MÁSODIK FEJEZET

A belvárosi gangos bérházakra mindig is jellemző volt az önkormányzatok megígért lakás felújítási programja, amit – főként a választások erőteljes közeledésével már vagy számtalanszor újra és újra megígértek, és amit valami miatt soha nem tudtak idődben teljesíteni, tehát mindig csak halódott. Talán éppen ezért vették saját gondoskodásukba a kezdeményezést a lakók, akik saját pénzükből ki innen, ki felvett, visszafizethető kölcsönös segítségével szépen, takarosan elvégezték a javítási munkálatok tetemes és nagyobb részét. Ami már költségesebb vállalkozásnak bizonyult az a legalább száz – vagy ha nem több éves -, gáz és távhővezetékek cseréje volt, és a lakások megfelelő nyílászárókkal történő ellátása, hogy a kínkeservességgel megszerzett meleg levegő tovább már mindenesetre feleslegesen ne szivároghasson el!

A legtöbb lakú nyugdíjas korúnak számított, vagy nyugdíj előtt állt, és az annak ellenére, hogy voltak, akik meglehetősen szűkösre szabott anyagi körülmények között tengődtek abban szinte kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy az adott máladozó, rogyadozó, és erősen pattogzó vakolatú bérházukat igenis ki kell javíttatni, és ha más nem hajlandó rá – bizonyos fokig modernizálni kell. Persze a konkurens, vagy üzleti múltra visszatekintő reklámcégek már alig várták, hogy az adott bérház tetején számukra kedvező reklámfelületet biztosíthassanak az adott lakók gyűlése, és így legalább mindketten busás haszonra tehessenek szert; persze főként a nagyobbacska reklámcég volt az, ami a profitnak a tetemes hányadát természetesen zsebre tette, de a lakóknak még így is megérte, ha minél sürgősebben el szerették volna kezdeni az adott felújítási munkálatok tetemes részét, és nem szerettek volna ítéletnapig a sült galambra várakozni!

A belváros egyik megállójában szállt le az ifjú hölgy közel a Kossuth Lajos utca és az Astoria kereszteződéséhez, és ha valami volt, amire most mindennél jobban vágyhatott akkor az egy kellemes, jó forró fürdő, és egy pihe puha ágy, melyben megfeledkezhet a világ összes nyűgéről, és gondjáról, és ahol csak ezzel a kisfiúval lehet.

A tölgyfa burkolatú, erősen megkopott, és már pattogzott gusztustalan barna festékes ajtóban nem volt senki. Ha valaki szeretett volna valamit, akkor szólnia kellett a kaputelefonon, hogy egyáltalán beengedjék. Az ifjú hölgy csak ilyen irdatlan távolságok megtétele után érzékelte, hogy kecses, gazellaröppenésű lábacskái, mintha ólomból lennének, betonba ágyazottan fájnak, és sajganak; egyik lábáról a másikra állt, miközben a kisgyereket is szorongatta, hogy teste melegével védelmezhesse.

Megnyomta a kaputelefon megfelelő gombját; közös lakásukét, melyet még két hölggyel, időközben legjobb barátnőivel laktak:

- Halló… Én vagyok az! Engedj be légy szi!

- Ki az az én? – álmos, kissé nyűgös hölgyhang válaszolt, akin erősen hallatszott, hogy valószínűleg a legszentebb álmából verhették fel.

- Jaj, most ne hülyéskedj, kérlek! Én vagyok az, Annamari a rohadt életbe! Még a tököm is lefagyott!

- Hát te meg?! Hol a fészkes fenébe csámborogtál?! Ha nem tudnád már majdnem itt a hajnal! – a másik hölgyhang nem tűrte a vitatkozást, legalább is ilyen hajnalhoz erősen közelítő órákban nem. Amikor viszont hallotta, hogy a kaputelefonba hangtalanul rázkódik valami a sírástól, miközben egy csecsemő is pityeregni kezd azonnal cselekedett:

- Gyorsan gyere be! – s hallatszott, hogy a másik vonal végén azonnal megnyomja a kellemetlenül berregő hangot.

Az ifjú konzumhölgy így amennyire gyorsan csak képes volt már teljesen átfázott aprócska, kecses lábait szedni felment a régi bérház koszos színű, kovácsoltvas lépcsőin, ahol minden szösszenet mozdulatnak, melyet az ember csak titokban szeretett volna tartani önálló története lehetett volna, hiszen echózó, kongó visszhangok sértették meg a csendet…

Az ajtóban már valamivel kedvesebb, azonban a kora hajnali órák függvényében ebben a pillanatban meglehetősen morcos, és durcás barátnője Szilvi fogadta, aki látván egyik legjobb barátnője nyúzott fizimiskáját, és karjai között dédelgetett csecsemővel azonnal anyai ösztönökkel, és részvéttel kezdte átlátni a történtek bonyolult összefüggéseit.

Az évek hosszú során, mióta csak jól megsikeredett egymást ismerniük inkább Szilvi volt Annamari felett az anyáskodó típus, aki remek improvizációs képességével, és halhatatlanul finom nőies eleganciájával még a leghajmeresztőbbnek tűnő élethelyzetekben sem engedte meg soha magának, hogy elveszítse a fejét; mindig uralkodott az adott szituáción! Amikor megpillantotta a intenzíven szállingózó hópelyheket hirtelen anyai aggodalmak kerítették máris hatalmukba, és bármennyire is a legjobb álmából verte szó szerint fel legjobb barátnője nem tudott rá szándékosan haragudni, inkább mindig szeretgette és pátyolgatta.

- Hát veled meg mi történt?! – lepődött meg, amikor Annamari óvatosan kibújt már jócskán csuromvizes, és jéghideggé dermedt tűsarkújából, hogy a benedvesedett harisnyájától is mindenképpen előnyösebben megszabadulhasson.

Gondolta, ha enyhén szipogó orrával és meg-megreszkető felsőtestével ilyen viszontagságos időben nem kapta el a megbetegedést és az influenzát, akkor soha az életben már nem lehet beteg!

- Szerinted?! – de ezt is csak félve, nagyon halkan jegyezte meg, mert időközben a kis csöpp fiúcska édesdeden mély álomba szenderedett és szentségtörésnek tartotta felriasztani kislányos rimánkodásával.

- Hát ez a kis fickó meg, hogy kerül ide?! – lepődött meg a másik, mert mindig tudta, ha Annamari bajba került, annak soha nem volt jó vége, sőt! Mindig ő volt az, aki kamatostul rá is fizetett a dolgokra – igaz csupán csak kezdetben, amíg az ördögi színlelés, és csábítás körmönfont nőies, gyilkos praktikáit ,,szakmája” folytán kellőképpen előnyösen el nem sajátította.

- Jaj, de édes kis fiúcska! – valósággal ujjongott örömében, mint amikor gyerekkorában mindenkinek már volt valami háziállata; tengerimalac, vagy kiskutya csak nekik nem, mert később derült csak ki, hogy Szilvi allergiás nagyon sok dologra – közöttük a macska és kutyaszőrre!

Annamari óvatosan lefektette az előszobából nyíló kisebb étkezőhelység megkopott, gusztustalan sötétbarna lakkal lekent asztalára a kis csöppséget, és megnézte, hogy a tökéletesen átnedvesedett pelenkából mi az, amit egyáltalán még meg lehet menteni.

- Jól van kicsi Milánka! Jól van! Megnézzük, hogy mennyi kár esett a pelusban! – s hangja annyira andalító, édenien szólt, mint amikor kötelességszerűen el kellett csábítania félős, vagy félszeg férfiakat, és hangsúlyosan őszintén kellett velük közölnie, hogy ők a világ legjobb pasijai, mert nem szégyellnek őszintén kimutatni érzelmeiket!

Óvatosan, mintha egy vékony lepedőréteg lenne megpróbálta lehámozni a csecsemőről a teljesen tönkrement pelust, majd odaszólt barátnőjének:

- Gondolom nem vettél pelenkát?! – viccnek szánta, hogy oldja a hajnali órák álomittas gyötrelmeit, de kissé egészen máshogy sikeredett, mint azt várta.

- Jópofa vagy! A legjobb álmom közben egyszer csak betoppansz hirtelen egy védtelen kis csecsemővel! És még azt várod, hogy örüljek is ennek?! Bár nem tagadom meg kell zabálni ezt a kis legényt! – s ahogy ránézett a most már ébredező, angyalin gügyögő gyerekre majd elolvadt a gyönyörűségtől.

Szilvia énekesnőnek készült, és mindent igyekezett megtenni – persze határozottan az emberség és a karrieréhség mellőzésével -, hogy konkrét karrierépítési céljait valamilyen szinten megvalósíthassa. Amint leérettségizett még a Szegedi gimiben már határozott elképzelései voltak arról, hogy igenis előadóművészként be fog törni a showbuisness aljas és nem ritkán hitvány világába, és a közönség halhatatlan szeretetére apellálva gyönyörű zenei korszakot és avantgarde-típusú pályát fog befutni! Egyelőre még csak ízlelgette, tapogatta a különféle széles skálájú zenei hullámokat a komoly klasszikusoktól kezdve egészen a hátborzongató neo undergroudig, illetve a kemény rocktól a grund-rockig, majd jött Shania Twain-nek, és Garth Brooks-nak köszönhetően a Country-zene kellemesen andalító, dallamosabb világa. És akkor kezdett megfogalmazódni agyában az ötlet, amit tulajdonképpen mindig is szeretett, hogy változatos zenei stílusok hangszerelését igyekezett saját gyöngyházfényű hangjával kombinálni, és akik eddig hallhatták a hangját mindannyian meg voltak elégedve vele, viszont egyetlen nagyobb formátumú zenei producer sem látott benne elegendő fantáziát, hogy igenis gyönyörű, dallamos hangjára lehetne építeni újabb és újabb ötletekkel!

Zenei stílusát bizonyos tekintetben a nagy többség kezdetlegesnek mondaná, de mindig volt egy hang, vagy egy szimfóniaszerű érdekes, és újító, forradalmi hullám, vagy kisülése, aminek köszönhetően a finomabb fülűek rögtön érdeklődve felkapták a fejüket, hogy ki lehet ez a vidékről fővárosba szalajtott, kétségtelenül roppant vonzó, és mindig csinos lány, aki annak ellenére, hogy harminc éves volt meglepősen éretten gondolkodott, és talpraesettségének köszönhette, hogy nagyon sokszor a jég hátán is bátran, és könnyűszerrel megélt.

Szilvi először még kezdetleges magnószalagokkal operált, viszont azokat előbb, vagy utóbb hamar elnyelte, vagy bekapta többszöri előre-hátra csévelésük következében a magnó, majd később már a technikai fejlődésnek köszönhetően egyre inkább a CD-lemezeket kezdte korszerűen, és különféle számítógépes programok használatának segítségével hatékonyan és célirányosan hasznosítani. Persze egy jól felszerelt hangstúdióban már egészen mást lett volna a helyzet, és persze az adott körülmény, de imádott édesanyától mindig azt tanulta, hogy sokkal értékesebbek azok a tárgyak, és dolgok, melyeket az ember saját önerejéből hoz létre!

Aztán a technikai civilizáció egyetemes fejlődése már csak hab a megkezdett tortán. Módszerét a kísérleti szárnypróbálgatás diktálta: minden zenei stílusba bele szeretett volna a maga módján kóstolni, hogy aztán előnyösen ötvözve, kombinálva a különféle számára előnyös hangfekvésű korszakokat kihozzon egyedi zenei hangzásából valami egészen újat, és nagyon egyedin meglepőt!

Imádta a gyerekeket mert már régen férjnél lévő nővérének is volt két kisebb, imádnivaló lurkója, viszont határozottan eldöntötte magában, hogy egyelőre megmarad erős és független magabiztos nőnek, akit nem tud saját megvalósítására váró karrierjétől egy kedveskedő bók, vagy halhatatlan romantikus pillanat eltéríteni; persze nem tagadta, ha élete során találkozhatott volna olyan kedves-figyelmes férfival, aki virágcsokorral tisztelte volna meg – ez is különös, és ritka volt a mostani világban -, egy romantikus gyertyafényes vacsora után talán lehetett volna még akár komolyabb párkapcsolat is az adott dologból, de Szilvi szerette saját – egyesek számára -, önzőséggel, és magának valóság béklyóival megpecsételt önállóságát, mely egy idő után már annyira énje szerves része lett, hogyha arra kötelezték volna, hogy hagyja el, talán úgy érezhette volna, hogy feladja értékesebb személyisége egy jelentős részét, és ebből nem engedett!

Amikor már több zenei jellegű tehetségkutató műsor meghallgatásán is sorrendben részt vett, ahol természetesen közölték vele, hogy nem a zenei újításának megfelelő előadásmódban gondolkodnak a szervezők legtöbbször, hogy uralkodni tudjon kisebbfajta dühkitörésein mindig volt nála valami kisebbfajta összetörhető tárgy, vagy használt gumicsont, amit az egyik üzletbe vett, hogy feszültségét, és meg nem értett negatív energiát valahogyan megfelelően levezethesse.

És most itt volt ez a védtelenül hagyott, teljesen kiszolgáltatott, és most szemlátomást kissé nyűgös csecsemő, aki még olyan pindurkának látszott, mint egy kisebbfajta tökmag, és vélhetően alig értett meg valamit a bonyolultan berendezkedett világ történéseiből.

Szilvi sem teketóriázott sokat, mert amikor baj volt, vagy veszélyt érzékelt – mint valami ősi, hetedik nőies ösztönt -, azonnal cselekedett ellentmondást, vagy további felesleges szószaporítást nem tűrve.

Megtapogatta a már teljesen átnedvesedett, és most jéghidegnek tűnő ,,paplanzsák” totyakos, cuppogó hangot hallató szivacsos szövetét, és azonnal forró vizet melegített:

- A kicsit azonnal meg kell fürdetni, hogy átmelegedhesse kicsi teste! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és egyik legjobb barátnője mindig tudta, hogyha egyszer valamit is a fejébe vett, azt rendszerint halál komolyan is gondolta.

- Én addig… mit csinálhatok? – reszkírozott meg egy kissé idióta kérdést Annamari, aki még mindig abban a kis csábos, és roppant csinosan álló, fekete csipkézett kombinéban feszített, és próbált magabiztos és erős benyomást kelteni, mint amikor először a házba belépett.

- Persze azt gondolod, hogy ezt is majd én mondjam meg, ugye?! – csattant a fürdőszoba kongó magányából a hangja, pedig rendszerint hajnali órákban egyáltalán nem volt szokás, hogy a három nő között egyáltalán a legkisebb hangos szóváltás is terítékre kerülhet.

Szilvit kötél-idegrendszerét a jelek szerint Annamari tétova kérdezősködése igencsak megtépázta és a plafonig feszítette:

- Ha már kérdezed – próbált egyensúlyt teremteni gondolatai között -, légy szíves és vetkőzz le, és szárítkozz meg, mert a nátha és egyéb nyavalya nálad is garantált ilyen időben! – s mint valami anyukai felügyelet azonnal a fürdőszoba melletti kisebb komódhoz kajtatott, és elővett néhány száraz ruhadarabot, melyek a nagyobb méretektől eltekintve megóvták Annamari gyönyörű, és kecses testét a további tartós meghűléstől.

- Nesze! Ezeket fölveheted! És ha tüsszögsz, vagy prüszkölsz jusson csak eszedbe, hogy én figyelmeztettelek! – úgy hangzott ez a jó tanács, mint valami fenyegető kinyilatkoztatás, amit nem barátoknak – de ellenségeknek szokás mondani. Mégis a kis konzumhölgy tudta, hogy tapasztaltabb és kicsit idősebb barátnőjének már nem is lehetne ennél őszintébben igaza, és ezért mindig nagyon hálás volt neki, azóta, hogy befogadta.

Amikor Szilvi visszatért a fürdőből egy kisebbfajta műanyag lavórba beletöltött forró vízzel olyan szeretettel látott neki a kis, pöttöm fiúcska megfürösztésének, mintha csak a saját édes gyermeke volna:

- Így ni, csöppem! Ugye milyen finom lesz a jó meleg vizecske! És ha jó kisfiú leszel még sok minden mást is kaphatsz! – nyugtatgatta, mert fontos volt, hogy kis szervezete erőre kaphasson. Talán nem ártott volna megszoptatni, bár ahogyan gondolta Annamari körte alakú kis mellei aprócska fognyomokról árulkodtak: ,,Tehát… akkor mégiscsak kaphatott enni!” – s aznapra az volt az életmentő hírek egyik csúcspontja.