EGY TUDATOS BOLOND MESÉJE

A föld alól, mint titkos,
Elioti Senkiföldje vakondjáratok
váratlan-hirtelen szobádba zuhan
nem csak a gyermekkoriéjszakáktól,
rémálmoktól való már-már tudatos
s egykedvű gyáva rettegés-félelem,
– de a hétköznapok sokszor
visszataszító súlyossága is.
Sokszor kiáltó csönddel megátkoz,
olcsó, kis mihaszna cafka-jajokkal
fenyegetőzik s kérdőre von:
,,Miért maradtál örök-Gyerek?!”
– Aggódó hüppögő sírásom már
lassacskán penészlik, rothad tört-fehér falon.

Életemre egyre ritkábban
húzhat elképzelt-álmokat a Létezés,
az még mindig beteljesületlen marad,
míg csak tartható-tűrhető a zsigeri Lét.
– Ajtómban előbb csupán
sarkig-tárt magány kuporog,
akár egy fogatlan kutya,
később már láthatatlan szellemekkel
motyogok s vitatkozom:
,,No, lássuk csak!
Ti talán jobban csináltátok volna ezt vagy azt?!”
Szívembe valaki beleültette titkon
előbb a romantikus szerelmet
s csupán csak aztán
a súlyosabb bűnbak infarktust.

Koffein-homályban,
tejeskávé-mámorban
mégis mindig jobb kicsit magamhoz
térni a éjjeli zimankós, verejtékezős kábulatból.
Hátam mögött egyre keservesebb,
szándékos akadályokkal-szabdalt
útkereszteződések tanúskodnak,
próbálnának tanítani a változtathatóságra,
mely tán minden ember sajátja.

Jó volna még, ha akadhatna
valahol nem csupán pénzért megvehető,
manipulatív vendégszeretet,
– de olyan tartósnak mondható ember-szövetség,
ahol a Bizalom s Őszinteség lehetne az egyedüli,
s lehetséges szilárd tartópillér.
Az ember számára egyetlen mentség maradhat:
A Várakozás! Igen ám,
de vajon még meddig?!