GYILKOS MEGFEJTÉS

Gyilkos csönd, érthetetlen hangfulladás,

sűrű embertömeg-tolongás!

Értelmét még köszörűbe helyezi, észt remélve a lomha banda.

– Szemek: Mint kiüresedett kráterek, ásítanak, mélán válaszokat esendve.

Agyban elgazosodott, tarackos utak,

józan ész fényeit már kevésbé mutathatják,

Heuréka-megfejtéseket csupán ritkábban jelezhetik!

A szív egyre csak értelmetlenül zakatoló, s le-fel járkáló szivattyú!

Ásít a megszelídített unalom is.

Kitátja szörnyű, elhagyott száját,

s tüskék sebzik pattogó ostorokkal lelkemet!

Valahol még az éjszakába

sikolt egy parttalan vergődő Egy-hang.

Talpam alatt recsegve sziszeg a megszáradt falevél.

Mégis úgy óhajtanák a szívekben vackot nyert hétköznapi csodát:

Üvegragyogást, mint megfeneklett, parttalan áldozat,

hogy kimenthessen minket olcsó, földi poklok mocskából!

Osztálytermek csarnoki trónusait lábam bizony

félve érintette, szinte mindig!

Halálra ítéltek végső utolsó szava,

sem lehetett enyém! A szív mindig egyre csak tágult,

mélyült s kiolvadt kráterüreggé szélesedett aztán,

az értelem meglátott ott minden hitvány ellentét

ami az emberek lelkében még megfeszült!

Kívülállók elpártolását hordoztam magammal

– mert ez volt a Rend: Aki védte a fellebbezhetetlent

s egyénire szabott Damoklész-igazát

afölött hazug Nemeszisz-kezek,

mérgező Erünnisz-szemek tettek igaztalan Ítéletet!

Kharübdisz-csapdába hulltunk ahol vicsorgó szörnyek

tépdesték naponta egyetemi húsunk,

páncélos humánumunk!