VÁZLAT ÉVSZAK

Most még meleg, langyos kábulat dönög.

Halotti lepelbe öltözött egyre a szürke ég.
Vattacukros felhők eregették önmagukból

bánatuk megtöretett cseppjeit.
Villámok kései össze-vissza cikázó

injekciós tűhegyei nem hasogatnak:

Bár baljóslatú szellők még egyre lebegőbe robban,

s titkon itt-ott felbukkan.

Az ágakon változatlan nyárvég zsongása
érik mozdulatlan:
Telítkezik s duzzasztja önmagát!
Zöld pikkely-tüzeit imitt-amott

lángrózsáival csókolgatja az Ősz:
testüket az emésztő tűz-ár fenyegeti!
Ott túl a Madár-hegyen három kopaszodó

aggastyán-király pihen:
s hegyláncaik finoman s erezetesen

úgy kapcsolódnak,
mint megfáradt s ernyedt izomzat

testük kopár felületein.

Most még minden van, lehet s lesz is!
– Biztonságos megelégedettség boldog tudata ez.
Nincs másom, csupán a sárból erőszakosan kirángató,
s felállító öntudatos reménykedésem:
Lesz majd – igenis -, munkám s a világ farkastörvényeivel
el már nem taposs,
s halálosan meg nem sebez!

Jó volna már kikötni a létezés élemedett korszakában,
s kölcsönös lótás-futás mellett letelepedni:
én befogadtam mint váratlan utazót,
hálás vendéget a Magányt,
s nem várok köszönetet csak irigykedő szidást
– hisz véghetetlen napjaim összekapart törmelékein még

most is olvasgatom a betűk örök érvényű,
s halhatatlan Igazságait!
– Élelmemet adagolgatom,
de fokozott hipochonderek diétamániája mellett!
– Reggel az ember is csak bal lábbal kikél az ágyból,
s mogorván zsörtölődik…

Csak megpillanthatnám újra az esthajnalcsillagot,
s benne baklövésekben elvesztett kedvesemet!