BŰNÖS ÁLDOZAT

Ránk köszöntötte ismét üstök-sebeit a Nyár.

Ez már a végső utolsó fellobbanás mielőtt hűvös tüskéivel

majd megfenyeget minket a fagy.

– Most még tobzódó érettség, dőzsölő,

bohém Mindenség lobbantja lángra fáklyás fényeit,

s zenélnek szivárványos színek:

Gyümölcsök zamatos biológiai nedveit dédelgeti az ember.

Emberarcú felhő-kontinensek dédelgetik a nap alkony-könnyeit.

Még most sincs pénzkötegek báláit termő munkám!

– Félő a józan ész s idő ideje korán elrak,

eltemet. Két karomban egyre alkotási tettvágy buzog,

feltör, s papírra törekszik

bennem a betűk halhatatlan jelentése.

Mint gyámoltalan óriás más ételét,

s kenyerét fogyasztom s leég bennem a bántó lelkiismeret,

hogy nem tehetek másként!

Ma minden: Ideiglenes s kevés!

Nincs más gondolatom, mint pár vágy,

s pusztában senyvedő szándék.

Tüdőm kazánházából vér-könnyeket bugyogtat néha a köhögés,

ha a nyárra gondolok:

Henyélés bóhémiája,

együttlétek önfeledt gyönyöre villan szaporán elmémbe,

s így éldegélni még mindig könnyebb,

mint napra-nap:

,,Felelőtlenséged lesz egyszer a Veszted!

Ne feledd el soha!”

– szólít bölcs hanggal kalapáló szívem,

mert Végzetes baklövésektől csak az

fél ki egyszer már életét derékba törő

egyszer kisiklatta önmagát.

– megérintenek szerény kérelmek s akaratok,

de erősnek kell lennem – fel nem olvadhatok,

az érzelmek tengerében;

emberek hangyatáborából jövő

bűnös áldozata vagyok a Jelennek!