GYÁVASÁG BILLOGJAI

Biológiai létezésem meghazudtolta önmagát:

Felnőttem ugyan legalább százkilencvennyolc centiig

s mégis egy kíváncsiskodó gyermek kacsintgat bennem oktalan!

Nyugalmam – már ki is tudhatja mióta nincsen:

Csak motoz, rág, viszket a kezem egyre bilincsbe verten,

s most huszonnyolc évem csöndben félretettem,

képzeletem gazdagságát cipeltem, s naponta bizalmat vesztek!

Nevem skarlát-bélyeggé foszlott,

személyem egyre félszegebb, félénkebb.

– Ki tudhatja mióta nem voltam már Igaz emberek

között kik nem kinevetik,

de minden idegszálukkal elfogadják a másikat!

Vigaszt ma már ritkán adhat pátyolgató,

anyai öl, óvó, gondoskodó kéz, nagy rettenetek idényén!

Megbicsaklott vesztes lett a Szó,

amit egykor véres igazságként hirdettek a ,,nagyok!”

– Létem körül egyre szorul s fojtogat a bizonytalanság,

a ,,hogyan lesz tovább” ismeretlen tapogatózása,

egy biztos lehet csupán:

Könyvek kultúrát ostromló, megingathatatlan Szeretete!

Első profilból is elkészült már a fénykép.

Vigyori pofa s biztos pojáca őrzi arcom tétovaságát,

s ismeretlen kilétét itt rávetett a tudatos ismeretlen vakuzás

– akár egy elítéltet – érdekes kisemberek sallangos,

bagatell vétkeit előbbre valóan nyilvántartják!

Jogos Janus-névtelen lettem – mondhatni duplán kötő úszóbója-hájjal,

kisfiúsan szerény s inkognitóval fegyverkezett!

Papír lapjaimon hangyaszorgalommal igyekezek:

sürögve-forogva a hangya-betűk

s ismeretlen titok tudói a válasz-szavak!

Hajolnom illenék izomagyú-Adoniszoknak,

akár toporzékoló gorilla-seregeknek,

ha egyszer lesz még emberség e vidéken:

Kívülállók személyét is maguk közé fogadják

– homlokomról lekerülhet –

tán végleg a bátortalan gyáva bélyeg-billog!

HARMADIK FEJEZET

Myreában is volt némi művészi hajlam – elvégre festőnek, vagy képzőművésznek készült, és szinte nem akadt egyetlen olyan nyári vakáció sem, amikor ne melózott volna vagy a Balaton kitett kaszárnyaszerű kis büféi valamelyikében, vagy egy fagyis pultnál, ami főként a külföldi vendégeket csábítgatta az íncsiklandó jeges nyalánkságok vágyaira. Minden összegyűjtögetett zsebpénzét, és később már önálló keresményét is arra használta fel, hogy kezdetben csak hobbijának, később viszont már komolyabb művészi jellegű kifinomult ambíciójának hódolhasson.

Viszont már ideje korán rájött, ha pénzt akar keresni, és meg szeretne élni, akkor a festést egyelőre megmarad kedvcsináló, legkedvesebb szenvedélyének, és keres magának valami ipari szintű, szocializálódott foglalkozást! Így kötött ki az egyik általános iskola napközis nevelő állásánál, ami roppant könnyű munka volt – tekintettel a kori délutáni órákra a gyerekek már kicsivel visszavettek az egész napi zsongó nyüzsgésükből, és játékosabb ricsajozásukból, és a konkrét házi feladatuk minél igényesebb, és minőségibb megcsinálására koncentráltak. Természetesen, ha valaki valamilyen feladatot nem érett oda lehetett menni a tekintélyelvű, otromba katedrához, és Myrea néni minden kérdésre elbájoló, tündéri mosolygós kedvességgel válaszolt. Ezt a kis napközi időt természetesen arra is remekül fel lehetett használni, hogy kedvcsinálásként kisebb vázlatokat skicceljen, rajzolgasson a kialakulófélben lévő festményeihez, és remek rajztanulmányokat lehetett szerkeszteni ezek alatt a háromnegyed órás aktív, és tartalmas, mégis nagyon csöndes, és meghitt órácskák alatt.

Rájött, hogy Leonardo Da Vinci, vagy Pollack, ha nem is lesz, de mindenképpen szeretné egyszer megvalósítani egyéni, posztmodern ötleteit.

Meztelen aktképei, amikor főként a fény-árnyék kontrasztok, és ezek egymásra gyakorolt, gyakorlati hatását vizsgálta a vásznon egyes – főként ,,konzervatívabb beállítottságú” embereknél -, észre se vette, de ideje korán kiverte a biztosítékot, és egy idő múltán megtanulta, hogyha ennyire provokatívan kísérletezik az egyes színekkel, temperafestékekkel, ecsetvonásokkal akkor mindig legyen a keze ügyében egy elhasznált fehér, nagyalakú rongy, vagy ruhadarab, amit a készülő ,,műalkotásra” rádob, és akkor a kíváncsiskodó szemek már kevésbé tudják megzavarni, vagy megjegyzésekkel ócsárolni szabad, és független alkotói szellemét!

Volt egy különleges képessége is, melyre egészen kisgyerekkorában eszmélt rá, és egész életében úgy őrizte, mint valami értékes kincsszerű, rejtegetnivaló titkot. Hatodik érzése mindig vészjelzéseket küldött neki, ha valami nagyon rossz dolog történt, vagy forgott kockán az összezavarodott világ finom, és érzékeny szövetében, akkor Myrea már biztosan érezte lelkében a fenyegető tragédiát! És már éppen elégszer sikerült önmagát folyamatosan kárhoztatnia, és vádolnia amiatt, hogy nem lehetett elég gyors, hogy főként szerettei halálát ne akadályozhassa meg; de a természetes halál beálltát ő sem tudta befolyásolni!

Emellett még szinte égi ajándékba kapta azon mindig bájos, és roppant közvetlen képességét, hogy szinte nem volt olyan ember e földkerekségen, akivel alig öt perc után szinte úgy tudott dumcsizni, vagy megnyerő, bájos közvetlenséggel beszélgetni, mintha legalább már vagy ezer – ha nem több éve ismernék egymást. Nagyon hamar megkedvelte barátnőit, akikkel elválaszthatatlan véd – és dacszövetséget alkottak, és barátnői is elfogadták, és tiszteletben tartották, hogy voltak időszakok Myrea életében is, amikor szüksége volt békét, és továbblépést teremtő, önsegélyező magányra, hogy jobban tisztába kerülhessen önmagával, és könnyebbé válhasson számára a továbblépést; ez utóbbi főként pasi ügyekben volt roppant hatékony és praktikus! Valahogy mindig elkövette azt a problémát, hogy a tejfeles számú suhancokat részesítette párválasztása szempontjából előnyösebbnek, mert az volt a mottója, hogy a fiatalok között is rábukkanhat bármikor koraérett személyiségekre.

Viszont, amit már egyre kevésbé nézhettek csak el neki mindig megbocsátani kész legjobb barátnői az az volt, hogy valami kelekótyaság, kisebbfajta ügyefogyottság miatt rendszeresen elfelejtkezett arról, hogy biztonsági okokból mindig tanácsos, ha az ember kulcsra zárja az ajtót, és gyakorta előfordult vele – különösen a reggeli, álmos órákban, hogy a képzőművészeti egyetemi előadásokra csak egy hevenyészett ajtóbehúzással válaszolt, míg a kulcsait csupán automatikusan hátizsákja legmélyére süllyesztette.

- Mira! Nem megmondtuk neked, hogy légy egy kicsit óvatosabb, és körültekintőbb, ha elmész itthonról, különben minden órákban megeshet, hogy kirabolnak, és akkor hova megyünk majd lakni?! – tette fel a kérdést Szilvi, aki anyuk helyett is mindig egyfajta vezető szülői szerepet vitt.

- Jól van már, na! Nyugi van! Miért? Eddig se történt az égvilágon semmi! Vagy igen?! Fel nem foghatom, hogy mi a fenének kell ennyit parázni?!- fakadt ki, amikor már vagy legalább huszszor rendszeres végighallgatta idősebb barátnője intelmeit a helyes biztonságról. Ilyen kellemetlenkedő esetekben Szilvi sem volt rest, és rendszeresen megnyugtatta barátnőjét, hogy nem azért szólt, hogy folyamatosan gáncsoskodjon, vagy piszkálgassa, de bizonyos szabályokat be kell tartani óhatatlanul is, ha mindhárman azt szeretnék, hogy a kacifántos hétköznapok előnyösebben működhessenek!

Mindenre egy mélyen mindent megértő fejbólintás volt a válasz, aztán alig pár hét múlva már ismét, és megint szólni kellett, nehogy Myrea feledékenysége újabb problémákat szülhessen.

Myrea most is hallatlanul csinos és kecses hippi hercegnőre hasonlított, akinek színes mintás, általában virágos fejpántjáról senki sem mondaná meg, hogy a hölgy zenei érdeklődéséhez közelebb állnak a nyolcvanas-kilencvenes évek kultikus popslágerei, semmint a keményebb rockbandák dallamos zúzdás egyvelegei, most is mintha csak így akart volna minden szükségszerű, számára kellemetlen cselekvéstől távol maradni a paplant mélyen a fejére húzta és a világért sem kelt volna ki az ágyból legfeljebb csak akkor, ha már az egész lakás lángözönben pusztul és senyved!

Szilvi és Annamari eközben anyai babusgatni vágyó gondoskodásukban mindent elkövettek, hogy a közéjük huppant kis jövevényt a lehető legjobb körülmények között tarthassák:

- …Akkor szívem figyelj csak… te fogod a lábacskáit, míg én megmosom a pociját… - próbált Szilvi egyensúlyozni a lavór, és a csecsemőfogás között, mert a kisfiú valami miatt csalafintábbá vált, és izgett-mozgott, mint egy mini kelj fel Jancsi.

- De ez annyira nem ér csajszikám! – értetlenkedett a másik fürdőköntösbe bújt Annamari -, arról volt szó, hogy én leszek, majd aki pelenkázza, és fürdetgeti! – s hangjába enyhén mély meg nem értettség vegyült.

- Igen, drágám! Ezt is nagyon jól tudom, de mondd csak látszott itt most a környékünkön egyetlen pelenkát is, vagy rugdalózót? – költői kérdés volt, de Annamari rögtön megérezhette belőle a fonák helyzetet.

- Nem… igazad lehet! Jól van! Kész vagy?! – kérdezte. – Akkor enyhém a lábacskája, míg te megfürdeted a pociját! – s közben, mintha barátnője ott se lenne halkan dúdolni kezdett egy bölcsődalt, hogy valamivel jelképesen elterelhesse a mozgékony csecsemő figyelmét:

Aludj el te drága kicsi legény, kicsi legény. Anyácska is fáradt már duu-dudu!

- Te most hülyéskedsz velem szívem?! – förmedt ár bosszúsan a másik. – Hogy lehet ilyen idióta dalt egyáltalán kitalálni? Ennyi erővel a Guns and Rosest is nyugodtan nyomathattod neki! – óvatosan ellenőrizte a lavórban lévő meleg víz hőmérsékletét és mikor úgy találta, hogy ideális óvatosan beleengedte a ficánkoló kis csöppséget, aki láthatóan teljesen kicserélődött a meleg kellemes hatásától.

- Ugye milyen jó kisöreg? – gyöngéden fürdette, és gyönyörűség volt számára minden pillanat.

- Nem tehetek róla, de ez olyan… megható! – vékony, ám jól látható könnycsepp gurult végig Annamari szemfestékéről, melyet még mindig nem mosott le.

- Most együtt sírdogálunk már egy pár sort, vagy tesszük a dolgunkat?! – figyelmeztette.

Annamari bólintott, mint aki rögtön érti a célzást, és átviharozott a fürdőszoba melletti valamivel nagyobbacska hálóba, ahol Myrea valószínűleg még mindig az igazak álmát aludta, és az se zavarta volna, ha úthengerrel ütögetik fejét.

- Álomszuszék… kicsi álomszuszék… - suttogta fülébe gyöngéden -, ideje felkelni! Hasadra süt a nap!

- …A művésznő most nem ér rá, éppen relaxál, és pihen! – jött a paplanok halmai alól a kimerítő, még nagyon álmos válasz.

- Már pedig a drága művésznő most akkor sem fog pihenni, hanem tisztességesen fölemeli a seggét, és segít a barátnőinek! A kurva édes életbe! – azzal megfogta a paplant, és szabályosan lerántotta róla.

- Hé! Nyugi van! Mi a fenét művelsz, te itt??? – hördült fel a másik, amint Annamari kicsit erélyesebben valósággal kihúzta mind a két lábát a paplanok menedéket nyújtó védelme alól. –Fönn vagyok! Magamtól is fel tudok kelni! – nyújtózkodott morcos nyűgösséggel. – Mi az a halaszthatatlan sürgős dolog? – kelt fel, majd laza coffba tette egy gumival gyönyörű mézes aranyszínű haját.

- Oh! Semmi, semmi! Csak annyi, hogy haza hoztam egy csecsemőt, és most velünk fog egy darabig élni!

- Hogy mit csináltál??? – kerekedett el a másik sötét szénszemként világító gyönyörű szeme. – Nyakunkra akarod hozatni a zsernyákokat, meg a gyámügyi hivatalt?!

- Ne izgasd föl magad annyira! Nyugodj meg! Inkább emeld fel azt a pucsító, kis fokhagyma valagadat, és segíts!

- Jól van mindjárt… mindjárt megyek! – szabadkozott, majd odalépett a kis fésülködő tükörhöz, ami az ablak mellett állt, hogy a fény jobban érvényesüljön. Leült elé, és megpróbált felöltözködni, de miután Annamari egyre csak hajtotta és sürgette már csak arra maradt töredék ideje, hogy magára kapja szakadt farmerét, és egy másnapos, viseletes, enyhén kinyúlott pólót. Ha az elegancia, és a női csajos csinosság volt terítéken akkor természetesen Myrea mindent be is vetett, hogy az ácsingózó, mohó férfiszíveket azonnal magához bilincselhesse és meghódítsa, de hétköznap szeretett úgy kinézni, és úgy viselkedni, mint minden szokványos, átlagos ember.

- …És mondd csak drága barátnőm? Hogyan tettél szert egy csecsemőre? Netán árverésen, vagy kaukción jutottál hozzá?! – csipkelődött ironikusan, és most úgy érezte, ha felverték békés, harmóniás álmaiból ez jár neki. – Megvan! Csak nem egy újgazdag házaspár bízta rád, hogy neveled fel és később részesülsz az örökségből? Megöl a kíváncsiság! – szemei azon mód csillogóbbak, szemlátomást érdeklődőbbek is lettek.

- Most azonnal fogd be jó?! Inkább azonnal gyere, és segíts nekünk! – sürgette a másik egyre türelmetlenebbül.

 Azonnal vette az adást, hogy barátnője rendszerint nem szokott így viselkedni, inkább lazábban, mint az átlagosok! Azonnal rendbe szedte magát, és már ki is viharozott a szobából Annamari után, hogy szemügyre vegye a kialakult helyzetet.

Időközben Szilvi szépen lefürdette a nappaliban a kicsit, és most azon tüsténkedett, hogy valami pelenkához hasonló helyettesítőt találhasson.

- Á! Igazán örülök, hogy a drága Művésznő is megtisztelt végre minket kitüntető figyelmével! – hangjában igencsak érződött a rosszallás, mert azt gondolta, ha őt felverték álmaiból, akkor jogos, hogy barátnője is talpon legyen, és egyenlően vegyen részt a rájuk mért kisebb erőfeszítésből.

- Mi van?! Ma mindenki bal lábbal ébredt? Mi?! Éppen most riasztott a csajszi, hogy hazaállított egy gyerekkel! Az eszem megáll! Egyszerűen most rögtön eldobom a maradék híg agyam!

- Ugyan, ugyan! Semmi gáz! Megkérnélek, hogy kicsit beszél halkabban, nehogy megijeszd a gyereket!

- Igaz is! Milyen? Kisfiú, vagy kislány? – érdeklődött kíváncsiskodva, és szemlátomást, mintha a kora hajnali álmosság azonnal távozott volna labilis szervezetéből, mert fölizgatta őt az adrenalin.

Közelebb merészkedett a nagyobb méretű ebédlőasztalhoz, amire ideiglenesen fektették a gyereket, és nem győzött a boldogságtól ujjongani, hogy végre lesz egy ,,kisöccse” akit majd kedvére pesztrálgathat, mint annak idején a mihaszna szomszéd gyereket, aki valami miatt, mindig az ő ölében kezdett visítozni.

- Jaj, de cuki pofa! Hát én majd elolvadok tőle! – máris áradozott az elragadtatástól.

- Jó, jól van! Ezt már rég ismerjük! Inkább megkérlek, hogy hozd ide az én szekrényemből a legkevésbé használt tiszta lepedőt jó?! – utasította erélyesen Szilvi.

- Igenis asszonyom! Parancsára! – még haptákba is vágta magát, két kecses kis bokáját összevágta és visszarohant rohamléptekkel a közös hálószobájukba, hogy barátnője szekrényéből kivegyen egy tiszta lepedőt, hiszen pelenka híján valamibe bele kellett ,,csomagolni” a kisfiút.

- Ez jó lesz?! – viharzott vissza, és most különösebben az sem igen zavarta, hogy Szilvi úgy ugráltatja, mintha cseléd, vagy csicska lenne.

- Igen, köszi! Azt hiszem ez remek lesz! – Szilvi berohant a kis konyhába az étkező mellett, és elővett egy ollót, majd visszatért vele, és a kimosott, és patyolat tiszta lepedőt egyenlő, kisebb méretű darabokra kezdte vagdosni.

- No! Azt hiszem, mindjárt kész! Igaz te is áldott töpörtyű?! – becézgette az egyre csintalanná váló kisgyereket, aki úgy izgett-mozgott, mint egy kis örökmozgó.

Letette az egyenlő részekre széjjelvágott lepedődarabokat, és az egyiket úgy helyezte, hogy közvetlenül a kis csöppség popsija alatt legyen; előbb az egyik végét, majd a másikat is óvatosan ráhajtogatta, de keresnie kellett valamit, amivel rögzítheti, miután más nem volt az otthoni háztartásukban a barátnők kitalálták, hogy sebtapasszal fogják helyettesíteni a tépőzárakat, persze csak ideiglenesen, amíg nem vesznek rendes pelenkát. Egyszerű, és legalább kitart erősen, mint bármelyik ragasztó. Előbb az egyik végére tett egy darabot, majd a másikra is a csöppség testén, és már készen is volt az ideiglenes pelus!

- Hát ez fantasztikus! Drága barátnőm, te aztán mindig tudsz kellemes meglepetéseket okozni! Azt hiszem, ha nekem is gyerkőcöm lesz, csak téged hívlak majd bébiszitternek! – áradozott Myrea, aki valósággal már akkor repdesett a boldogságtól, ha egyedül volt a lakásban és egy tojásrántottát össze tudott ütni.

- Igen! Szerintem is kitűnő munkát végeztél a kis Milánkán! – bólogatott helyeslően kissé fáradtabban, és marconábban Annamari.  

- Á! Szóval már neve is van! Hát ez remek! Akkor nyugodtan akár meg is tarthatjuk, és anyakönyveztethetjük, nem igaz?! – Myreába visszatért az iménti fullánkos gáncsoskodás, amibe egy csipetnyi méltatlanság is vegyült, hogy őt senki nem kérdezte a gyereknevekről.

- Jaj te hisztis hülye picsa! Fejezd ezt be! Most mi van?! Megcsípett a cecelégy? Az böki a csőrödet, hogy én adtam neki nevet? Hogy lehetsz ennyire gyerekes?! – Annamarinak mindig megvolt a képessége hozzá, hogy ami a szívén feküdt azt a száján, gyilkos őszintén legtöbbször ki is mondta, és nem is bánt meg utólag semmit!

- Hölgyeim! Csak nem fogunk ilyen bagatell semmiségek miatt összeakasztani a bajszunk! Hiszen a legfontosabb dolog nem, hogy örök legjobb barátnők tudtunk maradni még ennyi mindennapos szörnyűség közepette is! Nem igaz?! – Szilvi bölcs, és mindig a békére törekvő szavaival nem létezett olyan léthelyzet, amit meg ne tudtak volna a józanész határain belül beszélni, és most a két civakodó barátnő, hálás tekintettel nézett harmadik barátnőjükre, aki most is a kompromisszumok oldaláról próbált közelíteni egy probléma felé.

- Jól van! Rendben! Akkor most mit fogunk csinálni? – kérdezte érdeklődve Myrea.

- Először is Milánkát tisztába tettük ez eddig egy pont a mi javunkra… aztán, lássuk csak… aztán valaki hármunk közül elmegy pelenkáért, majd megreggelizünk, és nem ártana valami bébi kaját is venni, mert nem hiszem, hogy egy kis csöppség még elélne a felnőttesebb kosztokon.

- Ez elfogadható ötletnek hangzik! – bólogatott hevesen Annamari, akin csak most látszott meg, hogy rendszerint minden esetben a hajnali órák voltak a cinkos ludasok abban, hogy kiütközött gyönyörű arcán az álomittas fáradtság. – De most, ha megbocsátotok… azt hiszem pihennem kellene, legalább jó nyolc és fél órácskát, hogy újra friss és elbűvölő lehessek megint!

- Igen! Ebben igazad van! Már lassan több mint húsz órája vagy talpon, és a te korodban ez egészségtelen! Tessék menni feküdni!

Myrea odamerészkedett Szilvi elé, és mint aki mindent megbánt, azonnal szóvá tette, akár egy kuncsorgó kislány:

- Főnök! Esetleg én is kaphatnék egy kis pihenési szabadságot? Legalább addig, míg fel nem kell a nap?

- Na, jó! Nem bánom! – egyezett bele. – De ettől még a koszos edényeket később ugyanúgy el kell mosogatnod!

- Igenis! Értettem! – vágta magát kecsesen haptákba, és miután megkapta a beleegyezést megelégedett tudatban térhetett vissza félbehagyott, felriasztott édeni álmai színhelyére; békés hálószobájukba.

 ,,Az rendben van, hogy Annamari, és Myrea feküdni mentek, mert szükségük van a pihenésre, de mi legyen a helyzet a pelus kérdéssel, amire viszont a kisfiúnak égető szüksége lenne?” – futott át hullámvasútszerű száguldással az agyán, és valahol legbelül sejtette, hogy egyedül rá vár a megtisztelő feladat, hogy mint valami keresztanya lecsattogjon a szupermarketbe, mely alig pár órácska múlva kinyitja közkedvelt kapuit, és tisztességesen bevásárolhasson bébi pelenkákból.

        KÍSÉRTET ÓRA

      (Apámnak szeretettel)

Az ember talán akkor a legmegelégedettebb saját magával – minden beképzeltséget, és egyúttal nagyképűség mellőzése nélkül -, ha a kemény, és sokszor nagyon is fárasztó munkanapot követően elvégezheti kötelezően előírt tisztálkodási szokásait, majd pizsamába bújhat és a jól megérdemelt párnák kellemes dombjaiba fészkelheti magát, de éppen csak addig a jellegzetes és meghatározó pillanatig amint a sokszor fölöslegesen kellemetlen, és csak a többieket fölébresztő ébresztő óra bosszúságot le nem nyomja, hogy aztán ismételten munkába induljon. Az egész lakótelepi társadalomra érvényes volt a jól megérdemelt álom sokszínűsége, és mélyülő álomi öntudata Még szerencse, hogy álmában az ember meglehetősen ritkán gondolkozik el az élet legfontosabb gondolatain, és marad éppen elég ideje arra, hogy valóban a pihentető, és a feltöltődést szolgáló álom szolgálatába állíthassa saját szervezetét.
Sajnos nem ilyen egyszerű a helyet azokkal a minden tiszteletet, és elismerést megérdemlő emberekkel, akik még jóval a hajnalok előtti szürke órákban kellenek, veszélyes sötétségben, csakhogy munkavégzésükkel bizonyos szolgáltatásokat vigyenek végbe az emberek számára S akkor, ha már éjfél is jócskán elmúlt és egy óra felé közeledik a bús óra számlapja szinte már mindenki régen elfeledve saját magát éppen a gondtalan öntudatlanság kicsiny szigetén piheg, és csak arról ábrándozik, bárcsak soha ne érne véget az álmok zsongító, és egyszersmind megnyugtató varázslata Nem így a buszvezetőkkel Ugyanis Kapitány Mihály már jóval az ébresztő óra kellemetlen, és sokaknak fülsüketítő lármájára ébren volt, és tökéletesen tudatában volt annak az elkeserítő ténynek, hogy munkába kellett mennie, hogy még déli fél egy óra előtt az éjszakázó műszakot tisztességgel befejezhesse, és aztán, mint jól megérdemelt melós ember hazatérhessen, és egy kiadósat szunyókáljon, hátha sikerülne esetleg bepótolnia azt az egy-két elveszteget órácskát, amit éjnek évadján szükségből kihagyott. Az éjszakás műszakkal az a baj, hogy sok esetben az emberi idegrendszer egyáltalán nem képes különbséget tenni az éjszaka és a nappalok megkülönböztethetősége között Minden összemosódik Az éjszakás nem függ attól, hogy ha szerencséje van, még láthatja a felkelő, és lustálkodásban jeleskedő napsugarat a dombok mögött, és sajnos abban sincsen túl sok szerencséje, hogy huzamosabb időt mondjuk úgy egyvégtében és kellő rendszeresség mellett legalább tíz órát együtt tölthessen azokkal, akiket szeret elsősorban családtagjaival Az éjszaka azonban annyira tökéletességre fejlesztette bizonyos érzékszerveiket az éjszakázó embereknek, hogy a hallásuk rendkívüli mértékben kristálytiszta finomságúra csiszolódott, olyannyira, mintha csak éjjeli denevérek lennének, akik radarlátással közlekednek, és nincs is szükségük a saját szemükre, hogy meglássák az éppen előttük tornyosuló, és egyvégtében vigyázzban tisztelgő villanypóznát Kapitány Mihály húszévesen már gépjármű lakatos volt, és egész eseménytelen életét egy hangárszerű gyárüzemben töltötte, ahol buszokat, és teherkocsikat szerelt össze, vagy éppen helyrepofozta az elhasználódott alkatrészeket Értett is hozzá, hiszen mindenki, akinek pályafutása alatt volt szerencséje vele dolgozni minden jó pofizás, és nyalizás nélkül áradozott róla hogy milyen jól kijön a munkatársaival, és hogy milyen isten áldott tehetséggel rendelkezik Minden megspórolt fizetését, és kapott prémiumát is szüleinek adta oda, hiszen kellett a pénz, sokszor még hétvégén sem ettek egyebet, mint krumplilevest, vagy krumplis tésztát, és éppen ezért a sivárság, és az a bizonyos elfecséreltség érzete mutatkozott meg egyre inkább Kapitány Mihály lelkiismeretében Ahogy végighaladt a kihalt, madárlátta lakótelepi utcán hajnali három órakor, hiszen éjszakásként megszokta, hogy mindig ekkor kezdett állandó jelleggel morgott a szájában valami fölösleges, és nagyon is csúnya káromkodás félét.
- Miért kell nekem, éjnek évadján melózni mennem, amikor más még terpeszkedik, és a legkisebb gondja, hogy merre forduljon, hogy kényelmes legyen a párna? – zsörtölődött önmagában – Tiszta bolond vagyok, vagy nyilván csak én őrültem meg, hogy míg más az éjszakából erőt merít, én pontosan azért melózom, hogy a nappalaimat pocsékoljam elmondogatta éjnek évadján Feltehető, hogy aki ekkor látta önmagában bizonyára azt képzelte ez az ember bizonyára nem épelméjű, vagy legalább is valami trauma érhette az idegrendszerét, hogy egyfolytában magában beszélt Még szerencse hogy általában a hajnalok kopottas, és szürkületi fényvilágánál egy-egy eltévedt, és helyét nem találó bulizós, és igencsak ittas fiatalon, és egy -egy rosszabb, és erősen leromlott ruházatú, rongyosabb emberen kívül aligha mászkált valaki is az utcákon Talán éppen ez volt a veszély forrása! Az ember sosem tudhatja, hogy éppen kivel is akadhat össze akkor, amikor a legfeljebb saját árnyéka kóborló kísértete követi ott vakhűségesen a kihalt sikátorokban és ezért a lehető legkörültekintőbb óvatossággal kell, hogy az ember eljárjon – sok esetben éppen akkor, ha munkába megy! Kapitány Mihály azonban pontosan, azaz ember volt, aki éppen azért kelt föl jóval előbb szokásos ébresztőórai berregéseket mellőzve, hogy a tükörben megnézze saját összekócosodott frizuráját Tulajdonképpen saját maga hiúságának hencegett, és próbált kedveskedni akkor, amikor órákig bezárkózott a fürdőszobákba és ki sem jött onnan, csak amíg véghez nem vitte a stílusában bekövetkező változásokat itt elsősorban gondolni kellett a hajára, amit sosem kedvelt igazán, mert sosem úgy állt, ahogyan azt o előre eltervezte A szürke, meglehetősen megkopott nadrágjára, ami gyakorlatilag már siralmasan festett, de azért még mindig nadrág volt, és aminek valami megmagyarázhatatlan módon egyszerre furcsán négy darab éle lett, akárhány alkalommal csak megpróbálkozott azzal, hogy tisztességesen kivasalja Itt volt még nem utolsó sorban a legfontosabb teendő Nevezetesen hogy a megfelelő szendvicseket illetve ételféleségeket - amiket jelképesen csak a munkaidő közötti ebédszünetekben volt hajlandó szigorúan elfogyasztani gerincességére való tekintettel -, valahogy betuszkolja korántsem nagy, és üres dolgozó koporsó fekete táskájába, ami talán sokkal inkább egy szerszámos ládára emlékeztetett semmint normális táskára Általában a futó utcában elhelyezkedő gyárüzemben az éjszakai műszakváltás négy órakor kezdődött majdnem minden nap, és bizony sietnie kellett állandóan, ha azt szerette volna, hogy legalább minden nap délután fél egyre otthona kényelmében sütkérezhessen Annyira megviselte idegrendszerét a munka, hogy ide már tulajdonképpen a kötélidegzet is fölöslegesnek bizonyult Ide az acélidegekre volt szükség! S minthogy állandó idegeskedésben, és stressz okozta agresszióban teltek mindennapjai, ne is csodálkozzunk azon, hogy egyetlen gyerekének Karcsinak a házi feladatait kellő tartalmas rendszerességgel soha sem o, sokkal inkább felesége Jutka asszony egyetlen maga végezte Csodával határos, hogy a folytonos idegi kimerültség jeleinek állandó mutatkozása mellett egyáltalán nem lett elmeháborodott, vagy legalább is cukorbeteg Pedig már erősen közel volt a kettő közül valamelyikhez.
Amikor hazatérhetett fél egyre délután a fiának egyetlen soványka sziát, vagy szervuszt lökött oda tessék-lássék módjára, és rögvest végigzuhant a pamlagon, természetesen csak azután, hogy előzetesen el nem fogyasztotta mohó kortyokban lenyelve kedvenc sörmárkája közül az egyiket, illetve egy-két szál cigaretta mellett csak úgy nagy vonalakban átfutotta a napi híreket az újságban Kapitány Mihály egyetlen fia maximum csak egyetlen dolgot kérdezhetett tőle - Hogy telt a napod apu? – és utána jobb volt, ha rögvest a szobájába ment, és elszámolt diákfejjel az aznapi házi feladatok stóc halmazán meditálva, mert az apja akkor már régen aludt Így teltek a dolgos, és embert próbáló hétköznapok Kapitányék  családjában, és csak az ég a megmondhatója, hogy a hétvégék hogy a csudába sikeredtek mégis annyira felszabadultan, és a lehető legjobb hangulatban? Vélhetően ebben nagy szerepe lehetett Kapitány Jutka asszonynak, aki amellett, hogy kellő rendszerességgel vezette a háztartást, és szinte mindent megtett a fiáért és uráért, így az sem volt meglepő, hogy gyakorlatilag Kapitány úr kényelmesen hátradőlhetett és élvezhette a jól megérdemelt pihenést, amíg a figyelmesen gondoskodó felesége bevásárlástól kezdve a mindennapi betevő vacsoráig szinte mindent megcsinált.
A szomszédban bizony sokszor összesúgtak-búgtak- Ezeknek a Kapitányék bizony megfogták az isten lábát! Ez a Kapitány megütötte a főnyereményt ezzel a kis tőről pattant hangyaszorgalmú mennyecskével ,aki szinte mindent előteremt neki Mások épp ellenkezőleg úgy vélekedtek, hogy lehet, hogy csak a kiszámíthatatlan véletlenek összejátszásáról van szó, és megeshet, hogy a társasházban – ahol már lassacskán huszonhét éve éltek együtt -, nem egy, hanem egyenesen két Kapitány Mihály nevezetű ember is létezik, csak eddig a másik ezek szerint arra sem vette a fáradságot, hogy megtisztelje a nagyobb szomszédságot azzal, hogy udvariasan bemutatkozott.
Később, amikor már erősebben érzete Kapitány is éveinek múlását és benne volt abban az úgymond bűvös ötvenes korban, egyre inkább a társadalom számára támasztott megfelelési listán meglehetősen előnytelenül, és nagyon akaratos módon feleslegesnek kezdte magát érezni! Ez a legtöbb esetben a külső szemlélőknek legfeljebb, ha annyiban nyilvánult meg, hogy különböző nyomdafestéket egyáltalán nem tűrő epés, és bizonyos szarkasztikus megjegyzésekkel halmozta el szűkebben vett környezetét, és igazság szerint fütyült a nagyobb világra, amely ott körbevette Egyik nap azonban – vélhetően azért mert Jutka asszony ahhoz becsülettel, és tisztességgel ragaszkodott -, hogy az ő urát aztán senki emberfia ne nézze kor hely, és dolga kerülő embernek, megkövetelte, hogy hetente legalább egyszer tisztességgel és kellő precizitással felmossák – általában ezek a napok csütörtökre estek -, továbbá, hogy fiában próbálja megtalálni azokat az ún emberi tulajdonságokat, amelyeket ez idáig jelentősen elkerült.
- Papa! – szólította fel őrmesteri hangnemben, és jogosan férjét Jutka asszony –  Emberséggel próbálj meg bánni azzal a gyerekkel! Tudom, hogy a te fiad, és azzal is tisztában vagyok, hogy büszke vagy, hogy ilyen, de egy kicsit mostanság lenézed és hanyagolod is ezt! Nem gondolod?! – vonta kérdőre férjét. Kapitány erőteljesen elkezdett lilul ni, mintha csak az ádámcsutkájára tévedt volna egy éppen oda nem illő falat, és abban a telhetetlen indulatban ami az esetek többségében általában akkor jelentkezik, és fertőzi meg a még épen maradt agyszöveteket, amikor azok még a nyugalom állapotában pihennek,hirtelen robosztus erővel megszólalt:

- Hogy mersz engem kérdőre vonni, mi? Egész nap gürcölök, mint az igásbarom, és akkor jössz ilyen lehetetlen ostobaságokkal, hogy hanyagolom a gyerekedet! – fortyant fel. – Mit gondolsz, lopom én a drága időt? más még javában a legjobb álmát alussza, míg én hajnali négykor már a buszon vagyok, hogy a sok vénséget elfuvarozzam! - Ebben igazad van! De akkor is egy kicsit lehetnél a fiaddal megértőbb, alig múlt el tizenkét éves éppen hogy kamaszodik. Te is tudod milyen nehéz a kamaszkor kezdetén - Jutka asszony a lehető legjobb stratéga lett volna –

ha történetesen éppen a szívek háborúját kellett volna megvívnia -, hogy konkrét és megvalósítható

elképzeléseit elérje, annyira érzékennyé vette a

hangszálai rezgéseit, hogy sírást mímelt, és abban reménykedett, esetleg a gyanútlan, és bizonyára mit sem sejtő férje bekapja a csalit Éppen ezért halkan

elkezdett csak a jobb érzelmi hatás kedvéért krokodilkönnyeket hullatni mint a díjakat nyert

színésznők a filmvásznakon, és abban reménykedett

szinte magabiztos öntudatlanságban, hogy Kapitány beveszi ezt a kis művészi kitérőt!

- Na, ne anyus! Azt gondoltad, hogy egy ilyen kis hisz-

tivel nálam bármit is elérhet? - Képzeld azt! – förmedt rá az asszony – Miért te

talán nem szoktál oltári nagy patáliákat csapni, ha

nem kapod meg a napi esedékes sör adagodat?

- Ne kezd már megint! Tudod, hogy az egészen más!

Annyit én is megérdemlek, mint te a puccos, és nagyon is giccses ékszer gyűjteményeddel! – hangoskodott egyre nagyobb visszhanggal a férj

- Jó, ha neked ez kell! – jött velőt rázó indulatba az

asszony. – Hegyezd a füledet, mert két lehetőséged

van:

- Vagy megjavulsz, s ezentúl rendesen viselkedel, és

nem úgy mint akit most szalajtottak valamelyik menhelyről, vagy el fogok válni tőled!

Kapitány úr ezen egy kicsit meglepődött – tekintve

persze, hogy az egyetlen o volt a szűkebben vett

családban, aki úgy gondolta hogy egyes egyedül csak

neki lehet ahhoz joga, és ítélete, hogy a férfi parancsolhasson a saját birtokán Éppen ezért természetes

reakcióként azonnal igyekezte menteni a menthetőt!

- De drágám! Kérlek, nem haragudj – vette elő mézes-mázas hangját, mint csábításának egyetlen, még lehetséges eszközét! – Én megértem, hogy te voltál

mindig a fiú mellett – folytatta egyre jobban átélve a

szerepét -, amikor szülinapja, vagy betegsége volt, és

hogy én rendkívül keveset foglalkoztam vele, de tudod az én családomban az a hagyomány, hogy egy

kamasz fiúnak már fel kellene mutatnia bizonyos férfiúi erényeket, és kötelezettségeket ahhoz, hogy

egyáltalában a tisztel etet, és mások megbecsülését

kiérdemelje

- Az a múlt! Érted – kezdte kissé lejjebb higgadva

magyarázni az asszony -, most a jelenben kell mindazt igyekezettel, és hatalmas felelősséggel meg-

valósítani, amit a saját kor osztályában elhibázott az

ember! Én mindenképpen azon leszek, hogy a törékeny lelkű fiacskámnak minden erkölcsi, és

érzelmi támogatást megadjak, amíg még egyáltalán

képes vagyok lélegezni – mondta édesanyai ösztönökkel vezérelve

- Értem! – szólalt meg egyetértő beletörődöttséggel a férfi – Ha ez neked ennyire fontos nekem is szívügyem kell, és illő, hogy legyen Éppen ezért szeretnék mindent elkövetni, hogy a fiamból egy kiegyensúlyozott, és határozott embert faragjak, és nemcsak a magam szigorú fegyelmezési eljárásában higgyek!

Ezzel a házaspár, mintha mi sem történt volna mindketten elindultak a saját maguk élete felé Ki a munkahelyére, ki pedig az értelmi színvonalon helyes irányba!

KÉTÍRÁNYÚ HALLOGATÁS

Becsukott ajtók nyílnak előttem újra,

Égboltozatok ásító szakadéka villámok késhegyeivel fenyeget,

hogy megszúr ha nem ügyelek, vigyázok.

– Ismerősként üdvözöl itt minden: Rég jobbnapokat megélt katedra,

az ütött-kopott bútorzatok fennhéjázó sorozata,

s történelem arcképcsarnoka is rég ismerős!

De az iskolanapokban, a magány egyetemes folyosóin

rég nem látott arcok,

visszhangok köszöntenek, s elégtelenek

inkvizíciója fekete könyvemben!

Nem értettem soha:

Ha valaki elméjét tudással köszörüli, hogy élesedjen,

s elmés maradhasson mindig minek kell azt büntetni?

Amikor jég fiatalon itt jártam:

Hölgykoszorúk díszelegtek minden ablakban

s kajánságtól megrészegülten nevetgéltek!

Mi történhetett? Elüldözték az igazmondókat,

hírnök-bölcseket?

Bárhol is megállok a töredékes pillanatban félelem

s rettegés jogossága kerít cella-fogságba!

Hófehérre sikált meszelt-falak is megtörtént árulásokról,

megaláztatásokról regélnek!

Ajtók mögött most is barátságtalan szigorlatok,

vizsgák fenyegetéseit hallgatom!

Odabent végítéletet hordoz már minden perc:

Az időszámítás itt mindig véget ért;

bárányos őzikeszemekben ijesztő

alázattal esküszik az Ártatlanság!

– Az idegen átutazó itt a hontalanság ködében megmerítkezik!

Nincs bocsánat! Nincs mentség! Nincs megbocsátás!

Az ember itt már önmagában sem mindig bízhat,

feltörekvő célokkal remélhet!

MÁSODIK FEJEZET

A belvárosi gangos bérházakra mindig is jellemző volt az önkormányzatok megígért lakás felújítási programja, amit – főként a választások erőteljes közeledésével már vagy számtalanszor újra és újra megígértek, és amit valami miatt soha nem tudtak idődben teljesíteni, tehát mindig csak halódott. Talán éppen ezért vették saját gondoskodásukba a kezdeményezést a lakók, akik saját pénzükből ki innen, ki felvett, visszafizethető kölcsönös segítségével szépen, takarosan elvégezték a javítási munkálatok tetemes és nagyobb részét. Ami már költségesebb vállalkozásnak bizonyult az a legalább száz – vagy ha nem több éves -, gáz és távhővezetékek cseréje volt, és a lakások megfelelő nyílászárókkal történő ellátása, hogy a kínkeservességgel megszerzett meleg levegő tovább már mindenesetre feleslegesen ne szivároghasson el!

A legtöbb lakú nyugdíjas korúnak számított, vagy nyugdíj előtt állt, és az annak ellenére, hogy voltak, akik meglehetősen szűkösre szabott anyagi körülmények között tengődtek abban szinte kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy az adott máladozó, rogyadozó, és erősen pattogzó vakolatú bérházukat igenis ki kell javíttatni, és ha más nem hajlandó rá – bizonyos fokig modernizálni kell. Persze a konkurens, vagy üzleti múltra visszatekintő reklámcégek már alig várták, hogy az adott bérház tetején számukra kedvező reklámfelületet biztosíthassanak az adott lakók gyűlése, és így legalább mindketten busás haszonra tehessenek szert; persze főként a nagyobbacska reklámcég volt az, ami a profitnak a tetemes hányadát természetesen zsebre tette, de a lakóknak még így is megérte, ha minél sürgősebben el szerették volna kezdeni az adott felújítási munkálatok tetemes részét, és nem szerettek volna ítéletnapig a sült galambra várakozni!

A belváros egyik megállójában szállt le az ifjú hölgy közel a Kossuth Lajos utca és az Astoria kereszteződéséhez, és ha valami volt, amire most mindennél jobban vágyhatott akkor az egy kellemes, jó forró fürdő, és egy pihe puha ágy, melyben megfeledkezhet a világ összes nyűgéről, és gondjáról, és ahol csak ezzel a kisfiúval lehet.

A tölgyfa burkolatú, erősen megkopott, és már pattogzott gusztustalan barna festékes ajtóban nem volt senki. Ha valaki szeretett volna valamit, akkor szólnia kellett a kaputelefonon, hogy egyáltalán beengedjék. Az ifjú hölgy csak ilyen irdatlan távolságok megtétele után érzékelte, hogy kecses, gazellaröppenésű lábacskái, mintha ólomból lennének, betonba ágyazottan fájnak, és sajganak; egyik lábáról a másikra állt, miközben a kisgyereket is szorongatta, hogy teste melegével védelmezhesse.

Megnyomta a kaputelefon megfelelő gombját; közös lakásukét, melyet még két hölggyel, időközben legjobb barátnőivel laktak:

- Halló… Én vagyok az! Engedj be légy szi!

- Ki az az én? – álmos, kissé nyűgös hölgyhang válaszolt, akin erősen hallatszott, hogy valószínűleg a legszentebb álmából verhették fel.

- Jaj, most ne hülyéskedj, kérlek! Én vagyok az, Annamari a rohadt életbe! Még a tököm is lefagyott!

- Hát te meg?! Hol a fészkes fenébe csámborogtál?! Ha nem tudnád már majdnem itt a hajnal! – a másik hölgyhang nem tűrte a vitatkozást, legalább is ilyen hajnalhoz erősen közelítő órákban nem. Amikor viszont hallotta, hogy a kaputelefonba hangtalanul rázkódik valami a sírástól, miközben egy csecsemő is pityeregni kezd azonnal cselekedett:

- Gyorsan gyere be! – s hallatszott, hogy a másik vonal végén azonnal megnyomja a kellemetlenül berregő hangot.

Az ifjú konzumhölgy így amennyire gyorsan csak képes volt már teljesen átfázott aprócska, kecses lábait szedni felment a régi bérház koszos színű, kovácsoltvas lépcsőin, ahol minden szösszenet mozdulatnak, melyet az ember csak titokban szeretett volna tartani önálló története lehetett volna, hiszen echózó, kongó visszhangok sértették meg a csendet…

Az ajtóban már valamivel kedvesebb, azonban a kora hajnali órák függvényében ebben a pillanatban meglehetősen morcos, és durcás barátnője Szilvi fogadta, aki látván egyik legjobb barátnője nyúzott fizimiskáját, és karjai között dédelgetett csecsemővel azonnal anyai ösztönökkel, és részvéttel kezdte átlátni a történtek bonyolult összefüggéseit.

Az évek hosszú során, mióta csak jól megsikeredett egymást ismerniük inkább Szilvi volt Annamari felett az anyáskodó típus, aki remek improvizációs képességével, és halhatatlanul finom nőies eleganciájával még a leghajmeresztőbbnek tűnő élethelyzetekben sem engedte meg soha magának, hogy elveszítse a fejét; mindig uralkodott az adott szituáción! Amikor megpillantotta a intenzíven szállingózó hópelyheket hirtelen anyai aggodalmak kerítették máris hatalmukba, és bármennyire is a legjobb álmából verte szó szerint fel legjobb barátnője nem tudott rá szándékosan haragudni, inkább mindig szeretgette és pátyolgatta.

- Hát veled meg mi történt?! – lepődött meg, amikor Annamari óvatosan kibújt már jócskán csuromvizes, és jéghideggé dermedt tűsarkújából, hogy a benedvesedett harisnyájától is mindenképpen előnyösebben megszabadulhasson.

Gondolta, ha enyhén szipogó orrával és meg-megreszkető felsőtestével ilyen viszontagságos időben nem kapta el a megbetegedést és az influenzát, akkor soha az életben már nem lehet beteg!

- Szerinted?! – de ezt is csak félve, nagyon halkan jegyezte meg, mert időközben a kis csöpp fiúcska édesdeden mély álomba szenderedett és szentségtörésnek tartotta felriasztani kislányos rimánkodásával.

- Hát ez a kis fickó meg, hogy kerül ide?! – lepődött meg a másik, mert mindig tudta, ha Annamari bajba került, annak soha nem volt jó vége, sőt! Mindig ő volt az, aki kamatostul rá is fizetett a dolgokra – igaz csupán csak kezdetben, amíg az ördögi színlelés, és csábítás körmönfont nőies, gyilkos praktikáit ,,szakmája” folytán kellőképpen előnyösen el nem sajátította.

- Jaj, de édes kis fiúcska! – valósággal ujjongott örömében, mint amikor gyerekkorában mindenkinek már volt valami háziállata; tengerimalac, vagy kiskutya csak nekik nem, mert később derült csak ki, hogy Szilvi allergiás nagyon sok dologra – közöttük a macska és kutyaszőrre!

Annamari óvatosan lefektette az előszobából nyíló kisebb étkezőhelység megkopott, gusztustalan sötétbarna lakkal lekent asztalára a kis csöppséget, és megnézte, hogy a tökéletesen átnedvesedett pelenkából mi az, amit egyáltalán még meg lehet menteni.

- Jól van kicsi Milánka! Jól van! Megnézzük, hogy mennyi kár esett a pelusban! – s hangja annyira andalító, édenien szólt, mint amikor kötelességszerűen el kellett csábítania félős, vagy félszeg férfiakat, és hangsúlyosan őszintén kellett velük közölnie, hogy ők a világ legjobb pasijai, mert nem szégyellnek őszintén kimutatni érzelmeiket!

Óvatosan, mintha egy vékony lepedőréteg lenne megpróbálta lehámozni a csecsemőről a teljesen tönkrement pelust, majd odaszólt barátnőjének:

- Gondolom nem vettél pelenkát?! – viccnek szánta, hogy oldja a hajnali órák álomittas gyötrelmeit, de kissé egészen máshogy sikeredett, mint azt várta.

- Jópofa vagy! A legjobb álmom közben egyszer csak betoppansz hirtelen egy védtelen kis csecsemővel! És még azt várod, hogy örüljek is ennek?! Bár nem tagadom meg kell zabálni ezt a kis legényt! – s ahogy ránézett a most már ébredező, angyalin gügyögő gyerekre majd elolvadt a gyönyörűségtől.

Szilvia énekesnőnek készült, és mindent igyekezett megtenni – persze határozottan az emberség és a karrieréhség mellőzésével -, hogy konkrét karrierépítési céljait valamilyen szinten megvalósíthassa. Amint leérettségizett még a Szegedi gimiben már határozott elképzelései voltak arról, hogy igenis előadóművészként be fog törni a showbuisness aljas és nem ritkán hitvány világába, és a közönség halhatatlan szeretetére apellálva gyönyörű zenei korszakot és avantgarde-típusú pályát fog befutni! Egyelőre még csak ízlelgette, tapogatta a különféle széles skálájú zenei hullámokat a komoly klasszikusoktól kezdve egészen a hátborzongató neo undergroudig, illetve a kemény rocktól a grund-rockig, majd jött Shania Twain-nek, és Garth Brooks-nak köszönhetően a Country-zene kellemesen andalító, dallamosabb világa. És akkor kezdett megfogalmazódni agyában az ötlet, amit tulajdonképpen mindig is szeretett, hogy változatos zenei stílusok hangszerelését igyekezett saját gyöngyházfényű hangjával kombinálni, és akik eddig hallhatták a hangját mindannyian meg voltak elégedve vele, viszont egyetlen nagyobb formátumú zenei producer sem látott benne elegendő fantáziát, hogy igenis gyönyörű, dallamos hangjára lehetne építeni újabb és újabb ötletekkel!

Zenei stílusát bizonyos tekintetben a nagy többség kezdetlegesnek mondaná, de mindig volt egy hang, vagy egy szimfóniaszerű érdekes, és újító, forradalmi hullám, vagy kisülése, aminek köszönhetően a finomabb fülűek rögtön érdeklődve felkapták a fejüket, hogy ki lehet ez a vidékről fővárosba szalajtott, kétségtelenül roppant vonzó, és mindig csinos lány, aki annak ellenére, hogy harminc éves volt meglepősen éretten gondolkodott, és talpraesettségének köszönhette, hogy nagyon sokszor a jég hátán is bátran, és könnyűszerrel megélt.

Szilvi először még kezdetleges magnószalagokkal operált, viszont azokat előbb, vagy utóbb hamar elnyelte, vagy bekapta többszöri előre-hátra csévelésük következében a magnó, majd később már a technikai fejlődésnek köszönhetően egyre inkább a CD-lemezeket kezdte korszerűen, és különféle számítógépes programok használatának segítségével hatékonyan és célirányosan hasznosítani. Persze egy jól felszerelt hangstúdióban már egészen mást lett volna a helyzet, és persze az adott körülmény, de imádott édesanyától mindig azt tanulta, hogy sokkal értékesebbek azok a tárgyak, és dolgok, melyeket az ember saját önerejéből hoz létre!

Aztán a technikai civilizáció egyetemes fejlődése már csak hab a megkezdett tortán. Módszerét a kísérleti szárnypróbálgatás diktálta: minden zenei stílusba bele szeretett volna a maga módján kóstolni, hogy aztán előnyösen ötvözve, kombinálva a különféle számára előnyös hangfekvésű korszakokat kihozzon egyedi zenei hangzásából valami egészen újat, és nagyon egyedin meglepőt!

Imádta a gyerekeket mert már régen férjnél lévő nővérének is volt két kisebb, imádnivaló lurkója, viszont határozottan eldöntötte magában, hogy egyelőre megmarad erős és független magabiztos nőnek, akit nem tud saját megvalósítására váró karrierjétől egy kedveskedő bók, vagy halhatatlan romantikus pillanat eltéríteni; persze nem tagadta, ha élete során találkozhatott volna olyan kedves-figyelmes férfival, aki virágcsokorral tisztelte volna meg – ez is különös, és ritka volt a mostani világban -, egy romantikus gyertyafényes vacsora után talán lehetett volna még akár komolyabb párkapcsolat is az adott dologból, de Szilvi szerette saját – egyesek számára -, önzőséggel, és magának valóság béklyóival megpecsételt önállóságát, mely egy idő után már annyira énje szerves része lett, hogyha arra kötelezték volna, hogy hagyja el, talán úgy érezhette volna, hogy feladja értékesebb személyisége egy jelentős részét, és ebből nem engedett!

Amikor már több zenei jellegű tehetségkutató műsor meghallgatásán is sorrendben részt vett, ahol természetesen közölték vele, hogy nem a zenei újításának megfelelő előadásmódban gondolkodnak a szervezők legtöbbször, hogy uralkodni tudjon kisebbfajta dühkitörésein mindig volt nála valami kisebbfajta összetörhető tárgy, vagy használt gumicsont, amit az egyik üzletbe vett, hogy feszültségét, és meg nem értett negatív energiát valahogyan megfelelően levezethesse.

És most itt volt ez a védtelenül hagyott, teljesen kiszolgáltatott, és most szemlátomást kissé nyűgös csecsemő, aki még olyan pindurkának látszott, mint egy kisebbfajta tökmag, és vélhetően alig értett meg valamit a bonyolultan berendezkedett világ történéseiből.

Szilvi sem teketóriázott sokat, mert amikor baj volt, vagy veszélyt érzékelt – mint valami ősi, hetedik nőies ösztönt -, azonnal cselekedett ellentmondást, vagy további felesleges szószaporítást nem tűrve.

Megtapogatta a már teljesen átnedvesedett, és most jéghidegnek tűnő ,,paplanzsák” totyakos, cuppogó hangot hallató szivacsos szövetét, és azonnal forró vizet melegített:

- A kicsit azonnal meg kell fürdetni, hogy átmelegedhesse kicsi teste! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és egyik legjobb barátnője mindig tudta, hogyha egyszer valamit is a fejébe vett, azt rendszerint halál komolyan is gondolta.

- Én addig… mit csinálhatok? – reszkírozott meg egy kissé idióta kérdést Annamari, aki még mindig abban a kis csábos, és roppant csinosan álló, fekete csipkézett kombinéban feszített, és próbált magabiztos és erős benyomást kelteni, mint amikor először a házba belépett.

- Persze azt gondolod, hogy ezt is majd én mondjam meg, ugye?! – csattant a fürdőszoba kongó magányából a hangja, pedig rendszerint hajnali órákban egyáltalán nem volt szokás, hogy a három nő között egyáltalán a legkisebb hangos szóváltás is terítékre kerülhet.

Szilvit kötél-idegrendszerét a jelek szerint Annamari tétova kérdezősködése igencsak megtépázta és a plafonig feszítette:

- Ha már kérdezed – próbált egyensúlyt teremteni gondolatai között -, légy szíves és vetkőzz le, és szárítkozz meg, mert a nátha és egyéb nyavalya nálad is garantált ilyen időben! – s mint valami anyukai felügyelet azonnal a fürdőszoba melletti kisebb komódhoz kajtatott, és elővett néhány száraz ruhadarabot, melyek a nagyobb méretektől eltekintve megóvták Annamari gyönyörű, és kecses testét a további tartós meghűléstől.

- Nesze! Ezeket fölveheted! És ha tüsszögsz, vagy prüszkölsz jusson csak eszedbe, hogy én figyelmeztettelek! – úgy hangzott ez a jó tanács, mint valami fenyegető kinyilatkoztatás, amit nem barátoknak – de ellenségeknek szokás mondani. Mégis a kis konzumhölgy tudta, hogy tapasztaltabb és kicsit idősebb barátnőjének már nem is lehetne ennél őszintébben igaza, és ezért mindig nagyon hálás volt neki, azóta, hogy befogadta.

Amikor Szilvi visszatért a fürdőből egy kisebbfajta műanyag lavórba beletöltött forró vízzel olyan szeretettel látott neki a kis, pöttöm fiúcska megfürösztésének, mintha csak a saját édes gyermeke volna:

- Így ni, csöppem! Ugye milyen finom lesz a jó meleg vizecske! És ha jó kisfiú leszel még sok minden mást is kaphatsz! – nyugtatgatta, mert fontos volt, hogy kis szervezete erőre kaphasson. Talán nem ártott volna megszoptatni, bár ahogyan gondolta Annamari körte alakú kis mellei aprócska fognyomokról árulkodtak: ,,Tehát… akkor mégiscsak kaphatott enni!” – s aznapra az volt az életmentő hírek egyik csúcspontja.

A MEGHATÁROZÓ SZÁMADÁS

A kilencvenes évek közepén egy meghatározó, és minden tekintetben korántsem szokványosnak
mondható hétfõi napon sírva, és nagyon is jogos kétségbeeséssel kelt fel szürke ágyából Méla Róbert. A neve alapján arra lehetett következtetni, hogy Robi egy végtelenül gyámoltalan anyámasszony katonája volt az élet szinte majdnem mindegyik területén.
Vegyük csak gyorsan számításba melyek voltak azok a területek, ahol Robi igen kellemetlen népszerûségnek örvendett Legelõször is, mint minden fiatalember életében sajnos Robi életében is több alkalommal bekopogtatott volna az annyira hõn áhított szerelem mindent utánozhatatlan, és egyúttal meglehetõsen földöntúli érzése, - ami valljuk csak be nyugodtan, hogy egyedül Méla Robi gondolta úgy, sokszor tengernyit csalódva, nemcsak barátainak gondolt, és hitt osztálytársaiban, de abban az idillikusnak elgondolt téveszmében, hogy egy-egy véletlenszerû, és nagyon is bájosan kacsintgató hölgy szempár esetleg neki szólhat, és amit õ kihasználható, és sajnos megtéveszthetõ naivságával egyetemben olyan sokszor elhitetett önmagával, hogy egy idõ után az egész szenvedélyes érzéstől, és magától a randevú szótól, is megcsömörlött!
Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Robi minden tekintetben kilógott a hétköznapinak mondott fiatalság soraiból, szinte már-már annyira, hogy minden egyes nap egyedül volt, a hét szinte összes általános iskolai szünetében, és korántsem titkolta, hogy ez viszonylagos nyugalmat, és örömet szerzett neki A külvilág szemében egy meglehetősen magának való, és gőgösen szófukar fiút látott minden nap az osztályközösség, de ha bárki is mélyebben megismerkedett volna Méla Róberttel az bizonyára megértőbb, és segítő készebben megbocsátóbb lett volna vele szemben Szegény Robi, a többi úgymond saját problémájával elfoglalt osztálytársa hallani sem akart arról, hogy esetleg Robinak is lehetnek magán természetű problémái, vagy esetleg súlyosabb gondjai! Senki még csak tudomást sem akart arról az igen megindító események láncsorozatáról venni, hogy az egyesek szemében alaptalanul gyáva, és szerencsétlen jelzõkkel megbélyegzett fiatalembert iskola előtt, és iskola után is több alkalommal úgy istenesen elagyabugyálták Talán a mai XXI századi diáknyelvezet ezt úgy nevezné, hogy ,, megagyalták, megdöngették”, és al alaposan ellátták a baját szegény fiatalembernek, és ha ez nem lenne elég azt is el kell mondani, hogy az iskolai szünetek alkalmával is egyes rosszcsont vezérek, akik gyakorlatilag irányították, és az uralmuk alatt tartották, jóformán az egész osztálytermi közösséget egyáltalán azért is megharagudtak, ha egy-egy adandó, jobb alkalommal Robi tudta az összes választ, - hiszen hozzá kell tenni, hogy épen eléggé volt õ szálka a nagyhalak szemében, hiszen képességeihez, és tudásához mérten igyekezett minden órára becsülettel, és tisztességgel felkészülni -, és már önmagában ez a körülmény is arra ösztönözte, és egyúttal indította a bandavezéreket, hogy kellõképpen ellássák szegény fejét, és gondoskodjanak arról hogy pokoli napjai, és nyughatatlan percei legyenek!
A tisztelt olvasóban, most bizonyára felmerül a kérdés, amit gyakorlatilag az összes ember megkérdez
ilyen, és hasonló jellegű eseteknél, hogy: - Miért nem védte meg magát? Miért nem szólt a szüleinek, vagy
a tanárok közül a témában jártas illetékes személyeknek? stb. Sajnos a problémával még ha szólt volna bárkinek is, Robi különösen aprólékosan kigondolt idegrendszerében ez akkor is csak legfeljebb soványka vigaszt nyújthatott volna neki, hiszen a szülei meglehetõsen késõn dolgoztak, és ha valaki több mint tizenkét órát dolgozik egyfolytában, igás robotmunkákat teljesítve, és végezve, és aztán nagy nehezen holtfáradtan hazamegy, szerintem alig-alig akad, sajnos egyre kevesebb azoknak az embereknek a száma, akik egyáltalán megkérdezik áldott gyermeküket. - Na, kislányom, kisfiam, kérlek mesélj, milyen is volt a suliban? stb Így tehát maradt a meg változtathatatlan, és kikerülhetetlen belenyugvás az egész dologba, hogy a bandavezérek, jelen esetükben a Ménesi testvérek, Bonka László, és Berkes Zoltánnal egyetemben kellõ rendszerességgel, azt hiszem,
egyáltalán nem túlzok , ha azt mondom, hogy terrorizálták Méla Robit! Azért egy idõ után a sok sírás, és reményvesztett kiábrándult, és aztán kellõképpen összetört lelke után Robi kidolgozott a saját testi épségének megóvása érdekében egy sor stratégiai, és ravasz húzást arra nézve, hogy kerülheti ki minél hatékonyabban, és célra vezetõbben kellemetlenkedõ osztálytársai nem kívánt, és meglehetõsen könyörtelen társaságát Ilyen volt többek között azaz elhárítási taktika, amit az iskola utáni biztonságos hazamenetel céljára fejlesztett ki Az egész dolog abból állt, rövid tömörséggel, hogy Robi menedékútvonalak megtalálását, és felfedezését foganatosította, hogy terve biztosan célba érhessen, és ez által kikerülhette a bandavezérek kedvelt tartózkodási útvonalait! Úgy járt a nappalok napfényes fényeiben, mint kóborló vándor, kiátkozott árnyék, és egy kis idõ elteltével
különös adottságra tett szert, nevezetese a lehetõ leghatékonyabban elsajátította, hogyan kell elõre megfontoltan, és kellõ alaposság mellett, természetesen a lehetõ legelõvigyázatosabban – ahogyan a pesti diáknyelv manapság nevezi,, megpattanni, olajra lépni, kámforrá válni”a fenyegetõ veszély, és kilátástalan háborús viszonyok közepette! Ez az úgynevezett inkognitós stílus egy idõ után már annyira jól, és hatékonyan beállt, hogy legalább iskola után nem kellett Robinak attól tartania, hogy ismételten ellátják a baját, hisz az iskolai tartózkodása alkalmával már amúgy is túlontúl sokat, és keményet kapott Egy idõ után aztán mindennaposakká lettek nemcsak az iskolában, de saját meghitt családi harmóniájában,és biztonságában is az általános elkeseredett alaphangok, a melankólia, és a kezdeti depresszió, és üldözési mánia e megmagyarázhatatlan, és egyben nagyon is különös vegyüléke, Robi talán a legeslegjobban az édesapjától rettegett, és félt, egyesek szemében szinte teljesen alaptalanul Ugyanis Méla Mihály a tettek, és a férfias erõ emberének vallotta magát, szinte minden meghatározó élethelyzetben, ami élete folyamán csak vele adódott. Méla úr ugyanis busz vezetõként dolgozott, és ráadásul az adott csoportjának a beosztását és a menetrendjét is õ állította össze, így gyakorlatilag bátran volt rá alkalmazható a fõnök megszólítás Mivel, hogy fõnök is volt, éppen ezért mindenkitõl megkövetelhette, hogy úgy, és akként cselekedjenek, ahogyan azt õ elõre meghatározta, és szerette, ha minden az õ egyéni elképzeléseinek, és egyénekre szabott terveinek megfelelõen történik!

Sajnos, amikor hazament, a legfõbb baj, amit csak elkövethetett éppen az volt, hogy teljességgel hazahozta a munkáját Ami gyakorlatilag abból állt, hogy minden esetben haragudott, vagy nézeteltérése támadott valakivel, mert egyik munkanapja sem felet meg követelményének túláradó maximalizmusának! Néha bizony sokszor megesett, hogy családján töltötte, és vezette le a munkahelyi stressz hatásokat, és egyúttal feszültségeket, amit sem Robi, sem az édesanya Edit asszony nem szeretett, sõt egyenesen már túlságosan fárasztónak, és kellemetlennek titulálást, de minek utána egy emberrel, akinek száznyolcvanas vérnyomása, és túlontúl hirtelen haragú természete sokszor volt a bajok és a problémák forrása, egyikük sem mert szólni, csak néha-néha csattant el, ugyan hál’ istennek , csak szóban, és nagyon csak futólag az a kijelentés hogy - Jaj!
Apukám! Ne kezdjük már megint a tegnapi cirkuszt! – sajnos ez volt az estek többségében az általános reagálása a stressz bizonyos levezetési technikájának, ám ami talán ennél is fontosabb dolog lett volna az volt, hogy Robi iskolai gondjairól, és látványosnak mondható megaláztatásáról azonban senki nem tett említést, fõleg a családfõ Méla Mihály jelenlétében!
Így tehát maradt ismételten a jól bevált kellemetlen, és kínoktól igencsak meggyötört lelkiállapot álmatlan éjjelek, bezárkózott ajtók mögé rejtett záporkönnyek, - amelyek talán azért lehetek kiváltképpen
érdekesek, hiszen Robit édesapja igyekezett úgy nevelni: - Fiam, a férfiaknál nem szokás a sírás, és hisztizés, mert ez csak az anyámasszonyok, bőgõ masinák, és egyúttal az ártatlan, és törékeny hölgyek ki-
váltsága -, mondta, és okította erre az intelemre fiát Méla Mihály, de valljuk be, hogy emberek volnánk, akiknek önkéntelen is, nemcsak a gyengébbik nem törékeny tagjainak is vannak, sõt lehetnek igen-igen érzékeny pillanataink, amikor sajnos óhatatlanul is be-becsusszan egy-egy lélektükrünkhöz ragasztott apró kincses könnygyöngy, amit nem kell szégyellni, hiszen ettől lenne az embereknek érezhető, és egyúttal valóságosan is tapintható lelkiismerete! A fontosabb megoldásra váró probléma csak most következett, Méla Robinak valahogyan el kellett azt érnie, különlegesen bevetett stratégiákat, és problémamegoldási képességeit is felhasználva, hogy hogyan kerülhetné el végérvényesen a bandavezérek, illetve azoknak a szerencsés osztálytársainak véghetetlenül kellemetlen társaságát , akik kellõ rendszerességgel móresre oktatták nap-nap után? Szerencsére meg- hallotta, hogy az igazgatói iroda elõtt egy kedves, nagyon fiatal, harmincas éveiben járó, bájos hölgy – aki feltételezhetően maga az igazgatónõ volt éppen -,arról értekezik, és tanácskozik, hogy hogyan kellene elejét venni az osztályokon belüli esetleges iskolai agresszív magatartásoknak?
Szecs Ágnes az Általános Iskola igazgatónõje egy minden tekintetben szimpatikus, és mélységese rokonszenves tanárnõje volt az iskolának biológia szakon maga is tanította, és helyettesítette az osztályokat, és akiben Robi feltételezhetõ hogy egyfajta pótmamát, vagy legalább is gondját viselõ személyt vélt felfedezni, ahogy az évek múltával lassacskán megismerhette. Önmaga hosszú, és kígyó módjára tekergõdzõ gondolatai között azt találta ki, hogy minden nap, hogy az órák előtt, és órák után, és különös tekintettel a tízórai szünetek, és a nagyszünetek fogcsikorgató húszperces fenyegetettségét meggátolhassa, elhatározta, és feltette önmagában, hogy mindig a harmadik emeleti tantestületi szobák, és igazgatói iroda körül fog ácsorogni, és tüsténkedni,
még akkor is, ha éppen a mélyföldszinten lévő tornaórára kell az osztályával mennie, csak pusztán biztonsági okokból, hogy ne kelljen együtt lennie az általa nagyon nem kedvelt, és mondhatni két lelkû bandavezérekkel! Terve elõbb utóbb javuló benyomást keltett, de előbb-utóbb egy -egy tanár kezdte szóvá tenni a tantestületi tartózkodóban, hogy lenne itt egy fiúcska, úgy tízéves forma, aki szinte megszállott jelleggel, és mániákus ragaszkodási nem hajlandó a saját osztálya légkörében, és osztálytársai társaságában tartózkodni, és egyesek szinte már ebbõl a megfigyelésbõl arra engedtek önmaguk számára következtetni, hogy ebbõl a gyerekbõl egész egyszerûen hiányzik a társas érintkezés bizonyos szabálya, és meglehetõsen befelé forduló, és megvetõen antiszociális, és társadalomellenes lehet, ha ennyire nem akar, vagy éppen nem tud barátkozni senkivel! Azért, ha a dolgok, míg pillantunk könnyűszerrel rájöhetünk, hogy Méla Robi egyáltalán nem volt antiszociális, sõt barátkozási stratégiákat is sikerült elsajátítani az évek során, itt a dolog mélyére való látásában rejlett a titkok belsõ kapuja! Egy-egy tanítási óra alkalmával általában minden pillanatban kereste a megfelelõ alkalmat arra, hogy mindig tanári, és egyúttal nevelõi közelben legyen, mert ez által azt remélte, hogy a tanárok majd megvédik, vagy legalább is óvintézkedéseket tesznek az ügyben, hogy Robit, az egyes bandavezér osztálytársai ne bántalmazhassák fizikai értelemben! Ám, ahogyan az a súlyos, és sorsfordító gondolatokat tartalmazó történetekben ez másként alakult, még szerencse, hogy Méla Robi osztályfõnöke Korányi Béla egy földrajz-biológia szakos idõsődõ tanárember mindig tudta, szinte egy hatodik érzék minden pillanatban megsúgta neki, hogy kiket, és milyen úton-módon érdemes számon tartania! Korányi tanár úr, vagy ahogyan az iskolán belüli közösségi társadalom nevezte őt Béla bácsi, egy annak ellenére, hogy a külsõ jegyeit tekintve egy hatalmas ember volt, robosztus termetéhez meglehetõsen nagy fizikai erõ társult, kiváltképpen, ha valakinek megfordult a fejében az a szerencsétlen gondolat, hogy véletlenségbõl nagy ijedten megpróbált visszabeszélni, akkor meglehetõsen kellemetlen koki néven elhíresült kisebb kobakrestaurálásra számíthatott – ami egész egyszerűen abból állt, hogy az illetõ feje búbjára Béla bácsi ujjperceinek behajlításával egy kisebb nyomást, és lökést adott, ami eléggé kellemetlen volt -, nem is egészen a fájdalom, és az utána való sajgó érzés miatt, hanem azért is, mert ezt követõen szinte megszűnt minden fajta bizalom, és õszinte megértés az adott illetõvel szemben! És, ha ez nem lett volna elég az osztályközösségen belül is bizonyos kegyvesztettségre is számíthatott! Nem így Robi barátunk, aki szegény, már attól volt szinte számkivetett, hogy nem fogadták be, - vagy csak nagyon kis létszámban egy-egy jobb szívû, és megértőbb osztálytársa! Hál’ istennek, hogy a sors mindig a segítségére sietett véghetetlenül bátortalan hõsünknek, és szerénységében az volt a legfõbb hiba, hogy túlontúl szerény mivolta miatt nem kért senkitõl segítséget Édesanya megsejtette, hogy mi lehet a baja, mert egyik nap képtelen volt a szobájában behatolni, hiszen Robi elreteszelt mindent maga körül, és világfájdító, hatalmas zokogásba kezdett, amit fõleg az édesapja egyfajta depresszív hisztériával azonosított, és így senki nem is sejtette, hogy mi is lehetett a valódi ok, illetve az igazság?
Édesanya Méláné Banyi Edit asszony azonnal tárgyalásba kezdett az iskola igazgatónõjével, és Szecs Ágnes asszony mindent részletesen elmesélt neki, a legkisebbfajta megaláztatástól kezdve, a kompromittálóbb, és természetesen fájdalmasabb, és megrendítõ lélektani hatást tartalmazó fizika bántalmazásokig! A végeredménnyel szinte mindenki egyetértett, csak még meg kellett vele barátkoztatni Méla Robit is, aki csak azért utasította vissza a kezdeti õszinte segítségadást, mert attól félt meglehetõsen baljóslatún, és pesszimistán, hogy mikor magántanuló lesz, majd a lakótelepi otthonában fogják zargatni azok a bizonyos ártó bandavezérek! Ha zargatták is, egy idõután a lelki sebei igyekeztek behegedni, de el sohasem múltak el igazán, mert mindig benne marad az életet próbáló, és az életet átalakító számadás, amit minden ember át tud érezni, hiszen az élet maga sorskérdések, és sorsválaszok összetett láncolata

KÖZEL AZ IGAZSÁGHOZ

(Neki)

Itt a völgyek tág ölében – hegy-aggastyánok katonás

helytállással vigyázban figyelnek,

őrködnek: vigyázzák kódorgó álmainkat!

E mesés édeni tájon, s emlékeim szövetében tovább élsz,

lobogsz, s létezel, csak még

sebezhetőbben s még fájdalmasabban!

– Órákig elhallgatom, hogy zenél,

hogy dobol s kalapál vénülő ketyegőm

ha csak mandula-szemed

egzotikus romantikájára visszagondolok!

Pedig lassacskán ismét cseperészik az eső

s fellegekből az Idő jégkarmokkal szólítja

szememből könnyeim golyóit!

– Itt most minden élesen, tisztán megtalálható:

Gyilkosoknak való csönd, nevetésed huncut

echó-csendülése mint táguló,

menny-szimfónia, még mindig újólag meglep,

s körbe vesz! Hattyús lábad ikráit kellene masszírozni,

hogy méltón leróhassam előtted

végtelen nagyrabecsülésemet

– ha párnám ölelgető dombjaira fekszem,

titkon ütemes sóhajaidat,

szívdobbanásod válaszaival beszélgetek,

s nem tudhatom:

Vajon te is ugyanúgy szólsz-e hozzám

felbecsülhetetlen hűséggel,

bizalmasan? Emlékszel?

Mintha fülemülék hangján át azt mondtad volna

mennyasszonyként ünnepi pompával

s szónoki beszéddel tiszteljenek meg téged csoporttársaid,

barátaid s a lakodalmi népet – ne kell bonyolítani –

könnyedén magad mögött hagyhatod,

ha érzed s tudod, minden mi eddig fontos

s nélkülözhetetlen volt most abban a pillanatban,

részletek-mindenségében együtt örvend veled!

– Tudtuk mind a ketten, te nem említetted

s én szokásomhoz híven megfutamodtam

Te csókok áruló tüzében égtél tobzódva,

míg engem lelkiismeret-furdalás gyötört ezerszeresen,

hogy féltőn reszketeg elrebegjem:

Szeretlek, katicabogaram!

2.

A létezés igen-igen bonyolult, és különféle testi, fizikális adottságai közül fiatal tanárunk számára a kifejezetten testes alkat jutott. Mintha egy megállás nélküli, állandó jelleggel működő antenna, avagy hetedik érzék működött volna benne, ami szinte megállás nélkül leadta neki a legképtelenebb, nagy általánossággal előítéletekre támaszkodó tippeket. S valóban, ha egyszer ez a titkos adókészülék, melyet egyfajta belső, lelkiismereti hangnak is nevezhetünk egészen nyugodtan egyszer rászánta magát, hogy feladja némasági fogadalmát és megszólal, akkor aztán a legváratlanabb, a legképtelenebb helyzetekhez alkalmazkodott, és akkor be nem állt a szája!

,,Nézd meg magad! Tudod te, hogy hogy nézel ki? Mint egy ellustult, melltartót viselő, bögyös King Kong! Nem csodálom, hogy nincs még barátnőd!”

Egyetlen szóval a fiatalember túlzott feszélyezett, és meglehetősen gátlásos természete, és örök, önmagával szemben támasztott kisebbrendűségi komplexusa, és persze radikálisan negatív énképe mind-mind befolyásolta abban, hogy társasági együttléteket szándékosan hanyagolja, és lehetőségekhez mérten legmesszebbmenően el is kerülje.

Sőt, ha az embernek különleges adottságai lettek volna, mint afféle kissé el nem idegeníthető személyiségi jogai, akkor ő minden bizonnyal a láthatatlanság nemes adományát választotta volna, s emellett az is megfordult természetesen a fejében, hogy mi lenne, ha csupán terjedelmes árnyékával eggyé tudna válni, mert akkor nem kellene folyamatosan úgy mennie, és utaznia, hogy az emberekkel szemben – lehetőleg -, szinte kivétel nélkül mindig igyekezett az oldalát mutatni profilképével együtt a teljes fizimiskája helyett.

Különbözött a hírhedt nőfaló, nőcsábászoktól, akik csupán egyéjszakás kalandok keretében, mint becserkészhető trófeákat, de legalább is használati, és megvásárolható tárgyaknak tekintették a hölgyeket. A találó kifejezést talán az egyik irodalomtörténet professzora adta meg számára, amikor körülményeskedő Sziszifusznak nevezte, aki kétségtelen minden témában kísérletező kedvében kedvére, és boldogságára próbálkozik, viszont sajnos fölmutatható eredményt csakis valaki mással karöltve tud elérni! De talán az a megnevezés is roppant frappáns, és nagyon találó, hogy fiatal barátunk alapvetően sok esetben úgy viselkedett a többi emberrel – különösen a hölgyekkel -, mint Pán Isten erdejében az eltévedt szatír szőrös Marszüász, akinek csupán egyetlen bűne volt, hogy éppen akkor tért le hűsítő forrást iszogatni, mikor Poszeidón egyik leggyönyörűbb, tengeri nimfa-lánya éppen akkor fürdőzött, s kíváncsiskodó tekintetével szinte láthatta finom, törékeny, és roppant érzéki idomait.

Adoniszi, avagy hegyeket tartó Atlaszi erővel sajnos főhősünk egyáltalán nem büszkélkedhetett. Viszont minden tekintetben egy olyan átlagember benyomását keltette, aki tisztában van vele, hogy a halhatatlan romantikus széptevések, és betűk széplelkű bókolgatásának kora talán még el sem kezdődött, s így minden kínálkozó eszközt megragadott, hogy a hölgyekkel szemben lovagias udvariasságával kitűnhessen, és le is hengerelje a nők társaságát. Vele született, szinte megmagyarázhatatlan tulajdonsága volt viszont számtalan elsősorban lelki eredetre is visszavezethető rigolyája, és hóbortos különcködése, amivel egy időben még áldott szülei sem igen tudtak mit kezdeni.

A nők többsége viszont – ki tudja miért -, nemes tulajdonságok ide, és kifinomult etikettes modorosság oda -, sajnos egyáltalán nem érdeklődtek iránta, s főként a világhálón meghirdetett társkereső oldalakon történt bejelentkezések is pusztán csak arról győzték meg, hogy ha van anyagi forrása, akkor esetleg szoba állnak vele, de amennyiben azt adja meg a személyes adatlapján, hogy jelenleg sajnos állástalan történelemtanár, és még mindig egyedülállón lakik, hát igen – ez kétségtelen nem tesz csöppet sem jó, és elfogadható benyomást a szebbik nem körében.

Sajnos hányszor kell nap, mint nap szembesülniük az előítéletek támasztotta felszínes, és sokszor könyörtelen sallangokkal: miszerint csak a jóképű, a jó fizikumú, és afféle széplelkekkel vagyunk csak és kirázóan szóba elegyedni! Viszont senkinek – vagy csupán a nagyon kevés kivételeknek juthat csupán valóban eszébe azokon a ,,számkivetett hajótöröttek” sanyargatott sorsán eltöprengeni, aki önhibájukon kívül a szépet, és gyönyörűt istenítő társadalommal szemben egy kicsit mindig is hasznosuló  szolgai alázattal viseltettek mindenki iránt, aki csak egy eltévedt, tétován repdeső tekintetet akárcsak rájuk is elpazarolt.

 Kábik Kornél magas, termetes, vállas termettel rendelkezett, erősen már ritkuló sötétbarna hajjal, s meghökkentően túlzottan udvarias modorral. Arcán a pufók, és kellemes gödröcskéi mellett szinte mindig valami megfejhetetlen, titkos kisfiús mélabú, elrévedő, s töprengő szomorúság borongott. Arcán néhány kiemelkedő, markánsabb vonás, csupán annyi, hogy azért mégse egy kisfiúra hasonlítson. E férfias jellemvonás kivált akkor tűnt szembe jellegzetesen, amikor az ember szemközt állt vele, és belebámult azokba a sokat sejtető, smaragdzöld szemeibe, amik szinte kisfiús megbántott, és mélabús érzéseket keltettek, mindannyiszor homályosan fénylettek.

Kornél csupán csak ritkán mosolygott, mintha szégyellné, vagy legalább is önmaga előtt is titkolná az örömét, a pillanatnyi boldogságát, viszont, ha szája különös grimaszra görbült már mindenki sejtette, hogy legbelül a lelke rejtettebb, s talán titkoltabb mélyén határtalan boldogságban fürdik. Derűje ilyenkor rokonszenves volt, és ez a pillanatnyi kedveskedő jelenlét másokra is hamar átragasztotta. Nyíltsága, kedélyessége és derűje csupán csak otthonában volt nyilvánvaló, hiszen ott merte egyedül kimutatni, és mert a férfiak többségét a külvilág sajnos megrója érzelmeik nyílt, és leplezetlen mutogatásaiért, bőbeszédű szószátyár kedvét olykor semmi el nem vehette. Személyiségét még így is elkísérte valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan zárkózottság, megközelíthetetlen különcködés; kedvező talaj a legendákra.

Amikor még kezdő pedagógusi idejét töltötte, mint kezdő gyakornok, kifogástalan udvariassága miatt meglepően hamar népszerű lett a helyen, ahova kijelölték ,,iskolai szolgálatra”, és több fiatal hölgy kollegája is rokonszenves, s helyenként csalfa, árulkodó flört-pillantásokkal küldött feléje, és félreérthetetlen, ostromszándékának adott megingathatatlan, és elszánt jelzést, amikor páran minőségi csokoládékkal, illetve tengernyi mennyiségű gumicukorkákkal igyekeztek kedvében járni, miután sikeresen kipuhatolózták a gyenge pontjait. S miután egyéb mérvű káros szenvedélye, minthogy néha túlérzékenységgel reagált a külvilág bonyolult összefüggéseire – alig akadt, szívesen el is fogadta a felkínált édességeket, és ínycsiklandó nyalánkságokat remélve elfogadják őt, mint barátot. Jól tudta azt is, hogy a hölgyeknek sokkal érzékenyebb, és finomabban fókuszáló, halhatatlan lelke van, mint az erősebb nem képviselőinek, s épp ezért bókolásokkal, és széptevő vallomásokkal igyekezett megköszönni, és elnyeri a hölgyek bizalmát, és kegyét.

A nagy kor különbség szinte mindig is feszélyezte, pedig a XXI. század tízes éveiben az, hogy egy húszas éveiben járó hölgynek nagypapa korú udvarlója legyen szinte elfogadott társadalmi szokássá vált, illetve sokkal inkább az egyes emberek szemében váltott ki nem tetszést, de abban a kedvező pillanatban, amikor előkerültek az anyagi vonzatok, és tisztességes hozomány mintha a forrongó indulatok egyszerre megnyugodtak, és abban a pillanatban azonnal lecsillapodtak volna. Aztán elkövetkezett az a pillanat, amikor a sikeres hódítási praktikák keretében hősünket is meghívta egy elragadó korabeli ifjú hölgy vacsorázni, és ha lehet azt mondani, hogy szinte majdnem mindegyik férfi szívét a gyomrán át lehet a legjobban megfogni, akkor az adott főzőcskézni tudó hölgynek már nyert ügye is volt, csak ő ezt még csupán sejthette.

Ekkor Kornél, mint az etiketthez, és udvarias jó modorhoz nevelt emberke meghajolt, és kéz csókkal köszöntötte az ifjú hölgyet. És nem győzte elégszer szidni, becsmérelni magát, hogy miért nem vett egy csokor virág?

A hírek szinte futótűzként járták be jóformán az egész nyüzsgő méhkaptárként pörgő iskolaépületet, s mire Kornél imádott, idillikus álomképeitől átmenetileg szabadult egyes kísérletező kedvű hölgyemények nyugodt, és megelégedett szívvel ajánlották fel egy kis esti hancúrt, csakhogy lássák, hogy erkölcsi jelleme feddhetetlen, és ugyanakkor megingathatatlan.

Férfiasságának leggyönyörűbb, és önfeledt szabadsággal megáldott korszakát élhette harmincévesen, pedig messzemenően távol állt tőle a könnyelműség, és a csapodárság is. Egyelőre, amit már biztosan tudott a gyengébbik nem nimfáiról, az az volt, hogy főként a megnyugtató, és harmóniával kecsegető őzikeszemű hölgyeket kereste szüntelen kutatva, mint az a lakatlan óceánon eltévedt hajótörött, aki égető vággyal ki akarna kötni, de neki csupán az utazás bolyongása marad.

Ugyanakkor roppant csinosnak és kívánatosnak talált olyan meghökkentő, érdekes arcú, vagy jellemű tulajdonságokkal bíró nőket is, akik az adott társadalom számára kicsit mindig is a különállóság meg nem értett, avagy peremvidékére szorultak, és mélységes részvét fogta el, akárhány alkalommal valakit őszintén sírni látott, mert mindig is úgy gondolkodott, hogy a sírás, és a fájdalom egyfajta belső szükségleti önvizsgálat, amitől igaz ugyan, hogy a lélek csupán csak átmenetileg csillapszik le, de mégis abban a pillanatban a lehető legőszintébb, mert  valódi, sebezhető érzelmeit tükrözi, és mutassa fel a maguk nyers valóságában.

Érdeklődési köre azonban széles – elsősorban szépirodalommal szorosan összefüggő hobbijának köszönhető, és terjedt ki. Előszeretettel akár hónapokig is elbolyongott volna egy-egy igényesen, és rendezetten fölszerelt belvárosi antikvárium könyvespolcai előtt, mert amit kiváltképpen a mostani világból hiányolt az a meg nem értettség hiánya mellett az lehetett, hogy a régen elfeledett, avagy köztudatból már rég kiesett szerzőket nem nyomtatták újra, miután a kereslet irántuk is kihalófélben volt. Gyűjtő tervszerűségében a vadászat izgalma dominált, de emellett különleges, elrejtett kereskedői vénája is hamarjában felszínre bukkant, abban a pillanatban, amikor a pénztárnál fizetésre került sor, mert ekkor kedvére, szinte könnyed tréfasággal alkudozhatott a megkívánt könyvre.

Sőt, odáig ment, ha egy ritka könyvet dédelgethetett, akárcsak saját gyermekét, és amiből már csupán egyetlen példány volt szándékosan elrejtette a kevésbé feltűnő polcok eldugottabb, árkádjai között, és csupán akkor vette észre a biztos megsemmisülés jelenvaló bizonyosságát, amikor kutató szemeivel, és még inkább kérdező nyelvével rá nem jött, hogy az adott antikváriumos, aki tegnap még égre-földre esküdözött neki, hogy az adott egypéldányos kötetet senkinek nem adja el, másnap hamar meggondolta magát, mert az adott kötetnek híre-hamva sem volt. Ellenben, ha kivételes szerencséje szegődött a sarkába, és valahol ismételten fölbukkant az elveszettnek hitt könyv, abban a pillanatban, mint egy örökké követelőző gyermek, azonnal lázas, hajthatatlan kíváncsiság lett úrrá rajta, ami egyszerre kitöröltette vele az elmúlt napok keserű tapasztalatait, és azonnal az újabb vásárlás izgalmával ajándékozta meg.

Soha nem mert hazudni, de mégis, ha az adott illető jellemében fölfedezett valami nagyon helytelen és csúnya hibát, akkor finoman igyekezett, lehetőleg egyéb sérelemtől mentesen tudomására hozni, hogy vétkezett a jóízű szellem, és erkölcs ellen. Az áhított hölgyek halhatatlan szépségét is csupán versekben magasztalta, mert titokban attól tartott, hogy a hölgyek többsége sajnos lélekben még nem készült föl rá eléggé, hogy imádott adottságaik, és lelki fejlődésük kibírhatott volna egy nagyobbacska, iróniába vesző kritikát. Valóban szinte mindenkihez volt egy-egy áldottan kedveskedő szava, és száján készen csücsült az adott személyre kiszabott bók, de soha nem merte nyíltan, sok fül hallatára bevallani, hogy ez, vagy az a tulajdonság miért szép, vagy kellemes valakin, nemhogy fölösleges, és érthetetlen galibákba keverje saját magát. Igazság szerint eszébe sem jutott, hogy érzelmet, avagy szenvedélyeit nyíltan mások füle hallatára kiteregesse, mert szinte nem akadt soha olyan kínálkozó, vagy felkínált, magasztosult pillanat, melyben a halhatatlanság ígéreteivel egy kicsit is romantikus módon kacérkodhatott volna. Azt mondják, hogy a gátlástalanul, és valami titkos hamisságtudattal, mely szinte már az alattomosság önmagukkal való megalkudott tézisét képviseli az, aki maga kelletőn túlzottan vétkezni vágyó szenvedéllyel kimutatja mások számára nyíltan saját sebezhető érzelmeit tulajdonképpen önmagát árulja el az adott döbbenet pillanatában.

 Ősi titkok katerógiájának számít, hogy azt a felbecsülhetetlenül értékes, átlagembert, aki szerelmes versekkel, kísérletező vallomásokkal tiszteleg a hölgyek nemének miért igázzák le, vagy miért hajítják el, mint használt rongyot? Erre alig-alig lehetett volna biztosan állítható, egyértelmű választ adni!

 Kornél látván azt, hogy egy némelyik hölgy mekkora fontosságot tulajdonít az adott világhálós randi oldalon az anyagi keresetnek rendszerint a kitöltetlen rublikába csupán egyetlen foglalkozást jelölt épp ezért meg: ,,szabadfoglalkozású” – Aztán, hogy ez ténylegesen, és teljesen igazán mit is akart jelenteni, azt már a tisztelt oldalát meglátogató, udvarló hölgyekre bízta.

Egy ideig ez működött is, de amikor egyesek többen nyílt színvallással már egyenesen odáig merészkedtek, hogy ez több, mint egy sületlen tréfa, avagy nagyon rossz vicc, ártatlanságra ítélt hősünknek is kicsit engednie kellett a gátlásain, és a végén egy-két cirkalmas levélváltás, emailezgetés után töredelmesen bevallotta, hogy sajnos ő egy történelem tanár ráadásul egyszakos. Ez a munkával kapcsolatos egyesek számára túlzott fontossággal bíró foglalkozás egy idő után már mélységes levertséget okozott, mert azt hitte, hogy az adott hölgyek többsége csupán csak a soványka keresetére kíváncsi, s nem személyes jellemére, erkölcsi, emberi mivoltára.

Egyéni, - egyesek számára -, különcködő stílusa tulajdonképpen sohasem érdekelte igazán, és teljesen. Meggyőződésévé vált, hogy a hölgyekkel kivételek nélkül – pedig a trágár, és ronda beszédből is kitelt jónehány, és voltak kellemetlenkedők bőven -, kifogástalan, általában az angol úriemberekre jellemző viselkedési – és magatartási normákhoz idomuljon, és azokat kövesse, és kamatoztassa. Mivel utolsó gimnazista volt még, amikor ki tudja milyen ifjonti ambíciók vezérelték megpróbálkozott a színjátszással, és bár kétségtelen, hogy a tisztelt vizsgáztató direktor előtt szépen, ahogy kellett elcitálta a Tartuffe első felvonás monológját mégis kissé neheztelve már a legelső rostán megbukott, meglehet, csak azért mert énekelni, és zenélni soha nem tudott, és kicsit mindig is túlsúlyban szenvedett, amit a színi hallgatók többségénél egyáltalán nem tolerálnak, hiszen ki látott már kövérkés Dezdemónát, avagy pufók Hamletet?

De mivel Shakespeare halhatatlan sora között is kivétel nélkül szinte majdnem minden jelenetben fölbukkan egy kedveskedő, és balgatag bohóc így mi sem volt természetesebb, minthogy alapvetően magának mindig is ilyen figurákat képzelt el. Kétségtelen, hogy nagyon megdicsérték színészi képességeit, mellyel lehengerlő, és elementáris őserőt jelenített meg a színpad adott deszkáin, az alatt az alig tizenöt perc alatt, míg tartott felvételije, de amikor az adott direktor előszeretettel kezdte pedzegetni, hogyha esetleg nem sikerülne ez a vizsga, hová szándékozik menni?

Ő kissé tétován, de biztos tudattal felelte, hogy megpróbálná a pedagógusi pályát. S miután közölték vele a letörő kedvű ítéletet, hogy nem lehet színész, másutt próbálta megtalálni, és felfedezni saját magát, és kibontakoztatni még szunnyadó állapotában leledző képességeit.

Ugyanakkor azt is megértette, hogy az, hogy napi szinten – nagy egyetemességgel -, este fél nyolctól kezdve éjszaka tíz óráig hangsúlyosan valakinek kell, és szükséges hazudnia saját magát, az pontosan neki való foglalatosság lett volna, csupán csak azzal a fölöttébb hangoskodó, és kellemetlenkedő, illuminált állapotú, és nagyon bohém pesti éjszakával nem tudott megbarátkozni, és mit kezdeni. Kornélnak az, hogy hajnalok hajnalán, mint egy kifacsart krumplis zsák dőljön be az ágyba, hogy aztán másnap már újra kezdődhessen a kíméletlen robotmunka, ezt egy kicsit méltatlannak, és megalázónak érezte magára nézve.

Ezen a ponton véleménye halálpontosan egyezett az apja dédelgetett elképzeléseivel, aki mindig is hiábavaló, léhűtő bohóckodásnak tekintette a színészmesterség konkrét, és sarkalatos, minőségi elsajátítását, mert azt állította, és ebben senki emberfia nem tudta megingatni, hogy azok csak bohóckodnak, és csupán mindig egy állandó üzenetük van a világ számára: Az emberek legyenek mindig vidámak, és boldogok!

Törekvő, és kiapadhatatlan autodidaktikus fegyelemmel, és mohó kíváncsisággal Kornél előbb-utóbb igyekezett a maga nyelvére lefordítani a különféle költészeti irányzatokat, és saját kedvtelésére megalkotni alapvetően szabad verses verssorait, amit a legtöbb szerkesztő többsége kissé grimaszolva, és fejcsóválva fogadott megint csak, hiszen mint tudjuk sajnos már több mint kétszáz esztendeje a magyar fül alapvetően a rímelésre lett ráhangolva, és szereti csupán azt versnek nevezni, melyben a szavak kapcsolatai kellemes csilincselő összecsendülésre végződnek. Emellett megalapozta egy kis Pestszentlőrinci állami általános iskolában hírnevét, és még bimbódzó, közkedvelt karrierjét, és tovább csiszolgatta magában különcködő, kissé a világ zajától elvonult stílusát.

Talán az érzések is, mint minden más az adott életösztön könyörtelenségével születnek, mint hó az eget befödik a szívet?

Hősünk csöppet sem mint megszokott, avagy túlzottan is vonzó, romantikus lovagként gázolt volna a szerelemben, csak kissé másként, és talán máshogyan próbált viszonyulni, és elfogadni a létezés alapszabályait, mint mondjuk a nagyobb átlag.

Egy időben, amikor még elfogadható, és megfizethető volt a színházi belépőjegy rengeteget járt főként a színház kulisszái mögé, mert roppant kíváncsivá, és érdeklődővé tette, hogy hogyan működik a földbe süllyeszthető súgósarok, illetve a művészbejárónak is becézett, kisebbfajta fülke, amin át – az avatatlan szemek -, először csodálkozhatnak rá egy-egy közkedvelt színész botladozásaira, amit hősies küzdelmet folytat avégett, hogy egyáltalán még épségben közelíthesse meg az adott színpadot, legalább is, amikor játéka következik!

Kicsit nehezebben barátkozott, mint a rokonszenvesebb művészemberek, de ha egyszer valakit megkedvelt igyekezett múltjának főbb sarkalatos gócpontjait megtárgyalni vele, mert mindig azt szerette volna, ha a másik ember tisztában van azzal a belsőséges folyamattal, mely a múltat is felvállalva alakítja ki az emberi jellemeket. A főváros éjszakai, kissé bohém, és illuminált közegállapotát megvetette, mert soha életében a boldogságot nem a poharak fenekén kereste, egyébiránt azonban tökéletesen tisztában volt, és el is igazodott a nyüzsgő város életében.

Önkéntes, introvertált száműzetése talán még inkább nyilvánvaló, és még intenzívebben érvényesülhetett volna, ha nem ismerkedik össze leendő jövendőbelijével, akivel tökéletesen megértette, és el is fogadta terhesülő rigolyáit, és kisebb-nagyobb különcködő hóbortjait!

A SÁNTA EMBERKE

A kora reggeli órák egyikén, amikor a normálisabb emberek még jócskán alszanak, hogy aztán üdítő, felfrissült kedvvel imádott, rajongásig tisztelt, és halhatatlan kedvesükkel keljenek egy jobb lábára sántikáló, kicsit e világi emberke, aki két méter híján meghaladta a közel két méteres magasságot, és aki – mivel különösebben mindig gyilkos humorral, és heccelődések géppuskatüzében találta magát, amint csak rátértek pufóksága, és rendhagyó túlsúlyos természetére, pszichológiai szempontból bizony tökéletesen megérthető, és helyben hagyható a tény, miszerint: különöképpen egyáltalán nem szívlelte az embereket, de ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy gyűlölte is volna őket, csupán a dolgok összefüggéseihez, és minként való történéseihez sajátságos, és egyénieskedő, már-már piperkőcökre jellemű módozatokon keresztül állt hozzá!

Amikor, mint szokásos a reggeli hat húszassal készülődött hozzá, hogy a lelketlen, és parttalan, elhagyatott busz végállomásról mint rendesen munkába igyekezzék, már annyira elviselhetetlenül égetőnek, és izzó katlannak találta a sütkérező napfényt, hogy a rajta lévő ruhában jóformán egész teste, mint aki kiadósan szaunázik, hogy ezzel mérsékelhesse az esetlegesen fölszedett kalóriák tartalmát – egy kiadósat szaunázott, és minden csatakos, verejtékező mozdulata meg is látszott rajta. Gyomra kisebb egészségügyi rendellenességet mutatott, mert néhol heves görcsök törtek rá, néhol pedig általánosságban, és kíméletlen kedvvel kerülgette a hányinger: ami annál meglepőbb volt - tekintettel reggelire tényleg csak a szükséges kalóriákat vette magához: kakaós pelyhet fokozottan sok tejjel, mert így szerette meg, illetve ehhez társult még egy nagy bögrére mérsékelt tejeskávé, amiben külön nem tett soha cukrot, mert így is szegény a kalóriák seregeivel küszködött.

Esőkabátját, mely sokkalta inkább volt egy surranó lepel gondosan, és körülményesen magára öltötte, mint valami kiszuperált szuperhős, kapucínerszínű aktatáskáját pedig, ahogy szokta felelősséggel a hóna alá szorította, hogy a benne lévő értékes holmiknak még véletlenül se kellhessen lábuk. Szinte minden ruha egészen különösen feszült, és a pattanásig hevült ezen az emberen, mégis talán éppen ez a kellemetlen feszítettség lehetett egyik vonzó tulajdonsága ennek a kicsit sántikáló, szemlátomást önmagán elmélkedő emberkének, aki még akkor is kellemetlen kedvvel verejtékezett, amikor odakint barátságtalanabbra fordult az idő. A sántikáló Hephaisztosz – hogy egyesek, kivált a sokat kellemetlenkedők tábora sokszor emlegette -, egykedvű beletörődöttséggel vette tudomásul, hogy neki az életben több babér: karrierépítési lehetőség, kocsi, lakás, csinos asszony – félő, már aligha teremhet, és mintha ki akarta volna számítani a körötte lévő, állandó jelleggel közbeavatkozó végzet képletét, mindent igyekezett úgy csinálni, hogy az még véletlenül se legyen véletlen, és előre be nem kalkulált, sokkal inkább szigorú, szabályok szerint való! Már az idegrendszere is viszketésnek indult, ha az adott busz, amire oly sokáig, és hangyaszorgalommal várakozott kora reggelenként akárcsak egy-két percet késett, mint azt az eredeti menetidő szavatolta volna. Lassacskán mindenkiből elege lett, hogy amikor kellő rendszerességgel betért kedvenc antikváriumába az eladó szinte mindig egy füllentéssel intézte el neki, hogy az adott, megkívánt kötetét holnapi napig félrerakja, és átveheti, aztán amikor másnap visszament rendszerint beütött a krach, mert mint kiderült az adott könyveket a mohó, és kissé haszonleső árus rögvest eladta egy arra érdemesebb kuncsaftnak, s amikor megkérdezte, hogy hova lett az adott könyv, - a válasz rendszerint már előre meg volt konstruálva: - Igazán sajnáljuk tisztelt uram, de a másik vevő többet ígért érte! – S amikor ehhez hasonló szemtelenségeket kellett végighallgatnia, önmaga is úgy érezte, hogy valahogy odalett az adott nap előre kikészített, és megrendszabályozott, jó hangulata.

Ahhoz is hozzászokott lassacskán, hogy vele szinte mindenki barátságtalan, és rendszerint kedvetlenül közönyös, vagy mogorva természetű volt, pedig nagy busmanszemöldöke ennek éppen az ellenkezőjét volt hivatott ellensúlyozni. Az adott munkahelyén a portástól kezdve a legegyszerűbb takarító személyezetig mindenki kedves és udvariasnak mutatkozott a felszín felett, csupán akkor mutatták ki a foguk fehérjét, amikor a sántító Hephaszisztosz munkaidő után távozott a közelükből.

- Te hogy ez hogy hozza a lábát! Nem játszik rá egy kicsit? – találgatták emberekre jellemző kíváncsisággal többen is.

- Á! Ugyan! Szerintem ez az ember csak szenved valamitől, mert egész nap úgy bolyong céltalan az irodájában, akár egy kódorgó kísértet. – vélték azok, akiknél sikeredett kicsalogatnia a szánalom szikráját.

Ő szinte mindenhez gyorsan, és alkalmazkodón hozzászokott, de valami aprócska fullánkos gáncsoskodás – mely mindig is jellemezte szinte gyilkos öntudatoktól vezérelve az embereket, titkoktól terhesen ott lebegett láthatatlanul feje felett a levegőben. Mint egy bosszúáúlló Damoklész-kard, mely edzett acéljával csak arra vár, ha végleg lesújtson.

S mivel sohasem volt még párkapcsolata: igaz hogyan is gondolhatott volna rá? Elvégre testének legalább nyolcvan százalékát, mint egy modern kori, őserdei Robinson sűrű, már-már bozontszerű, dús szőrszál borította, még a háta közepét is. Általános iskolás korából éppen így maradhatott rajta a gúnynév: Sündisznó! Egyszer aztán fordult a kocka, mert – főleg édesanyja miután már a családban kezdett mindenki szépen fokozatosan a megállapodás, és a családalapítás göröngyös ösvényére lépni elhatározta, hogy minden követ meg fog mozgatni, ahhoz, hogy a fiának egy rendes hölggyel kapcsolata legyen, amiből esetleg, feltéve persze, ha jól összemelegedtek gyerekek is születnek majd!

Így esett, hogy a sántikáló, félszeg, és világ életében mulyasági komplexussal megáldott főhősünk egyszer csak azon vette észre magát, amint a világháló segítségével próbált híreket, és értesüléseket szerezni régen eltűnt ismerőseiről, hogy egyik honlapon – mely előszeretettel párkereséssel is foglalkozott -, az ő fényképes, bemutatkozó oldala jelent meg a képernyőn.

- Hát ez meg mi akar lenni?! – csattant fel, hirtelen fölforranó idegességében, amit még az apjától örökölte. Aztán közelebb is megnézte, és alaposan áttanulányozta a róla megszerkesztett oldalt, és rájött, hogy talán nem is annyira szörnyű ötlet, mit azt előre gondolta.

Nemsokára több hölgyvendég is már jó előre jelezte, hogy szimpatikusnak, és megnyerő jelleműnek látták a honlapját, és a fényképe sem annyira rossz, mint azt eredetileg gondolta, így szívesen megismerkedésének vele. ,,De vajon melyiket válasszam?"”- töprengett el a sorsfordító kérdésén, ami azért is lényeges, mert a többi résztvevő hölgyet már nem akarta megbántani, annak ellenére, hogy nem ismerhette őket!

Aztán egy-két sikertelen randevúzási kísérlet után – ahol az udvariasság egészen elképesztő, elsősorban lovagi típusú rituáléinak szinte összes kelléktárát fölvonultatta: udvarias meghajlás, kéz csók a hattyúkézfejekre, illetve székkihúzások a hölgyek előtt stb. – ez mind előnyére szolgált, azt azonban azt már maga se hitte volna, hogy amikor versekkel próbálta ostromolni a szebbik nemet rendszerint egy kellemetlenül égető arcpofon lett a befektetett bizalom megelőlegezett válasza. De ugyanakkor az is megtörtént, hogy testi fogyatékossága ellenére, akadtak egészen kifinomult hölgyek is, akik szívesebben elbeszélgettek vele, mint az éppen Adonisz-testű, sudár, vagy éppen csupa izom férfiakkal: pedig mint azt említettük kissé mindig is esetlenül mozgott a nagyvilágban. Nemsokára ezt is sikeresen átvészelte és fesztelenül, és mondhatni gördülékenyebben beszélgetett a legszebb hölgyekkel, akikkel ez idáig valaha is összehozta őt a jószerencse. De ez a jó érzés sokkal inkább az önmagába vetett önbizalmát sínylette meg, és csak még gyanakodóbbá, és elfogultabbá tette őt.

Szépen beszélt, igyekezett mindig bókolgatni, és romantikus közhelyeket használni, és egy idő után szinte mindig azt kellett, hogy tapasztalja, hogy az adott beszélgetés fonala valami miatt megakad. S ha már nem volt több beszédtéma aznapra rendszerint, védőburkot növesztett maga köré, és aznap már csupán egy félmondatokra volt hajlandó beszédbe elegyedni. De soha nem engedte meg magának, hogy fenyegetően szembehelyezkedjék mások véleményével, saját, egyéni véleményét igyekezett mindig saját magának fönntartani! Egyszer egy étteremben véletlenül az adott hölgyemény – akivel történetesen randevúzott -, leejtette merő véletlenségből a villáját, amit ő szó nélkül gáláns lovagiasság mellett igyekezett visszaszolgáltatni, de a mellette lévő asztalnál valaki gyilkos megjegyzést tett rá, és ráadásul szarkazmussal fertőzötten, és roppant harsány hangon: - Ne, nézzék ezt a nyomorékot! Ez is egy ilyen csinibabával kezd! Vajon milyen kölkeit születnének?!

Megpróbálta a füle mellett elengedni ezt a roppant ellenséges megjegyzést, ahogy édesanyja is mindig igyekezett erre nevelni, de nem sikerült, mert a saját testi hibájára figyelmeztette, és így hátrafordult a székében és csak egy ellenséges, villámló tekintetre futotta tőle, no meg arra, hogy úgy meghajlította az adott fémkanalát, hogy az úgy meghajolt, mint egy könnyed napraforgó, és a végén ketté is tört. A hölgy ezt roppant vonzónak találhatta, mert ellenállhatatlan bájosság mellett elmosolyodott, és titkokban az asztal felett részvéttel megszorította göcsörtös, tölgyfaméretű, ormótlan, szőrös kezét.

Másnap mint rendesen a szokásos hat húszassal igyekezett volna a munkába, és már vagy fél óráig várt a buszra, amikor egy kellemetlenkedő utas kiszólt az összetorlódott tömegből, melynek zsibongó, méhrajszerű hangzavarja általános méreteket öltött már a kora reggeli órák folyamán.

- A busz jelentősen késni fog, mert súlyos baleset történt! – s abban a pillanatban, amikor ezt hangosan, piperkőcök szereplési vágyával fűtötten kimondta az egész zsibongó tömeg, a mintha megjuhászodott volna csendesen szállingózni kezdett, és mindenki igyekezett más útvonalat választani, hogy lehetőleg több időt már ne késsen a munkahelyéről.

A sánta emberke a szokottnál is idegesebb, és feszültebb lett ezen a verőfényes, napsütéses napon, mert fogalma sem lehetett arról, hogy hogyan is fog a munkahelyére eljutni, és vajon még milyen emberi mértékkel elfogadható indokot tudna kitalálni a főnökének, hogy mi lehetett a jelentős késésének eredeti, megfellebbezhetetlen oka? Aztán a kegyes sor úgy hozta, hogy egy feltűnően elegáns, és roppant előzékeny hölgy – akinek feltehetően széles baráti kapcsolatai lehettek -, megállt mellette a buszmegállóban, és kiszólt egy vadonatúj autóból:

- Jó reggelt öreg harcos, elvihetem? – s leírhatatlan bájjal mosolygott. Gyönyörű barna láng gombú szemében különös tűz égett, és a szeme alatt apróbb táskák tanúsították, hogy kicsit nehezebben sikeredett az éjszakája, mint várta volna, de a kávémennyiség mindig kéz ügyében volt, és most is segített.

Mit volt mit tenni, több időt már igazán nem veszíthetett.

- Igazán nem is tudom, hogy köszönjem meg! – megpróbálta magát, mintha csak egy óriás szardínia lett volna egy aprócska konzervdobozszerű kaszniba beletuszkolni, kicsit ormótlanul, és nehézkesen sikeredett a dolog, mert a sánta Héphaisztosz bizony tekintélyes mértekkel rendelkezett, és emellett sánta lábát is úgy kellett maga után vonszolnia, mint akár egy sebesült hajótörött. De sikeresen megoldotta, és amint becsukódott mögötte a nyitott kocsi ajtaja a csinos, fiatal hölgy akkora gázt adott, hogy enyhe lefolyású hányinger kerülgette a gyomra tájékán.

- Hogy érzi magát drága uram? Már sokat hallottam önről a barátaimtól, és bocsássa meg, de nagyon szerettem volna már önnel megismerkedni! – bökte ki nagy nehezen, mintha harapófogóval húztak volna minden egyes szót ki a hölgy, akit szemlátomást kissé lázba hozott s sánta emberke fizimiskája.  

A sánta emberke hirtelen köpni-nyelni is alig tudott, hogy egy ilyen földre szállt, megmentő, angyali szépség, mi a csudát akarhat egy ilyen magafajta nyomoréktól?

- Oh! Hát ez ne haragudjék meg, de kissé meglepő, rám nézve! – szabadkozott.

A fiatal, roppant csinos hölgy őzikeszemekkel, ellenállhatatlanul mosolygott: - Megkérdezhetem, hogy miért?

- Kegyed bizonyára már észrevette rajtam a testi rendellenesség kisebb-nagyobb tüneteit, és vészjeleit! Igaz?!

- Kérem, tisztelt uram! Engem otthon mindig arra tanítottak, hogy a jellemet próbáljam megismerni, és ne azt ki hogy néz ki.

A sánta emberke bizony még mindig nehezen akarta elhinni, és sokat kételkedett abban, hogy vajon az egzotikummal megáldott hölgyemény igazat mond-e tudat alatt, avagy hazudik, de mivel közel már fél órája bent kellett volna lennie a munkahelyén, amilyen gyorsan csak tudott mobiltelefonján megeresztett egy rövidke beszélgetést.

- … Halló, halló! … Igen, én vagyok, kérem! Legyen szíves szólni kérem, hogy ma nem tudok sajnos időben bent lenni, mert forgalmi dugóba keveredtem. – S ez most igaz állításnak is tűnt, de a vonal túlsó felén egy acsarkodó hangra lettek – legalább is azok figyelmesek, akik hallótávolságon belül voltak -, ami viszont fölöttébb kellemetlen, és kíméletlen könyörtelenséggel azt közölhette az adott betelefonálóval, hogyha már késett, akkor ennyi erővel másnap már be sem kell fáradnia!

- Minden rendben van kedves uram? – vetett egy figyelmes és aggodalmas pillantást a hölgy főhősünkre, akit szemlátomást roppant összetört lelkiekben, hogy a főnöke ennyire képtelen az elfogadható empátia szikrájára is.

- Köszönöm kérdését, drága hölgyem! Azt hiszem, hogy a főnököm titkárja épp az imént közölte, hogyha nem vagyok ott rögtön, akkor már holnap nem is kell bemennem!

- Azért csak nem annyira rémes a dolog, vagy talán igen?! – próbálta a legjobb hangulatot megragadni arra, hogy le lehessen olyan elveszett a helyzet.

- Talán minden rendben is lesz, feltéve persze, amennyiben még beérek!

Ezt már nem is kellett volna mondania, mert a hölgy – kiváló, és bravúros vezetési tudományának hála a kis, komfortos autócsoda úgy meglódult, hogy röpke – alig húsz perces időcsúszással már ott is voltak a kívánt helyen.

- Itt volnánk!

- Igazán nem is tudja kedves hölgyem, hogy mennyi mindent segített! – hálálkodott, mert magán is érezte, hogy vele még soha nem fordult elő ennyire kellemes szituáció, és épp ezért el is pirult idegességében.

- Ugyan kérem, minden jóravaló ember megtehette volna ugyanezt, ha valóban akarja! – felelte. – De, kérdezhetek öntől valamit? – mint kissé kellemetlen, és oda nem illő szokás megropogtatva tördelni kezdte törékeny, és finom ujjperceit. – Ha lenne egy kis ideje, nagyon szívesen meghívnám önt valahova, hogy egy kicsit többet megtudhassak jelleméről! Na, mit szól hozzá?!

-Hát, én nem is tudod, így elsőre, hogy mit is mondjak, tudja nekem még rengeteg munkám volna mára is, de kérem ne értsen félre, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem fogadnám el egy ennyire kedves, és rendkívüli hölgytől a meghívást. Ennek örömmel eleget teszek! Volna esetleg egy tolla, vagy ceruzája, egy papírcetlivel, mert akkor szívesen megadnám önnek az elérhetőségeimet! – motyogta, ami kivált akkor volt sajátja, ha olyan helyzetbe került, amit nem tudott érdemben megfelelőképpen kezelni.

S a hölgy már nyújtotta is feléje mosolyogva, és szívében hálálkodva a ténylegesen is nyúlfarknyi cetlit, ugyhogy jobb is volt, ha hősünk megpróbál kicsit takarékoskodni az adott hellyel, mert ormótlan, hatalmas betűivel, amikkel rendszeresen írt, félő volt, hogy nem vérnek ki a kicsinyített papírkadarabon.

- Tessék parancsolni! Így megfelel! Nagyon sajnálom, hogy ennyire gyerekes, és ennyire ormótlan nagybetűkkel tudok csak írni. Haragszik?! – csorgott róla frusztrációjában a veríték.

- Ugyan már miket beszél drága uram! – s tudatos ötlettől vezérelten arcon puszilta de nem feledkezve meg, hogy szájfénye nyomokat ne hagyhasson.

- Köszönöm, hogy megtisztelt azzal, hogy elhozott, és hogy beszélgethettünk egy kicsit! – kiszállt.

- Részemről volt a szerencse! további minden, jó, viszontlátásra. – s ismételten kissé megcsikorgatta a gumikerekeit, majd elviharzott.

Abban a pillanatban, amikor a hölgy eltűnt autójával a következő fordulónál, és kereszteződési lámpánál a sántító emberke rájött arra, hogy azért lehet abban valami, hogy talán nem ártana, ha egy kissé modernizálná, és fölújítatná a ruhatárát, hiszen kétségtelen, hogy a retró stílust még most is sokan kedvelik, és népszerűsége nem sokat változott az évtizedek alatt, de az igényesség megköveteli a stílusokhoz való kisebbfajta alkalmazkodást; persze, amennyiben az embernek van hozzá elegendő pénze.

S egyszerre most eszébe jutott Hugó a párizsi Notre Dame regénye, és benne szegény púpos harangozó Quvazimodó! – Most egyszerre úgy érezte, hogy elfogja a szégyen, és a kínzó lelkiismeret-furdalás, hogy mind ezidáig még soha semmiért nem állhatott ki, és nem emelhette fel a saját, egyéni szavát, pedig ahogy mondani szokták alkalom, és lehetőség már jó tíz éve is lett volna elég, csupán a határozott, és karakán föllépés hiányzott. Megnézte magát egy útba eső, látszólag poros, és kihalt kirakatüvegben és rájött arra, ha egy kicsit megpróbálna tán egyenesebb tartással közlekedni, és picit behúzná hasfalát, egészen elfogadható külseje lehetne. Megállott, körbenézett, majd leült egy padra. Előtte egy behorpadt aszfaltszakadék tátongott, amit több mint valószínű, hogy a buszok, és a teherautók jócskán megterhelt súlyai okoztak, és most a kisebb nyári záporok következtében az apróbb esőcseppek is jelentős patakokká duzzadtak benne. A semmiből hirtelen föltűnt egy busz, és miután észre sem vette, hogy az adott buszmegálló padjára ült le egész öltözékét, és öltönyét is beterítette a hatalmas sárrá vegyült tócsa, és locspocs. Mindig is emlékeztetnie kellett önmagát, hogy az élet az előre kiszámíthatatlan megpróbáltatások sorozatából áll, ezért soha nem engedte meg magának, hogy nyilvánosan sírva fakadjon, hisz erre volt a fürdőszoba magánya. Most azonban keserves sírásra fakadt, és az utcai járókelők érthetetlen, egyesek bamba közönnyel csak csodálkozva figyelni tudták, hogy egy felnőtt embernek is lehetnek őszinte könnyei! Most ebben a pillanatban olyan szánalmasnak, és senkiházinak gondolta magát, amilyen talán nem volt eddig életében. Maga elé nézett és meglátott egy csonka törzsű kis fát maga előtt: a gyökere szinte teljesen kiállt a földből, mert kimosta a rengeteg sok eső, de a viharok, és a természeti megpróbáltatások ellenére ki tudni miért megedződött, és meg is tekeredett. Ott pompázott rajta több madárfészek is, illetve recsegő ágaik előszeretettel látogatták a méhek, akik virágokra szálltak rá, hogy mézet gyűjthessenek, mielőtt ősz lehetne.

Ekkor belebámult az egyik kirakattükörbe, aminek kitört, és ezáltal fölsebzett ablaküvegei szinte még az egészségesebb fizimiskájú emberekből is másodpercek alatt visszataszító, torz figurákat faragtak, majd levonta a tanúságot:

- Igen, kicsit sánta vagy te bús melasz Hephaisztosz, de megnyugtatlak, hogy a többiek, és a világ sem egészen tökéletes! Sánta is vagy, s ez sem kérdés, de tény. De talán ez így van rendjén, mert csak akkor nyílhat fel mások szeme is, ha meglátják a másikban a különbségeket, a különlegességeket, amik egy napon értékessé válhatnak.

Ez a mai nap különben sem volt annyira rossz, s ami talán a legfontosabb találkoztál végre egy ragyogó, ifjú hölggyel, akit csak te érdekelsz, és nem a testi nyavalyáid.

A sántikáló emberke ült még egy pár pillanatig a padon, szomorkodott, és hullatta gazdagon könnyeit, majd rájött arra, hogy föl kell állnia és folytatnia kell tovább, de nem az önsajnálat, és csöppet sem a szánalom útját, de talán egy második lehetőség kezdetét, ami most jelenleg még kialakulófélbe volt, s most úgy vágyott arra a fölbecsülhetelen jellemű, fiatal hölgyre, aki beengedte a kocsijába, mint egy megváltás reményével kecsegető kézre, melyet gyengeségében, és elhagyottságában bármikor megszoríthat!        

LEGNEHEZEBB DÖNTÉS

Az volt a legkeményebb: Berendezkedett csillagszemekben

lélek-kontinenseket meglátni,

felfedezni! Megszokott sallangos,

rizs-beszédektől mentesülten őszinte telepátiával is

szerelmesnek lenni elveszett tévhitbe:

Valahol boldogok lehettünk! Jól körbekerített börtönfalak,

álarcos takargatott mosolyok leplezve arcomon az ős-kitaszítottságot!

Behegedni vágyó sebek, balzsamos-szavak ellenére sem gyógyulgatnak!

Az volt a legkeményebb: Osztály elé állni kitárt,

felvállalt páncélos eszmékkel, az Igazságot

is vallomásra bírni miközben röhögve torzsalkodtak feletted

az erkölcs-ítélet nevében!

Szemek boltozatán ekkor csillogni látszottak

a megbocsátás együtt érző gyöngy-függönyei.

– Könny hullott árkokba, száj-szakadékok partvidéke

is már nehezen bitorolt

nevetést, s a szomorú beletörődöttség is meghasadt fájdalmában

a lélek borostyánfátylán át burjánzásnak indult a fájdalomban!

Az volt a legkeményebb: Hajszolva erőltetni a jogosan tudott

reménytelen szerelmet,

miközben mindkettőnk biztosan tudta:

nem ismertük még eléggé a másik gyengéit,

rejtett titkát, s hibáit!

Egy félszeg kisgyerek vidított fel naponta könnyező arcomat:

Tékozló bolond rab-álmait! A ragaszkodást szívből szőve,

ami csak sajátja lehetett!

Az volt a legkeményebb: Bamba boci-szemekkel tűrve

bámulni a beteljesületlen csókokat,

titkos megcsalatást, alkonyi-ajkak csók-ítéleteit

egyetlen szívdobbanásban,

mintha az ki felfedte volna igazságait előtted,

csak örökké hazudott volna: minden egyes szava vétkező

Szív-törésnek hatott!

– Meghátrálni soha nem létezett plátói kapcsolatból,

s kezdi újra minden elhibázott baklövést az éretlen fiatalságnál!

Mégis tudni, hogy önmagadhoz ragaszkodó szigorúságodban

a szeretettel biztosan megváltottál valakit!