – míg mások különösnek találják azt, ha az emberek beszélgetnek, vagy motyognak önmagukban, addig Szilvinél teljesen természetes volt, hogy miközben laza kontyba fonta hollófekete fürtjeit addig a tükörképével társalogjon.

- Szóval akkor… mosta meg gyöngyházfényű, gyönyörű fogait, majd kisebbet köpött a mosókagylóba -, vennem kell valami bébikaját, és pelenkát, meg nem ártana beugranom az énektanáromhoz is, hogy lássuk mennyit fejlődhettem a múlt hét óta.

Agyában mindent igyekezett úgy rendezni, és megszervezni, mintha egy jól időzített naptár lenne.

Amint rendbe hozta – köszönhetően az éjjeli kis kaland folytán -, kissé megtépázott és zihált alakját, és kilépett a fürdőszobából beviharozott a konyhába, hogy feltegyen mindhármuk számára egy kiadós, nagyadag kávét; ma kivételesen legfeljebb tej nélkül isszák, mert mindhárman tudatosan megfeledkeztek róla. S amint benézett a rendezett, mind pedáns precízségről árulkodó hűtőbe, ahol már csak az hiányzott volna, hogy az egyes élelmiszereknek ábécé szerint fel legyen tüntetve a neve is, isteni beavatkozásnak és a Sors ajándékának tekintette, hogy valamelyik régi szülinap emlékeként találhatott egy egyik hűtőfiókban egy tejszínhabos flakont.

- Csak működj már! – biztatta amint nyomni kezdte a szifonszerű flakont. Nem kellett hozzá sok biztatás, alig pár perc alatt sűrű, tejfehér mállós massza csöpögött valami ragacsos gusztustalansággal a flakon leginkább tűhegyes csőrre emlékeztető kupakjából.

- Ez az! Na, végre már! – könnyebbült meg, és érezte, hogy talán nincs is üdvözítőbb, kellemesebb érzés, minthogy az ember kora reggel megigya megérdemelt kávéját, ami majd segítheti a továbbiakban még hibernált állapotban leledző szervezetét abban, hogy felébredjen, és elkezdődhessen végre a nap.

Annamari mivel hajnali két óra is jócskán elmúlt mire végre nagy nehezen sikeredett ágyba keveredni kényeskedő macska eleganciával nyújtózkodott el a biztonságot és nyugalmat garantáló ágy puha halmai között, és észre se vette, amint Myrea – persze már megint, és ebben a hónapban már ki tudja hányadik keresetlen alkalommal -, késésben volt a rajz tanfolyamáról, melyet még a Képzőművészeti Egyetem valamelyik fakultása hirdetett meg, és Myrea úgy gondolta, hogy kísérletező kedvében soha sem árt, ha az ember megpróbálja egy kicsit feszegetni a határait; különben mi értelme annak, hogy csak élünk bele a nagy világba, nem igaz?!

Annamari most a tompa kábultságban is rémálomszerű balsejtelmektől kezdett ódzkodni: ,,Mi van, ha az az irdatlan két hústorony, csupa izom gorilla leadja a drótot a stricijének annak a gusztustalan hájas, kis pöfeteggombának, akit egyedül a minél több haszon izgat, hogy a kis tündéri ,,kiscsibéjük” – ahogy egymás között mindig is emlegették egy aprócska csecsemővel indult el hazafelé? Ebből még oltári nagy balhé is kerekedhet, ha azok az átkozott zsaruk, valamit is akár kiszagolnak!

Azon vette észre magát, hogy vérében a kellemetlenkedő adrenalin löket egyre csak zakatol, és dobol szinte már úgy, hogy angyali füle is majd kettéreped, úgy dobolja egyre a tamtamos ütemeket.

Mi tévő legyen abban a helyzetben, ha esetleg valamelyik túlzottan kíváncsi lakó, vagy ne adj’ isten a házukban valaki kellemetlenkedő, kíváncsiskodó kérdésekkel kezdi majd a későbbiek folyamán ostromolni őket? Ezt nem akarta, és ki nem állhatta, de még nagyon fiatal kora ellenére máris valami nőies tapasztalattal rögtön átlátta a helyzetet, hogy igenis fontos lenne, hogy a részben az ő édes kicsi Milánkáját is a lehető legjobb körülmények között tartsák. Elvégre, majd pár héten belül vagy a tévében, vagy a híradóban biztosan bemondják, hogy elveszett egy kiskorú fiú csecsemő, akit nagy erőkkel keresnek, és aki bármi használható információt tud róla, az jelentkezzen itt és itt!

Amint tevékeny és szinte minden pillanatban reagáló agyának fogaskerekei egyre jobban beindultak, és dolgozni kezdtek jeges veríték verte ki, és kicsivel délelőtt kilenc óra körül arra ébredt, hogy szipog, és alig kap már kis mindig csinos pisze orrocskáján levegőt.

,,A fene vinné már el azt az átkozott havas, szemét időt! Az is csak arra jó, hogy az ember elkapja a náthát, és ezzel gazdagítsa öntudatlan a módosabb gyógyszergyárakat és iparvállalatszerű trösztöket! Nevetséges! Hogy már ebből is hasznot akarnak sajtolni!” – mérgelődött, mert rájött, hogy ideje felkelni.  

Nem tehetett másként az ébresztő erősen vörös infra fénnyel világító órájára nézett közvetlenül kisebb, priccsszerű ágya mellett, hiszen mindhármuknak külön ágya volt a hálószobában, és bár így a helyigények kissé szűkösebbé váltak, mint egyébként egyik ifjú hölgy sem panaszkodhatott arra, ha valamelyik kitúrta legjobb álmaiban a fekhelyéről, mert esetleg túl hamar fordult át a másik oldalára.

Bűntudatosan nyitotta ki a karbunkulusként szikrázó gyönyörű sötét szemét, és azonnal a kisbabát kereste; akit ő talált meg, és akivel szentül megfogadta, hogy soha nem fogja magára hagyni, és senkinek sem engedi meg, hogy elvegye tőle!

- Milánka? Hol vagy drága kincsem? – szólongatta, amíg kicsit csipás szemecskével rá nem jött, hogy a kisbabát vélhetőleg Szilvi helyezte biztonságba a másik nappali szobában.

Észrevette magán, hogy a tegnap esti túlzásba vitt sminkjét azért ildomos lett volna teljes mértékben eltávolítania, így el kell majd viselnie barátnői kisebb fokú neheztelését amiatt, hogy a szinte mindig hófehér és mindenben makulátlan tisztaságnak örvendő lepedőt enyhe fekete szemfesték és egyéb kozmetikai foltok borítják! De hát annyi féle tisztítószer és súrolónyavalya van már e modern világban, hogy létezhetetlen, hogy ezeket az aprócska foltokat ne tudná kiszedni és eltüntetni! Különben is, ha Szilvi, vagy Myrea ragaszkodik hozzá – már pedig titkos belső női megérzéssel ezt sejtette is -, hogy ragaszkodni fognak hozzá, hogy ő tisztítsa ki, majd ő egymaga mindent elrendez és megold! Mégis annyira jóleső érzések támadtak fel benne, mintha egyik pillanatról a másikra aggódó édesanya lenne, aki bármit megtenne gyermekéért és most ettől a tudattól talán sokkal erősebbnek, sokkal magabiztosabbnak érezte saját magát.

Időközben Szilvi is visszatért kisebbfajta bevásárló körútjáról, melyet most szükségből két barátnője helyett tett meg, de örömmel csinálta, mert titokban ő is azonnal a szívébe zárta drága kis csöppséget.

- Szia! Na, felkeltél már? Istenem! Meddig tart egy fiatal csajszinak ráncba kapnia magát? – méltatlankodott, mert Annamarinak meg volt az a furcsa különcsége, hogy imádott pizsamában flangálni egész nap. Nem így Myreának, aki, ha tehette volna azonnal bevezeti – persze csak odahaza titokban a nudizmust, mert ő a természetesség feltétlen, és lenyűgöző híve volt -, és egyáltalán nem érthette, hogy mi kivetnivaló van abban, hogy – főként a nyári tomboló kánikulák alkalmával az emberek többsége mindenféle idiótábbnál idiótább göncöt és hacukába bújtatják testüket! Amit a kegyes anyatermészet adományozott arra mindenkinek büszkének illenék lennie, és nem lenne szükséges takargatnia!

Szilvi lepakolta a főként pelenkákból, és tápszerekből álló reggeli cuccait a konyhai asztalra, majd megfogta Annamari madárcsontú, roppant vékonyka csuklóját és magával húzta az ebédlőbe egy kis bájcsevejre.

- Na, akkor hallgatlak?! – szúrós, szigorú szemeivel a másik rögtön megsejtette, hogy nincsenek és nem is lehetnek egymás között titkaik, elvégre így működik csak egyedül maguk között a feltétlen bizalom, és az őszinteség.

Különben is, amióta csak együtt vannak, szinte már olyanokká váltak egymás számára, mint a nélkülözhetetlen testvérek, és mivel Annamari volt a három jó barátnő között a legfiatalabb – még csupán alig töltötte be a tizenkilencet -, a másik két barátnő kicsit úgy is kezelte, mint egy imádnivaló, angyali pofikájú hugicát, akire vigyázni illik, és akit pátyolgatni is kell!

- Jól van már, na! Elmondom! Mindent elmondok jó? Csak ne sürgess, mert felnégyellek! A kurva életbe!

Szilvi önkéntelen megeresztett egy halvány mosolyféleséget, mert mindig is csípte, ha egy nálánál fiatalabb csaj, vagy hapsi sosem esik kétségbe, és titokban rokonszenvezett azzal a nézettel, hogy egy fiatal nőnek is épp annyi joga lehet karakán bátornak lenni, mint akár húsz férfinak is egyszerre!

- Tehát?! Még mindig rád várok – fonta keresztbe mellkasa előtt kezeit, mint aki válaszra vár!

- Figyelj csak csajszi? Nem ehetnénk valamit, mert már kopog a szemem az éhségtől! – sóvárgó mindig bájos őzikeszemeivel maga is jól tudta, hogy mindent képes elérni, hiszen már remekül kitanulhatta, hogyan kell szükségszerűen és nőies csábítással manipulálni – főként az éhes férfiszíveket, de a talpraesett Szilvit sem kellett félteni.

- Jól van! – félbevágott egy cipós bucit; vékonyan megkente vajjal, majd tett rá pár szelet paprikás szalámit, és lazán eléje tolta. – Remélem, így már megfelel? És most beszélj!

- Szóval… - akkorát harapott a szendvicsébe, mint egy vadállat, vagy ragadozó, és szinte falt -, Milánkát ott találtam meg a bordélyház melletti sikátoros részben, ahogy visszafelé sétáltam; egy plazmatévés kartondobozba tették és paplannal betakarták, miközben kurva hideg volt, és esett a hó! Így gondoltad?! – még egy hatalmas harapás következett, mint aki tüntet, vagy követelőzik, hogy joga van az evéshez, mint élettani szükséglethez.

- …És nem találod furcsának, hogy közel és távol egyedül csak te hallottad meg a csecsemősírást?! – emelte két vallató szemét a másik tekintetére.

- Tudom, hogy nehezen hihető csajszim… de amint megláttam a kis srácot valahogy olyan jóleső érzések jöttek belém… érted te ezt? Mint amikor már majdnem lett egy kis angyalkám, csak az átkozott szemétláda stricim jól hasba rúgott és azonnal elment a baba! – hangja az utolsó mondatnál reszketőbbé, fátyolosabbá vált, és miután megrágta a nagy adag falatot, vastag üveggolyó nagyságú könnycseppet törölt ki szeméből.

- Ne haragudj, hogy felhoztam… - kért tőle bocsánatot barátnője. – El sem tudom képzelni, mennyire fájhat ez neked, és nagyon sajnálom, hogy mindez megtörtént!

Annamari letörölte kis ökleivel meghatódottságának jeleit:

- Spongyát rá! Valamit ebben az átkozott kurva életben mindig túl kell élni! – Ütős mondat volt, a maga nyers könyörtelenségével mégis roppant kifejező.

- …És mik a szándékaid Milánkával?

- Ne haragudj meg érte, de ezt pont te kérdezed?! Amikor mindig is olyan anyáskodó voltál! Gondoskodni akartál rólam is, mikor hozzád kerültem! Vagy már elfelejtetted?! – koppintott a fejére.

- Igaz is! Tényleg! Milyen régen is volt, mégis, mintha ma lenne!

- Azért ne öregíts annyira, mert azt meg én utálom! Inkább mondd csak milyen pelust sikerült nézned?

- Ne gondolj semmi extrára, csak a szokásos! – szerette volna egyetlen kéz legyintéssel elintézni, mert nagyon jól tudta, ha egyszer Annamari rákezdi a csicsergésével nem lesz könnyű szó szártyár bőbeszédűségét megállítani.

- Akkor… akkor jó! Most megnyugodtam! – bökte ki, de persze, aki nagyon jó emberismerő, és mindig résen áll, mint ebben a percben Szilvi is, könnyedén kitalálhatta a lényeget: barátnője majd meghalt a gondolattól, hogy Milánkát mindenképpen biztonságba tudhassa.

- Még mielőtt infarktust kapsz, itt nekem megnyugtatlak jó! A kisfiúval minden rendben van, és sikeresen átaludta az egész éjszakát!

- Ha-hapci! – tüsszentett egy nagyot a másik, de úgy, hogy közben hevesen kaparni kezdett a torka is; ilyen állapotban nem biztos, hogy mennie kellene ma éjjel is melózni, de valamikor nem volt választása.

- Ahogy én látom, drágám neked is el kellene egy kis szakszerű orvosi ápolgatás! – azonnal megtapogatta a másik enyhén tüzelő homlokát, amiből egy amatőr is azonnal megmondta volna, hogy belázasodott.  – Akkor most fogod magad a lehető leggyorsabban egy forró fürdőt veszel, majd visszabújsz az ágyba, hogy tisztességesen kiizzad ezt a gyilkos kórt!

- Igen… de… ha-hapci… melóznom kell…

- Semmi de! Az ég szerelmére még ilyen állapotban is képes lennél melózni menni annak a szemétládának, hogy gazdagítsd? Hát hová a fenébe raktad azt a tyúk eszedet a kis feszes popsid alá?! Most rögtön kikúrálod magadat a többit majd én elintézem!

- …És ha-hapci, ha jönnek azok a seggfej gorillaagyúak a klubból? Velük is elbánsz? – baljóslatú lett a hangja, mint aki szükségszerűen retteg valami katasztrófa előszelétől.

- Picinyem! Te még nem is tudod, hogy én mit tartogatok a tarsolyomba?... – titokzatos, incselkedő lett a hangja, és valami olyan mérvű szilárd magabiztosságról árulkodott, mely csak azt nézi, hogy mit hagyhat életben, ugyanakkor pedig reálisan számol a fennálló kockázattal is.

- Ha-hapci! Azt hiszem igazad van… pocsékul vagyok… - felelte elhalóan -, visszamegyek és pihengettek még egy kicsit… - azzal ment lépésben a fürdőszobába, hogy vehessen egy megtisztító friss, és forró zuhanyt, mely talán támadást indíthat a fertőző bacilusok seregei ellen, és legalább lemoshatta a másnapos szennyes szmötyit, ami a sok hólétól rátapadt.  

- Hát megint csak jómagam maradtam! Úgy tűnik ez az örök szinglik sorsa, akik mindenkitől függetlenedni akarnak! – vett egy nagyobbacska levegőt, majd munkához is látott. 

Odakint már kemény, néhol döngetős léptek csapódtak a mindent visszahangzó emeletek között; a legtöbb idősebb, főként nyugdíjas állapotú lakó már réges régen fönt volt, és jó szokásukhoz híven azonnal megkezdték az aznapi elmaradhatatlan pletykálkodásukat, amit, mint valami ügyeletes hírszerkesztők, vagy riporterek szinte előbb, vagy utóbb, de mindenkivel megosztottak.

Nem is volt a házban egyetlen egy tulajdonos sem – és e kivétel alól a három jó barátnő sem mentesült -, hogy ne tudták volna, meg például hogy Barkócziné úgy protézist csináltatott, vagy hogy az öreg Plédi Pálnak kiújult a lumbágója! Ezen kedvesen, bájosan mosolyogtak és minden egyes idősebb emberrel szemben olyan érzésük volt, mintha egy összetartó család volna közösségük, és nagymamáik, nagypapáik lennének ezek az imádnivaló, csacsogó emberek!

KÖNYVMŰHELYEK

Azt mondják, hogy alapvetően, ha nem létezne az a bizonyos titokzatos emberi kíváncsiság, ami egyben a bizonytalanság ősi leckéjéből táplálkozik, akkor talán nem is létezhetne a szűkebben vett kulturális érdeklődés! Azt is rebesgetik, hogy ha nem lennének lapok, és kéziratkötegek különleges gondolatokkal és ötletekkel megtöltve talán a szabad gondolkodás zónadimenziói is egy kicsit beszűkölnének, hiszen nem távozna valami ismeretlenül is megragadható maradandó amit csak úgy nevezhetnék, talán, hogy A gondolati ismeret! Könyveket azért írunk és olvasunk, mert mindannyian fogékonyak vagyunk az önismeretre, és az önvizsgálatra e két szó tulajdonképpen magában foglalja azt, ami igazán fontos egy emberben Ismerd meg minél jobban önmagad, hisz akkor talán még bölcs is lehet, és ha már magadat jól ismered, próbáld kitágítani határaidat, hogy táguló s felfedező szemekkel csodálkozz rá a világra melyhez hozzátartózol is önkéntelen Bártos Emil átszellemült nyugalomban kutatott a könyvespolcok drágaságai között Mintha szeme kimondottan a gondolati gyöngyszemeket vadászta volna le, és közömbös lett volna az égbe kiáltó árak miatt Hangyaszorgalommal, és egy nikkelbolha fürgeségével kutatgatott hóbortos türelmesen, hogy kezei között forgathasson egy-egy klasszikus, vagy éppen kortárs líra, vagy próza kötetet, és mintha meg sem hallotta volna a búgó mikrofoni hangot, a hangosbeszélőn.

 - Felhívjuk kedves vásárlóink figyelmét, hogy könyvesboltunk nemsokára bezár! Folytatta megérdemelt szabadidős elfoglaltsága, és tudósi kedvtelése mellett, is a számára kedvenc és érdekfeszítő verseskötetek, és prózai szépirodalom kiválogatását, mintha csak egy olvasószerkesztő lett volna egy napilaptól, akit különleges fontos feladattal bíztak meg Minden kortárs szépirodalommal kapcsolatos könyvről meg kell tudnia mindent, főleg keletkezésük és egyediségük ősi történeteit S talán ami még ennél is fontosabb volt Bártos úrnak miben nyújtottak új szemléletet a korábbi könyvtermésekhez képest? Önmaga agyi labirintusa felé természetes csak egyetlen örökké morfondírozó kérdést mert föltenni ,,Vajon elég pénzt hoztam el hazulról, hogy megvegyem azt amit nagyon és jogosan is szeretnék?” – Mindig is úgy tekintett a könyvek birodalmára, mint kulturális úszó szigetekre, akiket a könyvespolcok portól, pókhálótól, és egyéb idők viszontagságaitól tudatosan meg kellene mentenie, még ha erre áldozza is megtakarított fizetéséből egy kisebb részt!

- Tisztelt uram! Megtudhatnám mit is keres? – tette fel bizalmaskodva a kérdést egy ügybuzgó eladó hölgy az éppen sorok között hangyaszorgalommal matató Bártosnak, aki valószínűleg ettől úgy kitért aznapi igen jól bevált és minden bizonnyal berendezkedett napirendjétől, hogy hirtelenjében úgy kibillent a nagyon is labilis, és megbízhatatlan egyensúlyából, hogy kis híján feldöntötte az éppen mellette lévő alapvetően bestseller szerzőkre berendezkedett polcokat!

- Nem semmit köszönöm! Egyelőre csak nézelődnék, ha szabad? – felelte nem a lehető legjobban eladható közönnyel, mint akit hidegen hagy, hogy a könyvesbolt nemsokára igen rövid idő múlva bezár, és igyekszik a legkisebb időintervallumot is kihasználni, hogy jogos tervei közé se csusszanhasson provokatív hiba, avagy kisebb rendű baklövés.

 Azt szokták mondani, hogy a szerelem olyan, mint egy előre beállított, mégis a lehető legváratlanabb helyzetekben felbukkanó vulkánkitörés senki sem tudja hol, és mikor bukkanhat fel egy ember élettörténetében, így gyakorlatilag azt sem igazán lehet tudni, hogy az illető személyiség – akit történetesen megérintett Ámor, ne adj isten Cupido végzetes Damoklész-nyila hol és mikor bukkan fel a nagyvárosok igen füstös és benzingőzös dzsungeleiben?

Bártos Emilről azért illik azt tudni, hogy világ életébe olyannyira hóbortos, és talán éppen emiatt elfoglalt ember volt, aki ha belefeledkezhetett egy-egy jó szépirodalmi jellegű folyóirat, vagy könyv laprengetegébe bizony talán drasztikus atombomba jellegű fegyverekkel is alig robbanthatták volna ki onnét.

Amikor az utcán rohant mert sajnos az esetek legtöbb helyzeteiben teendőit nem kényelmesen sétálgatva – mint aki nagyon is ráér, és fütyül az idő múlására -, hajtotta végre, hanem szinte mindent rögvest, és azonnal elintézett, hiszen egyáltalán nem kedvelte, hogy mint az adminisztráció, vagy a kínzó, és nagyon is kellemetlen sorban állás miatt lemaradjon aznapi kötelességeiről ami nyugodtan megvallhatjuk, hogy az irodalom és a kultúra területére terjedt ki egyes egyedül.

Bártos Emilnek ugyanis egyáltalán nem volt családja – két drága szülei voltak lényegében az összes fontosabb szereplői élete minden mozzanatainak -, akik rajongó, és mindenképpen féltő szeretetükkel jelentős harapófogót vontak fiúk élete köré na azért egyáltalán nem rossz szándék vezette cselekedeteiket, talán sokkal inkább a tudatos félelem, és a nyugtalanító aggodalom, hiszen mindketten nagyon is tisztában voltak vele a fiúk sebezhető, és túlságosan érzékeny!

Bártost éppen emiatti esendősége miatt szinte állandó jelleggel kigúnyolták hol az iskolában léptek jó néhányszor a tyúkszemére túlzott óvatoskodása, és polgári gondolkodású előzékeny udvariaskodása miatt, később pedig a munkahelyén lett áldozata, és reménytelen kísérleti nyula kollegái kisebb-nagyobb élcelődéseinek, és tréfáinak – ahol természetesen a célpont minden esetben rajta csattant!

Így tehát, amikor a szerelem megmagyarázhatatlan és egyszersmind kozmikus érzéséről beszélünk nem szabad elfelejtenünk, hogy sokkalta inkább egy bizonyos hölgy szívét ejtette rabul Bártos Emil, és egyáltalán nem fordítva Valószínűleg Bártos akkor sem arra figyelt volna, hanem sokkalta fontosabb dolgokra, hiszen mindenki ismerhette, hogy megszállottan arra készült, hogy nyomot próbál jön hagyni elsősorban kulturális jellegű lábnyomot ebben a kiismerhetetlen nagyvilágban.

Talán éppen az a dolgokra való rácsodálkozó gyermeki ártatlanság, félszegséggel fűszerezve, és egyúttal hóbortos, és végtelenül sebezhető természete sarkallhatta eset legesen arra az egyik közeli ismerősét, hogy randevút kérjen tőle.

Most valószínűleg mindenki azt fogja gondolni, hogy hát a férfinak, és a fiatalembernek kell minden esetben megtennie az első lépést, és nem a hölgynek, aki a fehér lovagra várakozik, de – különös tekintettel a mai modernnek nevezett korszakban -, ezen csak nagyon kivételes alapvetően radikális konzervatív körök lepődtek meg. A többi ember hihetetlen érthetetlenséggel, és meglepetéssel fogadta azt, hogy Bártosnak barátnője van.

Igaz ezt később ő is csak kollegáitól tudta meg a burjánozó szóbeszéd ősi hagyományai alapján