A BÚCSÚ

Az ifjú hölgy, aki mindig is a csinosság, és a kacérság jellegzetes egyvelegével rendelkezett, és természetesen nagyon is tisztában van vele, hogy eme jeles tulajdonságoknak a birtokában van a délutáni repülővel érkezett. Leszállt a reptéren és máris megcsapta a jellegzetes karácsonyi zsongás forgataga. A terminál gyönyörű havas, kivilágított, színes izzókkal várta kedves utasait, és látszólag mindenki örült, és örvendezett az ünnepi vásárok látványában.

A hatalmas autósztrádán – mely egyben össze is kötötte a repteret a belvárossal -, idegesen dudáló, kissé türelmetlen autósok nyülevész gyülekezete próbált meg egyetemes agresszív idegeskedéseinek eleget venni, és megnyugtatni magát, hogy még csupán december első hete van, és ezáltal minden bizonnyal még van bőven idő a bevásárlásra, és a megfelelőbb ajándékok kiválogatására.

,,Ó, de csodálatos!” – gondolta a hölgy, aki szinte számtalanszor megtette már a fővárostól egészen a külföldi utat, azonban mindig is megbűvölten állt a csoda előtt, hogy külföldön sokat adnak a készülődésre, és talán még az elhagyatottnak vélt utcák, és főterek is komfortosabban tisztábbak, és elegánsabbak, mint mondjuk odahaza. A mindenkinek személyre szóló bevásárlólista jutott eszébe, mely titkokban, és orvul még ott lapult pirosas télikabátkája belső zsebében, és arra várt, hogy ismét most elővegye. Gyönyörű kézírással volt itt felírva, hogy kinek milyen jellegű, és fajta ajándékkal kedveskedik az ünnepekre, és már alig várta a csábítón csalogató, és titokzatossággal övezett gondolatot: hogy ő vajon milyen ajándékot kap itthon ragadt kedvesétől? ,,Ó, milyen jó lett volna, ha anyu is ki tudott volna jönni, no meg Feri!” – s ahogy a csábító gondolat röpke percre átfutott az agyán, egy halvány, üveggolyó nagyságú könnycsepp gördült le halvány arcának medrében. Észre se vette. Csupán egy-két járókelőnek szúrt szemet, hogy egy ilyen rendkívüli szépségnek örvendő, bizonyára magányos ifjú hölgy is tud még a világnak meglepetéseket okozni, csupán csak annyival, hogy nyíltan és őszintén kimutatja érzelmeit!

Erőt vett magán, kifújta az orrát, amire éppen akkor egy gyönyörű jégvirágszerű hópehely hullt; a levegő hirtelen fagypont alá süllyedt, és borzongatóan, mégis jólesően hűvös lett az idő. Zsebre vágta kezét, lezseren, és divatos eleganciával, és nekivágott a fölbolygatott méhkaptárra hasonlító vásárnak, ahol már a tolongóktól alig lehetett jóformán mozdulni is, és ahol egy-gy belsőséges, melegető tekintet – amennyiben az embernek szerencséje van, és nem bámul túl hosszú ideig vadidegen embereket elég feltűnően -, még kaphat egy kis vigasztalást, persze itt most még idegen nyelven.

Ahogy bevetette magát a forgatagba, hagyta, hogy átjárja a külföldi emberek mosolygós kedvessége, és a szeretetnek egy különös szövetsége, melyet odahaza csupán ritkán tapasztalt. Egyik hófehér standnál éppen sült gesztenyével csalogatták magukhoz a különleges ínyencségek kedvelőit, míg a másik helyen színes télapós figurákat lehetett választani, melyeknek az volt a sajátosságuk, hogyha az ember megnyomta hordónagyságú bendőjüket, akkor rendszerint valamilyen angol nyelven előadott, és közkedvelt karácsonyi nótára zendített rá a kis plüssszerű figura.

Jobbra fordulva a Hyde-park még mindig gyönyörű, hatalmas fáira pillanthatott az odatévedő, figyelmes tekintet, ahol a téli évszak kezdetére való tekintettel felállítottak egy kisebb méretű jégpályát, és nem telt bele alig tíz kerek perc sem, hogy népes gyerekek hada egymást löködve-taszigálva azonnal korcsolyával felszerelkezve birtokba ne vegye ezt a jó mókának tartott pályát, és megkezdhesse rajta a csínytalan csúszkálást. A vásárban is voltak persze kihelyezett padok, amikre bátran ráülhetett az akinek ízületi fájdalmai voltak, vagy csupán csak a hosszú nap végén megfáradtan kicsit ejtőzni támadt kedve, és még csak nem is kellett érte fizetni! A bájos hölgy ki is szemelt magának egy látszólag árválkodó padot, de majdnem rosszul választott, mert egy mészárosmesterféle, különösen termetes ember, ingujjra vetkezve, két vállas termetével, erős tájszólással enyhén rápirított, hogy ez a kis ülőalkalmatosság már foglalt.

- Am very sorry sir! Please forgive me![1] – motyogta maga elé, mintha nem is hallotta volna a mészáros kissé kötekedő fölszólítását. S hála angol nyelvtudásának egészen jól, és otthonosan elboldogult az idegen környezetben. Persze ennek nagy szerepe volt abban, hogy semmi esetre sem hagyta, hogy bárki is megzavarja, vagy elvegye a jó hangulatát, és boldog kedvét.

Önmagában még most is azt gondolta, hogy menni fog minden, akár a karikacsapás. Egy ilyen fantasztikusan csodás helyen ugyan milyen hiba történhet az emberrel? Hiszen mindenki közvetlen, melegszívű, szívélyes, és egy-két embertől eltekintve igazán segítőkész. Észre se vette, hogy valóságos megszállott lett kisebb vásárlási lázában, és hogy emiatt máris a piti zsebtolvajok potenciális célpontjává is vált azon nyomban!

Egy kisfiúba ütközött véletlenül, aki a hirtelen jött sodródásban, és lökődésben véletlenül megbotlott, és elesett. Azonnal sírva fakadt, és mint ilyenkor sajnos meglehetősen gyakori a zsúfolásig sodródó tömegben a kutya sem igen foglalkozott vele, elvégre mindenki úgy okoskodott, hogy előbb-utóbb csak fölbukkan valamerre az anyuka, aki csak megvigasztalja. A fiatal hölgy most azonnal odament hozzá, és kedveskedőn, barátkozós hangon szóba elegyedett vele, és elmesélte, hogy nem akarta föllökni, csupán a hirtelen zsivalygó tömeg állta az útját, és már nem tudott kitérni az útjából.

- Az én nevem Szilvi! – válaszolta angolul. – Téged hogy hívnak?

- Paul vagyok! – azaz magyarán Pali névre hallgatott a kis kópé, és egyetlen feladata volt a mai estére, hogy a gyanútlan emberektől, mint amilyenek ez a vonzó, fiatal hölgy is látszott elszedje az értékeit, és vagyontárgyait, majd fogja magát és észrevétlen lehetőleg ,,angolosan” távozzék.

- Anyukám azt mondta, hogy várjam meg itt, ha elkeverednék, de még nem jött! – kámpicsorodott el, és látszott, hogy bevált a megható színjáték, mert már erősen sírásra görbült a szája.

Szilvi azonnal fogta magát, és átnyújtott egy zsebkendőt, és megvigasztalta.

- No, enyje, enyje! Egy ilyen talpig nagy legény csak nem fogja mindjárt az egereket itatni! – közelebb húzodott hozzá, és a kisfiú kis termetének hála talán éppen ezt a kínálkozó helyzetet használta ki!

- Anyukám nemsokára megjön, remélem! – folytatta, pedig a beszédre nem kényszerítette, vagy ösztönözte senki; mintha egyszerre szerette volna megbabonázni, és kisfiús bájával levenni a lábáról ezt a bájos, ifjú hölgyet, akinek kezdett nagyon is imponálni bájos közvetlensége.

- És mondd csak, a suliban, ahova jársz minden oké? – elővett a zsebéből egy kis cukrozott gesztenyét és kedveskedve átnyújtotta.

- Ott minden rendben van, bár tavaly majdnem megbuktam matekból, mert azt ki nem állhatom!

- Hát, igen, igen! Amikor ennyi idős lehettem, mint most te, bizony meg kell hagyni nekem sem ment sehogy se a matek! De anyukám elvitt egy gyakorló tanárhoz, és ott hamar rendbe jöttem! – Mintha egy kortünetet produkáló, masszív betegségfajtáról számolna ennek a védtelenül hagyott fiúcskának most be. – Szerintem, ha megkéred az édesanyád egész biztos segíteni fog.

A kisfiú szeme hirtelen könnyfátyolossá vált, mert egész eddigi mindennapi betevőkért keményen megharcoló életében talán még senki sem volt ennyire adakozóan, és önzetlenül, barátságosan kedves, és nagylelkű vele.

- Hadd köszönjem meg drága néni a kedvességet! – szinte búsongó szemeiből ezt könyörögte, s Szilvit elfogta valami benső, jóleső, anyai érzelem. Most azonnal szerette volna nem törődve semmi következménnyel átölelni ezt a kis gézengúzt, és érezni kicsi szíve minden dobbanását, melyben az elvesztett otthonok melege lüktetett…

Két védelmező, hattyúszárny kezét finoman kiterjesztette, s mintha egy jóságos anyuka lett volna békességesen megölelte újdonsült barátját. S ekkor sem vette észre, hogy a kis szemfüles gyerkőc már vette is ki a pénztárcáját, és amikor végre kibontakozhattak az érzelmes ölelésből a gyereken angyali vigyorgás lett úrrá.

- Hallod-e? De jókedvű lettél! Csak nem megtaláltad édesanyádat?! – csodálkozott.

- Á! Messze van ő még ide! Tetszik tudni nagyon sok a munkája! – olyan fürgén, és hatékonyan járt a nyelve, hogy az ember meg nem mondta volna, hogy egy kikényszerített helyzetben hazudni kénytelen, mint a vízfolyás.

De azért a fiatal hölgyet sem kellett félteni, ha a körmönfont ravaszságról volt szó: benyúlt a zsebébe, majd hosszan kezdett kutatgatva keresgélni, de már ő is sejtette, hogy a pénztárcája nem lehet, meg, mert a biztonság kedvvért egy pár pennyt mindig hagyott valamelyik bőrzsebecskében, hogy a könnyed csengéséről tudatosodjék benne, hogy még mindig nála van! Azonban a kellemes csöngés most elmaradt!

- Mondd csak aranygyerekem! Nem láttad véletlenül a pénztárcámat?! – gyönyörű, koromfekete, szépen ívelt szemöldökeit enyhe mérgelődéssel rámeresztette, mint aki azonnali választ vár el a másiktól. A megszeppent kis tolvaj fiúcska hirtelen nem tudott megfelelő döntést hozni, hogy vajon elfusson-e, vagy inkább maradjon még? Picit felállt a padról, de csak annyira, hogy kopottas kabátkája ne súrolja a pad deszkáit, és így legalább szabad mozgástérre tehessen szert, majd megkockáztatta, hogy kicsit távolabb üljön.

- Tudom, hogy pénzre van szükséged! Eláruljam, hogy miért? – kérdezte őszintén, mégis angyali kedvesen.

- Miért? – kérdezte angyali, már erősen könnyezésre álló arcocskával a másik.

- Mert láttam a kopottas, kis kabátod, és azt, hogy csonttá vagy soványodva! Tudod, akinek van pénze, az kicsit jobban táplálkozik! – egyáltalán nem volt neheztelés, vagy harag a szavaiban, de most erős lelkierőt kellett önmagán vennie, és jobb volt uralkodnia magán, mert legszívesebben jól megmondta volna a véleményét az állítólagos anyukának, hogy így képes elhanyagolni a fogadott gyerekét, csak azért, hogy hátha hasznot hajthat.

- Ha jól gondolom, akkor az édesanyád sem az aki! Így van?!

- Igen! – szepegte.

Szilvi egy önkéntelen mozdulattal azonnal átölelte, és hagyta, hogy a vézna, kis, csontos test menedéket remélve, mint egy elveszett, kis állatka egyszerűen hozzásimuljon, és átjárja a védelmező melegség, amiben olyan kevésszer lehetett csak része.

- Nyugodj meg! Csss! Nincsen semmi baj! Tudod mit? Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak? Töltsük együtt ezt a napot, addig legalább a várost is megmutathatod egy keveset! Na, mit szólsz? volna kedved önkéntes útikalauzt játszani?

- A legnagyobb örömmel drága Szilvi néni. – az a leírhatatlan, és rendkívüli öröm volt az arcára írva, mint ama kisgyerekeknek, akik valami megmagyarázhatatlan, ugyanakkor belsőséges örömöt élnek át, amitől ujjonganak, és egész hátralévő napjukban jóízűen kacarásznak. A tolvajka kisfiúcska ezután mintha belső változáson ment volna át – mintha már nem is ugyanaz a megbízott emberke lett volna, akinek megmondták, hogy vegye el a mások pénzét, vagy értékeit, hogy másoknak legyen – de most itt üldögélt egy alig nyolc éves kisfiú, aki egy felnőtt kedveskedő jóindulatának köszönhette, hogy talán egyszer majd rendes ember válhatik belőle…

A nap hátralévő része volt Szilvinek a tulajdonképpeni karácsonyi előajándék, hiszen a gyakorlati ajándékozástól még igen-igen messze voltunk! Körbejárták keresztül kasul az egész fölbolygatott, és ünnepi fénycsóvákban gazdagon, és tartalmasan pompázó, szikrát vető nagyvárost, és az ifjú hölgynek rácsodálkozón csak most nyílt ki a szeme, hogy bizony a világon annyi embernek lenne szüksége legalább egy csöppetnyi baráti, őszinte szóra, amit – meglehet -, nem kaphat meg mástól, csak egy másik szívből, és teljes őszinteséggel adakozó másik embertől, aki amellett, hogy mindig szívélyes kedveskedéssel meghallgatja, még mégis változtathatja addigi, berendezkedett életét, és ez lehet a tulajdonképpeni, igazi, és teljes karácsonyi csoda.

A titokozatos anyuka a háttérből mindig megfigyelte, hogy aktuális, tolvajlásra betanított gyerkőce éppen merre járkál, mert Szilvi is kezdte megérezni, mintha folyamatos jelenléttel a sarkában de legalább is követné valaki…

Aprókat lépkedett, igyekezett felvenni a gyerek ritmusát, de azért fél szemekkel soha el nem múlasztott hátratekinteni szinte mindig.

- No, hogy érzed magad, kis legény? Jól mulatsz? – kérdezte kedvesen, mintha saját kisfia lett volna a védtelenségben hagyott, angyali gyerek.

- Nagyon jól érzem magam Szilvi néni! Most vagyok csak igazán boldog! – szinte ujjongott. A gyermeki ujjongás semmivel sem összehasonlítható, önzetlen, és egyszerű csoda, amit talán csak azok érthetnek igazán, akik nem feledkeztek meg önmagukban megőrizni valamicskét gyermeki énjükből.

- Figyelj csak nagy legény? Tudod, nekem nemsokára vissza kell mennem a hazámba! De megígérem, és megfogadom neked, hogy ezentúl, mindig meglátogatlak és számíthatsz rám! – szorosan megölelte, és nem akarta elereszteni, mert mintha csak a saját gyereke lett volna görcsösen, szívet zokogtatón erőt vett rajta a megható ragaszkodás, és ezt a gyerek is átérezte.

- Nagyon fog nekem hiányozni drága Szilvi néni! – hüppögte. – Ugye sokat gondol majd rám? - esengte.

- Jaj, hogy kérdezhetsz ilyen butaságot! – törölte le titkokban meleg könnyeit a hölgy. – Nem feledd el sohasem! Aki megígér valamit az olyan, mint egy fogadalom, amihez illőn tartani kell szavát! Járj mindig emelt fővel, és tudd mi a becsület! – egészen érzelmesre sikeredett a mondókája, most ezt is észrevette!

- Kérlek, megtennéd, hogy elkísérsz a reptérig, mert még mindig bizonytalanul mozgok itt?

- Persze! Tessék csak nyugodtan velem jönni! – Mindketten tisztában voltak vele, hogy az a sandán figyelő szempár mint az orvul támadó ellenfelek mindkettejüket merészen figyelte, és leskelődött…

Amikor a szófogadó kisfiú kivezette a hölgyet a reptérre kerülőúton mentek, hogy kikerülhessék a fekete koporsószerű taxiktól a bedugult városi forgalmat, és hamarabb is ott voltak, mint egyébként.

A váróterepbe még bement a kis legény, de amikor Szilvi megváltotta jegyét az ellenőrző kapunál, és megpróbált a tömegtumultusban erősen koncentráltan visszanézni, már nem volt sehol; mintha elnyelte volna az ismert bizonyosság kényszere.

Szilvi azóta sem felejtette el sohasem ezt a kis gyerkőcöt, akivel hamar barátságot kötött, és sikeresen letérítette bűnözői hajlamairól. Úgy beszélték, hogy mostanság ez a kis legény már egy jól fejlett, egyéni vállalkozást, és vegyesboltot is vezet! 

[1] Nagyon sajnálom uram! Kérem bocsásson meg!

TIZENHARMADIK FEJEZET

Az ifjú tanár felvett lezser, rövid ujjas ingében, és könnyed, hanyag mozdulattal vállra terített zakójában, hozzávaló enyhén sötét színű farmernadrágjában Myrea számára maga volt a földi mennyország! Mintha egy férfimodell önként vállalt divatfotózását szakította meg csakhogy egyedül vele beszélgessen egy kicsit.  

,,Csípjetek csak meg nyugodtan! Lehet, hogy csak képzelődőm! – futott át gondolatai között. Nem érdekel! Szarok az egészbe bele! Most éppen orgazmusom lesz nemsokára és annyira szeretném, ha mellettem lenne valaki!” – annyira kéjes, szexis élvezettel nyalta meg piros, hegyes nyelvecskéjével ajkát, mintha egyenesen a vágyak poklai perzselnék leírhatatlan örömében.

- Már itt is vagyok! Hahó! – a tanár kézfejével enyhe körkörös mozdulatokat rajzolt Myrea elrévedő, üveges, álmodozó tekintete elé. – Föld hívja az Orion űrhajót! Orion jelentkezz!

- Mi tetszik? – lepődött meg. Úgy festett, mint aki azonnal kiábrándult valami fontos dolog miatt, ami köddé lett a szeme előtt.

- Azt próbáltam megkérdezni, hogy minden rendben van-e Önnel kedves Myrea, mert olyan szétszórt mostanság, és látom, hogy gyakorta nem találja a helyét? Minden rendben van odahaza? – markáns, ugyanakkor selymes hangja annyira jólesett Myreának, mintha egyenes mézzel kenegetnék egyre hevesebben lüktető szívét, mégsem mert róla nyíltan szólni, csak pirult akár egy szűzlány.

- Nézze drága Myrea! Én nem akartam sem megsérteni, sem megbántani érzelmeit – folytatta, mert úgy látta, mint akit nagy súlyos terhek emésztenek, legalább is kívülről. – De itt lenne egy konkrét tananyag, amit meg kellene csinálni közösen, és ha magácskán semmi fejlődést sem látok, vagy mindig butácska mód elfelejti elhozni a terveit, hát akkor kérdezem, hogyan gondolja, hogy egyáltalán értékelni tudom majd eddigi teljesítményét?! – hangja csöppet sem volt ellenséges, vagy szándékosan bántó, de azt Myrea is könnyedén kihallhatta belőle, hogy kedves tanárja kissé jócskán neheztel eredeti különös viselkedése miatt!

 - Én nem is tudom, hogy… mit is mondhatnék…? - bátortalanul kezdte.

- …De drága Myrea! Eddig is remekül haladt! Ha netán attól fél, hogy ötletességét, szakmai kreativitását nem tudja majd kellő mértékben kibontakoztatni kérem ne tegye, mert én azért vagyok, hogy az Ön dolgát megkönnyítsem! Csak jó lenne, ha kegyed is hajlana afelé, hogy hallgat rám, így talán megkönnyíthetnénk egymás között a kommunikációs csatornák szabaddá tételét!

Ezt a kommunikációs csatorna-baromságot nem egészen értette, mert most minden maradék figyelmét a tanár kellemesen fekete, enyhe borostája, és hozzávaló, hibátlannak tűnő, vakítóan hófehér fogsora kötötte le: Akár egy két lábon járó dezador reklám!  

,,Ez a pali vajon állandóan fogfehérítésre járkál! Hogy lehet, hogy ennyire szexis a mosolya?” – majd egy ismerős hangot hallott, ami hozzá szólt, egyenesen megszólította, és le is korholta, hogy ébredjen a valóságra: Ne álmodozz! Ébredj fel végre!

- Igen! Meg kell próbálnom mindenképpen!

- Ez helyes! Ezt szerettem volna hallani! – értett egyet vele a tanár. – Nos, akkor, ha bármiféle kérdése lenne az órával, vagy az adott tananyaggal kapcsolatban… a szertárban megtalál! További szép napot! – Azzal fogta becsatolható, műbőr sötétbarna aktatáskáját, mely mindig is egyfajta komoly, és bölcs profilt kölcsönzött karizmájának, és arra készült, hogy távozzon, de Myrea ügyesebb, kicsit rafináltabb is volt, mert azonnal a nagy előadóterem ajtajánál termett:

- Kérem szépen… drága tanár úr! – állta el feltűnően, és egyértelműen az ajtót.  

- Igen, tessék! Mit óhajt? – ami igaz, az igaz kicsit meglepődött ezen a különc viselkedésen.  

- Kérem… ha esetleg valaki… szerelmes lesz… - izgatottan kezdte tördelni kellemes kis kacsóit.  

- Az nagy gond! – törte le azonnal lelkesedésének még pislákoló csíráit is.

- Ó! Értem! Bocsánat! – arra készült, hogy ő is azonnal távozik!

- Myrea! Kérem várjon! Nem akartam megbántani… de most talán jobb volna, ha egyelőre a tanulmányaira koncentrálna, és év végén, ha lazíthatunk majd a gyeplőn nyugodtan lehet akár még szerelmes is! Legyen szép napja! – végre bizalmasan, megértően küldött felé egy kifejező mosolyt, amit egyesek nyugodtan vélhettek az egyértelmű szimpátia abszolút jelének is.

,,Mi a büdös fenét csinálsz csajszi?! Miért nem mondtad meg neki most azonnal?!” – vádolta saját lelkiismeretét, mely ebben a percben az aljas kicsinyesség gödrében vergődött.

,,Talán majd legközelebb!” Selavi! – azzal fogta magát, és kigaloppozott a teremből, miközben fejét lesújtóan azon töprengett, hogy vajon mi a fenét ronthatott el, amikor ő csupán egy egyszerű randira szerette volna hívni tanárát!

Annamari már lassacskán legalább két teljes órát várt a kisstílű stricije irodájába, és úgy érezhette magát, mint akit előbb lassú tűzön porhanyóssá főznek, majd kisütnek; már annyira elege volt azzal, hogy ez a szemét, aljas szarházi állandóan csak a maga hasznára hajtja a vizet, miközben teljes mértékben megfeledkezik azon kedves, és szolgálatkész alkalmazottairól, akik gyakorlatilag lehetővé teszik számára, hogy élje ,,nagyvilágát” méghozzá háboríthatatlan inkognitóban!

- Hé! Kis gorillám! Még meddig várakozzak? Csak mert te is tudod, hogy délután programom lenne, és… szeretnék egy kicsit lazítani! – dörgölőzött az izomkolosszus kidobó ember kigyúrt mellkasához, mint egy csábos vadmacska. 

- Ki a pöcsöm kérdezett téged te szakadt kis ribanc?! Majd pofázol, ha kérdeznek! MEGÉRTETTED?! – hangja egyre idegesebben, ellenségesen csengett.

- Ha így beszélsz velem, akkor neked már azonnal lőttek barátocskám! Vedd tudomásul, hogy a főnököd a legteljesebb mértékben hallgat rám, és tudod miért?

- Gőzöm sincs! – tárta szét két Atlasz-méretű kezét.  

- Hát azért te húgyagyú szemét genya, mert értékes vagyok a számára! Tudja, ha én dolgozom, akkor aztán dől a moné! Világos?!

- Ezzel meg mi a pöcsömet akarsz mondani?!

- Csak annyit te fasz, ha még egyszer meghallom, hogy beszólsz nekem, gondoskodom róla, hogy megtanuld mi a tisztelet! – erélyesen, halált megvető bátorsággal lépett a sarkára, mint aki még látszólag sem ismeri a félelmet – legalább is ebben a pillanatban!  

Ebben a percben Annamari nem egy tinédzserkorszakból éppen kilépő, gyenge, és esetlen fiatal nőre hasonlított, de egy vérbeli, dörzsölt nőre, aki a hosszú évek alatt pontosan megtanult mindent, hogy a rohadékokkal, és a sötét alvilági figurákkal hogyan is kell beszélni!

Váratlanul végre körülbelül fél óra elteltével megjelent az a szemétláda ugyanazt a halszálkás, gengszterstílusú zakót viselte a hozzávaló sötét nadrággal, amit a Nagyfőnök is előszeretettel viselt személyesen!

Ez a rohadék azt hihette, hogy azzal, hogy megpróbál a Nagyfőnökre hasonlítani, még ugyanolyan bűnözőzseni lehet, mint ő! De tévedett, mert sokkal mohóbbnak, és követelőzőbbnek mutatkozott mindenki másnál, és ha nem lett volna annyira szükség, hogy ezt a kis lebújt egy megbízható seggfej vezesse – a Nagyfőnök már egészen biztosan megszabadult volna ettől a magamutogató exibicionista olcsójános szarzsáktól!

- Hát te kicsi ribancsom? Mit keresel errefelé?! Csak nem eltévedtél? – kezében még ott lapult, mint valami titkolni való ősi ereklye fekete színű pisztolya, melynek most kivételesen véres volt a markolata…

- Drága főnököm! Ha jól látom, annyira elfoglalt voltál az utóbbi időben, hogy elfelejtetted, hogy ma van a hónap utolsó Péntekje!

- És? – tágra meresztette gusztustalan kidülledő kékes, véreres szemeit, mint akinek fogalma sincs a dolgok állásáról.

- Jaj, te kis butuska! Hát a fizetésnap! Hahó! Megkukultál?! – lepődött meg, mert kisebbik főnökét még sosem láthatta ennyire zaklatott, és szemlátomást izgatott állapotban; persze már nagyon jól ismerhette főnökét, hogy a kisebb, és még jelentéktelenebb dolgokra sosem fecsérelte feleslegesen értékes aranyidejét, így számára is az újdonság erejével hatott, hogy most személyesen intézte el a ,,piszkos munkát” ahelyett, hogy valamelyik idióta nagydarab gorillaagyút küldte volna maga helyett.

- Bocsika, hogy zavarok, de szükségem lenne a lére, és már itt se vagyok! Oh! Persze én nem láttam semmit! – ezt az utolsó mondatot életmentő biztosíték gyanánt tette oda.  

A stricinek most gyilkos módon, orvul rátapadt villámló tekintete Annamari megesett őzikeszemére; mintha szándékosan farkasszemet akarna vele nézni, hogy na akkor lássuk? Ki néz félre előbb? Kinek nincs több mersze?!

- Hogy mondtad kicsi cicám? – fordította feléje kopaszodó tökfejét.  

Annamari már régen tudta, ha kisebbik főnöke így néz, hát az mindent jelent, és semmi jót! Be kell fognia a száját, ha a túlélés szabályai szerint szeretné élni, és már bőven volt ideje rá, hogy megtanulja az örök kárhozatos leckét.

Alig töltötte be a kamaszéveit, amikor úgy tizenkét-tizenhárom évesen véletlenül egy szétszakadt óvszer miatt, vagy lejárt fogamzásgátló lett volna a ludas? – már nem is emlékezett rá, mert először csinálta, és akkor annyi fölösleges, jelentéktelen dolog kavarog még ezerszám az ember zaklatott fejében, hogy azt se tudja mihez is kezdjen -, véletlenül terhes lett, és nem mert szólni senkinek, viszont a dolog szóbeszéddel terjedni kezdett, és előbb-utóbb a főnök fülébe is eljutott, és akkor csattant az ostor, mert az a velejéig rohadék gennyláda úgy hasba rúgta szegényt, hogy még csak egy hónapos magzata azonnal elment, és úgy érezte, hogy egy világ omlik apokaliptikus körülmények között össze benne!

Azóta jól tudta, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor brutalitás ide, kemény fizikális erőszak oda, de a túlélés szabályai számítanak egyedül, és ezért bármit hajlandó volt megtenni, még akkor is, ha a lelke mélyén tudta és érezte elegendő bátorság, és merészségre van szüksége minden egyes nap, amikor erre a tetves melóhelyre jön, hogy pénze legyen!

A kis strici most aprólékosan lefejtette mind a tíz gyűrűjét parasztos, bedagadt ujjairól, majd mint egy szakavatott, és már rutinosan tapasztalt sebész, a lehető legaprólékosabb gondossággal igyekezett megtisztogatni fekete pisztolyának minden egyes vas-részletét; kezdve természetesen a vérfoltok eltüntetésével, hogy még véletlenül se maradhasson ujjlenyomat, és ezáltal megdönthetetlen bizonyíték, amit az átkozott zsaruk bármikor is tömpszli orra alá dörgölhetnek.

,,De akkor mi szüksége volt rá, hogy megtartsa azt az átkozott pisztolyt? – merült fel a lényeges kérdés a fiatal prostituált fejében. ,,Mindegy! Nem szabad kérdezni, mert kussolni kell! Csak adja oda a fizetést, a több már nem az én gondom!”

- …Hol is tartottunk? – emelte fel mahagóniszerű íróasztal fiókjából busa fejét a strici, amint a fegyvert rendesen, és biztonságosan sikerült megtisztogatnia, majd elzárnia. Már megint azt az átkozottul okádék büdös szivarját kereste, hogy kedvére pöfékelhessen, és ezáltal próbáljon megszabadulni a felesleggé vált feszültségétől!

- Drága főnököm! Hát már nem emlékszel? A fizetés! Péntek van! – igyekezett emlékeztetni, de a stricinek még azért vágott az esze, és korántsem volt annyira ostoba, ahogy most látszott.

- Ja… hát persze galambom! – benyúlt makulátlanul kicsinosított, halszálkás öltönye belső zsebébe, és kivett egy zsíros bankjegyköteget; ha nem volt most a kezében legalább százezer forint akkor fillér sem, és levéve a rézszínű biztosítógyűrűt, amikor körbeszorították a papírpénzt gondoskodón leszámolta Annamari részét a járandóságból:

- …És itt van még egy kis jutalom is! Ugye tudod miért?!

Ennél világosabban, és egyértelműen már nem is adhatta volna a megrémült lány tudtára azt, hogy hallgatni arany, persze csak akkor, ha ugyan még élvezni akarja az életét!

- Hát persze drága főnököm! Leesett a nagy büdös tantusz, és kussolni fogok, ha kérdik!

- …Csak mert nagyon sajnálnám, ha egy ilyen észbontóan gerjesztő, bombázó női testet betonkoporsóba kellene temetnem! Ugye megértesz csillagom?!

- Tökéletesen! Akkor én nem is zavarok tovább! – azzal fölmarkolta a neki szánt Júdás-pénzt, ami valamiért most valósággal égette a belsejét; mint akit valósággal máris megvesztegettek, és igyekezett valamivel nyugodtabb higgadtságot magára erőltetni, hogy a többi ,,kolleganőjének” remélhetőleg ne tűnhessen fel semmi!

Visszasuhant lobogó kis selyemköntösében az öltözőjébe, és megpróbálta újból felvenni a hétköznapi életét, felvett utcai ruháival együtt.

,,Vajon, ha megszülhettem volna kis porontyomat, vajon milyen gyerek válhatott volna belőle?!” – morfondírozott, amíg a tükörbe bámult, hogy eltüntesse az aznap feleslegesen feldúsított szempillafestéket, és túlzásba vitt sminket, amiktől tizenkilenc éve sokkalta érettebb felnőttességet tükrözött. A Te hibád! Már akkor is Gyáva voltál!

Lelkiismerete sokszor bizonyult már jó tanácsadónak, akinek a szavára nemcsak, hogy mindig, minden percben hallgatni lehetett, de ami, mint valami titkos jelzőlámpa mindig megsúgta, hogy merről érkezik a veszély, és hol vannak a csapdák?

,,Talán jobban tenném, ha szólnék a zsaruknak? Hiszen még a saját seggüket sem találják meg! És ezek akarnának nyomozósdit játszani, anélkül, hogy tudnák, mit is keressenek!” – elakarta hessegetni nevetségesen ható további gondolatait -, különben is! Az genya, ha biztosra akar menni már régen megszabadult a fegyverétől, mert ha nincs bizonyíték, akkor ügy sincs, és tárgyalás se lesz! a vita lezárva!”

Gyönyörű, napsugaras tavaszias levegőre lépett ki kora hajnalban, és most érezte először azt, hogy apró, kis zongorabillentyűre emlékeztető, hófehér fogai a tartósított félelemtől összeütődnek, és vacogásnak indulnak…

A világ úgy festett, mint ami teljesen a megújulás szikrázó útjára lépett; már csupán egy-két velejéig koszos, félrehányt hókupac emlékeztetett nyomokba a tél fogságára; az idő bár még kicsit hűvös volt, mégis az ember szívét bizakodás töltötte el, ha fejét egyenesen a szikrázó napba emelte. 

PALACKPOSTA

Oktalan értelmetlenkedésekkel eltöltött napok, átnedvesedett,

halhatatlan könnyek sorozata mik lassan fogságba ejtették az arcot,

s annak táguló maradványait!

Ha csalódtunk is halhatatlanuló Mindenség-pillanataiban, amit:

egy örök-érényű csók, tekintet,

szempillák álomtáji rezdülése jelenhetett akár,

már magunkat temettük:

Önsajnálatunkat, lúzerségünket!

– Gyengeakaratú porszemeként elszálltunk,

a szélben.

nem láthattuk meg csapdákba

ejtett valódi érzelmeink szándékait,

hisz repülni sem tudtunk,

s emiatt rég lezuhantunk.

Fel kellett, hogy morzsoljuk személyiségünk

csíráit a parttalan időben!

Irigykedve szemléltem sokáig ha nem lehettél

mellettem egzotikus, tengerpart szigeteken szívek beteljesülő,

halhatatlan harmóniáit, s annál iszonyúbb volt tiszta,

józan ésszel fölébredni a Valóra:

ha másnap nélküled ébredtem fel.

a hanyatlás elcsépelt titkát

áhítozni ily fiatal s zsenge korban,

mások érzelmeivel, mint kidobható ronggyal elbánni,

s tovább éldegélni az életről hibernáltan

s teljesen lemondva – az aggság kutyaszorítójába vergődve.

A tudatos szánalomra, mely szíveket megindít

s tán még lehet s létezhet gyógyszer,

ha nappal is gyöngyöket perget szét a tenger,

s homok titkai őriznék

gondoskodva a Mindenségeknek

szánt lábnyomok egyetlen s Igaz titkát: A szerelmet! –

s végül, mint oly sok mindent,

ezt is palackba zárva útjára bocsátjuk

halandó létezések fogsága között!

– Senki sem emelkedhetik tartósan fenn magán,

csak ha megtalálja hibás ellentéteinek párját!

TALÁLKOZÁS AZ ÚJ ANYÁVAL

A pufók, kissé elhízott kisfiú feszengve, és nagyon félősen üldögélt a nappali kanapén. Kicsit mindig befelé süppedt ez a régies kanapé, aminek az egyetlen hátránya az volt, hogyha az ember ki szeretett volna belőle szabadulni, mozgósítani kellett minden erőfeszítését, és apróbb csontjait is! A kis dohányzóasztalt kinevezték ideiglenes megoldásként nyalánkság asztallá; volt itt minden, ami szem, és szájnak ingere lehet: gumicukor gyümölcsös ízzel, igazi tejcsokoládé, csokifagyi, igazi tejszínhabbal, és még miegymás.

- Kényelmesen a kanapé fiacskám? – kérdezte mosolyogva az apuka, aki szélesre széthúzta a száját, és ez a kissé különös állandó vigyorgása még akkor sem tűnt el, amikor aztán semmi oka nem lehetett rá, hogy nevessen. Úgy érezte, hogy a zűrzavaros világban most mindenki egy emberként összeesküdött ellene, hogy megalázták, és elárulták. És az apja is hogy viselkedik; olyan bárgyú vigyorral kedveskedik, mint egy kisiskolás suhanc kölyök, holott el nem felejtette volna mindig piszkálódva, és megjegyzéseket téve rá megjegyezni, hogy gondok annak a súlyával!

- Köszönöm, megvagyok! – préselte ki magából a mondatot, holott legszívesebben fogta volna magát, bezárkózott volna a szobájába és ki sem jött volna onnét!

Most illedelmesen – ahogy jó kisfiúhoz illik -, meg kell várni, amíg apa beszél az anyukával róla, és kölcsönös, kisebb összezördülések keretében jelentősen kitárgyalják egyetlen szerelmük tékozló gyümölcsének további, kilátástalan sorsát. Aztán következhet egy kis mókázás a moziban, ahova mindig apa fizette be, majd a játékbolti kirakatok megbámulása, míg végül apa kissé feszült, majd ideges, és legvégül olyan türelmetlenséggel áll hozzá a soron következő dolgokhoz, hogy mindentől elmegy kis híján az összes kedve, és akkor a kisfiú is azonnal mehet haza.

Apa most fölemeli a hangját; mintha egy reszelő, vagy ráspoly szitkozódna, amikor a megmunkálandó fára, vagy felületre helyezik, hogy elvégezze mindennapi feladatát. édesanya is karakán és kemény asszony – ha arra van szükség, hogy megvédje saját, és kisfia igazát: egy-két tányércsörömpölés hallatszik még a távolból kellőképpen idegesen.

Apa most feltépi szabályosan a konyhaajtót, kiviharzik az aprócska egy-két férőhelyes helységből, és karon ragadja a gyereket. Ellentmondást nem tűrve hajtogatja, mintha csak maga elé beszélne:

- Most pedig mozogj már! Elmegyünk egy kicsit! – rángatni kezdi, mint aki lekésett egy fontos megbeszélést, vagy találkozót, és most azt sem tudja hogy a továbbiakban mihez is kezdhetne!

Egyre türelmetlenebb, és ilyenkor, mintha egy teljesen más emberpéldány állna a sírásra hajlamos, megijedt, és megszeppent kisfiúcska előtt. Becipeli magával egy könyvesboltba; aprólékosan úgy tesz, mintha mustrálná az árakat, és a könyvek műfajai között illedelmesen válogatna. Néhány pillanat, és kósza perc múlva levesz a polcról egy könyvet: meg se nézi a tartalmát a hátoldalon. hanyag hányavetiséggel, mintha csak egy módosabb, tehetősebb gavallér volna odadobja a fizetős pultra. A pénztáros halott sápadt, és fáradékony közönyösséggel üti be tesze toszás lajhársággal a könyv árát.

- Szolgálhatok esetleg még valamivel? Nagyon jó minőségű bőrkötéses krimik is érkeztek a napokban! – hívja fel a kedvező akciókra a figyelmet, mintha önmagát akarná reklámozni.

- Nem köszönöm! – a válasz egyértelmű, és nagyon határozott, már-már ott tart, hogy nyílt ellenségeskedéssé kezd fajulni, és csak az utolsó pillanatokban visszakozik és gondolja meg magát.

- Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! – egy kissé bamba és idióta figyor szalad át a nagyon fáradt, és lélekben látszólag tökéletesen meggyötört boltos arcán. Mint aki tisztában van vele, hogy lám egy újabb marhát sikerült előnyös feltételek közé csábítania. Aztán mikor a kisfiúval hamar távoznak már visszasüllyed, mint a Titanic ugyanabba a hevenyészet, magatehetetlen és tunya tespedtségbe, mint ahogyan megszokhattuk.

- Csókolom! – visszhangozza még a rángatások közepette a kisgyerek, mert édesanya erre is külön felhívta a figyelmét, hogy lehetőleg ne hozzon szégyent rá, és hogy viselkedjen rendesen.

A kissé idegeskedő apukának viszont eszébe sincs, hogy a kommunikáció legalapvető fordulatait a mindennapi társas környezetébe is bevesse és alkalmazza. Egyre mérgesebben rángatja a pufók kisfiút, akinek a karjába nyomta, mint valami súlyos tehertételt az irodalmat; hátha attól, hogy a kultúrát szorongatja görcsösen, már tanulna is valamit…

,,Milyen jó volna most betegnek lenni!” – gondolja remélve, hogy akkor apa sokkal kedvesebb, és szinte mindig, ha csak párat köhintget, vagy tüsszent szinte vajra lehet kenni. Most még olyan mint egy időzített atombomba bármelyik pillanatban fölrobbanhat, és magával ránthatja a környezetében élőket is! A múltkor például majdnem összejött egy kiadós megfázás, és influenza – olyannyira, hogy ágyba fekvésre ítélték, de aztán egy forróitalportól hamar rendbe jött, és csak magára volt mérges, hogy nem késleltette a meghűlést, és akkor anya telefonált volna az apjának, hogy a gyereket nem viheti sehova, mert ismét jócskán megfázott.

Már olyan szépen elképzelte a betegséget; lázban verejtékező, pufók vörös teste, mint a főtt rák csak vergődne a melengető dunnák fogságában, és anya mindig tenne hideg vizes borogatást átforrósodott homlokára, és talán a morgós apa is egy kicsit megértőbb lehetne, miközben a délutáni sportrovatot lapozgatja, és be is hozhatná neki a jócskán citromos teát. Amióta a szülei elváltak és apja megint összejött valami édesanya szerint olcsó kis ,,nőcskével” édesanya nagyon fáradt, mert szinte mindig a nyakába varják a túlórákat – pedig közölte, hogy kisgyereke van, aki számít rá, és ezáltal felelőssége is, de ez a legkevésbé sem hatja meg a vezetőséget. Édesanya mindig késő este esik be az ajtón; a vacsorát a kisfiúcska főzi, szeret a konyhában serénykedni, és ezáltal kicsit hasznos tagja lenni előre berendezett, kis világának. A múltkor is rosszul; élével visszafelé fogta meg a hámozó kést, és azonnal ömleni kezdett megsebzett ujjbegyéből a vér, amikor krumplit akart hámozni, ahogy a főzőműsorban a tévében látta. Még isteni szerencse, hogy anya éppen időben jött haza, és nem történt komolyabb, visszafordíthatatlanabb tragédia. Néha társasoznak, de már ez is kezd elcsépelté válni, mióta apa elment. Apa sokszor üzenget neki főleg a telefonba, hogyha majd jó kisfiú lesz, és egy kicsit megemberesedik, akkor majd sok időt tölthetnek el együtt. Kis kobakjában szinte mindig fölmerül a szó, hogy ,,megemberesedik.” Mit jelenthet ez a kifejezés? Hisz olyan idegenül, és különösen hangzik, mint maga ez a ,,se veled se nélküled” összekuszált helyzet. Ő pedig minden láthatási időpont után, mint aki lélekben már számtalanszor megsemmisült úgy tér haza, és rázkódó zokogással borul szerető anya karjaiba, aki ezért is apát hibáztatja, meg az új nőjét. Anya mivel holtfáradt az egész napos műszak után, amit az élelmiszerboltban teljesített, néha hamar elveszti a türelmét, és képtelen parancsolni viszkető tenyerének. Gyakorta meglegyinti, és mire észbe kap, mindig engedelmes könyörgésként megemlíti:

- Szívem bocsáss meg! Megígérem, hogy többször nem fog előfordulni! – mintha maga sem akarna hinni benne, hazugságot rebegnek remegő ajkai.

- Akarsz egy kis kakaós kalácsot? Most hoztam a boltból, külön neked, még kicsit meleg! – ajánlkozik reggelizés közben, és feléje nyújtja a megkezdett tésztás masszát, ami sokkal inkább egy túlsütött bodag, semmint finom omlós tészta.

,,Már megint egy élesztőízű vacak! – gondolja. Muszáj megennem ezt az ízét, különben soha nem enged játszani.” Az apja mindig erősen, és feketén issza a kávét, és olyan elképesztő litereket képes meginni belőle, hogy nem csoda, ha fel-le száguldozik a vérnyomása, és egész álló nap frusztrált. Édesanya szeretett szépen, választékos ízlés gyanánt teríteni, míg az apja a robosztus és a rusztikus dolog egyértelmű kedvelője, és van vali titkolt állatias, és lecsupaszított ösztön minden egyes mozdulatában. Amikor még együtt voltak, mint férj-feleség, és rendszerességgel édesanya terítette az asztalt a kisfia segítségével az apja merő időpocsékolásnak nevezte ezt a szerinte felesleges ,,készenlétet.”  Mert minden választékosan megteríteni amikor olyan hamar elfogyik az étel?! Mire az édesanya mindig rendreutasító hangnemben felelt:

- Drágám! Ha már egyszer lehet, akkor adjuk meg a módját.

Az apjánál mintha egyetemes keretek között, kitágítva valósulna meg napjában többször is a rendetlenség, és az összevisszaság dimenziója.

- Mi újság mókuskám? – csimpaszkodik a nyakába egy hozzá mindenesetre nagyon fiatal, huszonéves fruskaarcú, kis hölgy. Arcán azzal a jellegzetes birtokló mosollyal, mely azt jelzi, hogyha belépsz az ő felségterületére halál fia vagy, de ezt választékosan bensőségébe rejti. Kívülről elragadó tetszelgéssel csak mosolyog bárgyún. Édesanya ilyenkor csak intett neki, hogy jobb ha a szobájába megy, amíg a felnőttek rendesen kibeszélik magukat. Később hibája volt, hogy mértéktelenül sokat hallgatózott, miután kíváncsi természettel áldotta meg a sors. Ekkor rendszerint az történt, hogy az anyja kellő indulattal, és nem fukarkodva a jelzők, és bizonyos melléknevek használatával kígyót-békát odamondogatott a fruskaszerű hölgynek, aki csak bazsajgott, és széles vigyori arcán még a smink sem szenvedett egy percre sem sérülést. Viszont, amikor a társas összejövetelnek hirtelen késő este vége szakadt el ne felejtette volna visszanézve az ajtóból megemlíteni, hogy látja már hogy a fiacskája kitől tanulja az illetlen viselkedés alapszabályait.

Éjjel gyakran rémálmok látogatják meg, és ekkor nem mer édesanyjához rohanni, aki alig két méterre a másik hálószobában horkolja legszentebb álmait. Eldöntötte magában, hogy most elviekben ő lenne a férfi a házban, és hát egy kész ember csak nem fog pityeregni, mert az olyan furcsán venné ki magát, ha később elmesélné a kalandjait. Aprócska zseblámpáját most felkattintja és gondosan ellenőrzi hogy az ágya alatt nem bújtak-e el szörnyek,  vagy mumusok? Aprólékosan, mint egy kis mesterdetektív minden négyzetcentimétert átvizsgál, és egy kicsit égve hagyja a kislámpát, csak addig, amikor már érzi, hogy leragadnak a szempillái, de mégis ébren tartja a állandósított félelemérzet.

Már legszívesebben végleg becsukná kis zöldesen világító szemét, de fogságban tartja a rettegés az ismeretlen, és bizonytalan jövőtől; holnap vajon mi lesz?! Kérdések zakatolnak, akár a gyorsvonat kis fejében. Sírógörcsként jelentkezik benne az ítéletszerű felismerés: Apa új életet kezdett! Te csak részben vagy része már az életének! Minden miattad történt!

Nem, most apa – úgy látszik végleg itt hagyta őket, mert megijedt a túlzott, és kihangsúlyozott felelősségtől.

- Most meg mi az isten van?! – szól rá mérgelődve az apuka. – Miért nem lehet egyszer úgy elmenni veled, hogy ne essen semmi bajod??? – már önmaga is csodálkozik, hogy viszket a tenyere, és az a bizonyos leckéztető pofon sem sokáig várhat magára.

- Egy kicsit fáj a hasam! – szorítja össze pufók, hörcsög arcocskájának törmelékeiban aprócska tejfogait, és meglehet titokban abban bízik, hogy az apja nem fogja megütni.

- Nézd! Az Isten verjen már legyél már végre férfi! Egy férfi különb fájdalmakat is eltűr, mert ez a kötelessége! Megértetted?! – észre sem veszi, hirtelen ökle már a levegőben fityeg, és visszalendített kézből akkorát csattant szegény, sebezhető gyereke arcára, hogy hatalmas, égimeszelő, vöröslő folt, mint valami örökre megbélyegzett stigmabélyeg  éktelenkedik az arcán.

S erre már majdnem összecsődül az egész tér; csak nem már megint egy szerencsétlenül járt gyereket vernek! Ez aztán a szégyentelen, és velejéig alattomos dolog! Nahát!

Az apukát atombombaszerű hőhullám, és szapora verejtékezés fogja el, és már a haját kezdi tépkedni, hiszen most tudatosodott benne, hogy milyen elvetemült gonoszságot művelt; hiszen csupán egy picinyke, pufók kisgyereken állt méltánytalan, és aljas bosszút.

- Jaj, manóka! Kisfiam! Ne haragudj, apa tudod… kicsit ideges… és elvesztette a fejét… - próbálná ismét magához ölelni, édesgetni, de a gyerek már átlát a szitán, és többet már nem mer megbízni benne. Ehelyett úgy reszket, mint a falevél!

Apa most nem tudja mit tegyen: tanácstalanul topog, és tördeli egyre agresszív ütemekben a kézfejét.

- Miért nem eszünk együtt megint egy fagyit? Megígérem, hogy többet nem fog előfordulni! – próbálkozik, de a gyerek tiszta elmével már sejti, ha most megtette több mint valószínű, hogy máskor is megfogja tenni!

Apa most furcsán zavartan nevetni kezd, mint akit titkoltan leplezni igyekszik szándékát, hogy valaha is megjavulhat!

- Te még kicsi vagy fiacskám! Remélem egyszer talán megérted! – Körülnéz, nehogy más is meghallja, mintha végletesen leegyszerűsített igazságának ez lenne az egyik véglete, majd elővesz egy cigarettát, rágyújt és továbbmegy: kisfia kezét nem tudni miért, nem fogja meg! Lehet, hogy önállóságra, vagy kitartásra szerette volna nevelni; most úgy mennek egymás után – elől a vezér ás a háta mögött árván, és sántikálva a megszeppent, sokáig könnyeivel küszködő kisfiú.

- Máris megjöttetek! – csodálkozik nagyot az édesanya, aki már hozzá is látott a konyhában a vasárnapi ünnepi ebéd elkészítéséhez; elvégre a vasárnapnak mégis kellene, hogy legyen valami misztikus, ünnepi hangulata, mely átragad, mint a ragasztó az emberi köztudatba.

- A fiad nagyon elfáradt, és úgy gondoltam jobb, ha itthon piheni ki magát! Szerintem az állatkerttől csak még komiszabb lett volna!

A kisfiú, mint egy néma szemtanú, aki végignézte tehetetlen közönyösségbe dermedetten az erőszakot, és az élet egyik első leckéjét most még tétován, és esetlenül áll a szülei előtt. Édesanya rögtön észreveszi a bíboran izzó kör alakú foltot, ami egy sérüléstől származik:

- Hát veled meg mi történt? Csak nem sírtál?! – s úgy hasít lelke sebzett mélyére a felismerés, mintha saját magát sértették volna vérig, és engesztelhetetlenül meg! Gyöngéden lehajol a pufók arcocskához, amely most ismételten könnyfátyoltól nedves és ázott.

- Szegény drágám! Mutasd magad! – bevizez gyorsan egy konyhai törlőrongyot, mellyel rendszerint a süteményeket szokás kivenni a sütőből, hideg vizet enged rá, benedvesíti, majd, mintha csupán egy kellemetlen kosz, hitvány piszok lenne óvatosan megpróbálja lemosni a sajgó ökölsebet a kisfiú arcáról. A fiúcska vádolón apjára mered; szemeiből üvölt felé az elszánt sérelem, a biztos megtorlás gondolata. Mintha édesanyja lenne most közöttük az egyetlen villámhárító, aki talán még békés körülmények között rendezheti közöttük a vitát, vagy további nézeteltéréseket!

- Édes Uram! Beszédem van veled! – mered fenyegetően a meggondolatlanul bazsajgó családfőre a felesége.

- Már hogy velem??? – döbben meg hirtelen. – Mit követtem el?! – tárja szét érthetetlen meg nem értettként, mintha szenvedő áldozat képében tetszelegne. – Hisz nem történt komolyabb baj! Csak kicsit kiengedtem a gőzt! – Szülei beviharzanak a konyhába.

- Mondd csak kedves férjem? Hogy képzelted azt, hogy megütöd a fiunkat, ami még egy légynek, se mert ártani egész életében?! – érezi, hogy asszonya hangja most tényleg nem viccel, és a jó tréfaságok kora is már régen leáldozott, mert nyílt, roppant éles, és egyenesen komolykodó.

- Most meg mit jössz ezzel édesem? Csak nem azt akarod mondani, hogy a te apádnak nem járt el egyszer-egyszer a keze? Vagy a te családodban csupa szentek laknak!

Visszakézből a feleség keze is meglendül, és lekever egy hatalmasat a férjének, akit eddig valami titkos, erkölcsi erő hírvívőjének gondolt magában.

- Auu! Ezt miért is kaptam?! – döbben meg, mint egy sértett önérzetű kiskamasz.

- Azt hiszem eléggé egyértelmű! Ha csak még egyszer megütöd a mindig szófogadó, és rendes fiunkat, neked – nem érdekel, hogy mások mit gondolnak -, neked annyi! VILÁGOS?! – kiveszi a kihúzható konyhaasztalból a sodrófát, amit egykor még a nagymama adott ajándéka az újdonsült házasoknak háta jó lesz tésztát lapítani.

- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, ezzel a méretes fával foglak meggyúrni! – hangja és villámló tekintete nemcsak hogy egyértelműséget sugall, de látszik rajta, hogy itt helyben legszívesebben megfojtaná urát, amiért valamit rábízott, ami a világon a legfontosabb számára, és ura még csak a könnyelmű felelőtlenség érzetét sem érzi át, nemhogy saját erkölcsi felelőssége súlyát, hogy talán neki kellett volna példát mutatnia!

Apa oda sem figyel; egyik cigiről a másikra gyújt idegesen remegő tekintettel, és reszkető kezekkel. Mintha elvonási tünetet produkálna, amikor valaki nem kaphatja meg vágyai tárgyait, akkor hirtelen hisztérikus görcsök kezdik feszíteni az agyát. Most ő is ilyen állapotba kerül – legalább is a külvilág számára.

Felesége most döbben rá arra, hogy talán életében nem ismerhette ki igazán urát, csak az elmúlt történések világítottak rá sok mindenre érdemtelen életében. Most úgy mered rá üveges tekintettel, mint egy ismeretlen idegen, akivel egykor meglehet szerették és tisztelték egymást, és akik közül csupán az édesanya tudta anyai ösztöneivel, hogy számára egyetlen gyermeke a világ közepe.

- Pedig igazán olyan aranyos gyerkőcünk van hallod-e?! Miért kell neked mindent elrontani?! – szól lemondóan.

A most gondolatai között kóválygó, erős lelkiismeret-furdalást érző férfi a hangtalan némaságba dermed, mely megszállta és azonnal fojtogatni kezdi, majd belegyömöszöli a kimustrált ezüstszínű hamutartóba a megmaradt, majdnem körmére ráégett cigarettacsonkot. Mintha már fájdalmat sem érezne, érzéketlenül…

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Szilvi már régen kedvenc ágyában aludt hullafáradtan, és tökéletesen megsemmisülve; úgy érezte magát, mint aki szabályosan megsemmisült a terhesülő hétköznapok súlyától, amit valamilyen úton-módon de feltétlenül ki kell egyenlítenie! Úgy érezte betonná vált végtagjaival magát, mint egy kiöregedett, megkérgesedett ócska cipő, amit már csak legfeljebb nagy ritkán, ha felvesznek az emberek! Pedig alig múlt harminc és egy virulóan egészséges ösztönű nőnek ez a korszak épp ideális, hogy bizsereghessenek nemi vágyai!

Elhatározta, hogy egész lényével megpróbál kibékülni – nem mintha elégedetlen lett volna testével -, csupán gyakorta ugyanabba a hiú hibába esett bele, mint a legtöbb nő -, miszerint a feltétlen, és jelenvaló Szépség az mely dominál, és nem az észérvek, avagy a szellemes intelligencia hódítása!

Az ablakon bekukucskáló halvány, reggeli fényben megcsodálta bokáját, amit nyugodt szívvel akár maga Michelangelo is faraghatott volna, és amit már meglehetősen rég nem érintett egy vágyakozó férfi erőteljes és markáns, de mégis kedves és gyöngéd keze! És önkéntelenül is elfogta a honvágy és férfi érintése után.  

,,Milyen lenne, ha újból összejönne valakivel, aki kivételesen nemcsak a feltörekvő, karrierista nőt látná benne, de azt a védtelen, és ugyanakkor adakozóan csupa szív embert, aki, ha azonnal belép egy terembe szinte mágnesként vonzza magához az emberi kapcsolatokat, és akivel egy életre szóló, meghitt barátságok kötethetne!” – gondolkozott el, amíg párducmód kinyújtóztatta elcsigázott végtagjait, és megpróbálta szilánkos álmait, csipáival együtt kitörölni a szeméből.

Odakint télies reggelre ébredhettek a mindig korán kelők, és volt valami varázslatos hangulat a téli tájban, mely szinte azonnal megidézte mágánesként az alkotó képzeletet.   

,,A nő egyetlen nyílás!” – olvasta valamikor Emile Zolától valamelyik kísérleti regényében, és ha csak belegondolt, hogy a testi gyönyörnek is lehetne kisebb-nagyobb buktatói elkuncogta magát akár egy bakfis, aki még csupán tinédzserkorszakban jár! Nem mintha nem lett volna elegendő tapasztalata! Odahaza Szegeden, amikor ottani barátai csajosabb bulikat rendeztek és megesett, hogy – főként -, házavató bulik alkalmával egy-egy fiúvendég is tévedt a hölgykoszorú népesebb kompániájába, halálosan bele volt zúgva egy srácba, akinek félt megvallani őszinte érzéseit: Hogy érte kell fel mindennap a mosolyogó Nap, érte vállalta be a versmondó versenyek lámpalázas megpróbáltatásait, amit azóta sikerrel leküzdött magában, hogy tovább tudjon lépni stb. De mintha hiányzott volna belőle a csajos érdeklődés, hogy milyen lehet az, ha egy tinédzser merő szociális kíváncsiságból, csakhogy valamivel felkorbácsolja izzó érdeklődését – persze szigorúan óvszerrel, és fogamzásgátlóval, hogy ebből komolyabb bonyodalom már ne lehessen -, lefekszik az imádott kiválasztottal?

Valójában sokszor érezte magát egy fürdőszivacsnak, amit a hosszúra nyúló nap végére teljesen hagytak kifacsarni, és kiszáradni, hogy még nedvességet se kaphasson!            

Myrea még soha nem volt ennyire elszánt, és eltökélt, hogy pasizós céljait, vagy csajos ,,bevetési akcióját” megvalósíthassa! Annyira égett, és perzselt odabent dübörgőn lüktető szíve a vágytól, hogy összefuthasson csak egyetlen percre, egy röpke kis pillanatra a jó fej rajztanárral, hogy szándékosan valamivel merészebb ruhakölteményre esett a választása!

,,Ciciket előre! Mellkas kihúz! Hasat be! A popsikát lehetőleg csábosan, és ellenállhatatlanul ki! – vetett még egyetlen pillantást a mellette elsuhanó kirakattükörben amint az Egyetemre igyekezett, és minden további önmagát tömjénezést, és egoistaságot leszámítva maradéktalanul elégedett lehetett az eredménnyel!

Pedig annak idején enyhén túlsúllyal, és molettséggel küszködő kislányként jóformán az egész nyamvadt, és szemétkedő világgal harcban állt, és mindenkire ellenségként tekintet, aki csak megtisztelte kitüntető figyelemével, vagy akárcsak váltott vele pár udvariasnak, barátinak szánt, őszinte szót!

,,Hát most csak azértis mindenki bekaphatja, akinek nem tetszik!” – s végre az életben azt érezte, hogy nem létezik további fölösleges nyűg, vagy teher, ami megkeserítheti mindennapjait, mert egyszerűen változtatott azon a negatív hozzáállásán, miszerint: Soha ne engedd meg, hogy tönkretegyék az aznapi jókedvedet!

S ehhez foggal-körömmel, nem ritkán ádáz, és alattomos szópárbajokba bonyolódva is, de tartotta magát, mint egy elszánt, vadítóan szexis amazon, aki csatába indul, ha kell akár még a többi nőstény ellenében!

,,A francba! Gyűlölök elkésni!” – pillantott tétován kis kecses karórájára, amit a jobb kezén viselt. Ez is annyira nyilvánvaló, és jellemző volt a többi emberre, hogy valakinek a ,,kezességét” azt, hogy melyik a domináns keze egy egyszerű használati cikkel állapítja meg! És mi a helyzet mondjuk a kíváncsiság kedvéért a kétkezesekkel? Azoknak mindegy? Vagy rájuk más szabályok, rendeletek vonatkoznak?

Átsuhant az agyán néhány jó ötlet, hogy mi lenne, ha kísérletezési hobbi-kedvvel olyan festményt pingálni, már csak a poén kedvéért is, ami két kézzel készült?

,,Hát lenne nagy ámulás, meg szenzáció! Itt az új kétkezes bajnok, aki akár bekötött szemmel is eljátszik az ecsettechnikával!” – kifejező, kislányos mosoly jelent meg a szája szögletében, mely most egyszerre egész arcát őszintévé, nyílttá varázsolta. A többi ember, aki most látta azt gondolta volna, hogy igen, ebben a kiszámított pillanatban kellene talán odamenni ehhez a rendkívüli bájos, ifjú nőhöz, és megismerkedni vele! Vajon hogyan reagáltak volna arra a tényre, hogy gyerekkorában a testsúlya meghaladta a száz kilót? Megvetnék, vagy csak undorodnának tőle?

Kinézett a buszablakon, és megpróbált belefeledkezni a nyüzsgő város pezsgő vérkeringésébe, amint suhanva elmaradoztak előtte az épületek komplett kő, és beton együttesei. S bár az idő még enyhe hűvös időt tartogatott kis elméje máris álomba ringatta magát, hogy szexis ruhácskája azon mód lefegyverző sikert arat! S bár télikabátja alatt enyhén azért összekocogtatta fogacskáit semmit se bánt meg, azt a legkevésbé, hogy ezt a vadítóan szexis ruhácskát öltötte magára! 

,,Vajon mit fog szólni a drága tanár úr, ha így meglát? Talán egy kicsit túlzásba vittem a magamutogatást! Elvégre nem vagyok se nimfomániás, se pedig női szatír! Mindegy! Remélem, jó napom lesz, és kivételesen még a képeimmel sem lesznek gondok!” – csak most kapcsolt bolondozó agytekervényei között, hogy a nagyalakú iratmappát, amiben előre elkészített házi feladatnak szánt festményeit, és reprodukcióit tárolta, már megint otthon hagyta. Hát a francnak sincsen kedve megint átloholni az egész városon, hogy elhozza, majdcsak kitalál valami mentőötletet!

A bimbót fakasztó szerelmi átlényegülés úgy tűnik, most az egyszer teljesen elvette az eszét, mert azt gondolta, hogyha sikerülne beférkőznie a sármos, dögös tanár úr kegyeibe, akkor lehet, hogy eltekinthetne attól, hogy kíméletlen őszinteségben egész álló héten sorozatos késései miatt negatív kritikákban, és aprócska beszólásokban részesítse; akár a fullánkosra élezett tüskék!

Mint egy óvatos betörő, szándékosan lopakodva, apró kis lépteivel settenkedve közelítette meg a nagy előadótermet, ahol a legnagyobb hellyel rendelkezhettek az állványok, és a nagyobb méretű vásznak számára, hogy lehetőség szerint mindenki kényelmesen elférhessen!

- Bocsánatot kérek mindenkitől! Nagyon sajnálom, hogy megint elkéstem! – szakította félbe az órát már unalomig ismeretes bocsánatkéréseivel, miközben észre se vette, hogy a kivételesség kedvvért éppen ifjú tanárja volt az, aki megmutatta hallgatói számára, hogy mennyire könnyedén levetkőzhető, és legyőzhető a homofóbság, és a prűdség bizonyos tabuja!

Te jó szagú Isten! Ott ült előtte tökéletes szoborszerű meztelenségben, és igyekezett minden idegszálával az adott pózt megtartani, hogy hallgatói ötletelő, művészi műhelymunkáját ne szakítsa szándékosan félbe!

- Üdvözlöm kedves kollegina! Ha volna olyan jó, és hang nélkül csendben helyet foglalna magának azt nagyon tudnám értékelni! – szándékosan suttogóra vette a hangját, hogy a többi valamivel elmélyültebb ihletelő hallgatóban valahogy megőrizhesse még az alkotás kreatív pillanatát.  

- Persze drága tanár úr! – azonnal suttogóra vette hangoskodását ő is -, már megyek is!

- Nagyon lekötelez! – köszönte meg ezúttal az ifjú tanár is lehalkítva a maga orgánumát, miközben az illendőség szabályainak úton-módon engedelmeskedve a melléje készített fehér lepedővel megpróbálta eltakarni férfiasságát.

Myrea éppen e pillanatban leplezte le saját magát; érezte, hogy füle tövéig elpirul, akár a jól megérett délszagi gyümölcs, vagy eper, és miközben szúrós, és enyhén neheztelő tekintetek kereszttüzében megpróbált minél hangtalanabbul észrevétlen maradni helyet foglalt nagy nehezen a hátsó sorban, és ha már otthoni munkáit elfelejtette elhozni az órára legalább addig is feltűnés nélkül, némaságba burkolózva figyelt, és megpróbálta ellesni a kisebb-nagyobb szakmai cselfogásokat, és trükköket.

- …Tehát akkor – folytatta az ifjú tanár -, amint azt ti is láthatják a portréfestészetben nem csupán egyedül az adott modell lelkiállapota egyedül a döntő! – itt vetett egy halvány, ám annál jelentőségteljesebb pillantást szegény Myreára, akiben csupán csak most tudatosulhatott, hogy ez egyszer az egyszerű bocsánatkéréssel lehet, hogy nem fogja majd megúszni! – De, ha esetleg valaki arra vetemedne, hogy bátran kísérletezik új színkeverésekkel, ecsetkezelési technikákkal, vagy bármilyen forradalmian új, és különös ötlettel azt az óra végén sok szeretettel várom! – amikor kimondta az utolsó mondatot a padsorok árnyékából azért meg lehetett figyelni, hogy a hallgatók többsége már pakolgat, készülvén a következő agyzsongító, leterhelős órájára.

Ha Myrea ebben a pillanatban akárcsak bárkinek is elmesélte volna, hogy egyedül ezt az észbontóan vadító, és szexis tanárt már számtalan változatban elképzelte tökéletesen Ádám-kosztümben, miközben a hűtőszekrényből éppen egy tejszínhabos flakont kotor elő, hogy az eperszemeket még gusztusosabbá varázsolhassa miközben egyetlen nagy harapással eltünteti szájában – azon nyomban biztosan kiröhögik; ezért is inkább megpróbált elbújni a sorok mögött, amíg az összezsúfolt többség nem távozott.

- Bocsánat egy persze, legyen szíves! – amikor megpróbált egyik csoporttársnője mellett elosonni a fiatal tanár éber tekintete sem volt rest, és azon mód megállította:

- Észrevettem, hogy már megint elfelejthette a megbeszélt házi feladatok terveinek elhozását! Ez az egyik dolog! A másik, hogy kínosan igyekszik minden lehetőséget megragadni arra vonatkozóan, hogy ne kelljen velem még összefutnia sem! Ha azt szeretné, hogy önállóan foglalkozzanak Önnek, akkor léteznek erre a célra magánjellegű szemináriumok is! Persze ezek kissé költségigényesebbek, de jóval hatékonyabbak! A kérdésem a következő! – kinyújtóztatta lábait, és mintha megfeledkezett volna róla, még mindig abban a hosszú fehér lepedőben álldogált, mint amikor Myrea bejött! Most úgy festett, akár egy római korból itt maradt szónok, vagy polgár, aki felszólalást kér a szenátusban!

- Oh! Ezt teljesen kiment a fejemből! – lepődött meg miközben végignézett önmagán. – Ha nem zavarja, akkor gyorsan felkapok valamit, és máris jövök! – mentegetőzött, miközben ő is egyre inkább szerette volna kikerülni az ifjú hölgy vágyaktól epekedő szemeinek csillogó sugarát.

Myrea pedig végzetesen azt érezte, hogy kiélesedett érzékei minden pólusaival, testének minden felkorbácsolt szenvedélyével valósággal azonnal belehabarodott ebbe a tanárba! Nem érdekelték a következmények! Talán még az is titkokban megfordult párszor örökké tevékeny fejében, hogy kicsapatás teljes terhe mellett is bátran, és önként lefeküdne ezzel az eszméletlenül jó seggű, délceg daliával, ha megtehetné!  

Még néhány pillanat, és lehet, hogy olyasmiket mondanak majd egymásnak, amit később biztosan meg kell majd bánniuk, de az ember csak egyszer él? Nem igaz?! Tehát természetes dolog, hogy mindent kiszeretne kipróbálni, hogy később már ne kesereghessen semmi miatt!

AZ ISMERHETŐSÉG CSAPDÁJA

Rajtam tán mindenki átlát:

Mégis, hova menni szándékoztam tán soha nem is érhettem el,

hisz az ember valódi céljai megfoghatatlanok, s elérhetetlenek!

Túl jól ismerem már világotokat, s mégis naponta küzdelmet folytatok,

legalább veszedelmes árnyék-képem ne rettentsen annyira,

mely hűséges szolgaként mindenhova követ,

körúti lámpások gyűrűjében.

Önzőn s mohón egyre szomjasabban vágynának

megtalálni engem az elkeresztelt ellenségek:

A tudatlanság foltos páncélja – most még menedékem,

bár alig, s utolsó fokon, s fontos lett volna a Némaság,

hallgatagság, önmagamba való, remélt visszafordulás,

mint a második anyanyelv!

Az utcasarkokon – főleg kánikulák katlanában – szesz-foglyok üvöltöznek,

vonyítva randalíroznak.

Ablakaimba szándékosan csukom bogarak

bosszúálló inváziójával szemben.

Nem mászkáltam hasztalan s össze-vissza céltalan sem,

mint a holdkóros ki nem is sejtheti még merre felé is megyen:

Éjszakák hátborzongató hangjai mégis,

régi ismerősökként üdvözöltek!

Panelfalak börtönfogságra kényszerítették

a szabadon lélegző meleget:

Rajtam tán mindenki cinikusan átlát,

s gyermekkorom óta néma baráti társként

lekötelez s követ a Magány.

Ablakom mögött a fennkölt s büszke hegy-óriások ásítanak

terpeszkedve zöld völgyek fölébe hajolnak,

mint kuporgó kő-szívek:

Titkon tán engem szólítanának maguk közé,

hogy az értelmetlen s kizsigerelő Világ helyet,

melyben élni vagyunk kénytelenek

legyünk megfontoltan is remeték!

 CSEKŐ IMRE KALANDJA

Amikor az ember – nagy általánosságban -, végre betölti a negyvenet, szinte nincs is olyan csontja, porcikája, és belső szerve, mely mint egy aprócska, kicsinyített figyelmeztető tábla ne hívná fel a figyelmét a korára, és talán arra is, hogy kímélje magát; különösen a túlhajszolt, stresszes idegi állapotoktól. Mert több mint valószínű, hogy hirtelen megesik és szívéhez kap egy-egy dührohamában, atombomba haragjában hirtelen, és az eddig dallamosan ketyegő, doromboló szív megszűnik kopogni hosszú ideig.

Csekő Imre nem régiben múlt kerek negyven éves, és mint ekkoriban a még mindig jó partinak számító, bár kissé félszeg-félénk férfiak többsége elhatározta, hogy szerencsét próbál a párkapcsolatok terén – tekintettel neki még soha életében nem volt komolyabban megfontolt hölgy ismerőse, csupán ismerőse voltak, akiknek – ha szerencséje volt, s kihagyó emlékezetébe felelevenítették csetlő-botló esetlenségét -, akkor nagy ritkán még eszébe is jutott -, és ekkor vagy személyesen felhívták telefonon jó egészséget kívánva neki, vagy kapott egy-egy könnyen feledhető elektronikus utakon terjedő üzenetet, hogy ne dobja könnyelműen el az életet, hiszen most éli második, jelképesebb fénykorát, és ez csak számít valamit: többet, tartalmasabbat, értékesebbet!

Gyorsan bejelentkezett egy társkereső rovatba, és ettől a pillanattal kezdve, még maga sem akart hinni a szemének, de eddigi ,,magányos farkas” élete egyetlen csapásra szerte foszlott, hiszen a világhálós élet egyik kirívó rendellenessége, hogy személyiségünk bizonyos részleteit, és töredékeit óhatatlanul is szükséges megosztanunk mások, ismeretlenebbekkel, ha azt szeretnénk, hogy új, tartalmasabb kapcsolatok szülessenek!

,,Ezt még megpróbálom! Elvégre örökké én sem maradhatok pártában a szüleim rég meghaltak, és olyan jól esne, ha minden nap, ha felkelek valaki áldott, halhatatlan szembogarakkal megvigasztalna! Akiből erőt, és lelki akaratot meríthetnék!” – töprengett magában, és csak ezután vette észre, hogy valakinek szimpatikussá vált föltett fényképe, és egyéni személyes oldala, ahova rendszerint egy pár soros üzenet kíséretében önmagáról kellett mesélnie. A szokásos sablonokon túlmenően előszeretettel ecsetelte szépirodalmi terveit, és költészethez való egyetemes vonzódását, emellett halhatatlan, bimbódzó jellegű, reménytelen romantikájára is előszeretettel kitért.

Nem sokkal később az adott bájos, és még mindig sugárzóan viruló, ifjú hölgy randevúra invitálta megszeppent hősünket, amit ő kezdetben szerényen minden tőle telhető eszközzel igyekezett elhárítani; de hiszen ez természetes azoknál, akiket kevés önbizalommal áldottak meg édes szülei! Aztán, ahogy beteges szorongása, és különcöknek való rigolyái szépen, fokozatosan feloldódtak rám jött, hogy igazából nincs mit veszítenie: Ha szimpatikusnak találja őt az adott ifjú hölgy, akkor nyert ügye is lehet, elvégre elkezdődhet egy új kezdet, ha meg nem és két szék között a szakadékba esett, akkor legalább felemelt fejjel, elegánsan fog távozni a randevú szent helyéről.

A hétvégére beszéltek meg egymással első közös találkájukat egy aprócska presszó közelében, ahol kivételesen nem kellett fizetni azért, ha valaki csak úgy bement, és elüldögélt egy kicsit. Csekő úgy izgult, hogy majd kibújt a bőréből, és pufók, göcsörtös keze szó szerint bőséges verejtékben úszott, szőrös hátáról már nem is beszélve, amit még hófehér, patyolattiszta inge sem tudott kellő mértékben ellensúlyozni. De megfogadta magában, hogy muszáj megcselekednie, legalább életében már ezt az egyetlen dolgot, hiszen egész élete másról sem szólt, mint a szüntelen rettegéstől a holnapok sodrában, és másoktól való ösztönös rejtőzködéstől, és menekülésről. Pedig az emberek részéről a felszínes előítéletek helyett elegendő lett volna egy nagyadag empátia, és tolerancia, hogy megérthessék a nehéz, kicsit sanyarú gyermekkor lélektanilag megelőlegezett, kikerülhetetlen következményeit!

- Bocsánat nem látott itt egy jóképű fiatalembert, bizonyos Csekő Imrét? – kérdezte ellenállhatatlan pacsirta-vékony hanggal egy bájos, ifjú hölgy, szilvanagyságú őzikeszemekkel.

- Ö… ö… sajnos nem tudhatom biztosan! – nyögte ki a hirtelen gyönyörű szemekben való farkasszemezést követően.

- Hogy ön milyen aranyos! Édes pofa! De, ha látná esetleg megmondaná neki, hogy itt vagyok még egy fél óráig, és aztán sajnos mennem kell máshova!

- Természetesen! – utóbb ezt is csak motyogta.

A bájos, ifjú hölgyön meglátszott, hogy rendesen felkészülhetett a szóban forgó, jelentőséget képviselő randevúra: gyönyörű, testhez simuló, csinos és mindig elegáns kisestélyiszerű ruhaköltemény volt rajta, és miután már többen állították – főként a barátnői -, hogy előnyösebb, ha föltűzi néha kontyba a haját, most sem tett másként, gyönyörű, hollófekete haját, mely leengedett állapotában olyan volt, mint egy lassan gördülő, hullámzó, fordos vízesés, föltűzte kellő, kicsit kacérkodó eleganciával. Érdekes tulajdonsága volt ez, mert nagy általánosságban otthoni körülmények között lezseren, és lazán szeretett öltözködni, lehetőleg minél kevesebb időt szépítkezésére eltölteni, mert sohasem érdekelte igazán, hogy hogy is néz ki, legfeljebb csak azokban a meghatározó pillanatokban, amikor jelentősen ki volt téve az árgus, mohón vizslató férfiszemek kereszttüzének.

Csekő Imrét most pedig ismételten elfogta az a fajta titkos, és talán önmagában szándékosan rejtegetett kisfiús, hebehurgya félelem, mint amikor gyerekként szinte alig akadt barátja, mert mindenki kissé kitüremkedő úszógumijait szemlélte. ,,Odamenjek, vagy ne?” – egész este alatt ezt az egyetlen töprengő kérdést fogalmazta magában egyre, majd, amikor kicsit észhez tért a fölfokozott kábulatából, és karórájára nézett – ezt is gyerekkorában kapta még valakitől, és most hozzánőtt a bőréhez, mint valami emlék -, gyorsan átlátta a helyzetet, hogy jobb lesz gyorsan ismerkedésre fognia a szót, mert a percek végzetesen telnek, és ki tudhatja, hogy a hallatlanul csinos vajon meddig is ér rá?

Félszegen fölállt a székéről. Mintha megérezte volna tudat alatt, hogy aprókat nyikorgott alatta a széke: mintha kicsit túlsúlyos terhe alatt egyszerre fújná ki a levegőt a megformált faanyag, és fölszabadulna a terhe alól. Illedelmesen betette maga mögött a széket, és nagy szerencséje volt, mert időközben – lévén mégiscsak estefelé járt már az idő -, egy-két sörözgető törzsvendég betoppant, és megszaporodott a hely kellemes hangulata.

- Bocsásson meg kérem, hogy megzavarom! – szabadkozott. – Egy hölgyet keresek bizonyos… - téliesített kabátja zsebében feltűnően idegesen babrált egy aprócska papírfecni után, amire a hölgy nevét írta. Nem mintha megfeledkezett volna róla, csupán annyi minden történt ebben a pillanatban, hogy mindenre már nem jutott ideje. – Azt hiszem, hogy Melindának hívják!

A hölgy éppen egy forró cappuccinót kevergetett egy csipetke fahéj, és reszelt csokidarabok társaságában, amik most úszó, barna jéghegyeknek tűntek a forró csésze közepén. – Igen Én vagyok Melinda! – kapta fel a fejét hirtelen, hiszen valaki megszólította. De benne bujkált egy kis kislányos grimasz is égő vörös szájacskája szegletében, mintha kitalálta volna, vagy éppen megérezte volna a másik félszegebb áldozatának titkait, hogy egyenesen őrá várakozott.

A fiatalember illedelmesen kezet csókolt, ahogy szokta, majd bemutatkozott.

- Ha megengedi, Csekő Imre vagyok, és ezt hiszem, hogy önnel van találkozóm!

A hölgy most maga is meglehetősen kínos helyzetben találhatta magát, egyik váratlan pillanatból a másikba csöppenve, hiszen úgy elkezdett égő-vörösesen pirulni, mint akit legalább is leégett a kánikulai nap sugaraitól, holott csupán kicsit csípős téli időszak idényébe voltak benne.

- Oh! Hát ez váratlanul ért! – fújta ki tüdejéből a bent rekedt levegőt, mint egy ólomsúlyt.

- Bocsásson meg! Nem az volt a célom, hogy kellemetlen, vagy feszélyezett helyzetbe hozzam!

- Ne is folytassa tovább! Ön egy igazi gáláns úriember drága Imre! Már az eszemet sem igen tudom, hogy mikor üdvözöltek utoljára ennyire figyelmes, és áldozatkész kézcsókkal! Igazán megköszönöm önnek ezt a kellemes, pezsgő, és bizsergető élményt! – mosolygott, gyöngyházfényű, ragyogó szilvaszemekkel a hölgy, és látszott rajta, hogy fülig ér a szája, annyira meg van hatva, és el van ragadtatva.

- Kérem szépen. Igazán boldogan máskor is! – s Csekő úr is megreszkírozott egy ostobácska, kicsit csalafinta mosolyt, ami sokkal inkább a bárgyúság, és az érthetetlen butaság között helyezkedett el; mint amikor valaki fülig szerelmes egy másik emberbe, és ostobaságokat fecseg, és idétlenül, és sután mosolyogni tud csupán.

- Az előbb ön egy kis tréfát űzött velem drága Imre! – enyhén megvillant, fehér, ragyogó gyémántokat szikráztató szeme, de koránt sem ellenséges céllal. – Látom, hogy önben bizonyára egy roppant éles elméjű, bohóc, vagy legalább is tréfamester veszett el! Bocsásson meg a kijelentésem miatt, de már elő pillanatban észre kellett, hogy vegyem a csetlő-botló, jó pofaságán túlmenően, hogy önben Imre hatalmas, sorsfordulatok, és bizonyára gyerekkori traumák feszülhetnek. Mint amikor egy bohócot szándékosan arra kényszerít a porondmester, hogy nevessen, és nevetessen, holott odabent, lelke legmélyén szegény bohóc már krokodilkönnyeket ont.

- Ez nagyon érdekes! Kérem, folytassa! – s elmélyülten kezdte volna hallgatni a hölgy történetét róla, és beleveszni megbabonázó, angyali tekintetébe, ha a hölgy félbe nem szakítja tüstént.

- Bocsásson meg Imre, de miért nem ül már le! Kicsit az az érzésem, hogy vallatni szándékozik, ha ilyen merev tartásban áll előttem!

A fiatalember mintha tetten érték volna valamilyen szentségtörésen olyan sebesen helyet foglalt, hogy a másik szék is, mely most befogadta kisebb elefántsúlyát aprókat, de jól hallhatóakat recsent.

- Igen, ez így nagyon jó lesz! Köszönöm! Tehát… úgy érzem, hogy önnel történhetett valami nagyon komoly lelki trauma, vagy megaláztatás, amit bizonyos pillanatokig egészen a mai napig nem sikeredett földolgoznia.

- Megkérdezhetem, hogy miből jutott erre a következtetésre?

- Higgye el kérem, hogy nem beszélek a levegőbe. Kísérleti szakpszichológiát tanulmányoztam az egyetemen, egyébként polgári foglalkozásomat tekintve pedagógus vagyok, mint ön is, ha jól olvashattam az adatlapját.

- Igen kérem!

- Jaj, ne szontyolodjon már el úgy maga kis butuska csacsi! Egyáltalán nem az volt a célom, hogy megbántsam önt, vagy, hogy újabb feketelevest zúdítsak a nyakába, csak szeretném végre jobban is megismerni egy kicsit, ha lehetőséget ad rá!

Talán ott rögtön ebbe az ellenállhatatlan és magával ragadó mennyország-mosolyba szerethetett bele elcsigázott főhősünk.

- Tessék csak nyugodtan parancsolni!

- Igazán lekötelez drága Imre!

Észre se vették, hogy mennyire egyetlen, jól kiegészíthető hullámhosszon mozogtak együtt egész este: A bájos, mosolygós, intelligens hölgyre fölsegítette Imre a kabátot, és maga is fizetéshez készülődött, amikor a hölgy váratlan, és nagyon meglepő kijelentést tett:

- Nagyon megkedveltem drága Imre, és szeretnék legalább abban bízni, hogy gyorsan, és gyakorta megismételhetjük majd ezt a kellemes együtt töltött találkánkat. – kissé elbizonytalanodott, majd folytatta -, ugye meg tud nekem bocsátani, amiért a beszélgetésünk kezdetén nem néztem volna ki magából ezt a makulátlan, úriemberes előzékenységet, és lovagias modort?

- Ugyan már, drága hölgyem! Hát hogy mondhat ilyet! Részemről volt szerencse, hogy önnel elbeszélgethettem egy kicsit, mert tudja drága, nagyon ritka és csupán kivételes alkalmakkor szoktam városba járni, vagy beülni valahová.

- Ez egy kissé sajnálatos rám nézve! Pedig, ha tudná azt, hogy magának mennyire vonzó arcéle van! – Meglehet, hogy itt nem elsősorban a kisebbfajta úszógumis tokájára gondolt, ami a fej és a nyak közötti megmaradt részt kitöltötte.

Csekő Imre ténylegesen lovag módjára viselkedett, amikor szó nélkül felajánlotta húsos, tölgyfavaskos karját, hogy a bájos hölgy karoljon csak bele egészen nyugodtan: meghitt, kellemes sétát tettek a kissé csípős, hamar esteledő alkonyatban, miközben titkosan, és sejtelmesen talán mindketten megéreztek valamit a másikban, és ami talán ennél is fontosabbnak látszott ebben a varázslatos pillanatban: Mindketten a megismerkedési kapcsolat folytatására számítottak!  

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Myrea sokszor úgy gondolt magára, hogy talán a vigasztalás ősi nőies mesterségét sokkal jobban elsajátította, mint a bátorítást; különben is egy férfi miért szorulnak éppen arra, hogy férfiasságának nyomatékos bátorságot biztosíthasson, amikor elég egy csábos, flörtölve izzó, kacérkodó szempár és voa' la, már meg is van az adott szexuális együttlét megfogalmazott, és kivitelezhető nyitánya!

Az esetenként bebörtönzöttnek hitt férfiasság szellemét egyébként is jótékonyan befolyásolta Myrea babusgató empátiája, és mélyenszántó segítőkészsége!

Az egész kis lakásuk csöndjében most először érezte azt, hogy akár a végtelenségig is beszélgethetne gyakorlatilag immáron csak saját magával, mert a kutya nem hallja meg, és Annamari pedig teljesen ki van ütve. Mégis sokszor érezte azt, hogy egy lusta és idomtalan halacskára hasonlít, akit ide-oda dobál az élet, miközben csak a szívére kellene őszintén hallgatnia!

Óvatosan felvette cuccait, festékeit, és ecseteit, és kilopakodott előbb a fürdőbe, hogy kimoshassa a festéknyomokat az ecsetjeiből, és feleslegesen ne száradjanak be, mert akkor ideje korán töredezettekké válnak, és használhatatlanok lehetnek!

Amikor végzett arra gondolt, hogy megtömi a pocakját; gyakran az evés az egyetlen gyógymód arra, akinek szerelmi bánata van! Persze ezzel a kijelentéssel azért nem árt óvatosan bánni, annak, akinek súlyos lelki gondjai, vagy testkép zavarai vannak – de Myreának – köszönhetően a gyors emésztése, és gyors anyagcseréje következtében előnyére vált, hogy akármennyit ehetett egyetlen deka zsír sem látszott meg szinte mindig kifogástalan, és hibátlannak tűnő kecses alakján.

Úgy lopakodott a fridzsiderhez, mintha besurranó tolvaj lenne, aki még nem döntötte el, hogy az értékesebb zsákmány kellékei közül válogat kedvére, vagy megmarad a szokásosan felszámolható szajréknál!

Vágott egy gusztusosan tökéletesre sikeredett hófehér kenyérszeletet – ami meglehet csupán azért tűnhetett ennyire hófehérnek, és ellenállhatatlannak, mert ki tudja milyen ízfokozó anyagok, és mesterséges élesztőket tartalmazott -, aztán tett rá egy ízletes pulykasonkát aztán már mehetett is korgó gyomrába! Ellentétben azon hölgyek véleményével, akik az étkezést nem valami újító, vagy forradalmi gasztronómiai felfedezésként értelmezik Myrea a végletekig leegyszerűsítette az evés fogalmát, és a salátalevelekkel, és a zöldségek tartósan meghatározott bevitelével sem sokat foglakozott.

Ma reggel kivételesen a tegnapi, állott leginkább olvadt szurokra emlékeztető kávé sem zavarta; egy hatalmasat kortyolt, hogy kellő mértékben kijózanodhasson, és indulhasson a Képzőművészeti Egyetemre.

Miért van az, hogyha akad egy jó pasi is, az vagy mind eszeveszett mániákus, vagy mindig idióta seggfej? Sokszor érezte azt, hogy előnyös, és mindig roppant csinos nőiességét a férfiak kedvükre kihasználják, mert nem akarják meglátni, hogy ő sokkal több, mint ami eredetileg kívülről látható teste előnyösebb domborulataiban! Sokszor becsapta épp ezért az erősebbik nem képviselőit azzal, hogy összekócolt, vagy lenyalt frizurában, vasalatlan, ágyból kikelt ruhában ment le az utcai forgatagba, éppen azért, hogy ezzel tudományos érdeklődésének megfelelően egy kicsit tesztelje, és cukkolja a hapsikat; na, akkor lássuk? Erre az új megjelenésére vajon mit lépnek? Hogy reagálnak? Aztán rájött arra, hogy aki igazán megakarta volna ismerni talán már hetedhét országon is túl járhat pusztán csak azért, mert ő volt annyira magának való kis szipirtyó – még a gimiben -, hogy a szalagavatós táncot nem a szemüveges és pattanásos pufók srácnak tartogatta, hanem annak a seggfej Tibikének, akivel leakart még azon a jelképes éjszakán feküdni! Amiből aztán végül semmi sem lett, mert a töménytelen mennyiségű alkoholfogyasztás megtette a kívánt hatást, és végigokádták az este hátralévő részét mind a ketten!

Vajon mi lehet azzal az észbontóan jóképű, vérforraló Tibivel? Lehet, hogy már egy rakat gyereket gyártott azóta, és a nagycsaládosok kedvezményeiből tengeti szánalmassá silányodott életét?

Apjával sokszor képtelen volt megértetni magát, hogy mi a különbség a normál, és a vastagított ecsetkezelés között; még jócskán emlékezett, hogy általános iskolai rajztanára hogyan tette az egész osztály előtt nevetségessé, amikor rajzolni kellett egy szabadon választható képet, és ő volt az egyetlen a teremben, aki vette a merszet arra, hogy rajzát színes színekkel dobhassa fel, és tegye még bájosabbá!

- Mi akar ez lenni kislányom?! Aliz csoda országban?! – emelte fel, mint egy nyilvános megszégyenítésként rajzlapját, és ezzel majdnem sikerült teljesen elvennie, és tönkretennie a továbbiakban festészet, és rajzolás iránti halhatatlan, és lángoló szenvedélyét. De megfogta magának, hogyha a fene fenét eszik is, soha nem fogja megengedni senkinek sem, hogy elrontsa a kedvét, mert azzal odalenne minden megmaradt, dédelgetett örömforrása.

Aztán, amikor valamivel már érettebb lett rájött arra, hogy ha szemét volt vele a Nagyvilág, és a nagybetűs Élet, hát majd ezúttal rajta lesz a sor, és majd ő megmutatja mennyit ér, ha egy vagány, nagyvilágias csajszi bedobja magát, és kihasználja az embereket maga körül!

De abban a pillanatban, ahogy a Képzőművészeti Egyetem új tanfolyamán megpillantotta a cingár, és enyhe borostát macsópofát, aki valóságos szívtiprónak bizonyult harmonikusan markáns arcberendezkedésével azonnal elveszett, és visszavedlett ugyanazzá a tétova, és kissé nyegle, kísérletező kislánnyá, aki volt!

Igazi férfiideálnak látta maga előtt ezt az ismeretlen tanárt! Erős, sugárzó potenciálról tanúskodó járása markáns jegyet kölcsönözött egész fizimiskájának; ferde, félénk mégis vakítóan hófehér mosolyában azonnal volt valami megnyerően kisfiús, amitől Myrea valósággal azonnal begerjedt, és veszettül dorombolni kezdett szívében a bolondóra: ,,Csajszikám! Hahó! Eljött az örök Szerelem korszaka!” Azonnal a karjába szeretet volna omolni, mintha csak az Elfújta a szél c. film egyik romantikus nagy jelentét vették volna fel, hogy aztán perszelően szenvedélyes csókokkal lehessenek egymáséi a lenyugvó, vérvörösen felsebzett naplementében…

Ébren álmodásából Szilvi billentette ki, aki már megint valamin duzzoghatott, mert rendszerint, ha ilyen morcos motyogásokat elkövetett, akkor az csak azért lehetett, mert a melóhelyén nem stimmeltek a dolgok:

- Szia! Hát te? Csak nem rossz napod volt anyám?

- Ugye megbeszéltük, hogy kértelek rá, hogy csinálj egy kis rendet, mire megjövök?! – csípőre vágta a kezét, mint egy harcoskedvű Amazon.

- Igen, de Annamari azonnal elaludt, és nem vettem volna a szívemre, hogy felébresszem az örökös szöszmötölésemmel! – próbált kibújni azzal, hogy mentegetőzik.

- Te is tudod, hogy megállapodtunk! Ha mindenki elvégezné a kötelességét, és rendben tartaná a maga feladatát most nem kellene állandóan nekem helyrehoznom mindent! A nyavalyába! – fakadt ki, és türtőztetnie kellett magát, nehogy bárki is meglássa szomorúságának, elcsigázottságának könnyeit.

Myreában, ha Szilvivel kicsit elbeszélgetett önkéntelenül is mindig sikeresen felébredt kislányos alteregója:

- De anyucikám! Hidd csak el, minden rendben lesz! Majd megcsináljuk! Most viszont még elcsámcsogom ezt a szendót (mert imádta a szavak rövidített változatát), és utána már megyek is, mert ma megint találkozok azzal a jó fej tanárommal!

- Igen??? És Ha én azt mondanám neked, hogy addig innét ki nem teszed a lábad, amíg minden nem ragyog makulátlan a tisztaságtól, ahhoz mit szólnál?!

- Enyhén szólva is szemétségnek, önzőségnek tartanám! De most komolyan! Légyszi, engedj el! Légy jó fej, amilyen szoktál lenni! Milánka ma egészen tűrhetően viselkedett!

- Remélem szerelmi légyottjaid között azért legalább tisztába tetted! – vonta kérdőre.  

- Persze! Annyira patyolattiszta, akár a frissen esett hópehely!

- Remélem is, a saját érdekedben! Ellenőrzöm majd, csak szusszanom kell egyet, nehogy összeesek a fáradtságtól!

Azzal levette ruháit, és semmi más nem járt a fejében, minthogy legalább pár órácskára csak az újra megtalálható nyugodt harmóniák szigetére képzelhesse magát miközben kedvére durmolhat egy jót az ágyában.

   A VADÓCKA

Volt egy érdekes csoporttársam, aki szinte kivétel nélkül mindig olvasott. Vadász Eszter volt a becsületes neve, és ha az ember nem ismerhette volna, legelső pillanatban azt gondolta volna, hogy egy amolyan ,,agyasok” táborából szalajtott észlény, tudós palánta, akit sokkal inkább érdekel a világ egyetemes megmentése, semmint a valódi érzelmek határai!

Aprócska termete, nagylencséjű, mégis ívelt szemüvege volt neki, viszont azokkal az esdeklést, megértést, szeretetszomjúságot áhítozó, nagy barna szemborágával szinte nem akadt érzelem, amit ne tudott volna bármikor kifejezni. Matematika szakra szeretett volna eredetileg jelentkezni, illetve valamelyik természettudományos szakkal kapcsolatos szakra – s csupán csak az hiányzott, hogy éppen akkor, amikor ő jelentkezett pont akkor fogyott el minden megmaradt, és megüresedett hely! A dolog egyik lényeges pikantériája, hogy mindamellett, hogy rajongott a számok szeretetéért, logikai, bonyolult összefüggéseiért, soha nem feledkezett el legkedvesebb olvasmányait a pad alatt rejtegetve olvasgatni – amennyiben bármelyik pillanatban úgy érezte, hogy az adott órai előadás, avagy szemináriumi tevékenység untatja!

Sokszor figyeltem őt, csupán távolról, mert sohase szerette különösebben, ha megzavarták felvilágosodott gondolatai, autodidakta művelése közben, hogy mennyire gyorsan vág az agya, és hogy olyan gyors olvasó, ha például az ember lerakta volna eléje a Háború és békét szerintem azt is könnyedén, mint a pinty, alig ötven perc alatt elolvasta volna, s miután legalább ötszáz szereplője van, halál biztosan tudta volna idézni, hogy valójában miről is szólhat az eredeti történet!

De Eszter szívének most is, mint mindig Szerb Antal ált a legközelebb; a Pendragon legenda, Utas és Holdvilág, VIII. Olivér s még ki tudja mennyi értékes irodalomtörténeti immáron ,,közhelyet”, anekdotát ismert kapásból, az ember nem győzte ilyen esetekben hallgatni!

Ókortörténeti kiselőadást kellett tartani a vallási hiedelmek, és eszmék története kapcsán, és az ókori Summér vallások mitológiáját kellett frappánsan, és XXi. századi stílusban tálalni! Ez a kicsi lányka annyira gyorsan jegyzetelt, és olvasott, hogy azon minden gyors és gépíróhölgy elámult volna, és alázata jeleként talán méh pukedlizik is neki; mintha nem is a betűket nézte volna árgus figyelemmel, sokkal inkább a bizonyos szavak rejtett, más emberi szemnek szinte láthatatlan, mégis érvényes összefüggéseit!

Sokszor rám pirított, ha nem végeztem idejében a jegyzeteléssel:

- Készen vagy már?! Mit kell ennyit lacafacázni? Hát hol vagyunk? Mozogj már, az isten áldjon meg! – s ehhez hasonló egy ideig kellemes mondatokkal, aztán később a maguk kissé viszolyogtató házsártosságukkal igyekezett kihasználni egy magyar-történelem szakos hallgató számára az olyan kevéske, és mégis értékes időt!

- Kérlek… - vetetem eléje az adott könyvet, hogy gyorsabban dolgozhasson -, parancsolj! Csak tessék!

Azzal úgy nekilendült, mint egy gőzhenger, vagy egy nagyobb teljesítményű gép, aminek már nincs is ideje érezni, vagy mások gondolatait meghallani, mert mindent meghatároz számára az automatika, és a rutinmozdulatok kiszámított, már-már gyilkos őszintesége.

Később, amikor jómagam is serénykedve próbálgattam az útjába férkőzni – tanulmányilag – tekintetéből megéreztem, hogy őszintén és nagyon sajnálja a dolgot, de őt korábban hiperaktivitással kezelték, ami nagyjából és összefoglalva azt jelentette, hogy képtelen megülni sok percig egyetlen helyben a fenekén; szüksége van egy állandóan fenntartható, önmagát kizsigerelő cselekvési állapotfenntartásra, hogy a cselekedtetése kényszerességét betölthesse! Hát amikor ezt megértettem – mert azért rám a magának való különc -, bélyeget sütötték, már sokkalta egyszerűbb volt egymással elfogadtatnunk közös különbözőségünk előnyeit és hátrányait is vegyesen.

- Na, most beszélj csak! Hogy haladsz? – amikor már mindennel végzett cirka fél óra alatt, én csak pislogni voltam képes, hogy tud ennyi mindent ilyen rövid idő alatt elvégezni? Ő csak mosolygott ravaszkásan a szemüvege mögött, mintha egy másik élénken csillogó gombszemet viselne és távozott a kis fiókkönyvtárból, ahol az élénk túlbuzgó jegyzetelési munkálatok folytak!

Másnap nagy tábla csokoládéval jött bűnbánó tekintettel, és látszott rajta, hogy egész éjjel emészthette magát a történtek miatt, mert odaadta a csokit bűnbánóan, és csak annyit tett hozzá:

- Ne haragudj!

Mire én azt feleltem: - Ugyan már! Ne butáskodj! Hát nem lettünk már barátok! Mire élénk csillogású szeme egyszerre sokkal vidámabb, és felszabadultabban üdvözölte a tényt, hogy egyszer és mindenkkora eláshattuk a közöttünk lévő, remélhetőleg képzeletbeli csatabárdot!

Olyan gyorsan távozott ő is az életemből, mint egy kellemes dédelgetett emlék, amire az ember mindig emlékezni óhajt, mert olyan fontos neki; kiléptem az egyetem kapuján, de ő már nem volt sehol! Azt suttogták – akik közelebbről, bizalmilag is barátai és ismerősei voltak -, hogy most számítástechnikával foglalatoskodik, és már saját vállalkozása is van!

Mégis a folyamatosan visszatérő egyszerre huncut és ravaszkás tekintet, mely a folyamatos érdeklődését is éberen tartotta talán kicsit velem is megmaradt… 

PENGE ÉS KARDÉL

Hogy fáj neked hogy nem tudod se meg- se kikerülni?

Hogy te sem maradhatsz magadnak valónak csúfolva önmagad,

makacs kivétel? Nem tudtál megmaradni hosszan

tűrőn türelmesnek türelmetlenek táborában,

- bátornak a kiskegyeletű gyávák között

– s egyetlen szerelmed is rég lemondott rólad!

S miközben tüskés bozóttá aljasodott arcéledet borotválod,

folyton lelketlen, Janus-tükörképed faggatod:

Miért nem lettél már a túlvilágon is öngyilkos?

A cudarul fukar sors téged se méltatott valami sokra:

Kilökött a nagybetűs életbe – s napra-nap otthagyott magadra.

Önsajnáló harcaid kicsinyes, s szánalmas próbálkozásaival.

Trónbitorló, lélekvesztő évek,

lomb helyett kietlen, fényes golyó:

Kuglifej viruljék! Hisz már magad is tudod:

Gyöngédségből fölösleges volt bókjaid szépmíves

csokrait megmutogatnod:

Égbe emelkedő Istennők oltárán

fölmagasztosítottad halvány Madonna-arcokat!

– Pontosan olyan vagy, amilyennek a Világ kitagadott:

Bizonytalan, kételkedő,

hitetlen – akár a tétova Marszüász,

vagy a kísérletező Sziszifusz egyszemélyben;

megvárod naponta birka-hiábavalósággal magadat

porig s szennyig sajnálva

visszahull-e terhesülő kősziklád a földre,

vagy ott marad majd ahol hagytad?

Még most is hittél:

Tisztán s együgyű gyermekséggel minden napodat

fölfedezve jársz az utcán ostobácska,

Anti-Ádám! S képtelen vagy rá, hogy elfogadd:

Szerelmek lovag-romantikája rég leáldozott.

Ellensége vagy már önmagadnak!

Önsajnálatod s gyilkos pesszimistaságod naponta megöl,

s újjáteremt, s mint Phőnix Te Holnapok poklából

támadt fel újra szent körforgásban.

Bizonytalanságod megnyílik,

mint sírverem alattad s biztosan tudod:

Zuhansz, s szabad esel egyre lejjebb,

elszakítottan, számkivetetten s függetlenül!