TANÚSÁG

 

 

- Az idő rövidségét szerintem nem kell szégyellni! – mosolyodott el azzal a semmivel sem összehasonlítható, kicsit titokzatos, és mégis különös e világi, elegáns mosolyával az öregember, aki már sok háborút, világégéseket, és számtalan emberi konfliktusokat megélt, és mégis megőrizte egyedi, és hamisíthatatlan humorát.– Még hogy szörnyen rettegtek a jövőtől, no meg a lebírhatatlan, kibírhatatlan öregségtől, amit még az élet tartogat nektek! Megmondjam mik vagytok? Nagy buták lányaim, fiacskáim! Sok szép dolgot kaptam tőletek, és sok szépségeset hallottam felőletek s mégis a létezés teljességét soha sem tudtátok eléggé kihasználni, kiaknázni, és élvezni, mert egyetlen dologra nem jöttetek rá: az élet azért szép, mert minden egyes nap megtaníthat választhatón, bölcsen, és őszintén valami újra, egyedi dologra, emberek tekintetébe fúródott történetekre, amit ez idáig hanyag, és könnyelmű módon, megfeledkezve elfelejtettetek magatok is! - Bölcsen, mint egy filozófus, aki nem viselt se bajuszt, se kunkorodó, őszes szakállt csupán csak a két oldalt volt ezüstözött dérrel a haja, hátradőlt kedvenc karosszékében, és hintázott egyet megunhatatlan kedvvel.

Figyelemre méltó volt ebben az egyszerre fejedelmi, és mégis kisemberi pózban, amire talán valóban csak az igazán tapasztaltak képesek!

- Figyelemre méltó – folytatta megkezdett gondolatait, mintha csupán figyelmetlenségből kellett volna megszakítania. – Ti azt hiszitek, hogy az élet csupán születés és halál? Pedig születni bármelyik pillanatban meglehet, és a fölbecsülhetetlen életeteket is percek alatt elveszthetitek! Szerelem, öröm, vidámság, és kétségbeeséssel úgy bántok adakozón, és könnyelműen, mint a kismacskák, akik ha már nincsen a csuporban elegendő tej elégedetlenkedve saját magukat, és egymást is karmolásszák! Nem is gondolkodtatok még azon, hogy milyen rövid az élet az örökké tartó zsörtölődéshez, a folyamatos morfondírozásotokhoz, hogy: Mi lett volna ha másként, máshogyan történnek dolgaitok?

- Ha visszanézek sokat látott, és tapasztalt életemre én egyetlen pillanatot bánok, hogy nem tudtam méltón versekbe fogni azt a felbecsülhetetlen, egy, és örök pillanatot, mikor egy rendkívüli hölgy úgy nézett rám, mint asszonyom első találkozásunkkor! - soványka, megbocsátható, és érzelmes könnycsepp gördült végig szikár, pofacsontján, amit az izzó nap tűzgolyója felé tartott. – Ha látom dédelgetett, aztán később sokat űzetett, és gyávának mondott gyermekkoromat, még most is az ifjúság el nem múló kötetlen fiatalsága, és kedves játékossága csap meg!

A fiatal társaság egésze mély, és elgondolkodtató hallgatásba dermedt, ahogy megfigyelhették ezt a sokat tűrt, és szenvedett, és mégis bölcs öreget.

- Megmondom nektek őszintén – itt vett egy mindent meghatározó, pontos lélegzetet -, én nem is hittem volna, hogy ennyi ideig fogok éldegélni! – ez most mégis úgy hangzott szájából, mint akit mérhetetlenül elviselhetetlen lelkiismeret-furdalás környékez, és kísérget, mert nem sikerült számba venni eddigi földi dolgait.

- Azt mondjátok ti, hogy haverok, buli, meg az a sok szórakozás, igaz-e? – titokzatosan mosolygott. –De én mondom, nincsen annál halhatatlanabb, és fennköltebb, emberileg is átélhető, és megélhető érzés, mint amikor saját esendő gyengeségünk tudatából fölrángat minket, és felemelt fejjel kiragad egy felbecsülhetetlen és nemes hattyú-kéz!

Kortyolt egy keveset előre elkészíthető bodzaszörpjéből, mely most a nyári kánikulai hőségben, a verejtékeztető izzasztásban most kifejezetten üdítően hatott, és nagyon jól esett.

- Én azt mondhatom, hogy nagyon szerencsésnek érezhettem magam, hogy egy ilyen magamfajta emberben egy földre szállt angyali hölgy meglátott valami mondhatatlanul értékeset, és hogy velem akart lenni mindig! – hangja érzelmes tónusokat öltött, lévén nem régiben vesztette el áldott asszonyát. – Sohasem feledtem azt a napot, az idő épp olyan mézsugárban folyt szét, mint éppen most, és szinte mindenkire kínzóan rátelepedett a tompa öntudatlanság. Délután fél egykor – az ebédszünetben találkoztunk -, amit a hölgy kínzó, és kellemetlen fejfájásra hivatkozva éppen igyekezett hordozható, kis telefonján bejelentve lemondani, mikor megjelentem, és jól végezhettem a dolgomat, mert késő estig együtt voltunk.

Elmeséltem neki kicsit önzőn, és egoistán meghurcolt, és sokat szenvedett életem egész történetét, és a sokat tűrt múltam emlékeit, és ő engedelmesen csak figyelt, és hatalmasra kitágult szilvanagyságú, sötét szemével engem bővült, és átszellemülten csak figyelt; ekkor volt a legcsodálatosabb, és roppant vonzó, mert ki merte villantani emberi sebezhetőségét, és kíváncsiságát is, hogy ti. az adott pillanat fogságba ejtette. Nem mertem megfogni a magam kissé hebehurgya, félszeg, és csetlő-botló pojáca módján szépen ívelt, törékeny, aprócska kezét, erre kissé közelebb hajolt hozzám, és kezemet ő szorította meg legelsőként. Másnapra ő sajnos nem ért rá – hiszen elfoglalt, munkába igyekvő emberek voltunk mindketten, így esett, hogy romantikázásra megmaradtak a sovány idejű hétvégék. Persze egész héten nem akadt egyetlen pillanat, vagy fölszabadított perc sem, hogy ne éppen őrá gondoltam volna szüntelen, és hogy a fölsorakoztatott percekben vajon mit is csinálhat, és öntudatosan csak abban reménykedhettem, hogy valahol messze távol, talán ő is éppen így tesz! Már szinte megbolondított, és megrészegített a tudat, hogy talán azért nem találkozhatunk többet, mert nyílt kártyákkal játszottam, és őszintén mindent föltártam előtte: sajnos már a legelső pillanatban. Aztán eléggé hosszú ideig csupán a világháló segítségével tarthattuk az összefüggő, és most megkezdett kapcsolataink, és talán magunknak sem mertük még bevallani, hogy a távolság csak még erősebbé kovácsoltak kettőnk között az a láthatatlan, és lenyűgöző szövetséget, amit az összetartozó szívek köttettnek egymással.

S azon a bombázó napsugaras délutánon végre megértettem, hogy én úgy szeretnék valakihez tartozni, mert jóformán egész leélt, és sanyargatott gyermekkorom zavaros, és atombomba támadások kozmikus verekedéseiben, és sajnos az iskolán belüli hitvány erőszakkal telt el, és egész életemben, ha kell én erre az egyetlen fölbecsülhetetlen hölgyre fogok csak kitartón várakozni, és hogy a többiek már nekem semmit sem fognak majd jelenteni: S titokban, mint örök pesszimista azt hittem, és jól is sejthettem, hogy ezt a rendkívüli asszonyt talán nem is kaphatom meg, és hogy meglehet, hogy nem is illünk egymáshoz. Aztán megbeszéltük egy következő első igazi randevút, ahol aztán tulajdonképpen mind a két fél már, mint felelős, és tiszta lappal indulhatott, és olyan jó volt, mert mint önvizsgálatom első jeleit, akkor sírtam el nyilvánosan egy másik ember mellett először, s a bizonytalan jövőtől való tudatos, és felfokozott rettegés miatt gyöngéden megérintette tölgyfavállamat, lehajolt, és megcsókolta könnyektől kipirosodott arcomat, és akárcsak a legjobban gondoskodó, és áldottan figyelmes édesanyák önként átadta nekem jósága zálogát;  egy nagyon finom tapintású zsebkendőjét, és mint jó asszony igyekezett kitüntetett türelemmel megvigasztalni. Félig hajoltam csak hátra, mert nem szerettem volna magam körül fölösleges felhajtást, de ő készségesen mellém telepedett, és addig el nem eresztette a kezemet, mint a belső hűség fogadalma, amíg sírtam, leült mellém, és csupán arra kellett vigyáznom, hogy ő se kezdje rá a könnyezést – amit, látván elkámpicsorodott, s velejéig szomorkás ábrázatomat könnyedén megtehetett. Ott üldögéltünk egymás tekintetébe fúrva a másik szemét órákig, mintha egyedül csak az számított volna, hogy ki tud hamarább, telepatikus úton belelátni a másik áthatolhatatlan gondolataiba, és ráéreztünk egymásra, hogy soha többet nem szabad elválnunk. Mikor aztán már csupán egyet-kettőt hüppögtem csak, a fiatal hölgy még mindig szorongatta mint egy megrémült, és most vacogó őzike göcsörtös kezemet, s csupán akkor engedte el, mikor már tökéletesen megnyugodtam, gyorsan berohantam a szemközti aprócska, tényleg csupán ötfős társaságokat is magába fogadó kávézóba, és megkértem az ott posztoló, idegeskedő pincért, hogy hadd moshassam meg az arcomat a mellék helység, kiszuperált mosdójában.

Amikor aztán kijöttem a halhatatlan, kedves asszony idegeskedésében tördelő, hattyús kezekkel még mindig ott várakozott fölcsigázottan és izgatottan a díszburkolatot kapott sétálóutca egyik kovácsoltvas talponálló lámpájánál, és meglátszott rajta a fölfokozott félelem összes, szinte őserejű ösztöne, hogy roppantul aggódott lovagja miatt. – Szétnézett figyelmes, kutató, most már vizenyőssé lett vizslaszemeivel a fiatal hallgatóság arcán, és szinte minden tekintetből, mint nyitott könyvek sorozatából képes lett volna kiolvasni az egyetemes kérdést: ,,Miért hagyta magát ennyire, hogy elragadják az érzelmei?”

- Persze, hogy azt hiszitek, hogy ez is amolyan macsós trükk volt. Igazam van?! Nos, megnyugtathatok mindenkit szó sem volt erről. Ti még most sem tudjátok még mennyi mindent jelent a megfelelő, halhatatlansággal is felérő perc. Azon a napon már este voltunk, mindketten nagyon fáradtak, és szinte teljesen, hanyagul elcsigázottan a kínzóan, és idegőrlően ledolgozott munkanap után. Kábultam zuhantam be egész ruhástul a szobámban lévő ágyba – és csupán a szerencsén múlott, hogy még nem ágyaztam meg, mert ha sokáig dolgoztam, kellő rendszerességgel sohasem feledkeztem meg arról, hogy egy füst alatt meg is ágyazzak magamnak, ezzel is időt spórolva!

Próbáltam magam elé idézni, és felidézni az elmúlt napok rendkívüli változásait, amiknek egy sorsfordító üzenete máris akadt számomra: kimozdítottak a mélyen gyökerező elvesztettségi élményeket tápláló melankóliából, és a kezdeti depressziómból. Elképzeltem, hogy hogy is száguld majd szuper szónikus atomsugarakkal a repülőgép kettőnkkel álmaink eddig felfedezetlen, és valószínűleg számunkra érintetlen paradicsomi szigete felé, ahol a napi középhőmérséklet kellemes harminc fok, és még sincs kánikula, hiszen közel van a tengerpart, s ahol nem úgy nyüzsögnek, mint a legfelkapottabb úszódák területén, vagy a tömegnyomort idéző strandokon, de ahol kettesben az ember eltölthet egy feledhetetlen romantikus naplementét, amikor vérkönnyeivel mutatja be áldozatát a nap a tenger tajtékos habjainak.

S még mindig nem akart vége szakadni a kábulatnak. Reggel, mint rendesen betértem a hajnali robottal egyszerre kelő boltba, ahol kakaós kiflit vettem, és egy kis tejet, s most egyszerre a nappalok izzó sugárzásában mely most így a reggeli órák kábulatában is úgy égetett akár a katlan úgy kortyolgattam szinte mohón a tejet, mint aki hajótörötté tett egy pusztító zivatar, vagy legalább is aki már hónapok óta nem jutott elegendő folyadékmennyiséghez. És ekkor sétáltam az utcán, és megértettem, hogy hosszú hosszú évtizedekig valami hiányos üresség tátongott, mint megsebzett, kikráteresedett lyuk szívem helyén, mert valaki mindig hiányzott!

A mámor egyetemes izzásában, mint a józan részeg csak botorkáltam megszámlálva szinte gondos hangyaszorgalommal az utcasarkok kitett névtábláit, és akkor még mindig azon morfondíroztam, hogy mi hozhatott vajon engem össze a szerencsés véletlenek kiszámíthatatlan játéka folytán egy olyan rendkívüli hölggyel, aki okos, és rendkívülien intelligens? – Akkor sírtam úgy, mint árván rimánkodó gyermek ölelő édesanyja kitárt karjai után, mert akkor lehettek csak őszinték, és szívből jövők könnyeim.

S a bölcselkedő öregen most meglátszott, hogy erősen koncentrál, és szemlátomást önmagába mélyedt: levette igazgyöngyeitől már jócskán bepárásodott olvasó szemüvegét, megtörölgette gondos fegyelemmel kopasz feje búbját, amit most mintha vízesés lett volna gazdagon elárasztott a verejték, majd folytatta:

- Aztán, hogy igazat mondtam-e szívem örök választottjának azt döntsétek el ti! Elvégre fiatalság, kicsit mindig is kelekótyaság, és bolondság, de halhatatlan öröm! – s belevigyorgott rejtelmesen a köréje sereglett aranyifjak, és hölgyek népes társaságába.  

  

 

 

ELSŐ RÉSZ 

 

(Egy Budapesti toronyház épület legfelső tetején ücsörög előbb Marcell, majd jönnek sorrendben a többiek is; a hely leginkább egy nyomott és sivár gyárnegyedre hasonlít a levegőből, ahonnét fantasztikus kilátással rálátni az egész fővárosra. A cselekmény éjszaka játszódik, ezért hangulatvilágítások, neonfények teszik homályossá, titokzatosabbá, kissé kísérteties lidércességűre a légkört, és előbb-utóbb mindenkin úrrá lesz a tartós elbizonytalanodás érzése!)     

 

MARCELL (negyven év körüli üzletember, és tévés sztárszemélyiség; egymaga ücsörög és lóbázza a lábait a tetőn, és azon töpreng ugorjon-e?)

Tulajdonképpen egy nagy rakás, önző, és gyáva idióta vagy! Igen ezt vedd csak egészen nyugodtan készpénznek! Miért nem ugrasz már, te beképzelt farok? Te szánalmas nagy pöcs?! (önmagát próbálja ingerelni, biztatni)

Logikus és átgondolt döntés volt igaz?! Magamnak már nyugodtan bevallhatom, hisz nem több, mint húszemeletnyi magasság az egyedüli döntőbíró az én ítéletemben! Odajött a kis gusztusosan csinoska titkárnő, és azt a feszes, kis popsiját egyenesen az oldalamnak támasztotta! Hát a magam helyében én is azonnal beiktattam volna a nem elhanyagolható férfias ösztöneimet! Egyéb gerjedelmeimről már úgy szólván nem is beszélve! És az még persze véletlenül sem jutott el a híg agyú eszedbe, hogy mit szól majd hozzá a feleséged és a lányod? Ennyi erővel készíthettem volna egy szépen felívelő grafikont, vagy számadó listát az egész nyamvadt, kis életemről! Mi az amit máshogyan kellett volna cselekednek, és tennem?! (kicsit feláll, járkálni kezd, hogy kinyújtóztathassa elzsibbadt végtagjait; fel-alá járkál közben, mint egy holdkóros önmagának magyaráz)

Gondoljuk csak át a teendőket! Mik lehetnek az érvek? Több pénz? Magasabb életszínvonal? A kislányom végre olyan egyetemet választhatna amilyet csak szeret, és ebben nem korlátozhatná senki, legkevésbé az az átkozott pénz! Tenger és napsütés! Persze szigorúan imádottan tüneményes, és persze kissé kevés eszű feleségem mellett, akit eszméletlenül ultradögös bikinire vetkőztetek nem csak képzeletemben, és aki ódaadó adakozással elnyúl kecses nőiességgel a hófehér homokban, miközben bombázó, bronztestét a tenger nyugodt, hűvös hullámai csiklandozzák, és ő csicsergőn felkacag…

Aztán mik lehetnek az ellenérvek? Szülők? ismerősök, és barátok? Talán nem is voltak igazi barátok? Elvégre, ha az ember valamivel szorultabb helyzetbe keveredik, mint most jelképes keretek között jómagam is, akkor csak természetes tett volna, ha kihúznánk egymást a kölcsönös slamasztikából! Vagy ez túlzásba vitt romantikus illúzió?! És mi történne imádott kamasz, lázadó lányommal? Biztosan fontosabb, világmegváltó bajok is jobban foglalkoztatják mint az, hogy valahol, és valamikor az örege már éppen azon van, hogy készül, csak nincs elég mersze hozzá!

 

(megjelenik Marika a színen, és mint aki teljesen öntudatlan állapotban van, és talán önmagával szemben is tehetetlen áttotyog a színen, és helyet foglal Marcell mellett. Látszik rajta a hiábavalóság katarzisa, hogy már minden el van rontva, és látszólag már semmit sem lehet helyrehozni)

 

MARIKA (harminc egy nehány éves, főállású édesanya, aki már mindennel torkig van, és örökkön elégedetlen, mégse bosszús, mert mindent magába fojt) Miért is mondtam neki, hogy inkább szilveszterezni megyek, és nem egy randira? Miért? Egy fiatal, dögöske anyukának éppúgy joga van hozzá, hogy jól érezhesse magát, és néhanapján kicsapjon a hámból, mint egy tizenéves suhancképűnek, nem?! Teljesen be voltam sózva, hogy már olyan régóta egyetlen férfi sem lehetett az életemben csak Tomi a kicsi fiam! Igenis mindenáron vágytam volna a kényeztető babusgatásra, mikor én lehetek csak egyetlen átkozott napra a középpontja! Amikor megmondtam a szomszédomnak annak az átkozott, kotnyeles öregasszonynak, hogy hová megyek éjnek évadán csak bazsajgott szánalmas, műprotézises, gusztustalanul nyáladzó fogsorával, és azt mondta: ,,érezzem magamat csak nagyon jól! Megérdemlem!” Persze idióta voltam már akkor is, hiszen hónapokkal ezelőtt már kiderült a dolog és régóta beszélgettünk róla! Amit én találtam ki, és a meggyőzés annyira sikerült, hogy én is elhitettem magammal, hogy fontos találkára kell haladéktalanul mennem! De kínzott a lelkiismeret-furdalás, mert ahogyan ténylegesen közeledett a szilveszteri hacacáré önző hazugságomat egyre nagyobb, és nagyobb méretekben volt ildomos felnagyítanom, és már nem is találhattam megfelelő kibúvókat, ha esetleg meggondoltam volna magamat, vagy ne adj’ isten szabályosan ki akarok szállni! Ahogy közeledett a napja mindig újabb, és újabb merő ötletek, és meghökkentő, már-már kreatív képzeletemről tanúskodó képek villantak és kerültek előtérbe az adott év legjobb bulijának tartogatott banzájjal kapcsolatban!

És most mégis itt kell, hogy tartsak: Egy gyönyörű, fiatal nő eldobja magától az életet, ahelyett, hogy foggal-körömmel kapaszkodna bele! Na gyerünk! Rajta! Csak akarni kell! (önmagát próbálja bátorítani, több-kevesebb sikerrel) Persze már mindent megbántam, és ha vissza lehetne a dolgokat csinálni olyanra mikor még nem történtek meg, talán nem követnék el ekkora ostobaságot, amire éppen ebben a percben jelenleg készülődök! Utólag persze, hogy szégyenlem magamat! (kicsit közelebb merészkedik az üzletemberhez; nem feltűnően, Marcell nem is sejt semmit)

 

(Megjelenik Angelika; gyönyörű, egzotikus, tizennyolc éves lány; valósággal utálja a cigarettát, most mégis rágyújt, mint egy utolsó, jelképes slukkra a halál előtt; tétován, és félszegen odavánszorog a másik kettőhöz, akik csöndesen mintha maguk közé fogadnák)

 

ANGELIKA Egy jól kezdődött buliban voltam, ami végül kurva szar lett, mert egy csomó begyepesedett agyú, vén faszi szabályosan már arra készült, hogy megtöcsköl engem! Valaki azt mondta, hogy imádott Ádámom is ott lesz; az én csúcs szuper hapsim, akivel már annyira jó volt a szeretkezés és az élet, hogy sokáig azt sem akartam elhinni, hogy egyáltalán megérdemlem-e őt, mint igazi férfit! Aztán valamit mindketten rosszul csinál mert képes volt hisztis csajnak hívni, és amikor rendszeresen felcsörgettem a telóján azt mondta rám, hogy zaklatom! Különben sem hiszem, hogy mániákus vagy notórius zaklató lettem volna! Mindössze csupán arról volt szó, hogy érezni akartam a nap minden percében azt a fajta jó szagú, ellenállhatatlan, férfias energiát, mely mindig jellemezte és körbe vette hamisíthatatlanul! Különben is zaklatásról csak abban az esetben lehetne beszélni, mikor a másikat nem vonod kérdőre amiért ennyire szemétül szakított veled, úgy hogy nem is ültetek le, vagy beszéltétek meg a dolgaitokat! Persze engem sem ejtettek ám a fejem tetejére! Azt azért már nem! Rögtön átláttam az egész helyzetet, és azt, hogy Ádámka nincs ott a bulin! Önmagamat már sokszor sajnáltam, de most először tört rám az a kurva szar érzés, hogy jó volna, ha valaki rendbe tenné az érzéseimet, mert sokszor én sem igazán tudtam, hogy mit is gondoljak a kettőnk kapcsolatáról! Szerintem csak azért pattanhatott meg, mert kiakasztotta, ha más valakiért felelősséget kellett volna vállalnia a jó esti szeretkezések mellett! Arról lehet szó egészen egyszerűen, hogy megijedt a rohadék! (önsajnálat lesz úrrá rajta)

 

(Most lép be a színre Iván; fekete, szaggatott, retró stílusú bőr zsekit visel, és hosszú haja kivételesen lófarokba van fogva; mint egy igazi rocker úgy néz ki, és a zene számára a legfontosabb)                                 

 

IVÁN A legtöbb ember csak annyit fog fel az öngyilkosságból, hogy a külvilág hajlamos őket merő egyszerűségből Semmirekellőeknek, vagy egyszerűen csak Gyáváknak tekinteni, mert megfutamodtak az élet leckéztető kihívásai elől! Úgy tűnik az, ha meg akarunk halni része annak, hogy tovább éljünk-e?

 

(mélyenszántó elgondolkozik, mintha valami nagyon fontos, és bölcs gondolatot mondott volna ki; kicsit közelebb megy a másik három ücsörgő alakhoz; alakja kaphat egy kis megvilágítást, de csupán csak sejtelmesen, hogy ne bántsa a szemet)

   

Először úgy terveztem el, hogy egy jobb regénnyel, vagy verssel a kezemben ugrok egyet, aztán, ha nem loccsan szét az agyvelőm az aszfalton talán a mentőknek még el is mesélhetem kissé sekélyes, és zaklatott történetét! Talán halálom ezzel is szolgáltat valami olcsó, megmagyarázható, misztikus fényt, mely mindenképpen hatással lesz az engemet követők felé is, és akkor már megérte – akkor jelentős ez a fajta kierőszakolt győzelem -, ha kivételesen még olvasók is akadnak az öngyilkosok között, így el is olvashatják egy kis is erőt vett bátorsággal, az éppen esedékes regényt, vagy verset, amit magukkal hoztak! Minden estre, aki egy szaros kis Panni robogóval furikázik föl-le egész álló nap éhbérért, hogy a gazdag, köcsög seggfejeknek vihesse a pizzát, azt szerintem egy szánalmas lúzer, vagy nincs ki a négy kereke sem! Valószínűleg én voltam az egyetlen aki nem végezhette el az egyetemet, mert mire belefogtam volna el is fogyott az összes megtakarított pénzem! A lényeg az, - és ezt mindenki jó, ha feljegyzi magának, mint afféle igen-igen primitív, és szánalmas jó tanácsot: Lúzerek többféleképpen lehetünk az életben, de igazi vesztesek csak úgy, ha önmagunkba vetett bizalmat is már feladtuk! Azt is mondhatnám, hogy azért lettem egy egyszerű csavargóként nyomorgó pizzafutár, mert az én nemzedékem a hidegháború utolsó korszakában nőtt fel, és már javában honolt a tartós fogyasztási cikkű béke, amikor elhatározták a ,,nagyobbak” hogy az inflációt, és az elértéktelenedést munkaerő elbocsátásokkal kellene rendbe hozni, amitől vélhetően előbb stagnálna, majd egy csapásra javulna is az adott gazdasági piaci szerkezet! A XXI. századi ember egyik mérföldköves fája, hogy ötperces hírnevekért kuncsorog, és az a rögeszméje, de tényleg, hogy neki igenis muszáj lennie valakivé, hogy kihasználja, és előnyére fordíthassa az olcsó sikerű hírnevet! Volt aztán egy istenverte bandám, akikkel készítettünk két kurva jó albumot, meg szétzenéltük az agyunkat is, de egyik menőbb producer se merte a pofánkba mondani, hogy: ,,Gyerekek eléggé tehetségesek vagytok!” Csak lökették a rizsaszöveget a dolgok megváltozásáról, amiből viszont még kártyavárat sem lehet építeni! Szerintem azért akartam megfosztani magam a további élvezetétől, mert az a fajta élet, amit eddig éltem igazából egyáltalán nem is ismerte azt az érzékeny személyiséget aki igazából vagyok!

Néha úgy érzem magam, mintha egy rohadt sötét alagútban egymagam gyalogolnék, és nem nekem tartogatnák a megváltó Fényt, aki kiszakítana a sötétség fogságából! (már a közönséghez beszélve) Amikor aztán a bandánk önmagát önkéntes feloszlatásra ítélte én is kicsit megsemmisültem, és úgy akartam repülni a tetőről mint egy bátor Superman, aki kriptonit-sebeket szenvedett! Ha az emberek csak egy kurva szikrányit is odafigyelnének a másikra, akkor pontosan megérthetnék, hogy az érzékeny embereknek kurva nehéz boldogulniuk ebben az elcseszett világban! (ahogy végignézi a három ő alakot, mintha felismerne valamit, amit eddig elfelejtett) Jól gondoltam! Miért is nem választottam egy másik elcseszett napot, amikor kivételesen talán még a tető is valamivel szabadabb! Persze önmagamnak is hazudok, amikor azt mondom, hogy egy toronyházba kértek tőlem pizzarendelést, és még el is várták, hogy egyenesen én szervírozzam a kajájukat! Elvégre a halál előtt minden agyzsongító energiára szüksége van az embernek! Vagy nem?!

 

(A három alak hirtelen észreveszi a pizzafutárt, aki egy helyben toporog, és látszólag nem is igazán érti, és tudja, hogy hova tehetné a pizzákat; Angelika az aki kedvesen odabaktat hozzá és elveszi tőle, majd lerakja a többiek elé, mire azok jóízűen falatozásba merülnek; a pizzafutár csak áll, és nem hogy mi történik, mire benyögi, hogy mennyibe került a pizza és a velejáró kiszállítás)

 

IVÁN Bocsika, nem akarok én senkit se zavarni, de tanácsos lenne előbb kifizetni a pizzát, és csak utána fölzabálni!

(A másik három kíváncsian érdeklődve ránéz; majd tanácstalanul előbb összenéznek, majd továbbra is nyugodtan folytatják a falatozást)

ANGELIKA Jól van már! Nyugi kis haver! Értettük! (benyúl a kis ruhácskája melltartójába, és készülne kivenni a pénzt; a pizzafutár meggondolja magát, mert leinti)

IVÁN Okés! Kisanyám! Erre semmi szükség! A cég vendégei voltak!

MINDHÁRMAN Igazán köszönjük!

MARIKA De hát miért ácsorog ott fiatalember, mint egy faszent! Inkább jöjjön csak bátran ide közénk, és essen neki! (biztatja, kedvesen helyet mutat neki; Iván kicsit közelebb merészkedik)

ANGELIKA ,,Ahhoz, hogy törvényen kívül élj, becsületesnek kell lenned!” Van eben valami hátborzongató! Nem igaz?! (feltekint Ivánra, mikor az közelebb merészkedik)

IVÁN Mindenkinek szüksége lenne egy eszmébe, vagy gondolatba, amibe megkapaszkodhat, hogy érezze, hogy valahol még számítanak rá, és szükség van a képességeire!

MARCELL (közbeszól, de nem szándékosan) Már megbocsásson kedves uram, de akkor Ön mi a fityfenét keres ide fenn?!

MARIKA Látja drágám ez egy nagyon lényegre tapintó, világos kérdés! (kíváncsi érdeklődéssel mintha vizsgálgatná Iván bőrszerelését)

IVÁN Hé, hé! Nyugi van mindenkinek! Talán csak azért jöttem fel ide egy kicsit, hogy levegőzhessek! Miért? Talán tiltja az a habókos törvény, ha az ember egy kis friss szippantásra vágyik?!

 

(Mindenki bólint, majd csendben tovább falatozzák a megkezdett pizzaszeleteiket) 

ANGELIKA Tudjátok ez az egész nem is lenne annyira szörnyű… (kicsit elgondolkozik) ha az akkori kurva jóképű pasim nem ejt pofára egy másik picsa miatt!

MARIKA No, de drágám! Így nem szabad ám beszélni! Micsoda stílus ez?! Hát kik voltak a magácska szülei, ha még a viselkedéssel is gondjai vannak? (kedvesen kérdőre vonja)

ANGELIKA (majszolva, kissé ragacsos ábrázattal odafordul hozzá) Még maga akar engem jó modorra oktatni??? Mi?! A kíváncsiság kedvévért maga mit keres itt? Egy ilyen stramm középkorú asszonynak a családja mellett volna a helye! Akkor már miért nem őket pesztrálja, és megy innen szépen haza?!

MARIKA (elcsuklik a hangja, fátyolos, önmarcangoló lesz) Van egy fiam! Nagyon beteg! Szerintem azt se tudja, hogy számára én ki vagyok! Imádom őt, és ő az én egyetlen kincsem! De nem bírom nézni, hogy másra vagyunk utalva ebben az igaztalan életben! (lelkiismeret-furdalással)

MARCELL Kérem, kérem! Hölgyeim! (csitítgatja őket) Semmi értelmét sem látom, hogy két ennyire erős, és karizmatikus nő éjnek évadán egymásnak essen, és jelképesen átvágják egymás torkát! Nyugodjanak meg egy pár percre, aztán majd közösen eldöntjük, hogy hogyan tovább!

ANGELIKA Á! Csak nem Dr. Freud babérjaira tör az Úr? Nem is tudtam, hogy elvégezte az alkalmazott pszichológiai tudományokat! Az újdonság erejével hatott.

MARCELL (megértőbben, kedveskedve) No, de hát ifjú hölgyem! Ne legyen ennyire szigorú önmagához, és ellenséges mindenki mással szemben! Gondoljon úgy erre a tetőre, mintha a magasság és a kitaszított távolság adott volna számunkra egy második lehetőséget, hogy valamivel kicsit jobban átgondolhassuk az adott kacifántosra sikeredett helyzetünket! Hiszen gondoljunk csak bele! Itt ugyebár önmagunk között lehetünk nyíltan és őszintén, tehát bármikor – ha úgy tetszik -, véget vethetünk az életünknek ráadásul szabad akaratunkból, és ebben senki sem akadályoz meg bennünket!

ANGELIKA Talán már akkor törvényen kívüliek lettünk, mikor feltámolyogtunk ide, hogy leszámoljunk az életünkkel!

MARIKA Drágám! Ezt a lehető leghatározottabban visszautasítom! Én például csak egy átlagos szilveszterhez közeli mulatozásra indultam volna és most tessék itt ücsörgök, és az életemről elmélkedem három másikkal! (finom iróniával)

MARCELL Amikor még a tévében dolgoztam, és én lehettem annak az idióta beszélgetős műsornak a producere, tudják, amikor harminc percet azzal tölt az ember, hogy ha kell, ha nem rötyög, meg vihog, mint a bolondgomba, akkor nem mondom voltak keményebb napjaim, amikor legszívesebben azonnal a képébe vágtam volna meghívott kedves vendégeimnek, hogy na akkor lássuk csak! Kivételesen ők mit gondolnak az életről?! (keserű, kiábrándult gúnnyal)

ANGELIKA Ez egy nagy baromság! Csak nem maga volt az a fasz jani, aki állandóan nyomatta azt az idióta hülyeséget, hogy minél több néző telefonáljon be a műsorba, mert az több hasznot hajt?

MARCELL Ha kívánja bármikor kölcsönadhatom a luxusjachtom kulcsait az Adrián!

ANGELIKA Oh, de kedves-figyelmes! Mindjárt okádnom kell magától! Hogy lehet ennyire tenyérbemászóan álszent???

MARCELL Szakmai ártalom, szépségem! Ez a show business első számú követelménye! (kezet csókol neki)

MARIKA Én még mindig nagyon szeretem a fiamat!

ANGELIKA Akkor miért váltak el egymástól, még akkor is, ha maga szerint semmiről nem tud, ami vele történik?! (számon kérő hangon)

MARIKA Azért, mert… ha szülő lesz magácska megfogja érteni, hogy mit érez akkor, ha szabályosan kitépik a szívét, mert nem lehet egészséges gyermeke!

IVÁN (Angelikához fordulva) Hogy te mekkora hülye csajszi vagy! Nézd meg, mit műveltél?

ANGELIKA (kicsit értetlenül) Bocsi, de nem értem miről duruzsolsz? (széttárja a karjait, mint akinek fogalma sincs az egészről)

IVÁN Ez a részedről szemétség volt! Hát milyen kibaszott anyuka lenne belőled?! Hogy éreznéd magad, ha a saját gyereked nem ismerne meg téged?! Gondolkozz már azzal a záptojás agyaddal!

MARCELL (hevesen bólogat) Kivételesen egyet kell értenem az úr mondataival!

ANGELIKA Jól van! Fölfogtam az egész rohadt ügyet! Oké! Különben is csak egy ötlet volt! (odafordul Ivánhoz) Akkor most azt gondolom, hogy nyugodtan meghallgathatnák a te verziódat is!

IVÁN Itt nincsenek oldalak szivi! Egészen egyszerűen egy nagy rakás szar voltam, vagyok leszek! És csupán csak most fizetem meg az árát! (letargikus keserűséggel)

MARCELL Szóval egyáltalán nem akarja megvédeni magát, mert úgy hogy most barátok közt van! (okoskodik)

IVÁN Te is láthatod kis apám, hogy ez a kis szakadt ribi az előbb jól nekem jött! (mérgesen, durcásan)

ANGELIKA Jaj, ne legyél már ekkora nagyra nőtt idióta seggfej! Tudod hogy engem hányszor megaláztak és leköptek? A szüzességem elvesztéséről már nem is szólva! (lazán, lezseren)

MARCELL …Szerintem fontosabb lenne annak a meghatározása, hogy egyáltalán ki akarunk-e mászni még valaha is a minket érintő súlyos slamasztikából? (érdeklődve, mint aki csak feldobott egy megüresedett témát)

MARIKA Én azt hiszem kedves uram, hogy minden történetnek véglete van, és most mi csak – jelenleg -, az egyik végletnél ücsörgünk!

MARCELL Nem is tudtam, hogy Kegyed ennyire felvilágosult? (feléje fordul, meglepődve)

ANGELIKA Szóval, ha te kicsivel túl lennél már az ifjúságodon, akkor nem nősültél volna meg, és nem csaltad volna meg az asszonykád! És nem vesztetted volna el állásodat! Eltaláltam?!

MARCELL Szóval szerinted – javíts ki bátran, ha tévednék -, csupán fatális balszerencsém volt!

ANGELIKA Én nem fogalmaztam ennyire mélyenszántón! Csupán megjegyeztem, hogy ebből a szemszögből nézve hát… fogalmazzunk úgy, hogy nem éppen rózsásak a közös további kilátásaink! (kicsit közelebb merészkedik a tetőrész széléhez, és farkasszemet néz a tátongó, szakadékszerű mélységgel)

MARCELL No, kellett nekem egy okostóni! Tiszta kérdezz-felelek! (gúnyos iróniával) Én sohasem próbáltam meg mentségeket keresni! Most jelen pillanatban annyira nyomorultul vagyok, hogy megakarok halni!

ANGELIKA Hát ezt nem gondoltam volna éppen te rólad!

MARCELL Igazán rendes tőled, hogy ennyi feltétlen önbizalmat adsz! Szinte csordultig vagyok azzal a sok felesleges szereteteddel! Különben is te voltál aki elkezdted ezt a kis kérdezz-felelek szerű játékot! Ez aztán mondhatom jótékonyan csak serkentheti az egót! (grimaszt vágott)

IVÁN Érdekelne valami? (közbeszól)

MARCELL Hát akkor csak parancsolj!

IVÁN Vajon miért könnyebb egyszerűen leugrani a nagy Semmibe, mint szembenézni a problémáinkkal?!

MARCELL …Mert én csak így tudok számot vetni azzal, amit csináltam!

IVÁN Na, te tesókám! A hirigjanik, meg a számító szoknyapecérek rizsadumája ez! Te is tudod, hogy nem igaz! Ha megcsalnak valamit, akkor sem ugranak le egy kurva tetőről!

MARCELL Ez igaz! De talán éppen azt kellene tennünk!

IVÁN Hapsikám! Ha azt gondolod, hogy az emberek, akik mind naponta hibák tucatját követik el és ezért szándékosan meg kellene halniuk akkor te nem vagy egészen komplett! (az égre emeli tekintetét, mint aki fohászkodik) Hova a fészkes fenébe keveredtem!

MARIKA Kérem szépen! Szólhatok? (mindenki rá figyel)

ANGELIKA Hát ha már így belekotyogott öreganyám! Akkor csak rajta-rajta!

MARIKA Szerintem vannak sajnos megbocsáthatatlan bűnök, és vétkek, ami ellen csak így lehet… védekezni!

IVÁN Hogy az a magasságos! (fogja a fejét, mint akinek fejfájása van) Maga aztán szigorú egy asszony saját magához!

MARCELL …Különben is! Én már légüres térbe kerültem! A kereskedelmi csatorna legnagyobb idióta vezére, persze csúcsfizetéssel, amiért a legjobb szupermodell csajok álltak sort állandóan autógrammot kunyerálgatva az öltözőmnél! Az a baj, hogy nem látom a saját utamat! Se előre, se pedig hátra!

 

(Mély csönd alig tíz másodpercig)

 

ANGELIKA (elsőként szólal meg) Akkor most én jövök!

MARIKA Csak bátran ifjú hölgyem, hiszen az előbb is annyira ötletesen feltalálta önmagát!

IVÁN Igen! Lássuk csak! Ebből hogy mászol ki kisanyám?!

(kíváncsian ránéznek, egyedül Marcell megértőbb tekintetű vele)

ANGELIKA Utálom a titkokat, mert szabályosan előbb mind kikészítik az embert, aztán megfojtják az életet! Semmi szükség rájuk!

MARCELL Talán hagyhatnánk kibontakozni a hölgyet, hogy észérvekkel érvelhessen!

(halk morgás, egyetértés) 

ANGELIKA Igen! Köszi a figyelmességedet pubi! Elegem volt már azokból a szarcsimbókokból, kanos kis pöcsök módjára egyből a buli után leakarják fektetni az embert aztán szarnak nagy a fejére!

IVÁN Helyes kis anyám! Ez már nagyon is tetszik!

MARCELL Fogd már be!

IVÁN Ha esetleg érdekel valakit akkor nekem például betegségem van! (közbeszól)

ANGELIKA Gondolom az, hogy hogyan maradjunk tudatosan egyszerre, és idióták?

IVÁN Nem! Komolyan van egyfajta bizonyos betegségem, amire vagy egy rahedli, különféle gyógyszert meg tudom is én miket kellene beszednem! (hangja igaz, és őszinte)

MARIKA De azért csak gyógyítható, vagy nem kedveském?! (kicsit megijed)

ANGELIKA Süket maga?! Nem hallotta az előbb, hogy számtalan gyógyszer létezik, de mind kevés hozzá, hogy egészséges maradhasson!

IVÁN Állítólag a pia, meg az istenverte drogok cseszték szét az immunrendszeremet, úgyhogy kaksi az akumnak!

MARCELL Azt hiszem, hogy ez talán a sors keze! Ebben a ki a legnyomorultabb elnevezésű játékban úgysem megyünk semmire azzal, ha életben akarnánk még maradni legalább egy kis ideig! Nem igaz?

ANGELIKA És a dokik mit mondanak? Még mennyi időd van?

IVÁN Hát… azt mondták ez még változhat, de jobb szeretem inkább megelőzni a bajt, semmint, hogy tovább hosszabbítanám!

MARCELL Kedves Angelika! Kérlek fogd be a szád!

ANGELIKA Jaj, mi van már megint? Én csak kíváncsi vagyok erre az egész folyamatra! Ez akkor nagy baj?! (durcásan duzzog magában)

IVÁN Ezzel is nekem kell egyedül megbirkóznom! (sóhajt)

ANGELIKA Hát pubi! (közelebb hajol hozzá) Köztünk legyen szólva nem valami jól csinálod!

IVÁN Tényleg el is felejtettem, hogy ezt egy olyasvalaki mondja nekem, aki képtelen megbarátkozni a ténnyel, hogy a fiúja egyszerűen fogta magát és lapátra tette!

 

(ellenséges, mélyülő csend veszi körbe őket)

 

MARCELL Hát… akkor úgy hiszem mindannyian elmondtuk, amit akartunk!

ANGELIKA És most mi következik?

MARCELL Először is ifjú hölgyem! Te most fogod magad és hazatipegsz!

ANGELIKA Tudod mikor! Mikor piros hó esik! Különben is mi a tökömér’ mennék haza?!

MARCELL Ha nem mész majd viszlek!

ANGELIKA Egy feltétellel mennék csak haza ha segítetek megkeresni Tomit!

MARIKA Bocsánat! De mindannyian?! (csodálkozó pillantást vett rá)

ANGELIKA Igen! Anyukám! Bizony! Különben most mindjárt jön az attrakció, meg a nagy halálugrás!

IVÁN S miből gondolod kicsi szívem, hogy a Tomikád majd kíváncsi lesz rád?! (kérdőn mered rá)

MARCELL Te mit gondolsz? (ránéz Ivánra, majd Marikára) És Ön? Marika?

MARIKA Én mindenre elszánt vagyok, és úgy döntöttem, hogy nem megyek le erről a tetőről!

ANGELIKA Ezt nem is gondoltam volna!

IVÁN Hát ez kurva jó! Meg kell gebedni, hogy kikkel hozott engem össze a sors! És mit fognak csinálni, ha nem találjuk meg azt a Tomit?

ANGELIKA Te meg jobban tennéd, ha kussolnál, jókedvemben vagyok! Megkeressük és kész, és ha addig nem változik a véleménye akkor miért kellene életben maradnom?! (eltökélt határozottsággal)

MARCELL Hát… (töpreng, gondolkozik) például, hogy gyerekeid, és családi életed legyen, meg ilyesmi!

ANGELIKA …És mégis hogyan érhetném ezt el, amikor az egyetlen seggfej barátom nem hajlandó velem járni, mert dobott az a szemét kis rohadék?!

MARIKA Ugyan Kedveském! Hát nem szabadna így kínoznia magát egyetlen kakaskodó férfi miatt! (kedvesen megütögeti a térdeit) Majdcsak betoppan váratlan hirtelenséggel valaki az életébe, és az lehet az Igazi!

MARCELL Ezzel maradéktalanul egyetértek!

IVÁN (értetlenkedik, ellenkezik) Micsoda eget verő baromság! Még hogy Nagy Ő, meg az Igazi? Ebben a szemétláda elanyagiasodott világban???

MARCELL Miért is ne?! Elvégre mindenkinek joga hozzá, hogy kifoghassa a halastóból az egyetlent, és az Igazit!

IVÁN (Angelikához beszélve) Oké kis anyám! Tegyük fel, hogy igazad van! De akkor kérdem én, mi a fészkes fenéért nem megyünk haza, ahelyett hogy itt ücsörgünk, és lóbázzuk a lábunkat?!

ANGELIKA Mert egyedül bedilizek te seggfej! Mondtam már! (elégedetlen, és bosszús)

 

Kis csend

 

MARCELL Na? (Marikafelé fordulva) Akkor hajlandó holnap estig várni?

MARIKA …És mit mondok majd addig hol voltam?! (érdeklődve)

MARCELL Megvan a telefonszámuk?

MARIKA (kissé lehangoltan) Már túl késő felhívni őket!

MARCELL Biztos lehet valaki odahaza! (bizakodón)

ANGELIKA (Marcell felé fordulva) Valaki téged is szeret! Vedd tudomásul!

(Mindannyian megpillantják Marcell búcsúlevelét)

IVÁN Hát ez meg mi a rossebet akar jelenteni?! (nézi a levelet)

ANGELIKA Hát búcsúlevél te hatökör! Mind az enyém! Folyamosan írom őket, hogy semmiről e maradhassak le!

MARCELL Miben fogadnék, hogy legtöbb ember csupán csak egyetlen búcsúlevelet írogat életében!

ANGELIKA Folyton meggondolom saját magam! Hisz nincs is abban semmi rossz, ha az emberendesen átnyálazza gondolatait! Ez igenis nagyon fontos döntés!

MARCELL Egészen biztosan rajt kel lennie a bűvös listán!

ANGELIKA De hangosan egyébként sem szándékoztam felolvasni! Szóval Marika készen van a történetével úgyhogy már csak te vagy hátra Marcell! Csatlakozol?!

MARCELL Hát hol a jó fejében van a haverod?

ANGELIKA Hát ki a jó fenét érdekel már hogy melyik istenverte buliba kaparják össze?

MARCELL Inkább a halál, minthogy megkeressek egy másik hülye gyereket, aki tutti biztos, hogy azt sem tudja, hogy mit akar!

ANGELIKA Inkább add ide azt a kurva mobilodat öregfiú, és felhívunk pár helyet! (Marcell odaadja neki a telefont; Angelika átmegy a toronyház másik oldalára, hogy egyedül lehessen)

 

(Néhány perccel később)

 

MARCELL Na, mi volt? Sikerült a dolog?

ANGELIKA Ott lesz Tomika meg az egész brancs! (lelkendezve)

MARCELL Á! Értem! És aztán!

ANGELIKA …És ott lesz az a tutti fej srác is, aki állandóan bölcselkedik, és annyira furcsa dolgai vannak; állítólag verseket is ír, meg minden!

(Marika felmordul egy kissé; mint aki tengeribetegnek tűnik)

MARIKA (Angelikának) Biztos benne az ifjú hölgy, hogy az érzései területén pontosak a megérzései?!

ANGELIKA Már miért ne lennék biztos ebben! Mégis mire akar kilyukadni?

 

(Néhány perccel később egy taxi lassít a toronyház alatt; mintha rendelte volna valaki; egy afrikai fekete száll ki belőle, raszta frizurával)

 

IVÁN (végre úgy érzi ő is bekapcsolódhat kicsit a beszélgetésbe) Hát ezt meg ki a franc rendelte?! Mi???

ANGELIKA Csak nem kedveled a taxikat? Nem is tudtam, hogy ennyire megértő is tudsz lenni!

IVÁN Nem erről van szó kis anyám! De úgy tudtam, hogy mi most öngyilkossági kísérletben vagyunk bűntársak, és ebben az esetben az emberek többségének korántsem az jár a fejében, hogy taxit rendeljen! (mérges, bosszús)

MARCELL Mindketten fogjátok be! Különben is nem kell ebből akkora nagy faxnit csinálni! Tudjátok mit? Inkább majd én fizetem! Így már jó lesz?!

IVÁN Ha neked ennyi pénzed van kis apám! Felőlem! Nekem nyolc!

MARIKA Inkább mindannyian nyugodjunk le szépen!

MARCELL Ki az aki közöttünk még nyugtalan?! (mindannyian kíváncsi szemekkel tekintenek Marikára)

MARIKA Semmi! Tényleg semmi az egész csak nem szeretem a felesleges konfliktusokat!

 

(A rasztafáris, fekete sofőr felkajtat a toronyház legfelső emeletére)

 

TAXIS Bocsánat! Nem beszélni jó nyelvet! Fuvar lesz?!

MARCELL Mennyi is lesz?

TAXIS Hová szeretne menni?!

ANGELIKA Egy kurva nagy banzájos buliba, ha tudni akarod kis haverom!

TAXIS (tétovázik, egyik lábáról a másikra áll) Nem érteni! Parti? Buli?

ANGELIKA Jól kapiskálod kisöreg! Te egész éjjel nyomod az ipart mi?!

TAXIS Dolgozni éjjel-nappal!

ANGELIKA Hát kurvára nem jó! És mit szól hozzá az asszonykád?

TAXIS Nem érteni! Ki az asszony?

ANGELIKA Hát a women? famme?, female? A nőstényed?

TAXIS Én magam éldegélni!

ANGELIKA O.K.! Ezt is tisztáztuk! Akkor gyerünk a buliba, mielőtt még késő lesz!

 

(az egész társaság lekajtat a tűzlépcsőn, és bevágódnak a taxiba!)

 

                                

Édesanyám

 (Édesanyámnak hűséggel)

 

Amint legbelül s apró csöppség gyanánt szerelmed

egyetlen hűséges gyümölcse megfogantam,

s lettem eszmélkedni s kíváncsiságra vágyó lelkes angyal,

biológiai létezés, hűséges s folyvást aggódó,

megfizethetetlen kincs ringató öled akár a dupla pólusú

s vas szilárdan tartó mágnes úgy vonzott eltéphetetlen

Szív-köldökzsinórként tehozzád,

drága egyetlen, s oroszlán-hittel is olykor törékeny anyám,

mint gyermek fejlődését termékenyítve is szolgáló anyatej-elixír!

 

Határozott s céltudatos takarékos arcodon az évekről

s múltam megszépített emlékeit őrzik óceán-kék ég szembogaraid,

s én kutatva s kíváncsian próbálom kitalálni egyre

vajon mit is írhattak lélekerő akarattal,

végigküzdött létezésedben az ezüstszálak

zúzmarás tanúságai fejed felett?

S te tudhatod egyes egymagadban szívjóságú,

felbecsülhetetlen anyám mennyi mindent jelentesz te énnekem!

 

Ha a te hűséged áldott szívű kitartásaként mint gondolkodó

s megbocsátón is türelmes védangyal,

nem lettél volna mellettem,

mikor frontvonalak golyózáporával fogadtak,

bedobva fegyvertelenül a hideg mély vízbe

az élet vihar-pofonjai,

s karakánhitű biztatásoddal mint újjászületni kész

Prométheuszi aranyszív

nem adtad volna kölcsön áldott pótolhatatlan

lelked lelkierő kincseit,

hogy általuk méltón én is gazdagodhassam

önbizalom területén valamennyit

s mégis csak imára kulcsolva

merek fohászkodva kegyelmet kérni,

az Égiektől teneked:

 

Soha semmi jellegű bajod ne essék,

s vezess iránytű-útjaim során kitartó

s fölemelt gerincességeddel félszeg kezeimet!                                       

 

 

 

 

A BOSSZÚÁLLÓK ÁRULÁSA 

 

Balatonbogláron az akkor még érintetlen mennyország földre szállt paradicsomi állapotaiban – ahol az ember nyugodtan megengedhetett magának egy jó nagyadag lángos anélkül, hogy ez bármiben is akadályozhatta volna a további költségvetését -, rengeteg játszótér és kicsiknek is fenntartott szórakozási, biztonságnak elkönyvelt lehetőség kínálkozott, hogy az adott gyerkőcök minél hatékonyabban elüssék, vagy éppen jelképes keretek között agyonüssék az adott időt.

Egy még jó állapotban lévő hintára szeretett volna életében talán most először önállóan, és teljesen egyedül felülni, és a kíváncsiság izgalmi állapotában lengeni egy pufók gombócka gyerek, akit bár kissé túlsúlyosan áldott meg az ég, de ennél is fontosabb, hogy aranyszívvel.

Direkt akkor lopakodott ki – lehetőleg senki szeme láttára -, amikor az osztálytársai, és a bandatagok is, akiknek szinte legfőbb kedvteléseik közé tartozott a kisebbek, és a gyengéd akaratúak általános, és egyetemes megkínzása, és megnyomorítása még javában az igazak álmát aludták, és csöppet sem foglalkoztak azzal, hogy egyáltalán ki az, aki kilopakodik, és ki az, aki otthon marad!

A kicsi, pufók fiúcska – aki egész életében a világ legmagányosabb, legszánalomraméltóbb egyedei közé tartozott, talán azért mert egyetlen lakótelepi barátja volt, elhatározta, hogy igenis, ha a többieknek lehet, akkor már miért ne lehetne neki is; elvégre a hinta és környéke közterületnek számít, különben is, ha ez így volna akkor a játszótereken is, csupán annak engednék meg a játékszerek általános élvezetét, akik ehhez megfelelő jogosítvánnyal rendelkeznek! – De most hál’ istennek nem ez történt! Főleg a reggeli órákban, amikor még a vízparton is kissé hamvas, és enyhén csípős az idő, bár nyári kánikulára kellett ezen a napon is számítani a fiatal fiúcska a világ legboldogabb gyereke volt ezekben a pillanatokban, amikor végre távol, és egyedül lehetett – főként azoktól az emberektől -, akik naponta kellő rendszerességgel pokollá tették jól berendezkedett életét, és ha ez nem lett volna elég, akkor emellett sorozatos, főként éjszakáként rémálmok gyötörték; be kellett kissé suta gyereknek folyton zárnia, reteszelnie az ajtaját, különböző mozdíthatatlan tárgyakat, mert úgy vélte, hogy nem elég, ha a mumusok folyvást ágya alá bújnak, hogy onnan rémisztgessék folyamatosan, de ha ez nem volna elég, akkor ott volt még maga a tulajdonképpen vett gyerekszoba ajtaja is- amit szintén gondosan be kellett zárni, hogy talán nyugodtabb, és békésebb éjszakái legyenek!

Azonban azt maga is tudta, hogy ez hosszútávon, és sokáig nem folytatódhat, és nem mehet; mert a rémálmok ugyanúgy visszakéredzkedtek agyi labirintusa közé, és kikövetelték maguknak a felsőbbséges rettenetet!

Amikor egyik kora reggeli órán megengedte magának azt a kisebbfajta luxust, hogy életében talán elsőként ülhetett fel a hintára, és nézhette a Balatonban tocsogva úszkáló, hófehérre pingált hattyúk változatos, rekedt acsarkodását azok felett a megmaradt, maradéknak szánt szendvicsmorzsák felett, amit valamikor még ő szórt a tóba, akkor volt még csak igazán boldog!

De hát – ahogyan mondani szokták a boldogság egy ember életében pusztán időleges, és ideiglenes percekig tartható folyamat -, ahhoz, hogy valaki ténylegesen a kiegyensúlyozott boldogság harmóniájába kerülhessen, talán mindenképpen szükséges egyfajta szilárd, és makacskodó, ugyanakkor megingathatatlan akarat, ami célja elérése érdekében keresztültörheti az útjába tornyosult gátakat, és ellenszenveket is!

De sajnos ez sem volt minden egyes esetben így! Amint a pufók, mindenkitől elhagyatott, és napja nagy részében tétován tengődő, és társai között is tökéletesen idegen fiúcska ráült imádott, és már jó előre álmaiban elképzelt hintájára; amit álmában kivételesen sugárzóan áldott, és nagyon kedves édesanyja lökött, most hirtelen a rettenettől, és a lesújtó, torkon ragadó félelem érzetétől arra kellett döbbenten eszmélnie, hogy a belelkesült bandavezérek már szinte loholnak feléje, hogy ismételten egy kisebbfajta ,,agypuhításban” részeltessék!

- Nézzétek csak csórikáim! Ez a bögyösülő King Kong még hintázni merészelt, ráadásul a mi magánterületünkön! – emelte fel rettegett, rikácsoló, mutáló hangját az egyik nagyobbacska fiú, aki sajnos szorgalmasan inkább a konditermek egészséges világát látogatta, semmint a tanórákat! – Szerintetek ezt szó nélkül hagyjuk!

- Neeem! – üvöltötte a többi hataloméhes ördögfióka.

- Akkor te szemét, kis féreg! Most puhítás következik! – azzal, mint a hiénák a háromnapos, kiszáradt, és csontos dögre – úgy vetették rá magukat körbezártan kerek alakban a szerencsétlen, éppen csak kamaszodó, és bizony kisebbfajta súlyproblémákkal küszködő gyerkőcre.

- Forgassuk meg! – javasolták a jó ötletet a többiek a nagydarab pernahajdernek. – Nézzük csak meg, mekkorát tud szárnyak nélkül repülni!

Azzal két-két ember az egyik oldalán, majd szintén két ember a másikon azon nyomban megragadták a hintát, és akkorát löktek rajta, hogy a pufók kamasznak már tótágast álltak kövérkés lábai, s úgy elszédült a hirtelen jött, kellemetlen lendülettől, hogy erősen környékezni kezdte hányingerérzete!

- A kis surmó takony! Oksizzátok csak! Mindjárt okádik! Ezt látni akarjuk! – s ismételten jól megpörgették, majd addig-addig folytatták a pörgetést, amíg a pufók fiúcskának fölkavarodott dühöngő gyomra, és egész méltán elfogyasztott reggelijét kiadta a gyepre!

- Nézzétek csak skacok! Hát ez tényleg komplett idióta! Kicsulázza a finom zabát, aztán most meg fetreng! Szerintetek ezt hagyjuk?! – néztek közösen, mint a cinkosok farkasszemet, a nagyobb vezérek! – Ugye nem!

- Hát persze, hogy, még jó! – vigyorgott a többség!

- Akkor lássuk a kakukktojást! Fürdetés következik! De nem a szokásos módon! – megfogták a szerencsétlen fiúcskát, aki az általános, keringetés következtében már alig állt a lábán, majd hogy magához térjen a saját kiöklendezett gyomortartalmába akarták megforgatni őt, hogy magához térjen!

De történt valami, amire talán egyik kisstílű bandavezér se számított. Egy félszeg, vézna, és nagyon soványka kislány lépett ki a parkosított övezet körül, ahol ezek végzeték a móresre tanítás szokásos alapműveleteit, és rájuk rivallt:

- Hé! Miért csináljátok ezt azzal a fiúval?! – kérdezte felemelt, és látszólag félelmet ritkán ismerő hangsúllyal. – Eresszétek el de nyomban!

- Nézzétek a kis pöttöm Panni! Mit akarsz itt te kis gizda seggdugasz?! Vagy te is kérsz belőle? – ezt már a nagyobb fiú mondta.

- Azonnal futok és megmondom a Béla bácsinak, hogy mi csináltok ezzel a fiúval, ha nem eresztitek azonnal szabadon! – állt a sarkára.

- Azt te csak hiszed, te kis nyamvadék töpörtyű! – szólt rá az egyik mitugrász, és már lohol is, hogy hamarjában elkaphassa. – Majd adok én neked, te kis rohadék! Hát azt hiszed, hogy mindent megúszhatsz?! – azzal már ott is volt a most végtelenül, és teljesen árván maradt kislány háta mögött, és erőteljesen megszorította annak töpörödött, vékonyka karjait.

- Na, most pofázzál, te kis ribi! – szorította ellenszenvesen, és dühöngve.

Nemsokára odaértek a banda többi tagjai is, akik előszeretettel nézték végig ilyen esetekben a móresre tanítási procedúrákat.

- Mit akarsz azzal a végtelen, cingár kölyökkel, te Sanyi? He? – kérdezte most kissé meglepődve a helyzet komolyságán a banda tulajdonképpeni esze Bányász Zoli. – Mondd csak el nekem te állat, hogy miben egyeztünk meg, amikor a móresre tanítást kiadtam?! – meredt szúrós szemmel a debella vagányra.

- Mit is mondtál…főnök? – kezdett gondolataiba merülni a másik.

- Hát mindenképpen először is azt – ha nem tévedek -, hogy gyenge, magatehetetlen kölkökhöz nem nyúlunk, és nem is leckézetjük meg őket! VILÁGOS, te idióta barom?! – emelte fel a hangját, hogy még intenzívebb legyen elrettentésének hatása.

- Ha csak még egyszer hasonló eset a tudomásomra jut, te leszel az első, akit elteszlek láb alól! MEGÉRTETTED?!

- Igen, igen… Főnök! – s a nagydarab, benga kölyök reszketett, akár a nyír, vagy falevél. – De főnök? Mi csináljuk, ezzel a kislánnyal, hogy senkinek ne mószerolhasson be minket? – kezdett hirtelen izgulni.

- Én már erre is találtam egy nagyon praktikus ötletet! – mosolyodott el, aztán a kislányhoz lépett, előhúzott a zsebéből egy cseresznyegallyból készített, messzire elhordó parittyát, és egy kicsit a lelkére beszélt:

- Nézd csak kislány! – őzikeszemébe nézett. – Most még elengedlek, de látod itt ezt a kis szerkentyűt! Ha csak ki mered nyitni azt a cserfesz, mindenre kész pacsirta szádat, akkor akkorát kapsz a parittyámtól, hogy a kis pofikád kidekorálva lesz! Világos?!

A kislány most igyekezett határozottságot erőltetni magára, és ezzel a hajthatatlan, oroszlánhűségével volt talán egyszerre a legbájosabb, és a legrokonszenvesebb ellenálló, és lázadó, akivel a rettegett bandavezérek valaha is találkoztak. A sarkára állt, és semmi esetre sem hagyta, hogy bárki is megfélemlítse!

- Itt maradok, igenis, amíg azt a fiút el nem eresztitek a fogságból! – felelte harcias kedvvel, és nagyadag dacossággal, miközben a félelem komor, baljóslatú felhői ott cirkáltak a lelkében.

- Ahá! – mosolyodott el nem létező bajsza alatt Bányász Zoli. – Hát kedveském, ha te így, akkor nagyon sajnálom, de én is így fogok tenni! – azzal marokra fogta gyönyörűen, hullámos, leginkább a borostyánindákra emlékezető, csokoládé haját, és úgy meghúzta, hogy a kislány erőteljesen, és fájdalmasan fölsikított!

- Ugye ez fáj, te szemét, kis béka?! – mérte végig a markában tartva a banda főnöke végtelen, és most kiszolgáltatott áldozatát.

- Kérlek, eresz el! Auu! Ez nagyon fáj! Engedd el a karomat! – s meglátszott, hogy az árván maradt lányon fájdalmas, pörsenéses, vörös nyomokat hagyott a főnök vasakaratú ökle.

- Ha szépen viselkedsz, és nem árulod el senkinek, ami itt történt, akkor esetleg elengedlek! De meg kell ígérned valamit!

De történt valami váratlan esemény, amire talán egyikőjük sem számított; miután az öreg osztályfőnök, aki már a hatvanas éveinek az elején járhatott jócskán, és éppen most ébredezett álmaiból, szinte mindig hozzá volt szokva, hogy lefekvést követően az osztálya mindig kisebb-nagyobb ramazúrit tart, és eget rengetőn ricsajozik. Hogy ezt kivédhesse, két jókora vattacsomót dugott füleibe, hogy tompíthassa a hangzavart, és megteremthesse – bár csupán ideiglenes keretek között -, független, és békés álmait!

De most merőben szokatlan volt számára ez a hirtelen jött, felengedett csönd, ami szinte a maga hangtalanságával már gyilkolónak hatott!

,,Hát ezek meg hova tűnhettek?” – gondolkodott egy percig magában, és miután maga is vegyészmérnök szeretett volna lenni a szokásos földrajz-biológia szakos tanári pálya helyett, arra a következetésre jutott, hogy a legjobb, leghatososabb módja, ha az ember meg akarja tudni a történteket, hogy utána néz az adott dolgok folyásának!

Így is tett! Amilyen gyorsan csak tudott a szállást adó kempingük mellett közvetlenül volt egy kisebb játszótér – ahol az a jellegzetes, és bizonyos hinta volt -, így nem kellett sokat keresgélnie, hogy megtalálja az állítólagos tettesek nyomát. Azon nyomban meglátta, hogy a pufók, és kissé túlsúlyban lévő Bányász Zoli, egy ártatlan, és csont sovány kislányt szorongat , több mint valószínű, hogy ellenséges, megfélemlítési célzattal!

Azonnal rohant feléjük, ahogy csak öregedő lábai bírták, bár az orvos barátja azt mondta neki, hogy amennyiben nem mondd le a cigaretta általános élvezetének jogáról, abban az eseten pár éven belül nemcsak tüdőrákja lesz, de egyik lábát is amputálni kell!

- Bányász Zoltán! – kiabálta már messziről!

A banda megmaradt tagjai egyből berezeltek, és hirtelen inukba szállt a megmaradt bátorságuk. Hogy vajon most mi lesz? Elvégre, ha az ember gyerekeket szégyenít meg, ráncigálja a kislányok haját, és egy másik gyerekből kipüfölné még a szuszt is, akkor a legtermészetesebb, hogy sok dicséretre, jóságra már korántsem számíthat!

- Bányász Zoltán! – fújta ki a bent ragadt levegőt a tüdejéből az osztályfőnök. – Mondd csak fiacskám, hát te a füleden ülsz mi?! Mit kérdeztem? – állt meg pontosan vele szemben, hogy jól megnézhesse magának ezt a cégéres haramiát, és szemeik egymásba fúródhassanak!

- Igenis Béla bácsi! Itt vagyok! – hebegett-habogott. – Mit is tetszett pontosan kérdezni? Már elfelejtettem!

Az öreg tanár egy szempillantás alatt úgy megfogta annak két, elefántnagyságú fülét, hogy kis híja volt, hogy a mindig tetterős, magabiztos, utcai vagány ott helyben ne produkáljon egy kisebbfajta hisztériát, vagy sírási rohamot. Most azonban bármennyire is érezte, hogy majd megfullad a szorító fájdalom hatása alatt, mégse mert megnyikkanni sem!

- Ha jól emlékszem saját szavaimra édes fiam, akkor azt kérdeztem, hogy mit csináltok ti itt?! Úgy van?!

-…Igen! Vagyis igen! – felelte, bár saját maga sem tudta, hogy mit is akarhatott az öreg már megint ezzel!

- Akkor hát, hadd ismétlen meg gyorsan! Csak a te kedvedért, mert ugye bár az ismétlés a tudás jó édesanyja!

- Igen Béla bá’! – felelte most a megszeppent kölyök.

- Mondd csak fiam! Szép dolog az, hogy egy végtelen hölgynek elkezded huzigálni a haját? Mi?! Mondd csak te hogy tűrnéd, ha más kirángatná szálanként a hajadat?

- Nem szeretném Béla bá’ – hunyászkodott meg, megjuhászosodva.

- Nahát, akkor! És az hogy néz ki, hogy egy másik gyereket meg agyba-főbe vertek, csak azért mert nem tetszik nektek a fizimiskája?

- Nagyon rosszul hangzik! – válaszolta, bár bocsánatot még most sem akart kérni! Nem lehet tudni, hogy a makacskodó dac, vagy egyéb személyiségjegyek fűtötték.

- …És mondd csak édes fiam! Most akkor mihez is kezdjek én veletek?! Mert ha igazgatói megrovásban, avagy fegyelmi tárgyalásban részesítelek benneteket, abból nektek tanúság egy életre még nem származik! Vagy igen?! – Az öreg máris kiszúrta, hogy Bányász fütyöl a bölcsen dorgálásnak szánt szentbeszédére, így stratégiát változtatott.

- Mondd csak fiacskám? Szerinted ez vicces?! Na, hát, én nem is gondoltam volna, hogy ilyen tréfás természetű ember vagyok! Hívd csak ide a barátaidat, de rögtön! – most már utasította, de mindenki tudta, hogy valójában ez már a konkrét ítélet megfogalmazása volt.

Amikor aztán a banda többi tagjai is sorrendben fölsorakoztak előtte, az osztályfőnök szúrós, vizslató szemekkel kezdte mustrálgatni vajon a többi bandataggal mit is kellene csinálnia? milyen büntetést szabhatna még rájuk ki?

- Megvan a megoldás! Heuréka! – kiáltott fel nem kis megkönnyebbüléssel. – A kirándulás hátralévő részében, egy kis kerti munkára foglak be benneteket! Segíteni fogtok Miklós bácsinak megjavítani a sufnikat, és szépen, gondoskodva leszeditek a barackot a fáról, de vigyázat! – emelte fel figyelmezetően mutatóujját -, ha csak egyetlen barackot is hibásan tesztek a kosaratokba, akkor a továbbiakban megtorló intézkedések lépnek majd életbe veletek kapcsolatban! Most pedig mert ennyire korán keltetek mindannyian, és bizonyára frissek és kiegyensúlyozottak vagytok, így az egész banda ingyenesen megfürödhet a Balaton hűsítő, felfrissítő habjai között!

-…De Béla bácsi! Még nagyon hideg van! – tiltakozott nyomban a most megszégyenített bandafőnök.

- Hogy mondtad, édes fiacskám?! – rikácsolt hangjával most szándékosan az öreg osztályfőnök. - …Én is úgy gondoltam! Nyomás be a vízbe, de nyakig ám! Kifogásokat pedig ne akarom hallani! Megétetted?! Most majd talán ti is megtanuljátok milyen az, ha valakit emberi méltóságában megaláznak sorozatosan naponta!

Sajnos az idősödő osztályfőnök ezt egy kicsit elnézte, és rosszul is gondolta, mert sajnos a későbbi években – főleg amikor már kinőttek a bandavezérek is az elviselhető gyerekkorból egyre könyörtelenebbek, egyre kegyetlenebbek, és sajnos egyre elvetemültek lettek. Szegény Béla bácsit pedig a tantestület általános, és lefokozó, egyöntetű véleménye alapján nyugdíjazták abban a szent pillanatban, amikor a kilencvenes évek vége felé átesett a második szívtrombózisán! – S bármennyire is szükségét érezte, mint valami páncélos, magasztos, és nemes lovag, hogy az elesetteket védje a pufók fiatalember minden nap ordas küzdelmeket folytatott továbbra is az elvetemült pimaszság, és alávaló gonoszsággal szemben…             

             

 

 

 

 

 

ÚTRAVALÓ

 

 

Két órát kaphattam csak indulásig.

Szívem fohászait küldöm feléd

ég s föld között felhők kihűlt,

jeges hazájából:

Megvárt engem mindig hűséges szerelmesként

a tenger minden korallja, homokos domb-szigete!

 

Bikiniben feszítő, büszke, kacérkodó angyalok

– ha kedved tartja nyugodtan légy csak féltékeny –

megbámulták kisfiúsan pityergő szemeimet,

ahogy minden nap partok homokbuckáiba

ágyazottan rád gondolok,

s megidézlek gyémántos csillagok között!

 

Sebezhető ártatlanság keresztútját

s a kánikula legtaglozó stációit törékeny alkatoddal járnám át:

mandulaszemeid hold-pillantásával hunynám le szemeimet,

ha mint főtt homár UVB-sugarak

 

fertőző tüskéi kínzó stigma-sebeket

nem égettek volna bőrömön!

– Elhullatott sebző szavaidat,

mint felbecsülhetetlen,

titkos ereklyéket mindenhova magammal cipeltem én!

Baklavát s tejbegrízt ettem lakomaként a tengerparton:

Minden egyes falatban:

,,Szeret-ném szerettél” –

tippelgettem mit is éreznél irántam te?

 

Hajad éjcsokoládé-hullámait,

tajtékos borostyán-zuhatagját idéztem magam elé,

ha szerelmespárok bódult sétáira révedtem

semmit rejtve titkosan.

– Ha sírtál, csak te érezted, hogy szívem

ugyanúgy megrepedt

mint véres szikla-szakadékok katlanában.

Csak tudni szeretném:

Egészségesen harmonikus-e nélkülem

pufók pojáca nélkül is életed,

létezésed mikro-kozmosz világa?

 

Egyedüli kozmosz-magányomból

már csak angyal-mosolyod,

mennyország-pillantásod drága ékköve hiányzik!

Hiányod tudata pesszimizmussal marcangol naponta!

 

 

 

II. RÉSZ

 

(Néhány nap telt el. A szín nem változott, úgy tűnik a nézők elé, mint ahogy bemutatták. Gerely íróasztalára roskadva üldögél, kerek keretű szemüvegét levéve töpreng az életéről. Még soha nem láthattuk őt szemüveg nélkül, beesett kriptaszerű arccal. A kopottas tantestületi szobában még mindig zsúfoltság látható, de valahogy arányosabban, mint a szigorlatokon. A halálos, szinte gyilkos eredetű nyugalmat átjárja valami megfogható, baljós kimenetelű nyugtalanság, ami vibráláshoz vezet. A levegő hangulata is feszültséggel, gondokkal terhes. Valami nagy robbanás készül…

Savanyka katonaszerűen, mint egy gonoszkodó őrmester föl-alá járkál, Gerely előtt, irritálóan. Kissé hangsúlyozott nyári kosztümszerű ruhában van, ami előnytelen – tekintettel a korára nézve -, magas tűsarkú cipőben billeg, haja a szokásos módon két vállára hull, mint valami előnytelen szénakazal.)

 

SAVANYKA Na, hadd halljam csak! Mesélj!  (Járkál)

GERELY (maga elé meredve, tudatos vétkei súlyával) Bűnösök vagyunk, de én jobban is, mint te! S most bűnhődnöm illik, mert ezt követeli tőlem az erkölcs.

SAVANYKA De, mondd csak meg! Ha egyszer elkezdtük kedves Zolikám, akkor te is tudhatod, a mókuskerékből kiszállni, már aligha lehet! Lépjünk ki a nagy ismeretlen felé… Butaságokat fecsegsz itt nekem! (bizonygatón, mintha egyedül csak neki lenne igaza)

GERELY Ebben nem értek egyet Magda, már megbocsáss!

SAVANYKA Hát, ha nem, akkor nem! Erre mit is lehet mondani?! (fölhúzza kitépett, és szemceruzával túl hangsúlyosra kihúzott szemöldökét, és tovább járkál.)

GERELY (komoly) Kérlek szépen! Ne játszd meg magad!

SAVANYKA (érdeklődve) Mit is akar ez egészen pontosan jelenteni?! (hirtelen fölkapja a fejét) Csak nem arról hezitálsz már megint, hogy túlságosan is kitűnő vagyok a saját hivatásomban! S most az a miazma, hogy te nem tudod ezt elfogadni?! Ne kelljen benned csalódnom Zoli kedves! (fenyegetőn meginti az ujjával)

GERELY Gondolom nem gondoltad át az elmúlt pár nap történéseit? Igazam van?! (kérdőn)

SAVANYKA Ugyan hagyd már abba ezt az ostoba óbégatást! Mit is kellett volna átgondolnom?! Nekem semmi bajom sincs. Minden megy a maga berendezte útvonalon. Nem térek ki előle, de nem is állok az útjába. Beteszem a lábamat az irodába, holott már másutt lehetnék, dolgozom, ahogy tőlem kitelik, és hazamegyek a rég nem látott férjemhez. Jól megvagyunk együtt! Nem tagadom, néha összevillan szócsaták gyanánt a szemünk, de ki nem szokott manapság veszekedni egy kiadósat, amikor különben is tomboló tendenciát mutat a mindenkit elkeserítő munkanélküliség. Mi kellhet még?

GERELY Mondd csak, végiggondoltad ezt a megaláztatást, ami már rám nézve is tökéletesen kellemetlen volt?! (vádolón)

SAVANYKA (mintha belegondolna, morfondírozik) Miért, mi az, amit tudni akarsz, te kis követelő? (odasomfordál hozzá, és megcibálja kedveskedve göndör, fekete barna haját, ami olyan, mint egy búra, és körbekeríti a fejét)

GERELY Én kérdezem drága Magda! Nem felejtettél el esetleg egy emberi, méltó, és gerinces gesztust? (szigorúan összehúzza busa szemöldökét)

SAVANYKA Még most sem értelek! Hová a fenébe akarsz te kilyukadni?! (mereven, túlzott katonás szigorúsággal)

GERELY Minden olyan a lelkedben, mint volt? Sehol egy hitvány, semmirekellő üvegcserép, vagy lomha törmelék, amitől kínzó egyszerűséggel, és leszámolással már legszívesebben megszabadulnál?!

SAVANYKA …Lehet, egyébként meg mi közöd hozzá? (elgondolkodva)

GERELY Mondjuk úgy öt napja az a kis szigorlatos kellemetlenség. Emlékszel rá?! (mondataiban kihallani valami fenyegetést)

SAVANYKA Ja, hát nem mondod, hogy te még most is azon a kis mitugrászon, szánalmas pojácán rágódsz? Menny már el elmeorvoshoz, hogy kicsit rendbe tegyék a fogaskerekeidet! (kezével köröző mozdulatot tesz feje körül, mint aki bolondnak véli a másikat)

GERELY Tudod, Magdám, ha csak feleannyi érzés szorult volna beléd, mint mikor értelmező szótárakat szerkesztesz a tudósabb urakkal, te is megérthetnéd!

SAVANYKA Most meg mi az istent akarsz már mondani? Komolyan, kezdek aggódni érted, de nagyon! (egyre mérgesebben, látszik arcán a mimikázás mögött minden szikralobbantó indulat)

GERELY Úgy érzem, hogy beadom a törülközőt, és kiszállok ebből a vizsgáztatásból! Azt érzem, hogy ez már nem az a jól kigondolt, és átgondolt, humánus megoldás, amiben én annak idején részt vállaltam!

SAVANYKA Hát nézzenek csak oda (színpadiasan rátekint) Csak nem megszólalt benned kisemberkés lelkiismereted?! Hát mondhatom, te is jókor döntöttél így! S mondd csak, én mit csináljak most magamban! Ezentúl, majd melyik nyelvész kollega lesz hozzám könyörületes, és ül le velem, hogy együtt szigorlatoztassunk? (mintha megbántódna, kezdi kicsit kínosan érezni magát)

GERELY Amikor még egyetemisták voltunk, és szabadabb szellemek, a magunk önző, és kisajátított lehetőségeivel, és újító ötleteléseivel bárkinek ellentmondtunk, mert soha nem felejtettük el kimondani a minket megillető igazságot! (vétkei súlyától gyötrődve, érezzük, hogy minden szót harapófogóként kell kihúznunk a szájából)

SAVANYKA (idegesen, már-már görcsösen nevetni kezd, ami kisebb fulladást von maga után) Igazán nem értelek! Már megint hová akarsz kilyukadni?

GERELY (fölkel az egyszerű fatáblás székéről, megáll előtte) Hisz itt vagy. Itt állsz. Ezáltal biztosítod magadat be, hogy jelen vagy még az élők sorában! (Egészen a közelébe lép, fenyegetően megkérdezi) Mondd csak meg, de őszintén: Hogy érzed te magad?!

SAVANYKA (kínos csend után) Zoli drága, ne haragudj, de teljesen rám hozod a frászt! Megkérnélek, hogy lépj egy pár lépést hátrébb, megbeszéltük, vagy nem hogy klausztrofóbiás vagyok! Vagy nem?!

 

Gerely egy pár lépéssel hátrál, de fenyegető személy mégis valahogy ott ragad…

 

GERELY Ne áltasd magadat! Felesleges már minden köntörfalazás, és értelmetlen magad kelletés.

SAVANYKA De mit tudsz… mindent?

GERELY Hát Magdikám, nem is képzelnéd, hogy mi mindent tudok rólad!

SAVANYKA (még mindig kissé gúnyosan, és tétován álldogál, nem tudja mire vélni kollegája viselkedését. Fejét csóválja) Ez nem igaz! Honnan is tudhatnád?

GERELY Szóval nem akarsz vallani? De előtted áll pallosjogú bírád, ezt ne feledd! (A nyakához gyúl, öklében megfeszül a tört-fehér gyöngysor, mint valami ünnepi, magasztos kellék, előbb finoman, kéz kézre fogja, majd egyre fokozatosabban kezdi fojtogatni)

SAVANYKA (Teste láthatóan megvonaglik a hatalmas erőfeszítésben, mégis Gerely két keze, mint valami vaspánt egyre szorosabban összezárul nyaka körül.) …Na… Zolikám…Khm, khm… Eressz el, de rögtön! Hülye vagy, vagy csak megőrültél? (gyenge sikolyszerű hang hagyja el a torkát, mintha megérezné a vesztét.)  Mindenre kérlek, az istenedet… Ne!

A háttérben hangyabolyszerű, trécselő diákzsibongás hallatszik, s egyre közelebb jön a berekesztett térhez. Mintha egy belső körben lennénk, ami fokozatosan egyre sorvadna. Gerely hirtelen elengedi Magdát, az asszony nagyokat köhécsel, Gerely visszasüllyed a székre, míg Magda föltápászkodik a földről, hogy tölthessen magának egy pohár vizet.

 

 SAVANYKA (miközben hideg vizet tölt egy aprócska pohárba, éles, szúrós szemmel mered kollegájára, mintha maga is bosszút esküdne) Megállj Zoltán, megállj! Észre se veszed, és húrokként szorítja el gigádat a halál! Hát várj csak, várj! Semmit sem szabad elkapkodni!

GERELY Én a te helyedben kedves Magduskám visszafognám magamat, és alaposan magamba mélyednék!

SAVANYKA Mégis mit akar ez jelenteni?!

GERELY Oh! Hát ez egy igen egyszerű, és igen megbocsátható emberi érzelem; lelkiismeret-furdalásnak nevezik! S nem ártana, ha rajtam kívül már téged is megszólítana, és gyakorolnád erényeit…

SAVANYKA Zolikám! Az isten áldjon már meg! Ne légy ekkora mihaszna gyerek! Szállj magadba végre! (odamegy lassan hozzá, megpróbálja megvigasztalni)

GERELY (hirtelen felindultságában félrelöki, Savanyka fölbukik az egyik szőnyegben, Gerely pedig meggondolja magát segítségére siet, és felsegíti, székhez támogatja) Elég, ha te kínzol, igaz?

SAVANYKA De mivel kínozlak? Miért mondod már megint?

GERELY Tudod, te nagyon jól! (rávillogtatja szemüveges, barna szemeit) Miért kellett azt a szerencsétlent ennyire meghurcolnunk?! Mondd? Hisz egyetlen vétke lehetett csak tudta a tananyagot, te meg úgy bántál vele! Lekezelően, és azzal a gusztustalan, gyilkos iróniáddal, ahogy szoktad!

SAVANYKA (szék támlájára támaszkodik, retiküljéből elvesz egy cigarettát, és rágyújt. Arca kissé eltorzul a feszültség miatt, és úgy beszél) El akarsz pusztítani? Hát erről lenne szó? (gyilkos gúnnyal) Csak kibújt a szög a zsákból!

GERELY (most veszi csak le értelmiségi külsőt kölcsönző, kerek keretes szemüvegét. Most látszik csak igazán a kissé félhomályos szobabelsőben, hogy villámokat szór szeme. Megköszörüli torkát, koncentrál, komolyan)

 Ha tehetném már régen végeztem volna magammal, mert feladtam humánus oktatási elveimet! És te meg a talpnyalóid csak azt visszhangozzátok, hogy milyennek kell lennie a jó egyetemi légkörnek: összetartás, meg hogy egymás segítése?! Nevetséges (kínjában elereszt egy groteszk nevetést) Okádnom kell a magad fajtától, kedves Magdám! Ez a véleményem!

SAVANYKA Te is jókor szólsz! Mindennap úgy jársz-kelsz, akár egy dörzsölt üzletember; kikenve-kifenve, makulátlan megjelenéseddel mindig adsz a lényegtelen formaságokra, most meg itt megjátszod a nagyokost! És akkor még van képed engem vádolni!!! Mi??? (rikácsolva)

GERELY (fölegyenesedik a székből. Mindent aprólékos megfontoltsággal csinál, szokásos, bejáratott rutinnal, idegesen tesz-vesz, iratokat, és összefirkált dolgozatokat rakosgat, csakhogy elterelje koncentrált, éles figyelmét. A hangulat egyre inkább robbanni készülő, puskaporos hordóra hasonlít)

SAVANYKA Megijesztesz! Most már tényleg fogd vissza magad! (megrémül, fölugrik, és földönti a székét) 

GERELY (mint egy idegen úgy bámulja egy ideig, mint akin valami változást keres) Hogy változhattunk meg ennyire, Magda?! Mi az, amit kiölt belőlünk a lelketlen munkavégzést, és hogy vajon mi hol hibáztunk? Egész nap saját magaddal vagy elfoglalva: Nem veszed észre, hogy mennyire nevetséges vagy? Úgy vagy öltözve, mint egy szánalmas tizenhat éves tini, holott már meglett asszonynak számítasz! Kikened magadat, mintha társasági ember lennél, pedig mindenki tudja, hogy valójában a nyelvész férjed a családban az ész, és a még nagyobb koponya!

SAVANYKA (idegesen toppant) Most már elég legyen, ha mondom! Nagyon elvetetted a sulykot Zoltán!

GERELY Te nem látod a dolgok összefüggéseid, én viszont tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy egyetlen húron pendültök ti mindannyian! Arckrémek, és kozmetikumok diadala… Mintha, állandó megfelelési kényszered volna! Csak nem vagy extrovertált?!

SAVANYKA (igyekszik füleit befogni, és meg nem hallani azokat a szavakat, amik szinte ostorcsapásként, keserű ítéletként hangzanak feléje) Igazán nem is tudtam, hogy én ennyire friss, és mindennap aktuális vagyok! (mintha önmagát dicsérné meg)

GERELY Olcsó fogásokkal tetted csak magad! Hát még mindig nem veszed észre? Amit te mutatsz, az csupán egy lehetséges felszín! Amit viszont én igyekszek megmutatni most magamból az az én Igazságom, és ítéletem is! Csak kalimpálsz a lábaddal, mint valami ifjúsága virágjában lévő süldőlány, akinek megjött a menzesze! Mondd csak hány éves is vagy? Tizenhat, vagy ötvenkettő?

SAVANYKA Te is tudod, hogy vannak, és léteznek kortalan dolgok! Akkor meg mit ócsárolsz folyton? Vagy hagyjam, hogy legyűrjön ez az átkozott öregség?! Hát azt felejtsd el! Már így is nem győzöm takargatni, rejtegetni ráncaimat!

GERELY No, látod! Ha használnád is az értelmet, amivel az égiek kegyeskedtek kitüntetni téged, akkor tudhatnád, hogy az öregséggel nem leszámolni illik, sokkal inkább megbarátkozni, aztán elfogadni! (mint aki ítéletet mond)

SAVANYKA Ezek szerint én csak arra vagyok jó, hogy mint valami buta, kis cicababa illegjek-billegjek a lábaimmal! Hát köszönöm szépen! (gúnyosan)

GERELY Már megint ingerelsz? Ingerkedsz?! Csak rajta! Folytasd! Innen már úgy sem távozunk élve! Bűnhődni fogunk, mint az elítéltek, akik megbánták elkövetett bűntetteiket!

SAVANYKA Most látnád magadat Zoli! Nevetségesen viselkedsz!

GERELY Ó, hát valóban?! Hát akkor azt hiszem, jócskán el kell gondolkoznod valamin!

SAVANYKA Ne kezd el, már megint! Mert ettől az egész cécótól herótom van!

GERELY Hát neked van eleged? Neked?! Akkor mit szóljak én! Vétkeim, hibáim teljes súlya, felelőssége nehezedik rám, csak mert hagytam becsapni a diákjaimat, és nem mertem értük, és az elveikért síkra szállni és kiállni! Mert ők még valóban hittek önmagukban! De azt látom, hogy én ma már erre képtelen vagyok! (erős lelkifurdalással)

SAVANYKA Valóban?! (mint egy bíró ítélethirdetéskor, szúrós, túlvilági szemekkel) Igen, valóban az vagy! Egy önmagát lesajnáló, hitvány, puha alak!

GERELY Hát még most sem veszed észre magad? Te vagy az, aki mindent elrontasz, mindent tönkretesz! (ellenségesen, gyűlölettel közeledne felé)

SAVANYKA (meghökkenve) Én??? Hát mi mindent adtam neked csupa szánalomból, te okos toni?! Állást, és katedrai megbízásokat nyertél el kapcsolataim által! Mit gondolsz, te szánalmas balfék? Elnyerted volna mindezt, amiben jelenleg is csücsülsz, ha én nem álltam volna melletted?! Gondolkozz már!

GERELY Még hogy te?! Szerintem én is képes lettem volna rá! De nélküled! Igen is vedd csak tudomásul! (hevesen feléje megy indulatokkal terhesen, és a kezével fenyegetve gesztikulál) Azt hiszed, nekem nem volt arra alkalmam, hogy más állás után nézhettem volna? Nekem ne lett volna szimpatikus a docensséggel járó tisztelet, és szakmai ismeretség?! Istenem, de egy korlátolt, és szűk látókörű, alattomos, és számító asszony vagy! 

SAVANYKA Megkérnélek ezúttal még csak higgadtan a mérleg nyelveként, hogy ha velem beszélsz, akkor fékezd az indulataidat!

GERELY Mégsem tettem meg, igazad van! (egyetértőn bólogat) Nem veszélyeztettem már az elért, és biztos pozíciót! És úgy gondolkodtam, hogy nekem elég lesz az iroda egyik fele, és a másik – a nagyobbik tér -, majd saját rendelkezésedre áll! És ebbe senki se keveredhet bele! (hirtelen megfordul, és fenyegetőn rámered) De, ha lett volna választásom, elhiheted, hogy megtettem volna, és akár életemmel hazárdírozva kilétem volna, és magam után hagyok mindent, csakhogy elérhessem a céljaimat!

SAVANYKA Most akkor újfent, kitudja hányadszor megkérdezlek: mi az istent arasz még, mondd, meg nyíltan?! (fölspiccelődve, hergelve saját magát) Mit kell még elmondanom!

GERELY Az Igazat! (magából kikelve, verejtékes homlokkal, kisebb ordítással)

SAVANYKA Mit akarsz még hallani? Hogy nem én voltam, aki a férjemmel együtt írtam a nyelvészeti szócikkeket? Vagy mit? Azt, hogy egész életemben csak mindig a másodhegedűs szerepében tetszeleghettem, és egy idő után megundorodtam saját magamtól? (hangja feszült, mégis valami titkok vibrál benne) Tudom ám én, hogy mi jár abban a sanda, deformált fejedben? Látom, mire megy ki az egész? Meg akarsz félemlíteni?!

GERELY Megfordult abban az átkozott fejemben! Most azonban csak egyet kérek: Légy őszinte! (hátratett kézzel, mint aki vallat, és számon kér valamit)

SAVANYKA Mondjam el, hogy a felső vezetés bevezette a hallgatóknál a fejkvótát, és hogy ez azt jelentette, hogy csak bizonyos mennyiségű ember után kapunk állami támogatást?! Vagy mit akarsz? Azt, hogy csöppet sem sajnálom azokat a szánalmas hallgatókat, akik nem tanulták meg tisztességgel a latin eredetű fogalmakat, és azt sem tudják, hogy mik azok a határozószók?

GERELY (komolyan, egyszerűen) Én az igazat akarom hallani tetőled! Megértetted?! (valamiféle kínos, gyilkos csönd telepszik rájuk, ami robbanó feszültséggel teli)

SAVANYKA Jó, hát, ha így állunk elmondhatom, mert már az egész tanszék tisztában van vele, de ezek szerint neked még nem szóltak! (izgulósan, tördeli a kezeit, amik jelentősen ropognak, mintha golgota-járás következne) Elbocsátások lesznek, és te vagy többek között az egyik ideiglenes áldozat!

GERELY (halkan, komolyan) Hú, de csodálkoznék! Mert én a magam hebehurgya módján kedves Magdi azt gondoltam te leszel közöttünk az ügyeletes fekete bárány!

SAVANYKA Na, ne viccelj ezzel! Erre nem vagyok vevő!

GERELY (metszően gúnyos) Pedig azt hittem, akinek a neve előtt puccosan tetszeleg a doktorátusa annak kicsivel több esze is lehetne a föltornyozott frizurája mögött!

SAVANYKA (fölényesen) Na, és? Mit foglalkozol vele, vagy bármivel is! Egyáltalán téged megkérdezett valaki a döntések felől! Szerinted érdekel valakit a te véleményed?! Hiszen meglehet, mi van, ha éppen holnap lesz a napja, hogy téged kipenderítenek innen! El ne feledd attól, hogy kissé extravagánsan öltözködöm, nekem vannak a legjobb összeköttetéseim!

GERELY (meglepetten) Magdám, drága Magdám! Csak nem megpróbálsz megfenyegetni? Ezt ne is haragudj, de meglehetősen nehezemre esik lenyelni! (tesz egy-két téveteg lépést a szék felé, majd belehuppan)

SAVANYKA Én most meg foglak ölni! Nem vicc úgy elintézlek, te szánalmas, nyálka féreg, hogy a saját anyád nem ismer majd rád! (heves támadó mozdulatot tesz, és fölkapja az asztalról az egyik nehezebb támasztékot)

GERELY Tessék csak! Itt vagyok! Most meg mire vársz? (kitárja mellkasát, mint aki önként megadta magát, és behódolt a gyilkosság tényének, és ezúttal a halálnak)

SAVANYKA Ennyivel azért nem úszod meg! Előbb szenvedni fogsz!

GERELY Nem szégyelled magad?

SAVANYKA Mit szégyelljek?! Mi?!

GERELY Azt, hogy mindennap becsapsz! (fölfortyanva)

SAVANYKA Te mondtad!

GERELY Még több bajt akarsz? (idegesen)

SAVANYKA (dühödt, kimerült) Tudom már mi jár a fejedben! Most azt hiszed, hogy okosabb vagy mindenkinél! Dev tévedni fogsz, mint már oly sokszor, ha szóba kerül az emberek humánus sebezhetősége! (csöndesen térdre ereszkedik, megjátszottan sír)

GERELY (indulatosan fölüvölt) Nem vagyok továbbra is hajlandó eltűrni ezt a mérhetetlen aljas becsapást, mellyel most körbeveszel engem is! Megértetted?!

Sötét. Kivilágítás az előtérben; meglátszik egy börtönrács, de csak halványan, derengve az ablakon. A helység előterében Kulcsár várakozik megint csak szánalmasan, és idegesen. Most farmert, és sötétszürke pulóvert visel, ami slankítja alakját, és sokkal magasabbnak tűnik, mint pár nappal ezelőtt. A második kopogtatásra nyitja ki az ajtót Gerely, szó szerint föltépi, Kulcsárnak úgy kell, idétlenül egyensúlyoznia magát föl ne bukjon a kemény padlón.

 

GERELY Hát maga még mindig életben van, Kulcsár?! Mondja csak, mi szél hozta erre?! (ellenségesen)

KULCSÁR (meghajlik udvarias természetére jellemző, folyamatos bocsánatkérések közepette, többször is elnézést kér az alkalmatlankodásért)  Bocsásson meg ismételten a zavarásért tanár úr, de jöttem aláíratni az indexemet. (folyvást szabadkozik)    

GERELY (tehertételként nagyot sóhajt, mint aki már megint egy újabb kellemetlenséget vett a nyakába) Tudja nagyon jól, hogy attól, hogy a vizsgáztatások lezárultak, mi itt a tanárnővel folyamatosan dolgozunk, és kutatunk! (végigmutat a rendezetlen, iratcsomóktól nyüzsgő szobán, mint akinek alibire lenne szüksége)

De nem firtatom! Maga rendes ember Kulcsár! Nézze, én sajnálom, hogy nem jött össze a szigorlata…

KULCSÁR Oh, nem tesz semmit, tisztelt tanár úr! Én már ehhez is régen hozzászoktam, tudja! Hisz különben is már az első pillanattól, hogy betettem ide félszeg csetlő-botló lábamat már pontosan tudtam, hogy Önök ki akarnak engem innen ebrudalni! Nem szégyen az, nekem nyugodtan elmondhatja! Mondja csak meg, hogy önöknek az én fizimiskám nem volt kellőképpen szimpatikus! Vagy talán tévedek?! (mint egy vizsgálóbíró, vallató hangon)

GERELY Jól van, megértettem! Ha igazságokra, és jogos ítéletre szomjazik a lelke, akkor kérdezze meg mondjuk Savanyka tanárnőt! Egészen biztos vagyok benne, hogy ő készséggel válaszol minden esetlegesen fölmerülő, további kérdésére. (folyton a felelősség súlya alól hátrálva)

KULCSÁR Az a helyzet tanár úr, hogy míg magával vagyok elfelejtem, hogy mennyire meg kellett azért dolgoznom, hogy ne lássanak már az első percekben komplett idiótának! Mert, hogy tökéletesen az voltam! Maguk kezdtek papolni az egyetemista nemzedéknek: hogy összefogás, együtt munkálkodás, meg kollektív öntudat! Ez egy nagyadag baromság! S tudja mit? Ha volna bennem karakánság, és bátor elszántság, akkor most senkivel és semmivel sem törődve odamennék magához, és a tanárnővel együtt leköpném! (zöldes-barna szemeiben indulatok izzanak, legszívesebben fölborítaná az íróasztalt) 

GERELY (kicsivel higgadtabban) Megkérném, hogy fékezze az indulatait! S ne higgye, hogy rám tud ijeszteni, vagy meg tud félemlíteni!

KULCSÁR Tudja mit! Tökéletesen igaza van! Mit erőltessem magamat! Saját maguk olcsó, és hitvány lelkiismerete – ha ugyan még létezik ilyen -, helyettem is tetemesen elvégzi majd a piszkos munkát! Én most csupán csak figyelmeztetni jöttem önöket! Érti?!

GERELY Ne higgye, hogy magam alá csinálok az olcsójános stílusától Kulcsár! (megpróbál erőt venni hangján)  

KULCSÁR Nem is reméltem! Azért vagyok itt, hogy megmondjam, önöknek a tudás feltétlen tisztelete, és alázata sem kellett volna, mert már saját magukat aljasították le azzal, hogy a hallgatóikat elárulták, és nem álltak ki a humánus jogaikért!

GERELY Nahát! Mégse olyan tuskó maga, mint azt már jó előre gondoltam Kulcsár! Kellemesen csalódtam most magában!

KULCSÁR Csak ne legyen magával annyira nagyra, és ne düllessze ki mellényét tisztelt tanár úr, mert a lelkiismeret megfellebbezhetetlen ítéletei – félő, már korábban elhatároztattak! (mint aki kihirdeti a tényleges ítéletet)

GERELY Ne haragudjon, elfelejtettem, hogy létezik még Erkölcs! (maga elé gúnyosan, és öniróniával, szinte most látszik csak a fényben megvilágítva, hogyan is villog a szemüvege.)  

SAVANYKA (átviharzik a színen, látszik, hogy liheg, mert sietve jött) Hát maga még mindig életben van?! Hogy képzeli, hogy a kis magánjelenete után szabadon jöhet, mehet itt bármikor, amikor csak kedve tartja?! (maró gúny minden mondatában)

KULCSÁR Én is szeretettel üdvözlöm kedves tanárnő! Hogy tetszik lenni? (érződik a szellemes megjegyzése, Savanyka arcán látszik minden fölfokozott méregindulat)

SAVANYKA (magára erőltetett fegyelemmel) Ne higgye, hogy egy olyan kis pont, mint maga Kulcsár dühbe tud hozni! Megfogja látni, hogy itt én vagyok a törvény, és aki nekem nem hajlandó engedelmeskedni, az túlzottan hamar meg is emlegeti! (erélyesen a sarkára áll, és katonás fegyelemben szónokol)

KULCSÁR Bocsásson meg az őszinteségemért tisztelt tanárnő, de úgy érzem, azaz úgy érezzük, hogy a többi hallgatótársam nevében is egy kicsit beszéljek, hogy a tanszéken többet megengednek maguknak a méltánytalan bánásmódnál, és az igaztalan osztályzásnál, mint az elfogadható lenne még humánus mértékkel! Azt mondhatom nyíltan, hiszen már nem korlátozhat senki: Önnél előbbre való a protekció, és a szimpatikus megjelenés, semmint a tulajdonképpeni kreatív ész, és önálló gondolati összefüggések láncolatai! (higgadtan, mégis keményen)

SAVANYKA Hogy merészeli, maga kis seggdugó?! Azonnal kérjen tőlem bocsánatot! (Mint akit valóban vérig sértettek föláll, és kétszer-háromszor, csakhogy önző feszültségét tompítsa, megkerüli az asztalát) Figyelmezetem Kulcsár! (keményen, harciasan, fenyegetőn cseng a hangja) Elég csak egy pár könyörgő, és megható szót szólnom a maga ügyében az irodalom tanszéken, és holnaptól maga már nem hallgatója ennek az intézménynek! MEGÉRTETTE?! Maga szánalmas, dagadt pojáca! (egyenesen szikrát szór alattomos szeme)

KULCSÁR Tökéletesen asszonyom! Azt hiszem, hogy ennél választékosabban, lényegre törőbben, és egyszersmind kifejezőbben egyik pedagógus sem lett volna előttem ecsetelni a valóban apokaliptikus helyzetet!

Aprócska, alig tenyérnyi méretű, hangrögzítőt húz elő farmerja zsebéből, majd, mint egy tárgyi bizonyítékot a levegőben meghimbálja. Savanyka menten gutaütést kap, és erősen fájlalni kezdi a mellkasát, Gerely pedig székére hanyatlik az elmés ötlet láttán, és percekig szólni sem bír.

 

 Kis szünet

 

GERELY Jól van Kulcsár! Nem csalódtam azért annyira magában! Látom, hogy az agya helyén mégis csak maradt valami, amit szabad szellemű gondolkodásnak neveznek! (ünnepélyes gesztussal odamegy Kulcsárhoz, és kezet fogva gratulál neki) …S mondja csak? Mit akar ezzel a kis eszközzel kezdeni? (kíváncsian, morfondírozzon emeli rá szemüveges tekintetét)

KULCSÁR …Bizonyára önök is ismerik az igaz mondást, miszerint: ,,Nem minden szegénység Istentől ered!”

SAVANYKA Bájos!  (Odaugrik Kulcsár elé, és minden erejével megpróbálja kitépni a kezéből a miniatűr hangrögzítőt, miközben Kulcsár magassága lévén magasra kinyújtott kezéig föl sem ér, szánalmas, és groteszk látványnak hat, ahogy Savanyka próbálkozik)

Csak nem képzeli azt, hogy szakmai karrieremet feladva, majd asszisztálok egy ilyen öngyilkos kísérlethez, hogy bemárthasson engem a tanszékvezetőnél?! Mit képzel, maga aljas, kis senkiházi gennyfráter?! (maga sem veszi észre a hangját, és már ordít)

GERELY Drága Magdusom (csitítólag lép fel, próbálja nyugtatni)  Talán meg kellene hallgatnunk a nyugodt ész érveket is, mielőtt bármiféle ostobaságot elkövetnénk! Nem gondolod?!

SAVANYKA (nagyon földúltan, és kikelve magából mérgesen) Fogd be a szád, te nagy mamlasz! Te engem nem próbálj meg csitítgatni! Majd megnyugszok, ha akarok!

GERELY (közönyösen legyint) Te tudod Magdám!

KULCSÁR Én a magam józan, és egyszerű módján azt tanácsolnám – amennyiben önöknek egyáltalán még lehet ilyet kérni -, hogy üljenek le, és alaposan gondolják át a megtörtént, komisz dolgok súlyát, és alattomos vétkeiket, illetve azt a tényt, hogy a lelkiismeretüket veszítő erkölcsi aggodalommal mit szándékoznak kezdeni! S amennyiben döntésre jutottak álljanak szembe egy nagy, óriás tükörrel, és akár le is köphetik a saját maguk önző, eladható, és megvesztegethető, szánalmas elveiket!

 

Mint aki igazságokat fogalmaz meg. Odamegy lassan, és kimérten az asztalhoz, és türelmesen az indexét az asztallapra helyezve várja Gerely aláírását…

 

GERELY Jól van Kulcsár! (miközben aláírja az indexet még mindig kutatón, és vizsla szemekkel szemléli hallgatója, különös, ezúttal már nem e világi arcát) Mi az ördög történt magával?! Maga volt a legjobb diákom? S most csak úgy fogja magát, és egyszerűen cserben hagy?!

KULCSÁR Tisztelt tanár úr! (mint aki felel, és ezért különös módon vigyáz állásban feszül) Azt hiszem, hogy ebben a végesre sikeredett történetben nem én vagyok az üldöző, sokkal inkább a mindenkit túlélő Áldozat!

 

Abban a pillanatban, amikor Gerely már az utolsó vonással látja el indexét, meghajtja magát, fogja az vászonszerű aktatáskáját, és kilép az iroda helység ajtaján, nagyot rántva az ajtón.

 

SAVANYKA (mérgesen, és szemlátomást értetlen, bamba szemekkel)  Mondd csak, Zoli? Te tudod, hogy mit akarhatott ezzel a különös rizsaszöveggel elérni?! (érdeklődve fölhúzza, túlhangsúlyozott, kihúzott szemöldökét, ami roppant negatívságot kölcsönöz neki)

GERELY Azt hiszem Magdám, én megfejtettem a dolog nyitját!  (most kivételesen nyugodt tempóban, csöppet sem kapkodva feláll, és járkálva magyarázásba kezd) Szerintem ez a Kulcsár gyerek sokkalta bölcsebb, és előrelátóbb, mint azt bármelyikünk is gondolni merte volna! Először is – hisz gondold csak meg -, itt volt ugyebár türelmesen, már-már erőszakos nyugodtsággal megvárta, amíg teljesen kihozhat a sodrodból, és csak utána fedte fel a kártyalapjait, majd elővette ezt a kis mini hangrögzítőt, amivel egyúttal jelképes keretek között meg is fenyegetett minket! Mert azért lássuk be (mintegy csak magának sorolja az észérveket, kezén mutatva)

Itt volt ugyebár a tény, ad egy: hogy szimpatikusság alapos gyanúja mellett megbuktattuk, mert nem tetszett sem a fizimiskája, sem pedig a képe! Ad kettő: Míg a többség türelmesen, és görcsös idegekkel akár a tizenharmadik pótszigorlatra is befáradt, addig Kulcsár nem ezt tette, hanem egyfajta belső méltósággal kifáradt az ajtón, és eltűrte, hogy bevésd erőszakosan a jogtalan elégtelent az indexébe! Mert azért legyünk realisták drága Magdám! (meginti mutatóujjával) Mi éppen annyira szánalmasak vagyunk Sőt! Talán veleéjig romlottak, mint azok, akik az erkölcsükben árulták el az emberiséget!

SAVANYKA (türelmetlensége fokozódik, egyre idegesebben reagál) Á! Én nem is gondoltam volna kedves Zoltán, hogy már te is ennyire szentéletű lettél?

GERELY Ez egy már előre eltervezett, és befejezett sakkjátszma vég játéka kedves Magdus! Ha esetleg még nem jutottál volna el odáig! (megvakarja a feje búbját aztán legyint) Sajnos erősen kétlem!

SAVANYKA Egészen egyszerűen megfájdul a fejem a szelíd jó pofizásodtól!

GERELY (lehúzza az asszony lábáról a kényelmetlen, tűsarkú cipőt, ami most már jelentősen feltörte lábait, mivel egész nap benne volt. Kihúz egy széket, és a lába alá rakja.)  Pihengess egy kicsit! Rendben?!

SAVANYKA Látom, kezded kapizsgálni, ki itt a főnök! Egyébként megköszönöm!(Elhelyezkedik kényelmesen, fölpockolt lábakkal.)

GERELY Emlékszel még rá, amikor mindketten fiatalabbak voltunk, és arról ábrándoztunk, hogy közös erővel elérjük majd, hogy ez a bonyolult, és összekuszált világ egyszer csak megváltozzék?! (múltba révedő szemekkel, gondolatokkal) Istenem, ha még egyszer, csak egyetlenszer lehetnék annyira gyermekien naiv, és ostoba, mint akkor voltam, mikor még csak ízlelgettem, fölfedeztem a világ bonyolultabb összefüggéseit! (hangja mély érzékenységről tanúskodik)

SAVANYKA (hirtelen felkiált) Te most szórakozol velem Zoltánka?! Mit akarsz te a világ megváltásával, mi?!

GERELY Még most is látom a szemedben azt a kislányos, tétova hezitálást, melyet birtokoltál rég, s ami most a sajátod lett! Mit csináljak én most, ezzel a mérhetetlen lelkiismereti felelősséggel, mely húzza vállaimat, mint valami ólomnehezék, vagy tőkesúly?!

 

A szín most mintha az emlékezés idejére a pisla, és átmeneti fénycsóva világítását kezdené ölteni, hirtelen eltűnni látszik a mély sötétség, és az egyetlen bukós ablakon sem látható már a börtöncellák rácsai.

 

 Azt hiszem, én fölismertem az emberi természet lényegét!

SAVANYKA Nocsak??? (jelentősen meglepődve) S mire is jutottál, ha szabad kérdenem?

GERELY (aprócska szünet, és alapos megfontoltság után) Elmegyek… Itt hagyom, itt kell hagynom ezt a senki szigetet, ezt a megfertőzött, elembertelenedett tudós telepet, ahol csak papolunk az összetartozásról, de nincs semminemű foganatja! (kicsit magába süllyedve, elgondolkozva)  Megérted ezt, ugye?!

SAVANYKA (értetlenül hosszú ideig bámulja Gerelyt, képtelen megfejteni valódi viselkedését) De hát Zolikám, az isten áldjon már meg, mi a csuda történt veled?!

GERELY Csupán annyi Magda, hogy kinyílt a szemem, s fülem! Hála ennek a te általad is szánalmasnak gondolt Kulcsár Ernőnek, aki soha nem hagyta, hogy végleg maga alá gyűrje, és valósággal bedarálja ez a tudósképző rendszer!

SAVANYKA És most mégis mi a fenét kezdhetnék én itt egyedül? Mi lehetne még az én életem értelme? Hisz magad mondtad, én csak ahhoz vagyok egyedül jó, hogy a szótárak, és a nyelvészeti folyóiratok cikkeihez asszisztáljak! De mi lesz énvelem? Amennyi nyugdíjat kaphatom, az legfeljebb csupán az éhenhaláshoz elég! (magába roskadva, látszik, hogy minden szót jelentősen megdarál)

GERELY Már megbocsáss, de ahhoz nekem már az égvilágon semmi közöm nincs!

SAVANYKA Akkor ennyi volt?! Az évtizedekig együtt eltöltött közös munkánk, és amit együtt ebben a világ előtt is eldugott, szánalmas odúban véghezvittünk! Igen?! Ha gyötörni akarod magad, hát akkor gyötörd! Engem mindenesetre hagyj békén!

 

(Gerely fölveszi levetett zakóját, de leveszi nyakkendőjét, és szemüvegét is, és mint aki tapogatja tétován a fényt, megindul az ajtón kifelé, úgy hogy többet már vissza sem néz. Másnap felesége találta meg a hálószobájukban, a telefonzsinórral megfojtotta magát)                                              

                                                

 

 

  Függöny

               

                 

 

 

 

 

 

             

 

 

 

                                                     I.  RÉSZ                                                       

 

 

(Halványan, hevenyészetten, alig-alig megvilágított, sötétített tantestületi helység látszik. Valami baljóslatú, búskomor hangulat lebeg az egész helység felett, ami fokozatosan ártelepszik az ember agyára, idegeire. Igazán csak egy hosszú asztal él, amit középen helyeztek el, mint egy tipikus vallató, vagy kínpadot. A helységben túlzottan rendőri, vagy fokozott katonai fegyelemhez szoktatott könyvespolcok állnak; rajtuk garmadával az ábécé sorrendbe tett könyvek. A helységben több pedagógus asztala is látszik. Telis tele szótárakkal, egyéb tudományos, főleg nyelvészeti jellegű munkákkal. Egyik-másik asztalon megfigyelhető hatalmas, stócszerű dolgozathalmok hevernek, rendezetten.

Az egész helység komor, és lappang benne valami mélyülő sejtelem, mintha az ember egy kiúttalan labirintusban lenne fogoly, ahonnét nincs szabadulás. Egyetlen bukosszerű ablak van, ami a hideg, januári levegőre való tekintettel becsuktak. Az ablakon rácsok feszülnek, mintha börtöncellában lennénk, és a rácsok feszülő árnyékai át akarnák hasonlítani az egész mérgezett levegőt…

Gyilkos mozdulatlanságban feszül minden, akár a húron az ideg. Az ember tekintete önkéntelenül is előbb a börtönszerű ablakot veszi észre, és csak utána tér át figyelme az őt vizslató, vizsgálóbírószerű nyelvészekre, akik szemlátomást úgy bámulják, árgus, ellenséges szemekkel, mint aki valami nagyot hibázott. Kívülről a többi egyetemi hallgató visszafojtott, mégis duruzsoló, morajszerű zsibongása, pusmogása hallatszik, mint egy tűzhányó a kitörés előtti pillanatok utolsó perceiben… Mindenki találgat, mindenki kérdezősködik, próbálják megtalálni a megfejtést: ki hányast érdemel?

Utóbb, teljesen észrevétlen, mint egy nagydarab, mégis átsuhanó árnyék megjelenik egy görnyedt hátú, pufók, pirospozsgás fiatalember, fekete, kikészített öltönynadrágban kötelezően előírva. Látszik rajta, hogy nagyon feszélyezve, és kellemetlenül érzi magát, továbbá rendkívül meg van illetődve. A másik két pedagógus vele szemben olyan, akár egy zsákmányra leső ragadozó. Nézik gyilkos, vallató szemekkel, töprengenek rajta. Elegáns, fekete színű lakkcipőben van, ami már jócskán kikezdte a sarkát, amit a fiatalok többsége főleg akkor visel, ha nagyobb mérvű megmérettetésre készülődik. Hosszú inge egy csöppet kilátszik fekete öltönye alól, ami egyfajta izgulós, kisfiús bájt kölcsönöz neki.

Fiatalemberünk húszas éveiben jár. Jó anyagú ruhába, kissé feledteti vele, enyhe túlsúlyosságát. Haja alapvetően tüskés, rövid, szinte kopaszos, ami egyeseknek nem tetszik. Mintha az élete  múlna rajta erősen szorongatja szürke aktatáskáját. Feszengve, fészkelődve foglal maga előtt helyet. Szürke aktatáskája is berácsozódik a börtönrácsokban, amiket az ablak vetít rá. Hirtelen, és kapkodva veszi elő A4-es hófehér papírjait, és tollait: látszik rajta, hogy pedáns precízséggel gondolt mindenre, kifele figyel; szorongatja tollát, látszólag az ablak felé koncentrál, csakhogy ne idegesítse már fölöslegesen így is magát. Beletemetkezik megtanult gondolataiba, majd erősen a két vallató pedagógusra mered. Túl vagyunk már a szokásos idegtépő tételhúzások krízisén, és csak most jön a nagybetűs megmérettetés.

 

GERELY (fészkelődik) Na, hát akkor, legyen kedves, csukja be az ajtót! Aztán szóljon ki nekik, hogy most már fejezzék be a ricsajozást!

(Kulcsár ügyetlenkedve kinyitja az ajtót, udvariasan kiszól, hogy a többiek hagyják abban a ricsajozást.)

GERELY (kimérten, közönnyel) Akkor Kulcsár, ha lenne olyan kedves, és az első tételmondatot elemezné.

(Kulcsár szemmel láthatólag, mintha tökéletesen elvesztette volna a külvilággal minden összefüggő kontaktusát, előremered, szinte megbabonázott félelemmel, szugerálva, verejtékben úszva figyeli Gergely minden határozott, és katonás mozdulatát. kicsit hátrébb megy székével.)

KULCSÁR (hezitálva, bizonytalankodva) ,,Fehérvaru rea meneh odu utu rea”

GERELY (most már szúrós, árgus szemekkel, kíváncsiskodva előremered) Értem! Ha lenne olyan kedves, és lefordítaná!

KULCSÁR (begyakorolt rutinhangon)  Fehérvárra menő hadi útra!

GERELY (továbbra is gyilkos, hitetlen pillantásokkal szemléli) Akkor milyen nyelvészeti, és hangzóváltozásokat figyelhetünk meg ezen a mondaton Ernő?!

SAVANYKA (Egy félbevágott hamburgert rágcsál, gusztustalan szokással, a ketchup foltot hagy kikerekedett szája szegletén. Ötvenéves matróna, aki mégis úgy öltözködik, mint egy tinédzser, magassarkúban feszít, és hozzá modern kosztümöt visel, ami itt-ott sejtetni engedi megereszkedett bájait.) Na, de Zoli! Hát mért nem hagyod ezt a szerencsétlent kibontakozni! hát nem látod, hogy ég a bizonyítási vágytól?! (szaporán eszik, csámcsogva habzsol)

GERGELY Hallotta a tanárnőt Kulcsár? Igaz?! Akkor hallgatom! (Látszik rajta, hogy legszívesebben most azonnal megbuktatná ezt a félszeg szerencsétlent)

 

(Kulcsár még hezitál egy darabig; nem tudja eldönteni, hogy kimondja-e a szerinte igazságos szavakat, vagy azokat mondja, amit megkövetelnek tőle, a pedagógia törvénye szerint. Végül nagy nehezen, harapófogós indulattal belekezd)

 

(félszegen, szinte suttogva) Az adott korszakban természetesen egy sor hangzóváltozás figyelhető meg… kezdve az adott új formájú mássalhangzók legelső megjelenésével, és a már meglévő hangok teljes átalakulásával!

GERELY (kicsit idegesebben) Ernő! Legyen szíves, ha megkérhetem nyissa már ki kicsit jobban a száját, mert alig lehet érteni, pedig itt ülök magával szemben!

SAVANYKA (parancsolgatva) Na de, Zoli! Ha neki jó így, akkor nekünk is! Folytassa csak!

 

(Kulcsár szemmel láthatólag teljesen berezelt, és most már a száját sem szívesen nyitná ki. Nagyon fél ettől a satrafaszerű hárpiától, aki már végzett az adott hamburgere elfogyasztásával, és most bőszen törülgeti annak lehullott falatjait.)

 

 …Mint azt az előbb is megemlítettem, a korszakban jelentős hangzóváltozások következtek be, amik egyre inkább lehetővé tették az adott mondatok jobb, és komfortosabb összekapcsolását!

SAVANYKA Igen, ezt már az előbb is mondta (hirtelen erőteljesen toppant egyet a magassarkújával, csak hogy még intenzívebben magára irányíthassa a figyelmet) De én a lényegre vagyok kíváncsi! (szigorú, katonás a hangja)

KULCSÁR A legfontosabb a korszakban a nazálisok teljes megléte, és a többi hangváltozás.

 

Gerely még némán ül, kissé kínosan feszeng, nem találja fel magát, de azért türelmesen, és érdeklődően hallgatja, és árgus szemekkel vizslatja az adott felelő minden megmaradt mondatát. A helyzeten látszik az alárendelt szerepe; mintha ő is alattvalója lenne egy már régen eldöntött és aztán meg is nyert sakkjátszmának, csak ezt a tényt elfelejtették vele közölni.

 

SAVANYKA Zolikám drága, te mit gondolkodsz Ernővel kapcsolatban? (hangja egyszerre diktáló, parancsoló, és fenyegető, mintha szándékosan már be akarná írni az érdemjegyet az indexébe)

GERELY De hát Magdus te is tudod, hogy meg kell adni minden lehetőséget a hallgatóknak! Ezt a vizsgaszabályzatunk is szigorúan megszabja! (mintha egy sima lexikont olvasna fel, gépszerű lesz a hangja, érzelemmentesen darálja a szavakat)

SAVANYKA (fölháborodottan, már-már tajtékozva) Te is tudod, hogy ez olcsó kifogás! Vagy tudja az illető a kötelezően előírt tananyagot, vagy nem tudja! Ez nem jótékonysági intézmény, és nem is irgalmas menedék! Itt nem erkölcsi szempontok számítanak! A gyilkos tudás! (fenyegetően, villogó szemekkel)

GERELY (bizonytalankodva, mérlegelőn) …Ezzel én egyet értek drága Magdus, de nem gondolod, hogy ez azért enyhén szólva is, de túlmegy az emberség diktálta határokon?!

SAVANYKA Most mit jössz már megint ezzel! Elfelejtetted a hierarchiában betöltött helyedet! Hát ki vagy te?! Mi?! (kérdőre vonóan) Nélkülem vedd csak tudomásul még mindig a másik vén tyúk mellett lennél, és nem kaptál volna önálló irodát, mint önálló óraadó! Tehát köteles vagy engedelmeskedni! (kioktatóan)

GERELY (lehalkítva hangját, szinte suttogón, bizalmasan, mint akinek lelkiismeret-furdalása van) Igen, ezzel én is egyetértek, de mégis egy kicsit elfog a lelkiismeret-furdalás, mert ezek a hallgatók is az én diákjaim!

SAVANYKA Igen?! Látom már ki volt az legelső ebben a szobában, aki kimerte isten igazból mutatni a foga fehérjét! Hát kedves Zoltán, ha te így cselekszel, akkor nekem sem engedsz túl sok választási lehetőséget! (zsarnokian) Most pedig vagy elkezded, de tüstént vallatni ezt a szerencsétlen pojácát, vagy én teszem meg, de figyelmeztetlek (keselyű-szemeit villámokat szórva kollegájába mélyeszti) Ha én kezdem el a vallatást, akkor biztosítalak, abban nem lesz köszönet!

GERGELY (beletörődve, önkéntesen megadva magát megváltoztathatatlan helyzetébe) Rendben van! Elvégre ki vagyok én egy docenshez képest, nem igaz?!

SAVANYKA No, látod! Sose tudtam megérteni, hogy egy olyan intelligens, talpig meglett férfi, akinek már családja van, és mondhatni felelős posztja, hogy lehet ennyire engedetlen?

(Gerelyen meglátszik, hogy nyomott hagy rajta az iménti negatív töltetű megjegyzés, de mégis elengedi a füle mellett, és hozzákezd a felelő hallgató vallatásához)

GERELY Akkor Ernő! Ott hagytuk abba, hogy alapvetően milyen jellegű hangzóváltozások történtek, és zajlottak el az ómagyar korban? (igyekszik segíteni neki, miközben Savanyka kiállhatatlan, szúrós szeme végig a hátába fúródik) Ne kapkodjon el, lehetőleg semmit! S kérem, hogy jól átgondolt válaszokat adjon!

KULCSÁR (ismételten megszeppenten)  A magyar nyelv egyik számottevő tulajdonsága, hogy birtokos személyragokkal él! Minthogy a birtokos személyragok személyes névmásokból keletkeztek! Ilyen például az adott szórványemlékben a ,,ra, re”, menő ragok!

SAVANYKA (idegesen tesz-vesz, nem találja a helyét. Papírokkal kezd bibelődni, ami jócskán fölzavarják a kissé áporodott levegőt, és fokozott feszültséget okoznak!) Tudtam, úgy éljek! Ennek a szerencsétlennek a mániája a személyes névmások ajnározása! Mikor tér már végre a tárgyra?!

GERELY Ne is figyeljen rá! (biztatólag) Énrám nézzen, és koncentráljon! Fogjon hosszá, és próbálja meg összefoglalni az elmondottak tartalmának lényegét!

(Kulcsár nagyot nyel, az idegesség, és frusztrált idegállapot látszólag nagyon kimeríti, és fáradság lesz úrrá rajta.)

KULCSÁR Nagyon fontos továbbá, hogy az ,,i” és az ,,ü” hangok sokkal gyakoribbak voltak ebben a korban, mint manapság! Nagyon fontossá lett a nyíltabbá válás, mert ennek köszönhetjük az ,,ő” magánhangzót, és ezt vonta maga után az ajakkerekítéses ,,a” megjelenése. Egyenértékű labializáció figyelhető meg akárcsak ebben a szórványemlékben is! Például: az i-ből ü lett, az á-a, és a nyílt e-ből sima e! A nyílt hangértékű á helyett gyakorta o-t kezdenek használni.

SAVANYKA (Idegesen toppant egyet a magas sarkú cipőjével) Ha még sokáig vallatod Ernőt, a végén teljesen kiürül az agya! Inkább azt kellene eldöntenünk, hogy ténylegesen tudja-e az adott anyagot vagy sem! És különben is fogy az időnk! (siettetve)

GERELY Magda! Megkérhetlek, hogy most ne zargasd az embert! Hát nem látod, hogy azon vagyok, hogy minél több, és több értékes információt préseljek ki ebből a mesügéből?! (rápirítva)

SAVANYKA (akár egy megbántott, hisztis gyerek) Jól van már, na, csak már nagyon unatkozom!

 

Gerely elengedi a füle mellett a megjegyzést, és áttér a tételekre

Kis szünet.

 

GERELY (kicsit gyorsítja a dolgok történéseit) …Akkor Ernő! Úgy látom, hogy a szórványemléket tisztességgel, és becsülettel, és mi főbb: helyesen elemezte! Térjük gyorsan át a tételekre, mert elszaladt az idő!

 

(Kulcsáron ideges, golyóvastagságú verejtékcseppek gyöngyöznek végig, és látszik rajta, hogy a rövidujjas ing szó szerint már kikezdte a nyakát, és tökéletesen meggyötörte tagjait, roppant kényelmetlenül érzi magát. Félszegen, szerencsés balkezével belekotor az adott tételsor kupacába, és kihúz egy aprócska cetlit, amin egyetlen szám árválkodik! Bemondja a számot, majd visszaadja)

             

                                             

 

  2. Kép

 

 

GERELY Tizenegyes! Értettem! (hangosan, géphangon felolvassa a tétel címét) Ez a hangzóváltozások az ómagyar kórban! Van rá tizenöt perce! A legfontosabb, hogy lehetőleg ne kapkodjon, és mindent alaposan gondoljon át, és fontoljon meg! (még mindig segítené, és biztatná is pedagógiai kötelezettséggel)

SAVANYKA (kellemetlenkedőn, dölyfös, mérgesen) Zoli! Ha megkérhetlek! Ne biztasd! Bizonyára jó maga is tudja, hogy mi csinál!

 

A szín fokozatosan elsötétedik. Minden megmaradt homályos fény egy asztalra szegeződik, ami az ajtó melletti könyvespolc mellett terpeszkedik. Az ablak börtönrácsai teátrálisan bevilágítják a helyszínt, és fokozatosan baljóslatú színezetet kölcsönöznek neki. Kulcsár minden józan eszét összeszedve az asztal fölé görnyed; erőteljesen meglátszik rajta, hogy erőlködik, és hogy minél jobban bízik megtanult tudásában, abban a pillanatban, amikor ténylegesen beszélnie kellene, attól retteg, hogy elvesztheti ami az övé.

 

SAVANYKA (türelmetlenül) Készen van már, az isten áldja meg!

GERELY A változatosság kedvéért én adnék neki egy csöppnyi haladékot! (megértőbben)

SAVANYKA Persze mert te mindig is annyira megbocsátónak mutatkoztál (nehezteléssel gúnyosan)

KULCSÁR (föláll katonás vigyázzban a székéről, majd, mint aki egy szépen megtanult verset mondd fel, belekezd)  A legfontosabb az ómagyar korban az idegidők, és a tőrendszerek kialakulása…

SAVANYKA (mint aki értetlenkedik, mert semmit nem hajlandó elhinni) Fiacskám! Egyáltalán nem érthetem, fel nem foghatom, hogy mi a csudáért erőlködik még mindig?! (elveszi Gerelytől az indexet, és beírja az elégtelen érdemjegyet nagybetűkkel, hogy nyilvánvalóbb legyen a sérelem)

Nem is értem, hogy olyan formátumú emberkéket, mint amilyen maga is Kulcsár mi az istennek vesznek fel patinás intézményünkbe?! (nagyot ásít közben)

GERELY Nem gondolod Magduskám, hogy azért ez egy kicsit durva volt?! (próbálná még megmenteni a helyzetet, de maga is tudja, hogy itt nem ő dirigál)

SAVANYKA Majd meglátjuk másik alkalommal hogyan produkál! (mereven, ellenségesen Kulcsárhoz fordulva) Várjuk a legközelebbi alkalommal!             

 

(Gergely megszégyenülten, megalázva kisomfordál a színről...)

                                                                    

 

 

A SZOLGÁLAT

 (In memoriam Füst Milán)

 

Gyuri már kora reggel felébred: az a bizonyos, embereken gyakorta úrrá levő, ideges, feszült, szinte narkózisos izgatottság lett úrrá rajta, s minden tagjában érezte a megkerülhetetlen fojtogató zsibbadást.

A mai napon apjának közkedvelt, és nagyon régi, öreg barátja a szóbeszédben csak ,,prófétás, ótestamentumi eminenciáshoz” volt hivatalos, mert apja nemrég halt meg, és az öreg mindenképpen szerette volna tisztes részvétét nyilvánítani, és ha már ott van egy kicsit elbeszélgetni vele, természetesen apja kiemelkedő, költő, és emberi nagyságáról. Azonban a valódi indokot, mint valami fertőző, és súlyos felelősséggel járó betegséget most is gondosan elkerülte az öreg író.

- Halló… halló, itt Medve Emil beszél, az író! - hangzott megfellebbezhetetlen pallosjogú ítéletként a kinyilatkoztatás, ami sokkalta olyan volt, mint az arkangyalok szózata: egyszerre bosszúálló, és könyörtelen. – Gyurka fiam, hallottam, hogy meghalt apád! Sajnállak, gyere de de rögtön! – s már csak a telefonkagyló gyors, kíméletlen lecsapása hallatszott a vonal túlsó végén.

S Gyurkától össze is dőlhetett volna az egész világ, most a legfontosabb az volt, hogy az öreg, és kissé bogaras író minden óhaját, és különös hóbortjait teljesítse. Gyorsan villamosra ült, elszáguldott a Gellért-szálló mellett, majd rátért a vastag – akkor még fekete vulkáni eredetű kockakövekkel kirakott Bartók Béla útra, és pillanatokon belül egy hatalmas, várkastélyszerű villánál kötött ki, aminek fekete kovácsoltvasból voltak a kerítései, és szinte érinthetetlen, trópusi őserdőszerű, búja, és borostyánindák vették körbe, ami könnyed, behálózó kecsességgel tapadtak meg, és kulcsolták át az óriási, hatalmas terekkel kecsegető ház falát.

Háromszor illett csöngetni, és csak akkor totyogott ki egy szemlátomást fürge, és élénk idős asszony, aki már nagyon idegeskedett azon, hogy hol is lehet ennyi ideig a fiatal úr?

- Kezét csókolom, drága Erzsike néni! Hát hogy tetszik lenni? – vette elő legjobb formáját Gyuri.

- Fiatal úr, kérem gyorsan menjen be a nagyszobába, mert a férjem kissé már tűkön ül. Már mióta várja magát, azt el nem tudná képzelni! – idegesen megropogtatta májfoltos, kék-zöld erekkel teleszabdalt, madárcsontú kezeit.

A fiatalember már régen tudta, hogy ezekre a bizonyos hangulatkitörésekre, és kisebb adagú dührohamokra is pontosan megvan az ellenszer, és az abszolút gyógymód, ennek csupán egyetlen titka van; semmit nem szabad sem erőltetni, sem pedig elkapkodni!

Mint a besurranó, épp lopni készülő tolvaj közelítette meg a hatalmas méretekkel rendelkező, egyszerre neobarokk, és mindenütt apróbb szobrocskákkal kipitykézett nagyszobát, ahol rendszerint a mester mindig is fogadta előzékenyen kissé megilletődött, és meghökkent vendégeit, és ilyenkor volt a leginkább elemében, mert feleségét gyorsan a hátsó szobába menesztette, és addig ő egy acélszínű celofánpapírból kackiás bajuszt kreált kis ollójával, és arcára ragasztva öblös, mély, mégis rikácsoló hangon szólította asszonyát, aki addigra már engedelmesen kijött.

- No, hát ki vagyok én? – tette fel ítélkezőn kérdését.

Persze az adott látogató vendégek többsége mukkanni sem mert egy ilyen megkérdőjelezhetetlen, és minden tekintetben nagy formátumú férfiú előtt, így csöndesen, csupán egymás közt motyogva merték csak pedzegetni, hogy vajon ki is lehet ez a titokzatos alak?

- Jaj, buták vagytok mind! – csattant fel, de szemlátomást most még kedveskedve a mester. –Nem látjátok?! II. Rákóczi Ferenc vagyok!

S aki olyan könnyelmű meggondolatlanságra vetemedett esetleg, hogy benyögte válaszként, hogy: Hamlet! Annak rendszerint következő, kínálkozó alkalommal valamilyen ismeretlen eredetű verssel illett készülni, amit elmondását követően részletekbe menően esztétikai szempontból is meg illett vizsgálni!

- Jó napot kívánok drága Mester! Hogy szolgál az egészsége? – lépett a nagyszoba a megszeppent fiatalember, mert még maga sem igen tudhatta, hogy mire is számítson.

Az öreg próféta most is – mint mindig, egy gótikus, arannyal színezett, és kifaragott, szépen hímezett, legalább XIV. Lajos-korabeli elkényeztetett széken trónolt. Arcának játéka semmit nem árult el róla, mégis, ahogy sasorra felett dús, őserdei szemöldökeit összerántotta, egyszerre szikár, hórihorgas, és megkeményedett kifejezést öltött egész túlvilági jelleme. Lapát, és roppant göcsörtös kezeit, amivel apróbb ötvösmester remekeket, és egészen bűvöletes réztákolmányokat készítgetett szabadidejében ott posztoltak a másik szoba ablakpárkányain, s minden egyes alkalommal el nem felejtette megemlíteni, hogy neki személy szerint tizenkilenc betegsége van, és hogy őt épp ezért mennyire sanyargott teher elviselni!

- Szervusz Gyurka fiam! Hallottam mi történt apáddal! Nagyon sajnálom! – rikácsolta részvétteles hangon, és akik közelebbről megismerhették őt, már tudhatták róla, hogy szinte állandó jelleggel önmagát meg nem hazudtolón az aggastyánszerepbe burkolódzott.

- Megtiszel drága Mesterem! – felelte csak úgy önmagának, orra alatt motyogva Gyurka aki a türelmetlen izgatottság hevében még mindig türtőztetve tudta csak visszafogni túlzásba vitt kíváncsiságát. ,,Miért hivatott vajon ide?” – tette fel önmagának unos untalan a kérdést.

- Gyurka fiam, osztán reggeliztél-e már? Olyan soványnak tűnsz, mint egy bőregér!

- Igen, drága Mester! Már ettem, köszönöm szépen!

De mintha az öreg elengedte volna füle mellett ezt a kisebbfajta mondatot, mert hátraszólt a konyhában posztoló Erzsike néninek, aki – mint rendszerint a sült húsok, és ízletes köretek elkészítésével foglalatoskodott, és sertepertélt állandóan! – Erzsikém, drága! Merre vagy?

- Mire van szükséged édes uram? – hangzott a konyhából a fáradt tüdejű hang.

- Ha nem fárasztottad még le magad nagyon, akkor hozhatnál ennek a valamirevaló, derék gyereknek egy kis harapnivalót! Megoldható?!

- Természetesen, azonnal! – s röpke perc-töredékek alatt, már ki is mondva a titkos varázsszót, nem telt bele ténylegesen pár pillanat, és a drága jó háziasszony süteménye tálakkal, és bőségesen megrakott csokoládés kuglófokkal, és kiadós mennyiségű bödlis tejeskávéval állított be ezüsttálcán a nagyszobába.

- Tessék parancsolni kedves Gyurka! Vegyél csak! – kínálgatta serénykedve.

- Oh! Hát… nagyon szépen megköszönöm ezt a hallatlan kedves figyelmességet drága Erzsike néni! – s miután a Mesterrel már nem merte közölni, hogy otthon kiadósan bereggelizett, mielőtt elindult volna hazulról, itt is belapátolta jószerivel második reggelijét, mert önmagában érezte, ha nem fogadná el az valószínűleg megbocsáthatatlan sérelem lenne a Mesterrel szemben!

Meg is kellett kicsit oldania a nadrágszíját, amin a biztonság kedvért hunzen tróger is feszült, hogy potrohhá dagad hasa már több kíméletlen percet ne szerezzen neki a fennforgó nap folyamán, majd, mikor már, mint egy sikeres haditervet az utolsó kuglóf-morzsákat is mind sikeresen elpusztította, és Erzsike néni drága szolgálatkészen elvitte a tányérját, mert a Mester soha nem reggelizett aznap kétszer, élénk szúrós, aztán megbocsátó szemkontaktus alakult ki közte és idős prófétája között.

- No, hát akkor Gyurka fiam… - vett egy mély, sípoló lélegzetet, melynek hatására bordáinak kosarai is jelentősen megemelkedtek, és így úgy festett az egész öltönybe fölöltöztetett, aggastyánszerű ember, mint egy fújtatóval működtetett orgona, aminek harmónikaszerű sípjai megadják a tulajdonképpeni alaphangot. – Azért kérettelek ide, mert nemsokára ebből a házból is el kell mennük az asszonyommal! – most egy kis szánalmat, és együttérző részvétet várt volna el, amit meg is kapott.

- Drága Mester! Én kimondhatatlanul sajnálom, ha bármiben… - itt elharapta a mondatot, hiszen az öreg azonnal, kertelés nélkül folytatta.

- … Szó most ne kövessen feleletet, ajkad csöndesen nyugtasd egy pillanatig! Gyurkám, segítened kell rajtam! – s összefonta mélyen összefogott, göcsörtös kezeit.

- Természetesen drága Mester! Azonnal! Miben állhatok a rendelkezésére, ha szabad kérdenem? – szemöldökét, mint aki valóban aggaszt, és aggódik egyszerre mélyen mestere gondterhelt tekintetébe fúrta, mint aki titokban arra számított, hogy bármit is megtudhat tőle, majd csöndesen, igaz kissé már türelmetlenül saját magát is várakozásra csillapította, amíg a mester mindent meg nem vall.

- Bizonyára te is tudod, hogy a háborút követően nekem bizonyos helyeken már egészen egyszerűen nem lehetett, és nem is volt maradásom! - dörmögte. – De, ami ennél fontosabb, és lényegre törőbb vállalkozás lehetne az az, hogy nemrégiben fejeztem be – igaz -, kín keservességgel egy kulcs regényt, amely talán a XX. század nagy kísérleti regénye leend, és most figyelj Gyurkám! A te nemes, és megtisztelő feladatod lenne az, hogy a több mint negyvenezer oldalas kézirat halmazaiból egy elfogadható formát kiötöljük-hatoljunk a regényem számára! Kész vagy-e nemes, és nemzetes feladatot ellátni? – rikácsolta, az izgalma okán most már valósággal harsogva.

- Igen mesterem! mindent megpróbálok, hogy céljaidat siker koronázza!

- De Gyurka fiam, te is jól tudod, hogy próbálkozni egyedül a kutya szokott, s hogy az ember esendőségében is törekvő maradt! – göcsörtös, és hórihorgas vállaival, melyeket a barokkos, faragott karosszék úgy tartott fogságban, mint egy értékes elítéltet, lassan, méltóságteljesen kiemelkedett, és most valóban úgy festett egész fizimiskája, mint egy bosszút esküdött oroszláné, aki trófeára áhítozik. – Akkor édes, egy fiam! – nyújtotta hatalmas lapát kezeit, meghajolva, mint kéz fogás előtt -, kezet rá!

A félszeg, és tétova fiatalember így nyerhette el a megtisztelő, és halhatatlansággal fölvértezett kegyet, hogy láthatta, hogyan is készülget csöndes elszigetelődésben, mint egy alázatos, papi szolgálat a XX. század korszakalkotó regénye, amit Nobel-díjra is jelöltek, és mégis minden olvasó követendő példának tűzött ki maga elé!  

 

 

ALVÁSZAVAROS BAGOLY

 

 

Nem is érdekelte őt – hiszen honnan tudta volna mégis

– hogy keresztre feszítő,

s cudar napégések közt bőrömön fölszaggatott sebeket,

hólyagos krátereket dédelgetek!

Feküdtem fullasztó kamrák szauna-szobájában,

miközben álmaim felett örökös gyors-ébresztést

végzett a szaggatott fájdalom!

A közelben hullámok édeni nászát

ringatta tarajos hullámjátékszerként a tenger:

 

mély-kék titkú szeretőm!

Mintha vasmacskakarmokkal csipkedték volna hosszasan s nehézkesen!

S titkon abban reménykedtem,

ha magányod titkai fölött este fölnézel mindentudó csillagokba

– megfejtheted epekedő szívdobbanásom rejtélyeit!

– Téged szólítottalak hangosan motyogva önmagammal fennhangon beszélve

– ha halált vonyító kutyaugatásos

holdvilágnál a napisten szigetén utolért nehézkes este,

belőled próbáltam volna meg:

hitet, reményt, s buzgalmas erőt meríteni,

- de minden összeköttettésem kialudt

vulkán-szerelmeddel végképp elveszett!

 

Csillagokba fohászkodva sokszor

elképzeltem próféta Cassandra-szemeidet,

mint alvászavaros bagoly éber kómában,

virrasztottam ágyam mellett:

Tűszúrások gyehenna-katlanában – mindhiába –

csak nem jöhetett békéltető álom.

Titkos lélek-telepátiáddal meglehet mindig is figyeltél,

s megbocsátottad törékeny baklövéseidet.

 

Mozdulatlan, kikötözött főt homárként mozdulni is alig tudtam,

mint fő fogás utolsó sóhajokkal vigasztalódtam,

míg szervezetem végleg elvégezte élettelen vergődésemet!

– Dörmögő mackóvá vedlettem földi kínjaimban:

szuggeráltalak erősen hogy figyelj üzengető hörgéseimre,

szapora ritmuszavaraimra!

 

 

 

II.  RÉSZ

 

 

(Fanni jön be, apácakosztümje alatt látszik, hogy kecsesen, és szemlátomást szemrevalóan gömbölyödik a hasa; nemsokára édesanyai örömök elé néz, Anita rendszerető volta ellenére lazán, kibontott hajjal flangál, fürdőköntösében, Edit szemlátomást kivirult, Terka, mint egy beüzemelt robot reggelizéshez terít meg)

 

 

ANITA (ráordít szinte rikácsolva) Az isten megáldjon nővérkém! Hát ki akarsz minket nyuvasztani?! Több kárt csinálsz, mint hasznot! (fáradtan, bágyatagon leül az asztalhoz, és tölt magának egy nagyadag kávét)

TERKA Inkább hálát adhatnál a szívességért, hogy a reggeli tivornyátok megmaradt maradékait most én takarítom el szegény anyánk helyett! Nem gondolod, hogy azért egy sovány ,,köszönöm” nekem is kijárna?! (érdeklődőn mereszti rá szemeit)

ANITA Jól van, jól van! Hát nem vagyok én gonoszka poronty!

 

(föltápászkodik az asztaltól, még mindig félkómás állapotában, és illedelmesen meghajol)

 

Köszönöm te egyetlen, te drága! Így gondoltad?!

TERKA Már megint hogy viselkedsz?! Nézze meg az ember! Áldott anyánk nem majmokat nevelt tudtommal!

ANITA (most Fannihoz beszél) Erre bezzeg van esze! Most nézd meg ezt a termetes vízilót! Úgy riszálja a másfél mázsás ártatlanságát, mintha legalább is féltve őrzött, vagy felbecsülhetetlen kincseket hordozna kipárnázott kufferében!

TERKA Ne zavartassátok magatokat, kérlek! Nekem a hátam mögött is van ám szemem!

ANITA Most nézd ezt meg hugicám! Várj csak!

 

(udvariaskodva lesegítő a nagy pocakjával húgát egy kényelmesebb székbe, mert bedagadt a lába, és minden lépés fájdalommal jár a számára, olyan, mint aki már mindenórás, és erre még rá is játszik egy kicsit, hisz imádja, ha kényeztetik)

 

FANNI Nővérkém! Nem is tudom, mihez is kezdenék támogatásotok nélkül! (odafordul hozzá, cuppanós csókot váltanak, folyamatosan hálálkodik)

ANITA Ugyan, ugyan! Ne csacsiskodj itt nekem! Talpraesett, fiatal, karakán csajszi vagy, aki tudja, mit akar! Ne akad nekem beadni most a szentet!

TERKA Te, te! Vigyázz, mert elveted a sulykot, te lány! (viccesen a fölmosó fával megfenyegeti)

ANITA Az ég áldjon meg te robotika! Már megint mit mondtam, hogy ajtóstul kell a házba rontani, mi?! (kérdőn rászegezi figyelő tekintetét) Inkább tedd le azt a párnás valagadat, és dumáljuk meg a dolgokat! (odafordul a nagy sóhajokkal lélegző Fannihoz)

No, mesélj csak! Hogy is volt ez a kis éjjeli kufirckodás a te ügyeletes szépfiúddal?! Egészen bezsongattál!

TERKA Hát mondhatom, szépen összejöttünk! Neked mindig csak a nemiségen jár az a csenevész lüke eszed? Arra nem is gondolsz, hogy szegény anyánk bármelyik pillanatban oda lehet?

ANITA Ugyan már! Hagyd a süket dumát anyukám! Ne most akarj engem megetetni! Anyánk lekopogom nagyon jól van még! Hiszen szívós, mint egy teve! Mit akarsz még tőle?!

TERKA Számára szeretném biztosítva látni a megérdemelt megbecsülést, és tiszteletet!

ANITA (elcsodálkozó, kérdő pillantást vet nővérére) Már megbocsáss a mai világban?! Hát ehhez csak sok sikert kívánhatok!

TERKA Ahogyan mondod! (tovább folytatja a félbehagyott reggeliző asztal megterítését)

ANITA (Fannihoz) Nézz meg! Hát nem meg kell zabálni ezt a nagylányt! Szinte fölfal azzal a sanda, nagy szemeivel úgy szeret! Mást se hallottam tőle fuvolázni, amikor még kisebb voltam mindenki másnál, minthogy Anikának milyen csuda göndör haja volt, és milyen frufrus volt a bubi frizója! Hallottad volna az illedelmes nagyasszonyt! Én a rosszcsont fióka milyen elbűvölően bájos kislány képében tetszelegtem alig húsz éve!

TERKA Hát bizony még egy sincs, aki ilyen önző, és mindent csak magának alapú lenne! Próbára tett veled jócskán a teremtő minket! Anyánknak sincs egyetlen nyugodt perce sem tetőled, mióta csak az az őrült ötleted támadt, hogy nő létedre rendőrtiszti főiskolára mész! Hát én mondom, kész abszurdum!

ANITA Aztán mit érdekel az titeket! Felnőtt nő vagyok már! Vegyétek észre! Jogom van önállóan, felelősség teljen dönteni, vagy nem?! Nem vetted még észre, hogy sok esetben úgy rátelepszel az ember józan gondolataira, mint egy átkozott csápos űrlény! Nem lehet téged lerobbantani!

TERKA (bosszúsan) Hát ennyit érdemeltünk!

ANITA Jaj, ne kezd el már megint ezt az átkozott szentfazék, rizsa dumát, mert herotom lesz, és csömöröm rövid időn belül!

TERKA (Fannihoz) Gondold csak el hugicám? Hogy fog majd áldott, szerelmi magzatod ebbe a családba felnevekedni, ha ilyen nagynénjei lesznek, mint mink?

ANITA (kicsit kikelve magából) Mi-micsoda??? Hogy érted azt, hogy amilyen… hogy is fogalmaztál? Amilyen mi vagyunk?! Miért milyenek vagyunk mi? Már megbocsáss?!  (csípőre rakja csábosan mindkét kezét)

TERKA Én ezt úgy értettem, hogy a jövendő trónörökösnek is biztosítanunk kellene a családi civakodásoktól mentes – lehetőleg nyugodtabb légkört, mint amilyen hajdanán volt! Gondold csak el… Mi lesz a gyerkőccel tíz-húsz év múlva, amikor érettségi után már rögtön bedobják a mély vízbe és választás elé kényszerül! Én még most is azt mondom erre, hogy igenis fontos, és létszükséglet egy gyereknek a stabilitás!

ANITA Ez nagyon költői! Valósággal még a térdem is megremeget attól, ahogyan fogalmaztál drága nővérem! De mondd csak? Végig is szoktad gondolni a mondandódat, mielőtt beszélsz, vagy ez is családi vonás nálunk? (cinikusan)  

TERKA Ne szemtelenkedj már megint! Ezelőtt a még ártatlan gyerek előtt ne merj ilyeneket a fejemhez vágni! Világos?!

ANITA Ártatlan, angyali gyerek! Hahó! Ki a bizonyíték rá, hogy már érett, és termékeny asszony? Kinek is dudorodik, mint a domború háromszögként a hasa?!

TERKA Ki tudhatja? Lehet, hogy váratlanul, mint orvgyilkos, vagy tolvaj jött a csábítás, és ez a gyanútlanságában ártatlan gyerek hirtelen nem tudott parancsolni szenvedélyei egyetemes szikráinak! (idegesen kiönti a gyorsforralóból a teavizet)  Hallgass csak egészen nyugodtan idősebb, és minden tekintetben tapasztaltabb nővéredre Fanni!

ANITA (érdeklődve Fanni felé fordul) És mesélj már egy kicsit, erről a pasiről húgi? Nagyon jóképű macsó, vagy csupán olyan izmos akár egy testépítő bajnok?

FANNI A ti mércétekkel mérve nem lehet annyira szexis, de azt se mondanám, hogy kisportolt! Viszont végtelenül finom, és sebezhető lélek! A Bölcsész!

TERKA Csak nem öreg? (meglepődik)

ANITA Jössz megint ezzel az agyrémmel, hogy öreg? Neked senki se fiatal!

FANNI Nem rég végzett az egyetemen, de tudjátok érzékenyen érintette, és roppant megviselte, hogy a magyar-szakot a pokoli nehéz nyelvészeti kurzusok miatt nem fejezhette be! – Hol van a kimenő ruhám? Nincs egy gönc, amit fölvehetnék? (türelmetlenül toporog, jó párszor elsétál a szobán)

EDIT Tulajdonképpen egészen nyugodtan bemutathatnál neki! Mondd csak meg nyugodtan, ha még bizonytalan, és tétován keresgeti, kutatgatja az élet értelmét, akkor nyugodtan fölugorhat ide hozzánk, mert nővéreid is egészen biztosan sok apró dologba beavatják! (huncutul megcsillan a szeme)

FANNI No, de drága anyám! Mégis hova képzelsz! (kicsit mérgelődve toppant egyet) Ő egy talpig rendes, tisztességes igaz tutyimutyi fiatalember! Azt hiszem, még soha nem találkoztam hozzá hasonlóval!

ANITA Ne rontsuk el, én azt mondom ezt a kellemes hangulatot, ilyen bagatell jellegű kérdésekkel! (hirtelen beleszippant a levegőbe, erős dohányfüst lepi meg az orrát) Nem érzitek ezt a kellemetlen füstöt?!

EDIT Hát itt meg ki az ördög bagózik már megint?

FANNI Engem is roppant kellemetlenül érint ez eset, tekintettel: áldott állapotban leledzek! (köhécsel egy párat) 

ANITA Nem, nem! Itt már nem egy-két szálról van szó! Valaki nagyban űzi az ipart: egyszerre legalább hatva szál cigi kábító bűzét észlelem a szobában. Ha így folytatja ez az állat, nemsokára mind kipurcanunk!

 

(Odamegy az egyik ablakomhoz, és kinyitja, hűs levegő tölti meg az elhasznált teret)

 

ANITA (kérdőre vonva minden jelenlévőt) Na, ki volt az? Hadd halljam csak, mert addig innen senki nem távozik ám! (vizslató szemekkel fürkészi a többieket, körbemegy párszor a kellemetlen szag irányába, majd megáll Fanni előtt)

ANITA Mondd csak kishúgom? Te normális vagy?! Hát nem te mondtad, hogy aki terhes, az már nem csinálhat magából felelőtlen marhát, mert már nemcsak magáért kell izgulnia a nap minden percében, de kettőjükért? (elveszi tőle a maradék cigit, és szúrós, gyilkos szemekkel néz rá) 

FANNI Tessék csak! Itt vagyok! Na – üss csak meg bátran! Nekem is járhat egy kis lebegő boldogság vagy nem?! Mihez fogok kezdeni egyedül, amikor leendő uramnak sincs egy vasa se? Hogy is kezdhettem én egy ilyen fatökű, kisstílű pojácával? (kicsit helyesbít) Bocsánat… elragadó pojácával, akinek talán a sebezhetősége a legfőbb szexepilje!

ANITA (Fanni előtt áll, fölemelt kézzel, de teljes dühvel erősen hezitál, tétovázik) Most azonnal el kellene, hogy fenekeljelek! Meg ne próbáld még egyszer a babád egészségét veszélyeztetni, megértetted?!

EDIT Anitám… Drágám… Higgadjatok le már az ég szerelmére! Nem egymás torkának kellene ugrani, hanem jó testvérekként tovább menetek a megkezdett életúton! (előrenyújtja karjait, mint aki fohászkodik) Miért bántanád a kishúgodat? El kell neki magyarázni ezt a valóban beálló új helyzetet, mert még maga is igen tapasztalatlan! És akkor meg fogja érteni!

ANITA Még hogy én?! Mondd csak, mi is vagyok én tulajdonképpen? Pesztra, vagy tán kedves nővér?! (metsző iróniával) Rá férne már egy kis agytágítás, mert szerintem azt sem tudja mit jelent a fogamzásgátlás!

EDIT Kislányom! Nem késel el a dolgozóból, már mindjárt nyolc? (előkotorja a cipős doboz mélyéről a gumibotját)

ANITA Na látod! Most még ez is a nyakamba szakadt! Rohannom kell, hogy többet már ne veszítsek! (Anita idegesen elrohan)

FANNI Hál’ Istennek ezt megúsztam! (tétova, huncut, ravaszkás mosoly játszadozik száján)

EDIT Én még most is azt mondom a nő legyen egy kicsit megvesztegethetetlen, és ne adja magát olyan könnyen! (mint aki oktat, és tanácsol)

FANNI Azt meghiszem én is!

EDIT De kislányom! Te még akkor is gyerek vagy csupán! Vedd már észbe! (át akarja fogni, mint aki vigasztalásra készül)

FANNI Hát drága anyám! Ha ez valóban így lenne, akkor azt gondolom, már nemigen tudna gömbölyödni az én kis pocakom!

EDIT Még sosincs késő, aranyom! Fogod magad, és akár a föld alól is, de kerítesz magadnak egy rendes embert! Miért ne? Elvégre vak tyúk is talált már szemet, vagy nem?!

FANNI (kissé siránkozva) Jaj, anyukám! Félek, hogy azok a régmúlt boldogabb békeidők, már rég elmúltak! Most annyira egyedül érzem sokszor, és túlságosan gyakorta magam, hogy néha még fölkelni sincs kedvem! (hangja megváltozik, nyávogós lesz)

EDIT Kislányom! Elég volt az önsajnálatból, megértetted?! Majd én találok neked valakit, elvégre ez a szülő másik dolga vagy nem? Ha már egyszer megcsinálta a gyerekét! (védelmezőn átkarolja, Fanni hagyja)

FANNI Te is hallottad anyu? (hosszan kikémlel, körbe hallgatózik) Jön valaki…

EDIT ki jöhetne még ide, ahol már mindenki egyszer legalább megfordult? (égnek emeli mindkét karját, mintha nyújtózkodna, segélykérőn) Mindenestre, ha ide tolakodna, valaki a szekrényben találsz italt, hogy megkínáld, és tegnapról sütöttem egy kis süteményt is! Nem lehet eltéveszteni! És kérlek Fanni drágám! Ne ügyetlenkedj annyira sokat! Csupán egy jó tanács, aranyom: A férfiak még sohasem rajongtak olyan nőkért, akik elügyetlenkedik a dolgokat se a háztartásban, de pedig az ágyban! Ugyanis a tapasztalatlanságot ők is ki nem állhatják!

(Kipenderül a szobából)

 

Csönd.

 

(Fanni szinte hallgatja kissé ideges, és feszült szíve dorombolását ruhája alatt, tenyerébe temetett arccal idegesen várakozik.

Albert jön be, roppant félszeg, amolyan csetlő-botló író, talpig öltönyben, ami viszont kissé pufók fizimiskáján idétlenül fityeg, és a nyakkendője is csálén áll, mintegy lopakodva beóvakodik)

ALBERT Szeretettel üdvözlöm a drága hölgyeket! (alaposan körülnéz, s minthogy csak Fannit találja a szobában, egyenes izgatottsággal hozzá galoppozik) Hát hogy vagy te áldott, halhatatlan kedves, kinek bársonyos szavára az aggastyán hegyek is mind megremegnek? Kis kolibri madaram?

FANNI Ez bugyuta kérdés volt édesem, nem gondolod! Olyan terhes vagyok, hogy már a cipőfűzőmet se tudom egymagam megkötni! Na, ezt add össze hapsikám! (cipőfűzőjével kicsit ügyetlenkedik, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, Albert önzetlen készségességgel odamegy, és segít neki fölhúzni a cipőjét)

ALBERT Bizonyára nagyon fáradt lehetsz édesem! Én is egész éjjel alig aludtam bizony valamicskét; egy nagyobbacska novellán gondolkodtam, ami a születésről szólna, és amit – ha szerencsém lehetne, legalább már egyszer ebben a pimaszul komisz életben -, nyugodt szívvel eladhatnám valamelyik kulturális lapnak!

FANNI Édesem, te nagy mackóm! Hát ennyire hiszel még az esztelen csodákban? Te is tudod, hogy nemsokára a könyvek kora is lejár, mert betört a piacra ez a flancos e-book, vagy mifene! Hogy gondoltad, hogy eltartasz minket, amikor még te is szüleiddel egy fedél alatt laksz, és csak álmodsz egy kisebb garzonos lakásról?! (kérdőn rátekint, és föl is vonja szépen ívelt szemöldökét)

ALBERT (elkeseredve a hallottakon, önmagában rágódik) Pedig mennyivel egyszerűbbnek tűnne a képlet, ha az embereket a gondolkodásra lehetne szelídíteni, míg végül önmaguk is belátnák, hogy divatmajom korban élnek, ahol csupán az idióták érvényesülnek, s a szellemi javak pedig sikkadnak, süllyednek, s sorvadoznak!

 

(Fanni két kezébe fogja kedvese kezét, becézgeti, csókolgatja, mintha fölbecsülhetetlen kincseket őrizgetne)

 

FANNI Drágám, egyetlenem! Ne haragudj rám, amiért ennyire meggondolatlanságot mondtam, de te is nagyon jól tudod, hogy mostanság csupán azok érvényesülnek a ranglétrákon, akik a mézes fazék közelében éldegélnek, és hát nem akarlak nagyon lelombozni, de mi még arra is képtelenek vagyunk, hogy kicsit közelebb kerülnénk olyas valakikhez, akik kapcsolatok terén kicsit jobban állnak! (megpróbálja vigasztalni, mert Albert kicsit közel áll a síráshoz, és tekintete minden szomorú érzelmet elárul) Jól van, bogaram, megnyugszol… megígéred?!

ALBERT Ne haragudj szívem, de már mindent jószerivel kiterveltem, és el is terveztem! Úgy gondoltam, hogy én leszek majd a kenyérkereső, és te leszel majd a kisasszony, aki háztartást vezetgeti, de emellett hű támasza is választottjának! Különben is a házasságot annyira lekezelik mostanság, és csak a papírra koncentrálnak, nem?! Hát kinek kell ez?!

FANNI (sóhajtózva, nagy ábrándokat kergetve) Pedig én úgy szeretnék mennyasszony lenni…

ALBERT De szívecske! Te már most egy gyönyörűen megvalósított műalkotás vagy! (csókolgatni kezdi kissé bohókásan a lábait) Apropó! Mit mondunk majd édesanyádnak? Hogyan történt ez a kis együttlét? (kérdőn felpillant rá)

FANNI Te csak emiatt aggódsz?! Nem szégyelled magad?!

ALBERT galambom, tubicám (hízeleg, és egyfolytában bókol) Te is tudhatod, hogy én mindent magamra veszek sajnos, mert világ életemben annyira izgulós fajta voltam!

FANNI …És azt képzeled, hogy ez nekem elég? Mégis mit képzelsz, hogy majd elsírom magam, és meghatódom könnyekig, mikor ennyire kisfiús vagy?! (mint aki neheztel)

ALBERT Azt hiszem drágám, ebben a kérdésben… gyerekesen viselkedsz! Ez a szilárd véleményem! De kérlek édesem, hogy ne veszekedjünk! Kulturált emberekhez az ilyesmi egyáltalán nem illik! (kérleli, esedezik előtte)

FANNI (kicsit elgondolkodik a hallottakon) Igazad lehet! Nekem nyolc! (kicsit könnyelműen)

FLORENCIA (bugyiban, melltartóban betörtet) Hát azt látom, hogy az ember akárhogy is igyekszik a dolgaival, valamiről sajnos mindig lemarad! Azt hiszem, hogy mindenről lekéstem… (megbánva) Hát itt meg mi folyik?

ALBERT Szeretettel üdvözöllek a testvérek egymás közötti marakodós háborújában, ha lehet így mondani! Mi szél hozott? (érdeklődve, miután maga is kezet csókolt neki)

FLORENCIA

 

(igyekszik kicsit jobb benyomást kelteni, mert gyorsan átviharzik a szobán, és a ruhásszekrényből magára vesz egy toppot, és egzotikusan megköti)

 

 Semmi különös… (elmosolyodik rejtélyesen) …Tudod kedves író barátom, vannak az életben dolgok, amihez az erős hímeknek semmi közük sincs!

ALBERT (mentegetőzve) Kérlek, akkor bocsáss meg, én sem úgy gondoltam!

FLORENCIA Nem is tudtam, hogy hugikámnak ennyire jó fej hapsija van! (Fanni felé fordulva, meglepődve) Igazán fincsi, és édi pofa! S mondjátok csak? Eljutottatok már a nagy pillanatig? (száján különös mosoly játszadozik)   

FANNI (nagyon elpirul, látszik mérhetetlenül kényelmetlenül érzi magát, és hezitál)  …Izé… mi csak már próbálgattuk a témát, de biztos, hogy már  nagyon jó úton haladunk, mert kisbabánk lesz!

FLORENCIA Hogy mi-mi-micsoda??? (egy hatalmasat ugrik örömében, és fel is ujjong) Hát ez isteni! Szóval ti sem loptátok a drága időt! Ez aztán a hír! Őszintén gratulálok! Akkor nagynéni leszek! Már csak valami szupi ajándékot kellene néznem a gyerkőcnek! Ti mit gondoltok?

FANNI Szerintem bőségesen elég lesz, ha valami babaholmit választotok, a többit majd mi elintézzük! Úgy is, még annyira icurka-picurka lesz, hogy egy játék babát még úgy sem tudna semmire sem használni! (magyarázva)

FLORENCIA Hát tudod, csak úgy gondolkodtam, a pedagógiai szempontokat is mérlegelve… Egy gyereknek nem árt, ha készségfejlesztő játékai is vannak a sok haszontalan kacat helyett, amit az elkényeztető szülők rendre megvesznek neki, és úgy se használja!

ALBERT Hát az lehet (bátorkodva közbe vág, de nem szándékosan) De a mi kis csöppségünk csak azt fogja tudni, amit mi megtanítunk neki, hogy új élményekre lehessen fogékony! Igaz, szívem? (erősen megfogja Fanni kezét, és mélyen, jelentőségteljesen a szemébe néz)

FANNI Hát, azt hiszem ezzel mindent kifejeztél!

FLORENCIA …Ti is hallottátok? (félszegen, és tétován kitekint a szobából) Mintha, jönne valaki!

FANNI Én semmit sem hallok, vagy te igen? (Most Alberthoz fordul) Te mit hallasz mókuskám?

ALBERT (füleit hegyezi, mint egy kutya, hallgatózik, de semmit nem hall) Szerintem csak fölöslegesen izgatjuk magunkat mindannyian! Ha az illető akar valamit, úgy is bejön, és megcsinálja, akkor már mi értelme ennek a hasztalan stresszelésnek, azt mondjátok meg?

FLORENCIA Ezúttal jól forog a nyelved öreg harcos! De én mégiscsak utána nézek a dolgoknak, ha megengeditek! (gyorsan topjában elsiet csábosan)

 

(a másik szobából odaát vibráló, és kuncogó nevetés tör ki – hallhatóan, mintha valakik huncutkodtak volna a háttérben…)

 

ALBERT Szerinted ezek a bizonyos hangok, azok amire én is feltétlen gondolok? (Fanni felé fordulva, suttogón)

FANNI Én is annak vélem, aranyom! (szándékosan lehalkítja a hangját, mintha csak a bizalmas helyzetet ily módon akarná megteremteni) Lehet, hogy csak játszadoznak egy kicsit! Miért? Miért lenne az baj?

ALBERT Én nem mondtam, hogy az baj volna, de nem gondolod, hogyha az emberek többsége mindig, és mindenkivel eljátszadozna az emberiség szaporulata bizony mondom – drasztikusan megnövekedne?! (hozzá hajolva, egyre bizalmasabban)

FANNI Csak nem ellenzed a sok gyereket! Nem is tudtam, hogy így aggodalmaskodsz kicsiny bolygón jobb sorsa fölött? (ironikusan)

ALBERT De drágám, te is nagyon jól tudod, hogy az nem úgy volt! De te is tudod, hogy a legtöbb embernek a legfontosabb magánügye, ami szinte már az önzőség egyik fajtáját súrolja, hogy elsősorban a saját jól berendezkedett biztonsága miatt aggódjék!

FANNI Szóval, ha jól értettem szavaidat…

 

(apócska szünet)

 

… ezzel azt akarod nekem bemesélni, hogy csak a biztonság miatt vagy mellettem, és nem pusztán azért, hogy családunk lehessen végre?!

ALBERT Nem szeretem, amikor ilyen vagy! Te is tudod, hogy én sokkalta érzékenyebb, és sebezhetőbb természetűbb vagyok, mint az összes többi öltönyös macsó, akikkel naponta flangálsz! Én sajnos sokkalta intenzívebben, és élesebben élem meg a mindennapi helyzeteket, mint azt egyesek el tudnák képzelni!

FANNI Szóval már ez is az én hibám? Ugye?! (odamegy a konyhaasztalhoz, és földhöz vág mérgében egy tányért, később veszi csak észre, hogy legalább nyolc-tíz tányért tönkretett) Ezt neked! Tudd meg! Azt hiszed, hogy mindenki csak magával van elfoglalva! Én nem is értem, hogy hogy is lehetsz te ennyire önző fráter, mondd? Csak magadra gondolsz mindig! Eszedbe se jut, hogy most már kettőnkért kellene izgatnod magad? Hahó! Biztos elfelejtettél valamit! (gyengéden, gondoskodón, és érzékenyen megsimogatja gömbölyödő hasát) Takarodj a szemem elől! Most látni sem akarlak! (könnyek szöknek kifejező szemébe)  Majd akkor visszajöhetsz, ha végre teljes jogú férfiként megtanultál felelősséget vállalni saját magadért is!

ALBERT …De hát édesem! Egyetlenem, drágám! (letérdel a megrökönyödéstől, nem találja sokáig a szavakat) …Ha megbántottalak szégyellem magam, és nagyon sajnálom, de azért még nem kellene, hogy a hormonjaid befolyásolják józan elmeállapotodat!

FANNI Na, most volt elég! (indulatosan, temperamentumosan fölkel, és ordítani kezd) Kifele, kifele de rögtön, míg jókedvemben találsz!

 

(Albert amilyen gyorsan csak tud kiviharzik, majd útközben belebotlik Róbertbe, aki még mindig nagyon laza és tökéletesen elhanyagolt állapotban van)

 

RÓBERT Szevasz hapikám! No, mi a szitu? Látom kitett a szukád, mi?

ALBERT Na, de édes barátom! Hát hogy beszélhetsz ilyen rondán egy várandós nővel szemben, aki ráadásul a saját testvéred?! (kérdőre vonva)

RÓBERT Szarom le! Miből gondolod, hogy érdekel ez a szitu, ez a genyóságig fokozott balhé? (kicsit távolabb megy Alberttől, majd kinyit egy alumínium dobozt) Kérsz egy kis piát kis haver?

ALBERT Nem gondolod Robikám, hogy kicsit korán van még az iváshoz? (gyorsan karóráját stíröli, hogy bizonyítsa igazát) Különben is azt hittem, hogy te már rég munkába vagy! Vagy tévedek?!

RÓBERT Tudod, éppen az a jó drága haverom abban, ha egy csóka saját magának a góréja, mert úgy oszthatja be az idejét, ahogy maga se szégyelli! Én mindenkinek csak azt mondom: Skubizzatok csak meg egészen nyugodtan! Meg, hogy, mindenki bekaphatja azt a bizonyosomat!

ALBERT Tehát, akkor szabadnapos vagy! Igaz?! Mert másként talán elmentél volna dolgozni (megvakarja a fejét)

RÓBERT Nem, nem, ez így ebben a szituban még elégtelen! Azt mondom tunyókám, hogy önként és bérmentve nyugdíjaztattam magam! (önmagán röhög keservesen, miközben kortyint a söréből)

ALBERT Ami tehát a szabad fordításban annyit tesz: KIRÚGTAK! Csupa nagybetűvel!

RÓBERT Hogy, te mekkora észlény vagy pubi! Képzeld csak el, sem fogod hinni! (izgalmassá vált a hangja) Kirámoltunk egy ócskást, és a digó a végén még minket köpött be a zsernyákoknál, hogy mi lopjuk az ócska vacakjait, amikor mi csak rozsdásodott cuccosokat lejmoltunk! Na, mi szólsz ehhez, haver? Kész vicc az egész? Csórik jelentenek fel csórikázókat! Hová jut így ez a világ!

ALBERT Szerintem minden ember saját joga lenne vállalni tetteiért a felelősséget! Ha ezzel vannak gondjaid, akkor azt javaslom, koptasd csak nyugodtan még egy pár évig – persze anyádék pénzén -, az iskolapadot, jó!

RÓBERT Na, azt már nem kis haver! Nekem sok zseton, és sok zsé kell, hogy menjen az önálló buisness-em! Kuksolod csóri? Talán be kéne szereznem egy-két belevaló, izzó bukszát, mi szólsz? De szigorúan hivatásos nehézbombázó szőke macákról beszélek isteni alvázzal, akik betermelnék nekem a lóvét! Aztán, ha minden klappol, és le van zsírozva, megpattanok ebből a lepukkant, olcsójános, ócska, kupec országból!

ALBERT Nem szégyelled magad! (kikel magából, szemlátomást meglátszik, hogy megviselte a veszekedés) Volna képed itt hagyni épp a legnagyobb szükség idején szegény húgodat, meg a többi nővéredet, édesanyádékról már nem is beszélve?! Mi?! Hát miféle pokolfajzat vagy te mondd?

RÓBERT Olyan hapsikám, aki egyszerre szeretne döngetni is, és szabadon, és gátlások nélkül élvezni ezt az úgy is végesre szabott, rövidke életét!

ALBERT Hát igen! Ez mindig is jellemző volt rád!

RÓBERT Ugyan má’ hapikám! Mi az isten görcsölsz itt nekem mi? Miér’ vagy ilyen búval bélelt senki kis pöcs? Inkább igyál egyet! (odanyújtja felé a kiürülőben lévő sörös dobozt)

ALBERT Valakinek józannak is kell lennie, ha már maga körül kicsúszik a talaj!

 

(Edina beviharzik, rajta egyetlen harisnyakötő feszül, ami engedni sejteti lenyűgöző idomait, kissé tétova, és idegeskedő)

 

EDINA Hát itt meg mi a nagy helyzet? Csak nem zsibvásárt tartotok? Drága Albikám a hugicám üzent neked általam, hogy nagy hasznodat venné a másik szobában, úgyhogy, ha nincs más dolgod, akkor én is megköszönném, ha segítenél neki!

ALBERT Hát ez csak természetes! (Róberthez fordul, mielőtt elmegy) Egy alkalmasabb időpontban majd folytatjuk a megkezdett beszélgetést!

 

(figyelmeztetően ránéz, majd kimegy)

 

EDINA Mondd csak édes öcsikém, ennek meg milyen a közérzete? (fölhúzza fekete szemceruzával erőteljesen kihúzott szemöldökét, elvégre rúdtáncos) Szerintem egy kicsit az utóbbi időben mindent túlságosan magára vesz!

RÓBERT Na végre! Valaki má’ megértette! Mit jártatom én akkor itten a számat! Ennek a pasinak nincs ki az agytér fogata! Ez a pali nem százas!

EDINA biztos mondhattál neki valamit! Elszóltad magad, mi?! Hadd halljam, mit dumcsiztatok ti itt össze! (kicsit meghúzza Róbert fülbevalós fülét)

RÓBERT A frász essen beléd ez pokolian éget, és fáj! Nem hagynád végre abba te olcsó spiné? AUU! (füléhez kap, dörzsölgeti)

EDINA Pedig jobb lesz, ha csicseregni kezdesz nagyfiú, mert ha nem, akkor olyan balhét csapok most mindjárt, hogy megnézheted magad!

RÓBERT Jól van má’, jól van! Csak annyit mondtam ennek az elfuserált, agymenő csököttnek, hogy ideje lenne egy kicsit vagányabb stílusban nyomatnia a dolgait! Na, elégedett vagy?! (bús, méla szemekkel rátekint)

EDINA Igen! Azt hiszem, hogy jól feleltél! Elégedett vagyok! Mondd csak, édes egy öregem? Nem kellene neked most dolgoznod, elvégre hétköznap van?!

RÓBERT Hát pont ezt akartam ennek a sükedéknek is elmagyarázni: Önkéntességi alapon, ideiglenes keretek között szabadságoltattam magam! Na, mit szólsz? Büszke vagy rám ugye?

EDINA (párszor megint megrángatja a fülbevalós fülét) Hogy mondtad??? Azt hiszem, hogy már a hallásommal is gondok vannak! (fölhúzza gördülő szemöldökét) Mit is jelentsen az, hogy önkéntesen szabadságoltattad magad?

RÓBERT Jaj, a jó életbe már! Hát azt kis anyám, hogy szándékosan kirúgattam magam az eredeti meló helyről, mert már büdös volt a munka!

EDINA No ne mondd! Hát csak nem hagyhatjuk, hogy büdös legyen a munka, igaz-e?! Akkor ezentúl, minden héten a te egyéni feladatod lesz, hogy kívül-belül ragyogjon a kis házunk, amíg a tisztesebbje neked is pénzt keres!

RÓBERT Jaj, cucika! Ezt most komolyan! Muszáj ezt?! Már úgy belejöttem a tunyóságba, meg a lazaságba! (elégedetlenkedik, önmagában zsörtölődik)

EDINA Azt hiszem, hogy akkor éppen itt lesz az ideje, hogy egy kicsit ráncba szedd magad, meg az elfuserált dolgaid! (megkopogtatja homlokát)

 

(kicsit tétova gesztussal Annamari jön be, kezében egy ceruzát szorongat, ami segít oldani feszültségét, és tétovaságát)

 

ANNAMARI Pedig ölelhető volt a testem! Mit ronthattam el, mondjátok csak? Megtörténhet, hogy belém lehet még majd szeretni?! (kicsit kétségbeesve)  

 

(folyamatosan méricskéli saját magát, a kikészített szobatükör előtt beáll, majd levetkőzik, és alaposan megvizsgálja testét, tapogatja fehérneműbe szorított mellét)

 

Nézzétek meg! Ezekért érdemes volt-e szakítani? (két keblét fogja) Nem is gondoltam másra, csak a halhatatlansággal kecsegető szerelemre! S most hol vagyok? (kis szünet) …Sehol! Úgy gondolkodtam, hogy lassan közeledve már a harminchoz egy nőnek kötelességszerű feladata, hogy szüljék, és azzal élhesse le a következő életét, akivel egyetlen hullámhosszon rezeghetnek az idők végezetéig! Hát nem lehetett így! Ő elhagyott! Azt mondta nem talált eléggé különlegesnek! (sírva fakad, de ez egy megkönnyítő, gátlásokat feloldó sírás) A rohadt szemétláda! Még volt pofája azt hazudni, hogy a sírig hűséges, és odaadó, jobbik felem lesz! Hát nem egy irdatlan gané?! (önmagát vallatja, mintha magához beszélni, vall, meglátszik, hogy erősen koncentrál)  Emlékszem, hogy a legelső randinkon nem mert közelembe jönni, és szenvedélyesen megcsókolni… Hogy is fogalmazott? Azt mondta azért, mert nem akarja elrontani az adott pillanat varázsát, a halhatatlanság pillanatait, ami két ember között létrejött! Mekkora egy seggfej volt! Istenem! (megtörölgeti könnyező szemét, önmagát sajnálja) Én valahogy vonzom ezeket a rossz fiúkat! Mintha mindenki azt képzelné, hogy én majd meg tudom őt menteni a további pusztulástól! Pedig nem! Nekem volna szükségem biztonságra, egy megerősített, erős vállra! ,,Megakarom újra találni önmagamat!” – mondta, és mit gondolsz? Sikerült?” – kérdeztem, én meg hozzárohantam, és szánalmasan átkulcsoltam a térdeit, hogy ne merészeljen elhagyni engem! És mint az örült, ki letépte láncát, sokkos pillanatba akkor kerültem, mikor azt felelte, nem az én oldalamon képzeli el a megváltó boldogságot!

Már lassan öt éve ennek, mit nem feledhetek! De azért csakugyan az én hibám, hogy mindig általánosításokba kell, hogy bocsátkozzam, mert még nem találtam rá az igazira! Kettő! Ő már biztosan mást szeret! Ez is rendjén van! Ezt még mondhatnám reggelig is! De az a bajom, hogy nem merem közel engedni magamhoz az embereket, és más férfit sem, ki kitöltse, és betöltse a szívemben ágaskodó űrt! Tudom, jól tudom: Így már nem lehet élni!

(kimegy a fürdőszobába, majd egy vízi pisztollyal tér vissza, ami viszont megszólalásig hasonlít egy eredeti fegyverre)

 

Nem várok tovább! Föláldozom a megkeseredettek oltárán életemet! (a vízipisztoly csövét halántékához tartja, letisztult idegekkel készülődik, hogy meghúzza a ravaszt, amiről ugyan tudja, hogy csak víz, mégis túlvilági hangulatba kerül, közben betoppan Anita)

ANITA Azonnal add ide a pisztolyt! (hevesen le akarja beszélni) Nem lesz semmi baj, nyugudj csak meg! Én mindig itt leszek neked, és családod összes többi tagja is! Kérlek húgi! Ne engedd meg magadnak, hogy elhagyd magad! Mert fontos vagy, és mert nem szabad! Ne lelked kétségbeesettebb, elesettebb oldala, a gyengébbik feled győzedelmeskedjen, hanem az erősebbik!

 

(s mikor már látja, hogy meghúzná a ravaszt gyorsan ráveti magát, és kiragadja reszkető kezei közül a vízi pisztolyt, majd levegőbe tartva elsüti, a pisztolyból bő vízsugár tör a plafonig)

 

ANITA Te viccelsz velem, ugye?! Lebeszéltem valakit munkaidőn kívül az öngyilkosságról, aki még ráadásul egy idióta játékszerrel akart volna végezni magával!

ANNAMARI (feszült, és goromba, úgy érzi megsértették, mert betolakodtak magánéletébe) Ezt most miért kellett mondd?! Hát nem kezdhetek azt az életemmel, amit csak akarok?!

ANITA (erőteljesen megfenyegeti gumibotjával, és feléje megy) Ha nekem még egyetlen egyszer is megpróbálsz ilyen felelőtlen ostobaságot elkövetni, ezzel a bottal fogalak téged istenesen eltángálni! (fenyegetően hadonászik a botjával) Inkább meséld csak el nekem, hogy mi is nyomja azt a melankolikus, búsongó szívecskédet!

 

(Annamari most félénken, kissé tétován mozogva odamegy a nővéréhez, és leül törökülésben vele szemközt a szőnyegre, majd mesélni kezd)

 

ANNAMARI …Hát tudod az úgy volt, hogy én halálosan beleszerettem egy emberbe, akit viszont bárhogyan is próbálok, nem tudok sehogy sem megszerezni magamnak, mert az a másik félszeg, és tutyimutyis emberke pedig másvalakibe szerelmes! Érted már, te pupák?! (kissé bizonytalankodva, hogy senki meg ne hallhassa, körülkémlel, nehogy figyeljék, ezzel is erősíti titkosított bizalmaskodását) …Na szóval, úgy állunk, hogy két pad között könnyen lehet, hogy már erőteljesen a szakadékok felett táncolunk! És most te mit tanácsolsz, drága nővérkém? (élénk, ibolyakék szemével, mint egy feszült, és kíváncsi állatka figyeli nővére szinte összes mozdulását, apróbb reakcióit)

 

ANITA Mint rendőrtiszt, és mint a többi állampolgár éber őre, azt javaslom, hogy itt van az övemben két darab karperec, és ha ennek hatására sem állna kötélnek imádott lovagod, akkor veszel egy kétszer kétméretes, lehetőleg erős, és masszív kötelet bármelyik bevásárlóközpontban, és rendesen kikötözöd áldozatodat, mint akasztások előtt a hóhérok! (zörögve, csilingelve előveszi a két, acélszínű karperecet, amik egy pár pillanatig, mintha valaminek a segédeszközei lennének engedelmesen himbálóznak a levegőben.)

ANNAMARI (megcsóválja gyönyörű, mézszínű hajzuhatagát, amin meglátszik, hogy mindig gondosan ápolt, és csillogó, majd átveszi nővére karpereceit, és kisebbfajta mustrát tart felettük) …Hát ez különösen érdekes! És mondd csak nagy és mindig erős nővérkém? Beválik ez a kis trükkösködő furfang? (enyhén bizonytalankodó)

ANITA (csípőre teszi mindkét kezét, majd szemlét tart) Egyszerűen nem tudom a fejembe venni, hogy lehetsz te ennyire libáskodó, kis nyámnyila! Szerintem anyánk pontosan tudta, hogy milyen embereket szeretne neveli belőlünk! Gondolod a viselkedésed alapján sikerült ez neki?! (mélyen két szeme közé néz)

ANNAMARI Kérlek, kis anyámat már ne keverjük bele, mert sok minden nem rá tartozik!

ANITA Hát akkor megkérlek, hogy ezentúl, állj végre a sarkadra és viselkedj úgy, mint egy belevaló, karakán csajszi! Megértettük egymást?!

ANNAMARI Oh, tökéletesen! Csupán csak a kivitelezéssel akadhatnak problémák!

ANITA (fejét fogja, kicsit infarktus közeli állapot, enyhén mérgelődik, kigúvad a szeme) Ezt nem hiszem el a megzápult fejemmel! Már megint kezdi!

 

(Szép, egészségesen napsütéses nap. Az ajtókon ragyogón, és kicsattanón araszol be egy-két eltévedt napsugár, ami valahogy kicsit különös, már-már enyhe túlvilági fényekbe varázsolja el a szobát. Ferenc még mindig jóvágású, fekete aktatáskájából szedegeti elő fontosabb iratait, és rendezgeti az asztalon, most is kifogástalan öltönyben, és borotvált arccal feszít. Látszik rajta, hogy gondos hivatalnokként csupán a kötelességét teljesítené, ami kényszerű, és kellemetlen feladat, elegáns, feketés ruhája egyetlen szabad lélegzetet is alig biztosít számára, látszik rajta, hogy minden ruhadarab jelentős megfeszül, ha mozgást végez)

 

 

FERENC Drága kedves asszonyom! Kimondhatatlanul sajnálom, hogy még mindig nyüstölnöm illik magát, de gondolja meg, mindannyian gondolkodjanak józanul! Lássuk be… (gondolkozik) Babakötvényekbe fektetni a fizetésük jelentős hányadát véleményen szerint, nem csupán időpocséklás, de még ráadásul teljes pénzkidobás, amennyiben engem kérdeznek! De mivel megígértem maguknak, hogy mindenben segíteni fogom önöket - legalább is addig -, amíg talpra nem állnak, ezért jó úriemberként ezt kötelességem állni is! A családi befektetésekhez tehát… (számológépet vesz elő kényeskedő mozdulattal, ami hallatlan precízségre, és szakmai fegyelemre utal) én úgy gondolom… Ügyesebb, és minden tekintetben kiskapus kedvezmények kellenének! De amit eddig megfogalmaztunk, és szerződésbe foglaltunk az mind stimmel! De azt gondolom, hogyha a jövendő gyermek majd megnő, tanácsosabb lenne sokkal neki, ha kicsivel mindig megemelnénk a szóban forgó százalékokat az adott évek előrehaladtával!

EDIT Várjon csak egy pillanatra kedves Ferencem! Megkérhetném, hogy a végletekig egyszerűsítve magyarázza el, legyen kedves ezeket a bonyodalmas összefüggéseket! Meg hát hol is vagyunk még attól, hogy ebből a pici babából egészséges, és főbb szalonképes felnőtt legyen, nem igaz? Addig még sokat kell gondolkodnunk, és dolgoznunk!

FERENC Kérem, nézze el nekem drága asszonyom, de sajnos az összes szerződést már nem tudtam egymagam megcsinálni, tekintettel a koromra… Ez a jövendőbeli számla úgy is a fiatal pár nevén lenne esedékes, és rajtuk keresztül bonyolódna… Tehát: Az adott szerződést két példányban, szigorúan másolatok formájában kell benyújtani az illetékes pénzügyi felügyelethez, és azt mondanám, hogy kezdetnek a kedvezmények százalékaranyát ötvenre emelném, amennyiben szabad!

EDIT (odamegy az ajtóhoz, most enyhe huzatban áll, ami nem irritáló, sokkal inkább kellemes, onnan mondja szövegét) Ha nem haragszik, és sértődik meg, akkor szeretnék kérni magától valamit drága Ferenc, aki már így is annyit fáradt a családunkért, mintha a legrégibb barátai lennék!

FERENC Kérem asszonyom! Én igazán… nem is tudom, még mit adhatnék önnek, amivel segíthetném esendő anyagi helyzetüket!

EDIT Bocsásson meg kérem, de mit szólna hozzá, ha kezdetnek elmenne dolgozni, és én minden nap meleg vacsorával várnám, mint tisztes asszonya?

 

(Ferenc meghökken, jelentősen fölkerekíti szemeit, szemöldökét, látszik, hogy nyitva felejtett szájával nehezen találja a megfelelő szavakat)

 

FERENC (fölkel az asztaltól, odamegy, és gyengéden megfogja Edit kezét, kéz csók, de még mindig melengeti, tartogatja) Ön is tudja drága Asszonyom, hogy minden szeretetem, és tiszteletem az öné, de…

EDIT Nézze kedves Ferenc! Több mint harminc egy nehány évig ízig-vérig hűséges voltam az uramhoz, de azt hiszem, hogy annyi viszontagságos, és átszenvedett év után nekem is járna egy kis plusz ráadás az élettől! Nem gondolja?! (viszont megszorítja a májfoltos kezet)

FERENC Én megvallom tisztességgel első találkozásunk alkalmával nagyon megijedtem, és szó szerint földbe gyökerezetten féltem, és rettegtem magától, különösen a villogó tekintetétől!

EDIT Nézze Ön is tudhatja, hogy előbb-utóbb az emberek mind megöregszenek, és meghalnak, de előtte talán minden attól az egyetlen mozzanattól függ, hogy mennyire maradnak önmagukban magányosak?

FERENC Jaj, hát hogy találhat ki ilyen sületlenséget, drága asszonyom?

EDIT Bizonyára furcsálja, hogy én állok, és hozakodok most ezzel elő… (bizonytalankodva, hebegve)

FERENC Egyáltalán nem furcsa… legfeljebb csak annyira, hogy egy ilyen rendkívüli, és mindig éberen gondolkodó, ugyanakkor karizmatikus hölgy, amellett remek asszony jobb partikat is találhatott volna a magamfajtánál!

EDIT Ne legyen saját magával szemben ennyire velejéig szigorú, és erkölcsös kedves Ferenc, mert attól tartok még nem szolgált rá! (titokzatosan elmosolyodik)

FERENC Nézze drága asszonyom! Én azt hiszem, hogy nem is vagyok méltó arra, hogy egyáltalán velem elkezdhetne egy új, megérdemeltebb közös életet!

 

(Habozik, kertel egy ideig. Edit hirtelen fölugrik, kiválik a húzat fogva tartó fogságából, odarohan Ferenchez átöleli, és megcsókolja hevesen)

 

EDIT Azt hiszem, én vagyok az idősebb! Úgyhogy akár még tegeződhetnénk is! (még mindig fogva tartja a most köpni-nyelni nem tudó Ferencet ölelésével)

FERENC (kissé tétován, hebegve)  Kérlek… ahogyan jónak látod!

EDIT Akkor ezt megbeszéltük! Polgári, vagy egyházi szertartásra gondoltál? (kicsit bizalmas, és komolykodó)

FERENC (még mindig kicsit értetlenül) … Bocsánat… Hogy mondtad?! (fölhúzza nagy busa szemöldökét) Azt hittem elég, ha tartósan kinyilvánítjuk saját magunknak megfogadva, hogy együtt élünk!

EDIT Igen szívem, ebben tökéletesen igazad lehet, de mi van akkor, ha esetleg ne adj’ isten az egyik hezitáló, bizonytalan fél meggondolja magát, és ki akar szállni ebből a meglett mókuskerékből? Mert hát azért lássuk csak be, hogy kivált a mai fölgyorsult, rohanó világban az emberek többsége azért gyakorta kísértésbe eshetik… (hangja roppant titokzatos)

FERENC Csak nem azt szándékozol ezzel a tudtomra hozni, hogy megcsalnálak, míg veled vagyok??? (fölkapja fejét)

EDIT Én nem fogalmaztam ennyire diplomatikusan, pusztán csak a tények konkrétabb ismeretére szerettem volna apellálni, ha szabad!

FERENC Igazán kedves tőled (fanyar iróniával)

 

(Edit most közelebb megy hozzá, roppant bensőséges a hangulat, megfogja Ferenc kezét, és a szívére teszi)

 

EDIT Drága kedves, ha nekem már nem hiszel, akkor hidd el, amit a szívem dobbanása sóhajt feléd! (Ferenc kezét engedi pár pillanatig nyugtatni a szívén, Ferenc meghatódik)

FERENC Ha csak tudnád, ha csak sejthetnéd, hogy mennyi álmatlan nappalom, és éjjelemen csak te jártál, motoszkáltál egyedül a fejemben… Mint lelki társ a lelki társhoz te nem vagy olyan, mint a többi!

EDIT … És ez vétek, vagy érdem? (kérdőn ránéz, fölhúzza szépen ívelt, mégis kicsit boglyas szemöldökét)

FERENC De drága Edit, hát miket beszél itt összevissza? Szó sincs róla… Nézze… én már lassan tíz éve próbálok nektek jóformán szinte az élet, és a pénzügyeik területén segíteni szinte mindenben, és szánom-bánom de mind ezalatt az idő alatt én fürkészőn, de mindvégig szemmel tartottalak, és figyeltelek!

EDIT Miért volna ez a helyzet lehetetlen, és megmagyarázhatatlan?!

FERENC (nyeglén, még tétovábban) Drága Edit te is nagyon jól tudod, hogy vonzásod, kisugárzásod van. Remélem, nem tartasz teljesen tökkel ütődöttnek, mert így talán még van egy fikarcnyi esélyem nálad, de azt hiszem ezt már te is nagyon jól tudod.

 

(Edit minden erejével próbálkozna, hogy közbeszóljon, de arca, mintha fuldokolna egyre sötétebb színű, lilás lesz) 

 

Kérlek, most még ne… Tudod, magányos fickó, és önmagamnak valónak hittek, és tartottak nagyon sokáig, mert senki nem volt még, aki ennyire fölnyitotta volna mind ezidáig hályogos szemgödrömet, és megérintette volna lelkemet. Tulajdonképpen… nézd én letettem arról, hogy olyasvalakivel találkozhatok egyszer, mint te, és bájos családod apraja-nagyja! Egy idő után már alig-alig érdekelt a randevúzás, és egészen egyszerűen magam is kiégtem.

EDIT Azt hiszem én is!

FERENC Ne haragudj rám, de képtelen vagyok ezt elhinni, hogy egy ennyire magabiztos, erős, karizmatikus asszony már most föladja? Számomra ez az abszurddal egyenlő volna, és elképzelhetetlen!

EDIT Pedig vannak napok, amikor az élelmiszerárak miatt percekként sírva fakadnék megállíthatatlanul!

FERENC Drága Edit, én annyira szeretlek, és tisztellek téged, hogy az szinte már a halhatatlan kívánás kategóriája. Megérted?! (szánalmat keltőn figyeli reakcióit)

EDIT Hát persze, hogy megértelek Ferencem! Már megint miket beszélsz?! De legyünk kicsit tárgyszerűbbek, ha bármelyik lányom megsejti, hogy gyakorlatilag most ebben a pillanatban mondtuk azt ki, hogy mi szeretők vagyunk, - bár én már jócskán özvegy is voltam valamikor az nem lesz egy kissé… (keresgéli a szavakat) … furcsa?

FERENC Nem tudhatom! Miért? Így van? Elképzelhető?

EDIT Most ne ezzel marháskodj, kérlek! Abban kérném segítségedet, hogy elhitesd velük, hogy szeretsz, és hogy egyszer talán tökéletes család benyomását kelthetjük! Nem te voltál, aki annyi csokoládés bonbont küldtél egyik alkalommal is, hogy azt egy az egybe – annak idején, a legkisebb lányom Florencia ette mind meg!

FERENC Drága kedvesem! Hát mondd meg énnekem, hogy hogyan is bizonyíthatnám be azt, hogy szerelmem csordultig betölt téged? (szabadon dramatizálható, lába elé csúszik, leveti lábai elé magát, szégyenlősen már esedezik) Drága Edit, mondd meg kérlek, hogy miért nem lehet az általad táplált érzelmem valódi, ha te hamis ábrándokat kergetsz már ellenem?

EDIT Ez nem lényeges, így nem igaz!

FERENC De bennem mindez őszinte, és valósan igaz!

 

(Terka állít be, megint csak a nélkülözhetetlen fölmosó fájával, és a műanyag vödrével)

 

TERKA (hogy a hatás még elevenebb lehessen mind a két kezén gumikesztyű, ami szabályosan szinte ráragad a kezére)  Nahát, már megint ti? Nézze meg az ember! Micsoda pimaszság! Én itt kiteszem a lelkem, negyven irodai szobát kiglancolok, meg hozzá tizenhat WC-t, és akkor ezek itt meg romantikáznak!

EDIT legalább most élénk képet kapnunk egy kicsit a társadalom belüli földmozgásokról!

 

(Annamari roppant csinosan felöltözve, vöröses nyári ruhájában pompázik, lekerült szeméről a szemüveg, haját, amit mindig bekötözve viselt, most szabadon leengedve hord, gyönyörű égszínkék szemében különös, szerelmes érzelmek fényei láthatók, szinte sugárzik a pillanat halhatatlanságában, hatalmas csokor vörös rózsa csokorral állít be)

 

ANNAMARI Csókollak anyu!

EDIT Kérlek, csak most ne csókolj, mert itt a Feri bácsi…

 

(Annamari szerelem ittasan lerogy az asztalra, és rögtön vázába teszi a hatalmas rózsacsokrát)

 

ANNAMARI Szeretettel üdvözlöm kedves Feri bácsi! Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk? (szinte férfias hozzáállással megszorítja Ferenc kezét)

FERENC Köszönöm kérdését drága! Azt hiszem csak most találtam rá életem jobb felére! (kéz csókot lehel Edit kézfejére)

EDIT Köszönöm szívecském!

ANNAMARI Mi a baj velem? Nem érthetek a szerelem mechanizmusához, sem saját dörömbölő szívem hangulatához, de egész nap mosolygok, boldog vagyok, meg vigyorgok, mint a vadalma! Mondjátok csak, ezt így kell, vagy van ennek más elintézési módja és mikéntje is? (kérdőn, tágra nyitott szemekkel néz a másik kettőre)

EDIT Hát édes lányom! Ez míg a világ a világ így természetes, vagy nem! (magyarázólag)

FERENC S, ha szabad megkérdeznem: Kitől kaptad ezeket a csodálatos csokrodat?

ANNAMARI Hát nem aranyos, és nem fogja elhinni Feri bácsi, ha elmondom, de a lovagom, még ajándékkártyát is mellékelt hozzá, és azt üzente, hogy egyáltalán nem érdekli a külsőm! No, hát ezt adja össze! Hát nem izgalmas?

EDIT Hát nézze meg ezt a felnőtt hölgyet, most olyan akár egy kíváncsiskodó, ízig-vérig gyermek! Csodálatos, egyszereiben én nem is találok szavakat!

 

(Annamari most Ferencet az asztalhoz vezeti, és leülteti a székre, kényelmesen maga is elhelyezkedik, lábait jól láthatóan, kicsit csábosan keresztbe fekteti, negédes hangon beszél)

 

…Mesélje akkor el nekem drága Feri bátyám, hogy hogyan is ismerkedtek össze?

FERENC Hát kegyed aztán tényleg jópofa!

EDIT Ferike drága! Ezen aztán már tényleg nem fogunk összeveszni! Szépen kidumáljuk magunkat! (bátorítólag megszorítja kezét)

 ANNAMARI Most vettem csak észre… ti mióta is tegeződtök? Jó, hogy nem bibikém, vagy pimpikém! És mikor is… robbant ki az életetek között a szerelmes felismerés, hogy egymás nélkül, már nem mehettek sehová?

FERENC Hát én mindig is felnéztem a magabiztos, és határozott akaratú emberekre, itt elsősorban az édesanyára gondolok, ha megengedi! (odasandít az asszonyra) Mit gondolsz szívem? Egész nyugodtan te is szólhatsz egy-két barátságos szót.

 

(Előbb Fanni jön be, ezúttal aprócska, alvó csecsemővel a karján, őt követi a háttérből Albert, aki egy üveg pezsgőt hoz, mindketten látszik, hogy erősen izgatottak, és nagy elhatározásra szánták el maguk)

 

FANNI Ha megengeditek, akkor pezsgőt mindenkinek tölthetünk?

EDIT Hát most meg mi van, édes kislányom?! (hirtelen fölkapja a fejét)

FANNI Drága édesanyám, én úgy döntöttem, hogy ezt a férfit választom magam mellé, hogy tovább már ő vezessen életemben, természetesen, ha megengeded, és jóváhagyod! (letérdel anyához, és vallomásra készül)

Megengeded, hogy hozzámenjek ehhez a galamblelkű, kicsit félszeg, de csupa szív, és mindig gyilkosan őszinte emberhez anyus?

EDIT Hát lányom! Azt gondolom, hogy te már kinyilvánítottad az akaratodat! (közelebb inti Albertet, aki szintúgy kicsit közelebb jön, félszegen, és ugyanúgy letérdel) Legyetek hát az áldásommal együtt nagyon megelégedettek, és nagyon boldogok! Most pedig igyunk rá áldomást!

 

(előkerülnek gyorsan a szekrényből a pezsgős poharak, és mindenki áldomást iszik, a dolog egyik pikantériája, hogy ez gyerekpezsgő, amiben nincs alkohol, éppen a szilárd józanságot megőrzendőn, hogy mindenkiben még élénkebben őrződhessen meg az adott pillanat)

 

(Állnak a hosszú asztalnál négyesben, zene szól halkan a távolból)

 

FANNI Hát akkor drága anyánk áldásoddal fölavattál minket, és ezt már soha többet nem fogjuk tudni meghálálni neked! (össze-vissza csókolgatja anyát minden oldaláról, neki már egy kicsit sok az ünneplés)

EDIT Jól, van, na jól, van már! (csitítja az egybegyűlteket) Nekem is van ám egy s más a tarsolyomban… (sejtelmesen Ferencre pillant, aki kicsit előbbre jön a háttérből.)

FERENC Igen, úgy van! Én megkértem az édesanyátokat, hogy még hátralévő időmben legyen mellettem, mint hűséges, lelki társam!

 

(Ujjongó éjjenek hangzanak mindenütt)

 

(Annamari jön be, látszólag teljesen fölajzva, és szerelmétől kissé megittasodva)

ANNAMARI Áttetsző, aranyló ruhában jött a nyári hajnal a réten át… (megfeledkezik a mondott szövegről)  Hát, itt meg mi a csuda folyik?!

FANNI Hát drága nővérkém! Amint azt már jó magad is láthatod mindenki eljegyzett mindenkit, és lerakhattuk rokonsági szinten is a hasznos vérségi kötelékek alapjait!

ANNAMARI Nocsak, hát nem beszélj már! Akkor velem mi a csuda lesz? Nem akarok életem végéig tanítani, és aggszűzként tengeni-lengeni! (finom iróniával, szabadon játszhatón sajnáltatja magát) …Pedig jómagam is olyan izzón-forrón szerelmes voltam! (lerogy valamelyik fotelben a nappaliban)

EDIT Azt hiszem, ez eléggé elfogadható helyzet drága Ferikém! Visszafogott önsajnálat! Előbb-utóbb kénytelen lesz megnyugodni!

FERENC Igen, igen drágám! De nekem mégiscsak az jár a fejembe, hogy nemhogy valami meggondolatlan ostobaságot még elkövessen! (idegesen ropogtatni kezdi kikövezett, gyűrűs ujjait)

EDIT Hányszor megmondtam neked édes egy uram, hogy nem szeretem, ha tördeled az ujjperceid!

FERENC (sompolyogva, esedezve, mint egy kisgyerek) Bocsánatodat kérem!

 

(Betoppan Anita is, aki most kissé hivatásos szervként van jelen; rendőrruhát visel, és megbilincselt valakit, akihez feltűnően nagyon ragaszkodik)

 

ANITA No, hát akkor drága szívecskéim! A helyzet az, hogy tovább már én sem akarnám húzni-halasztani ezt az átkozott menzeszt, no meg a gyerekvállalást sem! Azt gondoltam, hogy találok magamnak egy jómadarat, aki éppen horogra akadt, és lássatok csodát (rámutat a bűnözőre) Kifogtam ezt a valóban hallatlanul pimasz, és roppant tehetséges áruházi tolvajt, aki megfogadta, hogy amint szabadul a sittről azon mód feleségül vesz! No, mit szóltok? (érdeklődőn párszor körbetekint)

BŰNÖZŐ Én is szólhatok drága hölgyem? (szabadkozik)

ANITA Már megbocsáss, de kérdezett téged valaki?

BŰNÖZŐ Hát… még nem nagyon… illetve eddig csak te!

ANITA Akarsz gyereket vagy sem?! Mert úgy is én szeretném fölnevelni!

BŰNÖZŐ Tisztességes munkát kellene találnom, mert jó útra térés is megfordult már jócskán párszor a fejemben! (toporog)

ANITA Látod ez volt eddig a legjobb mondatod ma este folyamán!

 

(mindketten csöndben elvonulnak…)

     

                                                    Függöny