HARMADIK FEJEZET

Myreában is volt némi művészi hajlam – elvégre festőnek, vagy képzőművésznek készült, és szinte nem akadt egyetlen olyan nyári vakáció sem, amikor ne melózott volna vagy a Balaton kitett kaszárnyaszerű kis büféi valamelyikében, vagy egy fagyis pultnál, ami főként a külföldi vendégeket csábítgatta az íncsiklandó jeges nyalánkságok vágyaira. Minden összegyűjtögetett zsebpénzét, és később már önálló keresményét is arra használta fel, hogy kezdetben csak hobbijának, később viszont már komolyabb művészi jellegű kifinomult ambíciójának hódolhasson.

Viszont már ideje korán rájött, ha pénzt akar keresni, és meg szeretne élni, akkor a festést egyelőre megmarad kedvcsináló, legkedvesebb szenvedélyének, és keres magának valami ipari szintű, szocializálódott foglalkozást! Így kötött ki az egyik általános iskola napközis nevelő állásánál, ami roppant könnyű munka volt – tekintettel a kori délutáni órákra a gyerekek már kicsivel visszavettek az egész napi zsongó nyüzsgésükből, és játékosabb ricsajozásukból, és a konkrét házi feladatuk minél igényesebb, és minőségibb megcsinálására koncentráltak. Természetesen, ha valaki valamilyen feladatot nem érett oda lehetett menni a tekintélyelvű, otromba katedrához, és Myrea néni minden kérdésre elbájoló, tündéri mosolygós kedvességgel válaszolt. Ezt a kis napközi időt természetesen arra is remekül fel lehetett használni, hogy kedvcsinálásként kisebb vázlatokat skicceljen, rajzolgasson a kialakulófélben lévő festményeihez, és remek rajztanulmányokat lehetett szerkeszteni ezek alatt a háromnegyed órás aktív, és tartalmas, mégis nagyon csöndes, és meghitt órácskák alatt.

Rájött, hogy Leonardo Da Vinci, vagy Pollack, ha nem is lesz, de mindenképpen szeretné egyszer megvalósítani egyéni, posztmodern ötleteit.

Meztelen aktképei, amikor főként a fény-árnyék kontrasztok, és ezek egymásra gyakorolt, gyakorlati hatását vizsgálta a vásznon egyes – főként ,,konzervatívabb beállítottságú” embereknél -, észre se vette, de ideje korán kiverte a biztosítékot, és egy idő múltán megtanulta, hogyha ennyire provokatívan kísérletezik az egyes színekkel, temperafestékekkel, ecsetvonásokkal akkor mindig legyen a keze ügyében egy elhasznált fehér, nagyalakú rongy, vagy ruhadarab, amit a készülő ,,műalkotásra” rádob, és akkor a kíváncsiskodó szemek már kevésbé tudják megzavarni, vagy megjegyzésekkel ócsárolni szabad, és független alkotói szellemét!

Volt egy különleges képessége is, melyre egészen kisgyerekkorában eszmélt rá, és egész életében úgy őrizte, mint valami értékes kincsszerű, rejtegetnivaló titkot. Hatodik érzése mindig vészjelzéseket küldött neki, ha valami nagyon rossz dolog történt, vagy forgott kockán az összezavarodott világ finom, és érzékeny szövetében, akkor Myrea már biztosan érezte lelkében a fenyegető tragédiát! És már éppen elégszer sikerült önmagát folyamatosan kárhoztatnia, és vádolnia amiatt, hogy nem lehetett elég gyors, hogy főként szerettei halálát ne akadályozhassa meg; de a természetes halál beálltát ő sem tudta befolyásolni!

Emellett még szinte égi ajándékba kapta azon mindig bájos, és roppant közvetlen képességét, hogy szinte nem volt olyan ember e földkerekségen, akivel alig öt perc után szinte úgy tudott dumcsizni, vagy megnyerő, bájos közvetlenséggel beszélgetni, mintha legalább már vagy ezer – ha nem több éve ismernék egymást. Nagyon hamar megkedvelte barátnőit, akikkel elválaszthatatlan véd – és dacszövetséget alkottak, és barátnői is elfogadták, és tiszteletben tartották, hogy voltak időszakok Myrea életében is, amikor szüksége volt békét, és továbblépést teremtő, önsegélyező magányra, hogy jobban tisztába kerülhessen önmagával, és könnyebbé válhasson számára a továbblépést; ez utóbbi főként pasi ügyekben volt roppant hatékony és praktikus! Valahogy mindig elkövette azt a problémát, hogy a tejfeles számú suhancokat részesítette párválasztása szempontjából előnyösebbnek, mert az volt a mottója, hogy a fiatalok között is rábukkanhat bármikor koraérett személyiségekre.

Viszont, amit már egyre kevésbé nézhettek csak el neki mindig megbocsátani kész legjobb barátnői az az volt, hogy valami kelekótyaság, kisebbfajta ügyefogyottság miatt rendszeresen elfelejtkezett arról, hogy biztonsági okokból mindig tanácsos, ha az ember kulcsra zárja az ajtót, és gyakorta előfordult vele – különösen a reggeli, álmos órákban, hogy a képzőművészeti egyetemi előadásokra csak egy hevenyészett ajtóbehúzással válaszolt, míg a kulcsait csupán automatikusan hátizsákja legmélyére süllyesztette.

- Mira! Nem megmondtuk neked, hogy légy egy kicsit óvatosabb, és körültekintőbb, ha elmész itthonról, különben minden órákban megeshet, hogy kirabolnak, és akkor hova megyünk majd lakni?! – tette fel a kérdést Szilvi, aki anyuk helyett is mindig egyfajta vezető szülői szerepet vitt.

- Jól van már, na! Nyugi van! Miért? Eddig se történt az égvilágon semmi! Vagy igen?! Fel nem foghatom, hogy mi a fenének kell ennyit parázni?!- fakadt ki, amikor már vagy legalább huszszor rendszeres végighallgatta idősebb barátnője intelmeit a helyes biztonságról. Ilyen kellemetlenkedő esetekben Szilvi sem volt rest, és rendszeresen megnyugtatta barátnőjét, hogy nem azért szólt, hogy folyamatosan gáncsoskodjon, vagy piszkálgassa, de bizonyos szabályokat be kell tartani óhatatlanul is, ha mindhárman azt szeretnék, hogy a kacifántos hétköznapok előnyösebben működhessenek!

Mindenre egy mélyen mindent megértő fejbólintás volt a válasz, aztán alig pár hét múlva már ismét, és megint szólni kellett, nehogy Myrea feledékenysége újabb problémákat szülhessen.

Myrea most is hallatlanul csinos és kecses hippi hercegnőre hasonlított, akinek színes mintás, általában virágos fejpántjáról senki sem mondaná meg, hogy a hölgy zenei érdeklődéséhez közelebb állnak a nyolcvanas-kilencvenes évek kultikus popslágerei, semmint a keményebb rockbandák dallamos zúzdás egyvelegei, most is mintha csak így akart volna minden szükségszerű, számára kellemetlen cselekvéstől távol maradni a paplant mélyen a fejére húzta és a világért sem kelt volna ki az ágyból legfeljebb csak akkor, ha már az egész lakás lángözönben pusztul és senyved!

Szilvi és Annamari eközben anyai babusgatni vágyó gondoskodásukban mindent elkövettek, hogy a közéjük huppant kis jövevényt a lehető legjobb körülmények között tarthassák:

- …Akkor szívem figyelj csak… te fogod a lábacskáit, míg én megmosom a pociját… - próbált Szilvi egyensúlyozni a lavór, és a csecsemőfogás között, mert a kisfiú valami miatt csalafintábbá vált, és izgett-mozgott, mint egy mini kelj fel Jancsi.

- De ez annyira nem ér csajszikám! – értetlenkedett a másik fürdőköntösbe bújt Annamari -, arról volt szó, hogy én leszek, majd aki pelenkázza, és fürdetgeti! – s hangjába enyhén mély meg nem értettség vegyült.

- Igen, drágám! Ezt is nagyon jól tudom, de mondd csak látszott itt most a környékünkön egyetlen pelenkát is, vagy rugdalózót? – költői kérdés volt, de Annamari rögtön megérezhette belőle a fonák helyzetet.

- Nem… igazad lehet! Jól van! Kész vagy?! – kérdezte. – Akkor enyhém a lábacskája, míg te megfürdeted a pociját! – s közben, mintha barátnője ott se lenne halkan dúdolni kezdett egy bölcsődalt, hogy valamivel jelképesen elterelhesse a mozgékony csecsemő figyelmét:

Aludj el te drága kicsi legény, kicsi legény. Anyácska is fáradt már duu-dudu!

- Te most hülyéskedsz velem szívem?! – förmedt ár bosszúsan a másik. – Hogy lehet ilyen idióta dalt egyáltalán kitalálni? Ennyi erővel a Guns and Rosest is nyugodtan nyomathattod neki! – óvatosan ellenőrizte a lavórban lévő meleg víz hőmérsékletét és mikor úgy találta, hogy ideális óvatosan beleengedte a ficánkoló kis csöppséget, aki láthatóan teljesen kicserélődött a meleg kellemes hatásától.

- Ugye milyen jó kisöreg? – gyöngéden fürdette, és gyönyörűség volt számára minden pillanat.

- Nem tehetek róla, de ez olyan… megható! – vékony, ám jól látható könnycsepp gurult végig Annamari szemfestékéről, melyet még mindig nem mosott le.

- Most együtt sírdogálunk már egy pár sort, vagy tesszük a dolgunkat?! – figyelmeztette.

Annamari bólintott, mint aki rögtön érti a célzást, és átviharozott a fürdőszoba melletti valamivel nagyobbacska hálóba, ahol Myrea valószínűleg még mindig az igazak álmát aludta, és az se zavarta volna, ha úthengerrel ütögetik fejét.

- Álomszuszék… kicsi álomszuszék… - suttogta fülébe gyöngéden -, ideje felkelni! Hasadra süt a nap!

- …A művésznő most nem ér rá, éppen relaxál, és pihen! – jött a paplanok halmai alól a kimerítő, még nagyon álmos válasz.

- Már pedig a drága művésznő most akkor sem fog pihenni, hanem tisztességesen fölemeli a seggét, és segít a barátnőinek! A kurva édes életbe! – azzal megfogta a paplant, és szabályosan lerántotta róla.

- Hé! Nyugi van! Mi a fenét művelsz, te itt??? – hördült fel a másik, amint Annamari kicsit erélyesebben valósággal kihúzta mind a két lábát a paplanok menedéket nyújtó védelme alól. –Fönn vagyok! Magamtól is fel tudok kelni! – nyújtózkodott morcos nyűgösséggel. – Mi az a halaszthatatlan sürgős dolog? – kelt fel, majd laza coffba tette egy gumival gyönyörű mézes aranyszínű haját.

- Oh! Semmi, semmi! Csak annyi, hogy haza hoztam egy csecsemőt, és most velünk fog egy darabig élni!

- Hogy mit csináltál??? – kerekedett el a másik sötét szénszemként világító gyönyörű szeme. – Nyakunkra akarod hozatni a zsernyákokat, meg a gyámügyi hivatalt?!

- Ne izgasd föl magad annyira! Nyugodj meg! Inkább emeld fel azt a pucsító, kis fokhagyma valagadat, és segíts!

- Jól van mindjárt… mindjárt megyek! – szabadkozott, majd odalépett a kis fésülködő tükörhöz, ami az ablak mellett állt, hogy a fény jobban érvényesüljön. Leült elé, és megpróbált felöltözködni, de miután Annamari egyre csak hajtotta és sürgette már csak arra maradt töredék ideje, hogy magára kapja szakadt farmerét, és egy másnapos, viseletes, enyhén kinyúlott pólót. Ha az elegancia, és a női csajos csinosság volt terítéken akkor természetesen Myrea mindent be is vetett, hogy az ácsingózó, mohó férfiszíveket azonnal magához bilincselhesse és meghódítsa, de hétköznap szeretett úgy kinézni, és úgy viselkedni, mint minden szokványos, átlagos ember.

- …És mondd csak drága barátnőm? Hogyan tettél szert egy csecsemőre? Netán árverésen, vagy kaukción jutottál hozzá?! – csipkelődött ironikusan, és most úgy érezte, ha felverték békés, harmóniás álmaiból ez jár neki. – Megvan! Csak nem egy újgazdag házaspár bízta rád, hogy neveled fel és később részesülsz az örökségből? Megöl a kíváncsiság! – szemei azon mód csillogóbbak, szemlátomást érdeklődőbbek is lettek.

- Most azonnal fogd be jó?! Inkább azonnal gyere, és segíts nekünk! – sürgette a másik egyre türelmetlenebbül.

 Azonnal vette az adást, hogy barátnője rendszerint nem szokott így viselkedni, inkább lazábban, mint az átlagosok! Azonnal rendbe szedte magát, és már ki is viharozott a szobából Annamari után, hogy szemügyre vegye a kialakult helyzetet.

Időközben Szilvi szépen lefürdette a nappaliban a kicsit, és most azon tüsténkedett, hogy valami pelenkához hasonló helyettesítőt találhasson.

- Á! Igazán örülök, hogy a drága Művésznő is megtisztelt végre minket kitüntető figyelmével! – hangjában igencsak érződött a rosszallás, mert azt gondolta, ha őt felverték álmaiból, akkor jogos, hogy barátnője is talpon legyen, és egyenlően vegyen részt a rájuk mért kisebb erőfeszítésből.

- Mi van?! Ma mindenki bal lábbal ébredt? Mi?! Éppen most riasztott a csajszi, hogy hazaállított egy gyerekkel! Az eszem megáll! Egyszerűen most rögtön eldobom a maradék híg agyam!

- Ugyan, ugyan! Semmi gáz! Megkérnélek, hogy kicsit beszél halkabban, nehogy megijeszd a gyereket!

- Igaz is! Milyen? Kisfiú, vagy kislány? – érdeklődött kíváncsiskodva, és szemlátomást, mintha a kora hajnali álmosság azonnal távozott volna labilis szervezetéből, mert fölizgatta őt az adrenalin.

Közelebb merészkedett a nagyobb méretű ebédlőasztalhoz, amire ideiglenesen fektették a gyereket, és nem győzött a boldogságtól ujjongani, hogy végre lesz egy ,,kisöccse” akit majd kedvére pesztrálgathat, mint annak idején a mihaszna szomszéd gyereket, aki valami miatt, mindig az ő ölében kezdett visítozni.

- Jaj, de cuki pofa! Hát én majd elolvadok tőle! – máris áradozott az elragadtatástól.

- Jó, jól van! Ezt már rég ismerjük! Inkább megkérlek, hogy hozd ide az én szekrényemből a legkevésbé használt tiszta lepedőt jó?! – utasította erélyesen Szilvi.

- Igenis asszonyom! Parancsára! – még haptákba is vágta magát, két kecses kis bokáját összevágta és visszarohant rohamléptekkel a közös hálószobájukba, hogy barátnője szekrényéből kivegyen egy tiszta lepedőt, hiszen pelenka híján valamibe bele kellett ,,csomagolni” a kisfiút.

- Ez jó lesz?! – viharzott vissza, és most különösebben az sem igen zavarta, hogy Szilvi úgy ugráltatja, mintha cseléd, vagy csicska lenne.

- Igen, köszi! Azt hiszem ez remek lesz! – Szilvi berohant a kis konyhába az étkező mellett, és elővett egy ollót, majd visszatért vele, és a kimosott, és patyolat tiszta lepedőt egyenlő, kisebb méretű darabokra kezdte vagdosni.

- No! Azt hiszem, mindjárt kész! Igaz te is áldott töpörtyű?! – becézgette az egyre csintalanná váló kisgyereket, aki úgy izgett-mozgott, mint egy kis örökmozgó.

Letette az egyenlő részekre széjjelvágott lepedődarabokat, és az egyiket úgy helyezte, hogy közvetlenül a kis csöppség popsija alatt legyen; előbb az egyik végét, majd a másikat is óvatosan ráhajtogatta, de keresnie kellett valamit, amivel rögzítheti, miután más nem volt az otthoni háztartásukban a barátnők kitalálták, hogy sebtapasszal fogják helyettesíteni a tépőzárakat, persze csak ideiglenesen, amíg nem vesznek rendes pelenkát. Egyszerű, és legalább kitart erősen, mint bármelyik ragasztó. Előbb az egyik végére tett egy darabot, majd a másikra is a csöppség testén, és már készen is volt az ideiglenes pelus!

- Hát ez fantasztikus! Drága barátnőm, te aztán mindig tudsz kellemes meglepetéseket okozni! Azt hiszem, ha nekem is gyerkőcöm lesz, csak téged hívlak majd bébiszitternek! – áradozott Myrea, aki valósággal már akkor repdesett a boldogságtól, ha egyedül volt a lakásban és egy tojásrántottát össze tudott ütni.

- Igen! Szerintem is kitűnő munkát végeztél a kis Milánkán! – bólogatott helyeslően kissé fáradtabban, és marconábban Annamari.  

- Á! Szóval már neve is van! Hát ez remek! Akkor nyugodtan akár meg is tarthatjuk, és anyakönyveztethetjük, nem igaz?! – Myreába visszatért az iménti fullánkos gáncsoskodás, amibe egy csipetnyi méltatlanság is vegyült, hogy őt senki nem kérdezte a gyereknevekről.

- Jaj te hisztis hülye picsa! Fejezd ezt be! Most mi van?! Megcsípett a cecelégy? Az böki a csőrödet, hogy én adtam neki nevet? Hogy lehetsz ennyire gyerekes?! – Annamarinak mindig megvolt a képessége hozzá, hogy ami a szívén feküdt azt a száján, gyilkos őszintén legtöbbször ki is mondta, és nem is bánt meg utólag semmit!

- Hölgyeim! Csak nem fogunk ilyen bagatell semmiségek miatt összeakasztani a bajszunk! Hiszen a legfontosabb dolog nem, hogy örök legjobb barátnők tudtunk maradni még ennyi mindennapos szörnyűség közepette is! Nem igaz?! – Szilvi bölcs, és mindig a békére törekvő szavaival nem létezett olyan léthelyzet, amit meg ne tudtak volna a józanész határain belül beszélni, és most a két civakodó barátnő, hálás tekintettel nézett harmadik barátnőjükre, aki most is a kompromisszumok oldaláról próbált közelíteni egy probléma felé.

- Jól van! Rendben! Akkor most mit fogunk csinálni? – kérdezte érdeklődve Myrea.

- Először is Milánkát tisztába tettük ez eddig egy pont a mi javunkra… aztán, lássuk csak… aztán valaki hármunk közül elmegy pelenkáért, majd megreggelizünk, és nem ártana valami bébi kaját is venni, mert nem hiszem, hogy egy kis csöppség még elélne a felnőttesebb kosztokon.

- Ez elfogadható ötletnek hangzik! – bólogatott hevesen Annamari, akin csak most látszott meg, hogy rendszerint minden esetben a hajnali órák voltak a cinkos ludasok abban, hogy kiütközött gyönyörű arcán az álomittas fáradtság. – De most, ha megbocsátotok… azt hiszem pihennem kellene, legalább jó nyolc és fél órácskát, hogy újra friss és elbűvölő lehessek megint!

- Igen! Ebben igazad van! Már lassan több mint húsz órája vagy talpon, és a te korodban ez egészségtelen! Tessék menni feküdni!

Myrea odamerészkedett Szilvi elé, és mint aki mindent megbánt, azonnal szóvá tette, akár egy kuncsorgó kislány:

- Főnök! Esetleg én is kaphatnék egy kis pihenési szabadságot? Legalább addig, míg fel nem kell a nap?

- Na, jó! Nem bánom! – egyezett bele. – De ettől még a koszos edényeket később ugyanúgy el kell mosogatnod!

- Igenis! Értettem! – vágta magát kecsesen haptákba, és miután megkapta a beleegyezést megelégedett tudatban térhetett vissza félbehagyott, felriasztott édeni álmai színhelyére; békés hálószobájukba.

 ,,Az rendben van, hogy Annamari, és Myrea feküdni mentek, mert szükségük van a pihenésre, de mi legyen a helyzet a pelus kérdéssel, amire viszont a kisfiúnak égető szüksége lenne?” – futott át hullámvasútszerű száguldással az agyán, és valahol legbelül sejtette, hogy egyedül rá vár a megtisztelő feladat, hogy mint valami keresztanya lecsattogjon a szupermarketbe, mely alig pár órácska múlva kinyitja közkedvelt kapuit, és tisztességesen bevásárolhasson bébi pelenkákból.