Új vers
KÉTÍRÁNYÚ HALLOGATÁS
Becsukott ajtók nyílnak előttem újra,
Égboltozatok ásító szakadéka villámok késhegyeivel fenyeget,
hogy megszúr ha nem ügyelek, vigyázok.
– Ismerősként üdvözöl itt minden: Rég jobbnapokat megélt katedra,
az ütött-kopott bútorzatok fennhéjázó sorozata,
s történelem arcképcsarnoka is rég ismerős!
De az iskolanapokban, a magány egyetemes folyosóin
rég nem látott arcok,
visszhangok köszöntenek, s elégtelenek
inkvizíciója fekete könyvemben!
Nem értettem soha:
Ha valaki elméjét tudással köszörüli, hogy élesedjen,
s elmés maradhasson mindig minek kell azt büntetni?
Amikor jég fiatalon itt jártam:
Hölgykoszorúk díszelegtek minden ablakban
s kajánságtól megrészegülten nevetgéltek!
Mi történhetett? Elüldözték az igazmondókat,
hírnök-bölcseket?
Bárhol is megállok a töredékes pillanatban félelem
s rettegés jogossága kerít cella-fogságba!
Hófehérre sikált meszelt-falak is megtörtént árulásokról,
megaláztatásokról regélnek!
Ajtók mögött most is barátságtalan szigorlatok,
vizsgák fenyegetéseit hallgatom!
Odabent végítéletet hordoz már minden perc:
Az időszámítás itt mindig véget ért;
bárányos őzikeszemekben ijesztő
alázattal esküszik az Ártatlanság!
– Az idegen átutazó itt a hontalanság ködében megmerítkezik!
Nincs bocsánat! Nincs mentség! Nincs megbocsátás!
Az ember itt már önmagában sem mindig bízhat,
feltörekvő célokkal remélhet!