RÁDIÓS KALAND

A rádióriporter-hölgy, aki eredeti végzettségére nézve közgazdász volt, és másodállásban mint szinkronszínész is dolgozgatott – feltéve persze, ha akadt munka, vagy felkérés most mindent hajszálpontosan, és gyilkos precizitással állított be, hogy a saját műsora vendégét ne csupán kényeztesse, de mindent megtehessen, hogy a riporteralany a lehető legszemélyesebb titkokat elárulhassa a magánéletéből, és ettől egy kicsit olyan bizalmas és sokkal ember közelebbi hangulata lehessen az adott interjúnak, melynek hangfelvételére most készült.

- Én azt szeretném, ha egy picit mesélnél a kedves hallgatóknak először a gyerekkorodról, amikor te a pályádat elkezdted! – vendégének először kicsit furcsa volt, hogy bár régóta meghitt és baráti kapcsolatban voltak a riporter-hölggyel, azonban a belsőséges kapcsolatuk szempontjából furcsán festett, ez az egybőli dolgok közepébe való vágás, és a tegezés. De hát alig ötven perc állt mindkettejük rendelkezésére és itt csak gyilkosan kiszámított, pontos mondatszerkezetekre futotta a sovány időből.

- Ez egy kitűnő kérdés! – kezdte bevezetőjét a fiatal történelem tanár, aki szakmája mellett még rengeteg furcsa, és különös dolgot csinált; könyveket írt, verseket, novellát, és színdarabot, és nagyon sok hobbija is volt. – az én gyerekkorom kezdetben a gondtalan vidámság jegyében telt, ezt nyugodtan mondhatom de… - most jött a vallomás őszintesége. Mindent felfedjen múltjából, vagy csupán csak a lényegre törő, fontosabb dolgokat, melyek a nyilvánosságra tartoznak, és a belsőségeket hagyja meg a magánbeszélgetésekre? Majd folytatta:

- … De sajnos közbeszólt az általános iskola, és a valódi életpofonok valójában ott kezdődtek! – eléggé ütős kezdésnek bizonyult, és ezzel a sarkalatos megállapítással most nem érezte magát teljesen egyedül, mert a vele szemben helyet foglaló bájos ifjú hölgy kutatva érdeklődő őzikeszemével folyton mondatait, hangsúlyait elemezte és figyelte. Mint akit mélyen megérintett a kálvária, melyet minden embernek személyesen szükséges megélnie.

A fiatal tanár kicsit közelebb hajolt az íróasztalhoz, melyen a sok technikai furcsaság kétségtelen felkeltette tudományos érdeklődését, most viszont inkább azt a tollat szorongatta, ami mint nélkülözhetetlen kelléke életének szinte minden nap vele volt, és kicsi jegyzetfüzete. Kinyitotta a füzetet, majd elkezdett mindenfélét firkantani, amíg a riporter-lány kissé szabódva, és szégyellően, mintha találgatni szeretné, vajon felteheti-e a következő mondatai súlyát megpróbálkozott a következő kérdéssel:

- Egy picit azt éreztem a hangodból, hogy te egy rendkívülien sebezhető, és érzékeny ember vagy; mondd csak, ezt te saját magad alakítottad ki önmagad számára, vagy megtudhatják-e a kedves hallgatók is, hogy mi volt nálad ez a mélyen meggyökeresedett fájdalom, és reményvesztettség? – hangja fátyolosabbá, ezáltal bensőségesebbé vált, míg gyönyörű gombszeme folyvást azt kutatta vajon nem vetette-e el nagyon a sulykot, hogy olyasmit kérdezett, ami egyébként egyeseknek tabu téma!

A tanár felnézett irkafirkáiból és kissé kizökkentette a leplezett nyugalmi állapota, melybe akkor került, mikor már az iskolai évekről beszélt.

- Kérem szépen! A fejlődéslélektanból már biztosan megtudtuk a legalapvetőbb emberi tételt, miszerint az ember meghatározó élményei, és első világhoz kötődése, és viszonya nagyjából kb. tíz éves korig ott dől el. Tehát ebből következik, ha a gyerekkorban az embert bizonyos negatív hatások, inzultusok, és ingerek érik akkor következésképpen a felnőtt életére is több mint valószínűleg a viszonylagos negatívitás is keserűen rá fogja nyomni a bélyegét! De maradjunk a kérdésnél, mert látom kis kegyed erre kíváncsi! Hát nézze! Én azt mondhatom, hogy mélyen meg kellett tapasztalnom azokat a pofon-törvényeket, melyeket talán egy hat-hét éves kisgyereknek még nem kellene megélnie, és nagyon sok olyan dolgot is látnom kellett, és tapasztalnom, mely gyakorlatilag egy az egyben aláásta az akaraterőmet, bátorságomat, vagy ha úgy tetszik karakánságomat!

,,Ezt a sok sallangot majd legfeljebb úgyis kivágja a főszerkesztő!” – gondolta a riporterlány. Bár nagyon szívéhez szólt, és mélyen megérintette az a fajta mélyen sebzett hangnem, ahogy egy sokat tapasztalt, mégis még egészen ifjú ember most négyszemközt vele beszélgetett. Tulajdonképpen az emberek többsége hajlamos megfeledkezni arról az egyszerű tényről, hogyha a másik ember benső életébe nyerhet kicsit bepillantást, megtisztelve kellene érezni magát, mert ez már a titkok tere, ahova rajtuk kívül csupán eléggé kevesen láthatnak be.

-… Én azt érezem, hogy nagyon összetett személyiség vagy; benned van egy mélyen rejtőzködő gyermekkori én, és ugyanakkor a tétova, hezitáló, és mások elől szó szerint menekülő felnőttes én, ami viszont még mindig sérülékeny és nehezen megérthető!

A fiatal tanár sohasem volt egy arrogáns, vagy hiú ember, mégis, ahogy hallgatta azzal a kellemesen csicsergő lágy hangjával az ifjú hölgyet rögtön földöntúli melegség járta át zsibbadásnak indult végtagjait.

A riporterlányt ellenben mintha az adott ismert emberek vonzása kicsivel jobban érdekelte volna, mint a mögöttük megbújó ember – elvégre részben ez volt a munkája: ismert, vagy ismerős emberek magánéleti titkai között búvárkodott és előszeretettel vájkált és minél szaftosabb, érdekfeszítőbb volt egy-egy story az ifjú hölgy meglehet annál jobban teljesített a jól fizetettek listáján.

,,Nem az a baj, ha az ember őrzi magából a gyermeket, sokkal inkább az, hogy a világgal szembeni kihívásokra hogyan készítheti fel, vagy egyáltalán felkészítheti-e?!” – morfondírozott, és észre se vette, hogy jócskán eltelt legalább másfél haszontalan perc, amit megint csak a technikusoknak szükséges majd újravágniuk, hogy egyáltalán egy használható felvételt kaphassanak.

- Egy picit akkor talán menjünk tovább! – csöppet sem sürgetésnek szánta, de időközben észrevette, hogy az üvegfal túlsó oldalán főszerkesztő főnöke azzal a mindig siettető látványosságával, és ezzel irritáló személyeskedésével az órájára nézett, ami azt jelentette, hogy haladni kell, mert rohamléptekkel fogyatkozik a drága idő!

- Azt hallottam rólad, hogy megpróbálkoztál a Színművészeti Egyetemmel is! Ez igaz, vagy kulturális kíváncsiságodat szeretted volna egy kicsit kielégíteni! Ha erről egy picit mesélnél nekünk, bizonyára többet is megtudhatnánk rólad! – A mondat utolsó fele kicsit éneklő hangúra sikeredett, amit mások úgy értelmezhettek volna, hogy a riporter-hölgy kicsit felszínes modorú, de ez egyáltalán nem annak tűnt.

A tanárember felhúzta a szemüvegét, mert még az álmaiban sem gondolta volna, hogy ennyi magánéleti titkára napfény derül. Kicsit megrémült, mert görcsösebben, és feszélyezettebben kezdte markolászni már erősen verejtékezős tenyerei között az a szerencsétlen golyóstollat, ami mindig hű szolgálatot tett valahányszor csak valami fontos, vagy érdekes információ kapásból eszébe jutott.

- Khm… Khmm… - mielőtt belevágott volna hatásvadász célzattal párszor szándékosan megköszörülte a torkát, csakhogy további jelentőséget biztosíthasson további lényeges mondatainak.

- Mielőtt jelentkezhetem volna a Színművészetire, ami még az én időmben Főiskola volt előtte jártam – ha jól emlékszem -, körülbelül másfél évet egy színi tanodába is, ahol megpróbálták megtanítani az adott mesterség egy-két alapfogásait, és ahol egy-két színészlegenda is tiszteletét tette. Az ember kicsit mindig is megdöbben, amikor az általa isteni magasságokba emelt személyekről egyszerre csak lehullik a lepel, és rádöbben, hogy ők is egyszerű halandói a földnek! – kicsit ironikus volt a hangja. Mint aki szemlátomást mérleget von a múltbéli események és a jelen történései között, és szinte folyamatosan mérlegel.

- … És mi volt annak az oka, hogy pályafutásod egészen másként alakult, mint azt szeretted volna?

- Hát… elmentem a felvételire, ahol már az első rostán közölték, hogy nem tudják elképzelni, hogy egy alapvetően teltkarcsú, és molett színésszel játszhassák el Hamletet, vagy ha tetszik Cyránót! Majd ezt követte a Tanárképző Főiskolai Kar, ahova pontszámok hiányos volta miatt, mint költségtérítéses hallgatót felvettek és elkezdhettem a magyar-történelem szak járását!

- Tehát, akkor azért mégsem kanyarodtál el a humán tantárgyaktól sőt! Gyakorlatilag a magyar, és a szépirodalom ,,szerelmeseként” továbbra is az álmaid közelében tartózkodhattál? – igyekezett szépen körülírt mondatokban fogalmazni, mert kislány korától arra lett nevelne, hogy szépen és helyesen beszéljen az anyanyelvén.

- Igen, hát ez több szempontból is egy mérföldkő és egyben huszárvágás is volt, mert az imádott magyar szakot sajnos le kellett adnom, ha azt szerettem volna, hogy megkapjam a diplomát! – hangja még fájdalmasabban csengett. Aki most láthatta volna pufók, és kissé pirospozsgás arcát, mely egyfolytában masszív üveggolyókban csurgott rögtön elfogta volna a megértő részvét és az önzetlen szánalom.

A fiatal riporter-hölgy is mélyen átérezte azt a fajta életutat, melyet most hallgatott. Világító sötét szeme csak még jobban kitágult, és megtelt az adakozó szeretet bensőséges lángjaival.

A történelemtanár lélekben már előző este megpróbált tisztességesen felkészülni a rá váró rádióbeszélgetésre. Föl s alá járkált késő estig egyfolytában a nappaliból be a hálóba, aztán fordítva a sorrenden a volt gyerekszobából az első szobán át a konyháig. S miközben összevissza járkált, mint egy magában merengő holdkóros, vagy tébolyodott egyetlen kérdést fogalmazott meg töprengő agyában: ,,Vajon önmagát adja-e, vagy a státuszának és foglalkozásának megfelelő pedagógust, ami tekintélyt és tiszteletet parancsoló szakma volt egykoron?”

Mivel soha nem volt szokása, hogy igen-igen fontos megbeszélések, vagy értekezletekre kialvatlan, és erősen álmos kifejezéssel érkezzen meg aznap jócskán korán fél nyolckor elment aludni, és meglepően frissen ébredhetett reggel ötkor. Kávészürcsölés közben egy egyszerű hófehér papírlapot félbe hajtogatott; az egyik fele lett a beszéde, míg a másikra alapvetően azok a lényeges tudnivaló kerültek, melyek nélkülözhetetlenek életútja konkrétabb, és összetettebb megértéséhez.

Amikor végzett még mindig nem tudott megnyugodni, és inkább evett valamit, mielőtt inget vasalt, és fekete nadrágot készített ki; Különben is minek töri így magát, elvégre a hallgatók a hangjára lesznek – jobb esetben kíváncsiak -, és egyáltalán nem érdekli majd őket a külső. Viszont azt is ideje korán megtanulta, hogy az öltözék valahol igencsak sokat jelent, és sajnos az emberek többsége a legelső benyomás alapján hajlamos mérlegelni és dönteni.

A rádió szerkesztősége egy kisebb vidéki községben volt, ahova ideje korán el kellett indulni, ha az ember azt szerette volna, hogy pontosan érkezzék; így hát valamivel háromnegyed hat előtt kocsiba vágta magát, és el is indult a közel két és fél órás autópályán megtett útra.

Szinte minden autópályára érvényes, hogy ott a KRESZ-szabályok csak korlátozott, kitágítható értelemben használatosak, s mint ilyenek sajnos megszokottakká váltak a balesetek.

A lány most félbeszakította:

- Mindez amit eddig elmondtál egy nagyon tanúságos, és sok tapasztalatot gyümölcsöztető életútról tanúskodik, de engedd meg nekem a kérdést, hogy akkor mihez kezdesz most, mik a további terveid? elképzeléseid? – hátradőlt forgatható székében, és komolyan, érdeklődően rágni kezdte szemüvege szárát, mint aki benyomást szeretne tenni a másiknak, vagy határozott és konkrét céljai vannak.

- Köszönöm kérdésed! Igen! Ötleteim lennének, és nagyon sok megvalósításra váró álmom is, de ahogyan az már lenni szokott sajnos a legtöbb elképzelés, ami az ember agyából kipattan az vagy amiatt bukik meg mert az anyagi forrásai nem elegendőek, vagy pedig amiatt, hogy nem tud elegendő kapcsolatokat teremteni maga körül, akik egyáltalán segíthetnék!

A riporterhölgy most megvakarta a fejét; úgy tűnt, hogy emészteni kényszerül a sok információt, amit eddig hallott. Most nem vette le róla a szemét – legalább is a tanár úgy érezte, hogy azok a hatalmasra tágult gyönyörűséges mandulaszemek is szinte a legapróbb megnyilvánulását, arcának kitágított mimikáit, gesztusait, ráncait is képesek meglátni, és a bennük jelenvaló szinte tapintható sebezhetőséget, és félelmek magvait.

A lány közben rápillantott a CD-korongra, hogy lehetőleg a felvétel adása egyenletesen forogjon, és egy-két gombot még feltétlenül megkapcsolt; hiszen jobb a biztonság a valóban megismételhetetlen interjúk során.

- Nagyon sok mindent halottunk eddigi életedből! Azt szeretném megkérdezni, hogy a családod hogyan viszonyult a te kissé furcsa és külön kétlakiságodhoz? – érdekes volt csilingelő, éneklő hangja, mintha szándékosan mindig a mondatok végénél hatásvadász célzattal megemelte volna az eredetileg ereszkedő hangsúlyt, mintha ezzel folytatásra sarkallaná a további néma mondatokat.

- Hát kérlek… - érződött a hangján hogy erre mintha nem lett volna felkészülve, mert egy kissé elbizonytalanodott -, édesanyám drága föl se vette, vagy legalább is annyira nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, hogy egyetlen fia a kultúrára adta végleg fejét, viszont apám sok ideig még masszív ,,ellenállást” tanúsított, és sokszor ellenkezett, mert ő egy roppant morózus ember, és neki sokkal több időre volt szüksége a változáshoz. Ő minderre elidegenedéssel és meglehetősen értetlen passzivitással reagált.

- … De azért, ha jól gondolom valamilyen szintén büszke volt rád, különösen, amikor a könyveid, és műveid is már napvilágot láttak, és beindulhatott a kulturális, irodalmi pezsgés? – ezt olyan ellenállhatatlan kedvességgel, és kitüntetően figyelmes bájossággal említette, hogy a fiatalember most legszívesebben megpuszilta volna, de nem merte megtenni.

- Hát kérlek… azt kell hogy mondjam, hogy… ez is változó! Én körbejártam, telefonáltam, és e-maileztem Budapest összes könyvkiadással foglalkozó vállalatát, kiadóját stb. Vagy vissza sem írtak, és összesen akadt egy – legfeljebb két kiadó akik azt felelték, hogy anyagi indokok miatt sajnos nem vállalhatják el műveim kiadatását, hacsak anyagilag én sem szállok be, és amikor közöltem velük, hogy alkalmi munkákból igyekszem fenntartani magamat többet már vissza sem hívtak.

A hölgy finom, és roppant kecses lábait keresztbe vetette; választékos eleganciájával mindig is látszott, hogy talán nem is formaságokra fekteti a legnagyobb hangsúlyt, talán éppen az adott művészi műveletet szerette volna minél élethűbben leutánozni, és ezáltal sakkban tartani védtelenített ,,riporter-áldozatait”.

- Ez bizonyára nagyon megviselt! – érződött, hogy tökéletes empátiával viszonyul a megtörtént, tehát visszafordíthatatlan eseményekhez, és azokhoz a múlt szilánkjaihoz, melyek még elevenül égtek a másik lelkében; azt nem lehetett igazán pontosan tudni, hogy ez a felebaráti részvét vajon ténylegesen a tanárembernek szól-e, vagy a fiatalembernek, mint magánszemély?

- Kérlek, bocsáss meg, ha esetleg túlzottan érzékeny húrokat érintettem, vagy tabu témákat! – hangja fátyolossá, rezgőbbé rendeződött, és ő maga is alig vette észre de, mintha fázna párszor meg is reszketett.

A fiatalember önkéntelen reakcióval, mint aki adakozó segítséget szeretett volna nyújtani azonnal visszakérdezett: - Nincsen semmi baj!

A hölgy szívét ebben a pillanatban érte valami láthatatlan mégis nagyon intenzív villamos ütés; hangtalan vulkánkitörésnek indult először, hogy birtokba vegye a szívét, és még egyikük sem sejtette, hogy lesz-e egyáltalán folytatása…

- Ezek után arra gondoltam, ha az adott kiadók nem fogadnak el, akkor megkeresek olyan kiadókat, akik a self made man publishing  tehát a csináld magad kreatív csapatát képviselik, és megjelentetik a műveimet, szárnypróbálgatásaimat. Minden kezdet nehéz, de szerintem a legfontosabb lenne, hogy a kezdeti lelki energiákat serkentő lelkesedést senkinek sem szabadna azonnal és rögtön feladnia, sőt tartalékolni illene a valóban embert próbáló napokra is!

A riporterhölgyet annyira lekötötte és érzelmi szintén azonnal meg is indította vele szemben ülő pufók fiatalember nagyon őszinte és sebzett beszédessége, hogy mintha már nem is a hanglemez, és a felvétel lett volna fontos, - sokkal inkább az, hogy minden érzelmi, és emocionális eszközzel fenntartsa a hangulatos és belsőségesre sikeredett beszélgetés még hátralévő foszlányait. Éppen a negyvennyolcadik percnél vette észre, hogy a hanglemez, mely a méltó feladatra volt hívatva cselekedni azon mód betelt: ,,Most mi lesz? Az adott műsoridőből még mindig van jó hat perc, és ezt valahonnét pótolnia kell! Egyetlen megoldás maradt kínálkozólag, ha nyomban bekapcsolja a magnetofonját is, és csak a saját lélekjelenlétén múlott, hogy előző este mindig tett bele ceruzaelemet!

- Kérlek… csak egy pillanat… - előkotorta otthoni kis táskájából a kilencvenes évekre jellemző, még szalagos hangfelvevőt, ami úgy festett mint egy fekete, nagyobbacska szivardoboz.

- Minden rendben lesz?! – kérdezett vissza a másik kicsit aggodalmasabban.

- Ó, hát persze! Tessék! – kattintotta be a felvevőgombot a hölgy. – Akkor talán folytathatnánk is!

- A fiatal történelem tanár most arra gondolt, hogy mennyivel könnyebb lenne talán ez a beszélgetés egy hangulatos naplementében a kihaltnak vélt tengerparton, ahol minden lakatlan, csupán csak az egymásért élő szerelmesek suttogása örök és felbecsülhetetlen, melyet egymásnak súgdosnak. Azt álmodta, ha végre rátalálhatna az örök szerelem nem kellene már mindenért bocsánatot kérnie, és kisstílűen magyarázkodásokba bocsátkoznia; csak hagyná hogy magával ragadhassák az adott pillanatok, és érzelmek és akkor talán sokkal elégedettebb lehetne mint eddig. Eddig sem volt telhetetlen és elégedetlen, legfeljebb csak türelmetlen, de azt is valami mondhatatlan, és makacs szívóssággal képviselte. Jó lett volna egy szép kis otthonos család talán... ahova örömmel érkezik meg az ember, és ahol akkor is szeretve és mindig tisztelve van, ha görcsös igyekezettel megszeretné önmagában őrizni a ,,nagy gyereket."

- Aztán mi történt? – riasztotta fel álmaiból a riporterlány.

- Hát kérlek… ami lenni szokott! A könyveim valahogy nem fogytak se az adott könyvpiacon, sem a könyvhéten, sem a könyvesboltok kirakataiban, így hát következett a könyvek általánosított leértékelése, ami további süllyedéseket, és zuhanásokat eredményezett.

- Köszönöm, hogy megosztottad velem, és a kedves hallgatókkal életed ,,regényét.” Hát akkor… - kicsit keresgélte a szavakat. – Ennyi fért mai műsorunkba! Búcsúzik önöktől a műsorvezető, és a vendége, és ne feledjék továbbra is hallgassák a vidék rádióját, ami elhozza önöknek az otthon hangját!

Kikapcsolta a felvevőgombot a magnetofonján is. S önmagában azon morfondírozott, hogy ,,ennyi lenne egy befejezetlen élet története? Egyetlen szánalmas hanglemezre rámondott, gyakorlatilag megbeszélt sablonszöveg?!” – Kicsit megalázónak találta a helyzetet, hiszen riportvendégei mindig is érdekes történetekkel töltötték fel folyamatosan gazdagodó műsorának széles választékát, de ezek a vendégek elsősorban sokat megélt, és tapasztalt emberek voltak. Úgy érezte most magát, mint aki szándékosan beavatkozik a másik életébe – méghozzá szakmájából jövő utasításképpen -, és ezt kifejezetten nem tartotta etikusnak.

A fiatalember is kicsit kinyújtóztatta elzsibbadt, felizgult végtagjait, és igyekezett úgy látszani, mint aki tökéletes kontrollt gyakorol idegrendszere felett; mint aki teljes mértékben megnyugodott, már csak azáltal is hogy ezt a bájos, és gyönyörű hölgyet hallgathatta: méghozzá teljes életnagyságban.

A riporter-hölgy megköszönte a fiatal tanárnak, hogy befáradt az interjúra, és átadta neki névjegykártyáját, ahol az összes publikus elérhetősége föl volt tüntetve.

Szabadkozva adta át a kártyát; érezte, hogy reszket a térde, és gyomorgörcse rándulnak belső szervei.

- Ha nem bánnod akkor… szeretném, ha kapcsolatban tudnánk maradni!

- Azt én is nagyon szeretném! – szokásához híven kicsit meggörnyed tartással kezet csókol az intelligens hölgynek.

Még azon a héten a hölgy kitartó, és karakán helytállásának köszönhetően – hiszen egyébként a fiatal tanár különben sem vette volna a merszet, sem a bátorságot, hiszen egy olyan rendkívüli nő mit is akarhatott volna egy olyan kissé unalmas, és szabályok, és hétköznapi rutinok szerint éldegélő emberkétől mint ő – megbeszélt vele egy kisebbfajta találkát az egyik hangulatos belvárosi romkocsmában. A fiatal hölgy ugyanis imádta az olyan romantikával megfűszerezett helyeket, ahova még nem gyűrűzött be masszív elszántsággal a nagyvárosi közforgalom, és autóáradat forgataga, és ahol kellemes, ,,kertvárosokra” jellemző környezetben az ember akár még órákig is képes lett volna elbeszélgetni azzal, akit igazán érdekel. Erősen szabadkozott a telefonba, hogy nem jelentkezett be előre, de a munkája sajnos olyan, hogy egyetlen percet sem szabad fölöslegesen elvesztegetnie, hiszen minden másodperce olyannyira be van táblázva és osztva, akár egy gondoskodó, és halálpontos svájci óramű.

- Szia! Hát hogy vagy mindig? – azonnal kérdezett, mielőtt a másik bármit is felelhetett, vagy reagálhatott volna. Ez is hasznos kombinációja volt egyik ,,támadási stratégiájának.”

- Köszönöm kérdésedet! És te? Hogyan alakul a karriered?

- Ez így nem fair, már megbocsáss! – kicsit méltatlan színt váltott a hangja, melyben érződött a neheztelés, de csak nyomokban.

- Bocsánatot kérek! Hogyan?!

- Nem válaszolhatsz egy kérdésre kérdéssel drága barátom! Ez szigorú szabály! – koppintott az orrára.

- Mindenkitől elnézést kérek, akit megbántottam volna, de a beszélgetés fonalát különben is – ha jól emlékszem te indítottad -, és én csak reagáltam rá! – kimérten igyekezett felelni egyetlen cseppnyi feszültségtől mentesen, nehogy a másik gyanút fogjon.

- Hát te még a tréfát sem érted? Kis butuskám! Látom a humorérzékedre jócskán ráférne a restaurálás! – gyönyörű, hibátlan zongoraívű fogsorát megvillogtatta feléje, és a zsongító, délutáni nagy fényben gyönyörűbb volt ez a halhatatlanságot ígérő pillanat.

- Bocsáss meg kedves, de ma nem vagyok formában, mert tegnap egész álló éjjel dolgozatokat kellett javítanom, hogy ma áttudjam adni a gyerkőcöknek! Ugye nem haragszol nagyon?!

- Ugyan már! Tegnap az én napom is nagyon zsúfolt volt, mert két helyre is hívtak játszani, és be is kellett ugranom az egyik főpróbára, mert később kiderült az egyik kolleganőm beteg lett, és az előadást mindenképpen meg kellett tartani! De fogalj már helyet az ég áldjon meg! Mi a csudáért álldogálsz még egyfolytában? – kissé bosszantotta, hogy egy olyan felelősségteljes hivatást választó fiatal miért álldogál egy szál magában előtte, mint egy sóbálvány, amikor helyet is foglalhatna?

- Bocsánat, de ez azért van így, mert azt gondoltam, hogy előbb kihúzom előtted a széket, míg te helyet foglalsz, és én csak azt követően ülök le!

A hölgy ennél váratlanabbul már ritkán, ha pirulhatott volna el jóleső érzéssel, mert nem is gondolhatta volna, hogy léteznek még ennyire kedves, figyelmes és jó modorú fiatalok is. A legtöbb fiatalabb korosztály csöppet sem azzal kezdte, hogy hellyel kínálta a barátnőit, sokkal inkább pofátlanul vedelni kezdte a dobozos kólákat, és hanyag nemtörődömséggel dobták le magukat az adott ülőalkalmatosságokra, anélkül hogy megkérdezték volna egyáltalán ez megfelel-e a másiknak?

- Igazán drága vagy, hogy erre is gondolsz! – nyugtázta jóleső érzéssel és most kitüntető büszkeséggel. Jólesett ennek a különös, kisfiúsan szerény, mondhatni már visszahúzódó ember társaságában sütkéreznie, aki pontosan tudta, hogy honnét hova tart, és hogy még mit szeretne megvalósítani!

- Hát akkor csak utánad drága hölgyem! – kihúzta előzékeny udvariassággal a széket, és hellyel kínálta.

- Igazán nagyon köszönöm figyelmességed! – helyet foglalt, és igyekezett ügyelni rá, hogy a gyönyörű, mégis könnyed nyári ruha megpróbálja takarni szüntelen pirulását, amivel csak még szenzációsabban nézett ki. Finom, kecses nyakának íve is mindjobban a bíbor különböző színárnyalataiban játszott, és kicsit ez most zavarta, mert nem tudta, hogy az érzelmeket kimutathatja-e egy olyasvalaki irányába, akivel csupán egy ötvenperces interjút készített, azonkívül egyebet nem tudott.

- Tudod, nagyon megható volt az interjú közben a belőled áradó közvetlen őszinteséged, ahogy nemcsak láttad a dolgodat magad körül, de ahogy bizonyos összefüggéseket is kezelni tudtál! Igazán nagy benyomást tettél rám!

A fiatalember úgy meglepődött, hogy legszívesebben köpni-nyelni is alig bírt volna, de erre mint pedagógus mindig készenlétben állt, hogy azonnal másra terelje a szót, ha megakad, vagy nem megy a munka!

- … És, hogy sikerült az adott darabod, amelyben te vagy az egyik főszereplő? – megkerülte szándékosan az eredeti témát, remélve, hogy a hölgy érzelmeit ezzel is egy kicsit lazíthatja és oldhatja.

- Köszönöm kérdésed! Egészen jól boldogultam, boldogulok a kihívásokkal, csak tudod olyan mérvű maximalitást kényszerítenek sokszor az emberre, hogy komolyan mondom, sokszor igazán nem is értem, hogy hogyan lehetséges a tökéletességet a színpadon is megjeleníteni?

- Szerintem az emberek manapság mintha szándékosan is félreértették volna a tökéletesség fogalmát! Mintha elfelejtették volna az egyszerű képletet: a tökéletesség nem létezik, legfeljebb csak törekedhetünk rá, de ugyanakkor, hogy az axiómát megfordíthassam nem az lenne a lényeg, hogy a világ szemében az ember tökéletesnek tessen, hanem az, hogy önmagát elfogadja, és ha sikeresen talált valakit, aki ugyanúgy működik majdnem mint ő, akkor az lehet a jövőbeni bizalom egyik sarkalatos alapja!

- Hú! Hát ezt nagyon szépen mondtad! Szerintem minden ötödik év után lehetne egy szakdolgozatot írni, melynek tárgya maga az Ember lenne! – de ezt valami olyan szinte ellenállhatatlan túlbuzgósággal és istennői lelkesedéssel közölte, hogy a másiknak önkéntelen is nagyot dobbant a szíve.

A lánynak hirtelen most az a kissé megmagyarázhatatlan, és mégis reális gondolata támadt, hogy valakivel akit eddig még nem ismert hogy létezhet, hogy máris kialakult a jó hangulat és a kölcsönös kedvelés láthatatlan egyvelege? Ezen maga is megdöbbent; persze feltűnést kerülve és leplezetten.

-… És mondd csak? Hogy lehet az, hogy egy ennyire felvilágosult, és bizonyára roppant intelligens tanárember még nem találta meg élete szerelmét?

A fiatalemberen látszott, hogy nem szívesen teregeti ki a magánéletét vadidegeneknek mégis ahogyan most nézett sokkal inkább hasonlított egy eltévedt, kisfiúra, mint egy harmincéves emberre. Mintha minden fájdalom, megaláztatás, és stigma-bélyeg melyeket az évek súlyai alatt sikeredett összegyűjtenie most egyesült volna tekintetében!

A hölgy rögtön észrevette, hogy érzékeny húrokat pengetett, és rájött, hogy ennél kihívóbban és kissé nyomulósabban már nem is szabadott volna megközelítenie az adott témát.

- Bocsáss meg! Én igazán… ne haragudj! Ez oltári nagy tapintatlanság volt tőlem! Csak tudod… hogy is fejezzem ki magamat? Mintha lenne benned egy másik valaki is… értesz? Egy sokkalta sebezhetőbb, törékenyebb és nagyon érzékeny valaki, akinek szüntelen támogatásra lenne szüksége hogy tovább tudok lépni az élet sakktábláján.

- Nem történt semmi! Kérdezz csak bátran! – kicsit gépesített hanggal hangzott a mondata, de minden jó szándékát sikeredett belepréselnie.

- Bocsáss meg nekem, de már az első néhány alkalommal olyan jó veled együtt lenni, hogy attól tartok ez tartóssá válhat!

A fiatalember gondolatai között rögtön előfordult a berögzített feltételezés: ,,Hát akkor most mi van? Szereti, ha együtt vagyunk, vagy ez csupán csak a kezdet kezdetet?” Mindenesetre kezdésnek egyáltalán nem is olyan rossz!

- Ennek igazán örülök és… - nem tudta befejezni, mert a hölgy azonnal közelebb húzódott hozzá; mintha szándékosan átszeretne ugrani rögtön és azonnal egy láthatatlan határvonalat, vagy válaszfalat, mely eddig szívüket elválasztotta, vagy kirekesztette egymástól, és óvatosan, mintha egy puha, és érett gyümölcsöt szeretne megkóstolni cseresznyeszínű, lágy ajkaival finoman cirógatni kezdte a másik száját.

Eltelt így legalább tíz perc, mely máris egy örökkévaló boldogsággal felért!

- Úgy sajnálom! Ezt nem kellett volna! Azt hiszem túl gyors voltam már az első alkalommal! Igazán sajnálom és nem szoktam így viselkedni… csak hát… tudod kihozta belőlem a stressz, és az összes többi! – váratlanul húzta vissza puha ajkait, ami egyáltalán nem volt szokása, ha valamibe igazából belekezdett.

- Én nem haragszom rád! De ha megengedsz egy kérdést?

- Tessék csak! – ideges apróbb remegéseit, hogy leplezze látványosan előbb matatni, majd sebesen turkálni kezdett kisméretű retiküljében. – Igen! Még figyelek rád! – ellenállhatatlanul mosolygott.

- Nézd csak! Te egy igazán csodálatos hölgy vagy, és roppant intelligens, de nem szeretném, ha miattam bármi bajod vagy problémád lenne! Nem késel el a munkahelyedről?

- A francba! – ütött szöget a felismerés benne -, tényleg! Ne haragudj rám, de most már tényleg rohannom kell, de megígérem jó, hogy később a hét folyamán még folytatjuk ezt a kellemesnek induló beszélgetést! -  A fiatalember készségesen kihúzta székét, hogy feltudjon állni, majd arcul csókolták egymást a biztonság kedvvért, mert a riporterhölgy nem mert tovább kezdeményezni, majd úgy váltak el, mint a legrégebbi jó barátok, akiknél az eszmecsere, és a gondolati kommunikáció is a lehető leggördülékenyebben megy!